Ködképek

A külső-budai villamospálya mentén a nagy nyári zivatarok, tavaszi hóolvadások zubogó vízözöneit levezető, mély betonárok húzódik végig a lejtőn; most, az őszi időben olyan, mint egy kiszáradt folyómeder, éppen csak nedves a lomha, szitáló esőktől; fonnyadt, ázott falevelek fedik az alját.

Délelőtt van, a kertek némák, a kerítések mögött az ősz hideg csendje, párába burkolózik a völgy, a város; szürke párafelhőbe; csak a zöldséges bódéja előtt, a rekeszekbe kitett jonatán- meg goldenalmák halmai, a halványzöld és mélykék szőlőgerezdek, a hervadással küzdő káposzták, karfiolok, póréhagymák színei virítanak – aztán újra az egyhangúság, a pasztellos háttér.

A bódé közelében, a betonárok mélyén valami különöst látok: egy szétnyílt bőrönd hever ott, holmik omlanak ki belőle – gyűrt szoknya, hasadt blúz; magas sarkú cipő fekszik egy lakkretikül mellett, aztán meg fehérneműk: kis bugyi, harisnya… Mintha valaki, egy nő, egy lány vagy asszony kizuhant volna a robogó villamosból ezzel a bőrönddel a kezében, s most ott heverne maga is összetörten vagy élettelenül. Ösztönösen nézem is – de senki, az árok mélyén csak ez a kidobott, eldobott, kitárt, szétfeszített, szétnyílt bőrönd…

Megakaszt a látvány. Hogy kerülhetett ide? S miért? Vajon ellopták-e valakitől egy közeli kocsmában vagy lenn, a Déli pályaudvar csarnokában, s a tolvaj csak valahol itt nézte meg, mit zsákmányolt, s talált is a bőröndben valami drága dolgot, a haszontalant meg – a felesleges teherrel együtt – elhajította? Vagy megtámadtak valakit errefelé, egy védtelen teremtést, aki a vasúthoz sietett kofferjével a késői órán, követték ketten, hárman alkalmi útonállók, rárontottak a sötétben, kitépték kezéből a csomagját, s ő bizony hiába kiáltozott segítségért, nem hallotta – vagy nem akarta azt meghallani senki, inkább bezárultak az ablaktáblák, s mélységes némaságba burkolódzott az utcasor. A rablók szabadon engedték áldozatukat, de mielőtt osztozhattak volna a zsákmányon, valaki megzavarta őket, hát gyorsan a vizesárokba dobták a bőröndöt, és eliszkoltak.

Vagy másként történhetett? Talán maga a tulajdonosa lökte az árokba. Talán jött valahonnan az éj közepén, le a hegyi villák valamelyikéből, kisírt szemű lány vagy asszony, sebtiben összepakolt holmijával egy férfitól – férjétől, szeretőjétől – vad veszekedés után, bántottan, sértődötten, csalódottan, még dúltan a féktelen szidalmaktól, háborgó lélekkel, gyalog nekivágva az útnak, visszautasítva az utolsó fellobbanó udvariasságot, a férfi ajánlatát – milyen hideg nyugalommal, képmutató eleganciával tudta felajánlani a pimaszkodásai után, hogy taxit hív, mert ilyenkor már veszélyes egy nőnek… és ő aggódik! –, dacosan és megalázva, megcsalatva és becsapva, boldogtalansága elviselhetetlen érzetével sietett, bőröndje súlyával mit sem törődve, míg egyszer csak eszébe jutott, hogy ez az a bőrönd… ez az, amit magukkal vittek a nyáron, amibe közösen bepakolták a holmijaikat, ez volt velük az úton, amikor még azt hitte… azt hitték… Hirtelen gyűlölni kezdte ezt a bőröndöt, szerelmük tanúját, amibe most, a szakításkor a ruháit, cipőit begyűrte sírva, kapkodva… És a holmik is! A cipő, ami – ezt a férfi mondta mindig! – karcsúvá, széppé tette a lábát, a kis bikini, amit a férfitól kapott, a blúz, amit nemrég akkor vett fel, amikor a születésnapján táncolni mentek egy bárba, a kézitáska, amiben a leveleiket dugdosta valamikor szerelmesen… A holmik: a fehérneműk, a szoknyák mind az övéi is voltak, a férfié, mert csinosnak, kívánatosnak látta bennük őt…

És a duzzogó, a menekülő, a múltat fájón visszavágyó és ugyanakkor gyűlölő nő megtorpant, és haragjában, utálatában az árokba lökte a bőröndöt. A fekete éjszakában, a sötét betonárok mélyébe. Talán szétnyílt, talán szétomlott belőle minden – csupán tompán huppant; aztán újra csend lett, néma, őszi csend, csak a nő halk sírása hallatszott, meg cipősarkának kopogása, ahogy távolodott, távolodott…

Megvirradt; s a virradatban a fonnyadt levelek között ott hevert a lakktáska, a szakadt blúz, a gyűrt szoknya, a gazdátlan cipő…

A zöldséges ott, a bódéja ajtajában, a hidegtől pirosló arccal, kötött sapkában, vastag sállal a nyakában látja, hogy megakadt szemem az árok mélyére került holmin. Miközben vásárolok tőle a jonatánból, dohog:

– Lomtalanítanak, kirámolnak minden vackot padlásról, pincéből, a szállítók meg nem nézik, hogyan, csak feldobálnak egymás hegyire-hátára ládát, hűtőgépet, törött széket, hát hullik a rakásról itt is, ott is, ebben a kanyarban mindig! Ez a bőrönd is! És éppen a boltom előtt! Rossz nézni! Cipők, rongyok! De én nem takarítom el! Nem én! Berugdostam az árokba… Oda! Majd elpusztul a hóban tavaszig!