A toronyban

Régóta latolgatom, megírjam-e, megírhatom-e. A történet különös, kényes, megdöbbentő és taszító is, nem hagy békén. Talán nem is tárcatéma; regényt kellene írni belőle, szélesen hömpölygő előadásmódban, elemzően. Valahányszor belelapozok jegyzetfüzetembe, megakad a szemem az akkoriban sebtiben lefirkantott emlékeztető mondaton: pap a harangkötélen…

Voltaképpen egy fiatalember tragédiája. Egy értelmiségi tragédiája, aki pap volt, Isten szolgája.

Azt mondják, víg volt, kedélyes, közvetlen modorú; idős plébánost váltott fel a külterületi parókián. Tetszett a híveknek, kölykös volt; barna, kreolos férfi, kisportolt alakú, fürge, ambiciózus. Kérte az embereket, hogy ne is szólítsák főtisztelendőnek vagy plébános úrnak, szólítsák csak a keresztnevén Kazinak – mert Kázmér volt. Könnyen tegeződött a nála idősebb egyházfiakkal éppen úgy, mint az ifjakkal. Nem kívánt tekintélyt, csak megértést és barátságot. A templomjáró nénikék nehezen szokták meg könnyedségét, de Kazi annyira barátságos volt, annyira levette őket a lábukról, hogy végül is elnéztek neki minden furcsaságot, szinte a fiuknak tekintették; de hiszen olyan is volt hozzájuk: ragaszkodó és figyelmes.

Szép parókiát kapott; a verandás, háromszobás házat gondozott gyümölcsös ölelte körül; tavasszal virágban pompáztak a fák; dúsan termett a meggy, illatosra érett a szilva. Lugas szegte a kapuig vezető utat, kajszi- és őszibarack minden évben annyi lett, hogy elosztogathatta a felét, de maradt elég hullott gyümölcs cefrének is, amit jóféle pálinkának pároltak a közeli gazdaság szeszfőzdéjében. Kazinak Daciája volt, azzal száguldott; mert száguldott mindig; ha végzett a reggeli misével meg néhány ügyes-bajos dologgal a plébániahivatalban, máris kocsiba vágta magát, s eltűnt, persze civilben; a házvezetőnője, egy testes, idős asszony sokszor hiába várta ebédre, Kazi elmaradt, csak a litániás hónapokban, hogy megtartsa a vecsernyét, vagy ha temetés volt, akkor került elő időre.

De ez már a későbbiekben volt így; amikor a parókiára került, sok időt töltött az egyházi ügyekkel; tataroztatta a kis templomot, rendbe hozatta a szentegyház körüli teret, megszervezte a hitoktatást, klubot tartott fenn a sekrestyében a fiataloknak, az első évben még betlehemes játékot is betanított a gyerekeknek, a templomban adták elő Ádám Éva napján, az éjféli mise előtt. A srácok rajongtak érte, a hívek örvendeztek, hogy tevékeny pappal áldotta meg őket az ég – és az egyházmegye.

Akik ismerték, azt mondják, jó pap volt, érdekes prédikációkat tartott, elmélyült, filozofikus beszédeket, lekötötte a hallgatóságát, odaadóan celebrálta a miséket, mert hát hitt; hitt igazán, őszintén, becsülettel.

Vendégszerető hírében állott, be lehetett kopogtatni hozzá bármikor; meglátogatták az asszonyok, nyíltan beszélhettek vele a legkényesebb családi ügyekről is, mindenkit meg tudott vigasztalni, mindenkinek adott valami jó tanácsot; látszott rajta, hogy ezt boldogan teszi, derűs arccal fogadta a hozzá betérőket, és szinte könnyekig meghatódott a mások baja hallatán. Bár soha nem űzött tréfát a dogmákból, mégsem volt vaskalapos, nyíltnak tűnt a világi dolgok iránt, felfogta a kort, érdekelte a politika, az emberiség sorsa…

Ha regényt írnék, most ábrázolnom kellene azokat az okokat, amelyek egyszer csak más irányba terelték ennek a papnak az életútját. Konfliktusokat kellene felsorolnom, amelyekből így vagy úgy sérülten, vesztesen került ki, ha kikerült egyáltalán. De talán ezért írok csak tárcát az esetből, mert nem tudom, valójában mi is zökkenthette ki őt a rendes kerékvágásból, miféle mély csalódások érték, bántások, méltánytalanságok; csak annyit tudok, hogy lassanként türelmetlenné vált, egyre nyugtalanabbul viselkedett, soha nem találták otthon, sehol sem volt maradása, csak a szertartások idején láthatták, de mintha a feladatait is kedvetlenül végezte volna, a prédikációiban fel-felfigyelhettek valamiféle keserű hangra; egyszer aztán mise közben azt is észrevették rajta, hogy már kora reggel ivott, mégpedig jócskán.

Igen, ivott; inni kezdett, de egy darabig ezt is ügyesen leplezte, aminthogy valószínűleg egyéb gyengéit is, csupán a házvezetőnője tudta (és mesélte el később), hogy hány és hány üres konyakosüveget dobott ki a szemétbe, mert Kazi ráadásul örmény konyakot ivott, aminek az üvegét vissza sem váltják a boltban. De nemcsak ivott, hanem italosan is vezetett, mintha ki akarta volna hívni maga ellen a sorsot (kísértette az Istent), sejteni sem lehetett, hová tűnik el napszám, bár a házvezetőnő sokszor hallott telefonbeszélgetéseket, amelyekből arra következtetett, hogy a pap nővel beszél bizalmasan, ám gyakorta zaklatottan.

Aztán már a hívek között is terjedt a szóbeszéd; volt, aki itt-ott látta a fiatal plébánost hölgytársaságban, más és más nőkkel, csinos, feltűnő teremtésekkel. A férfiak ezt eleinte kajánkodva mesélték, majd később már aggodalmasan, mert kezdett kényelmetlen lenni Kazi viselkedése. Kezdett szégyent hozni az egyházközségre. Elvesztette a mértéket. Ha például meghívták egy-egy keresztelőre vagy esküvő utáni ebédre, hamar berúgott, és gátlástalanul udvarolt az asszonyoknak; olykor a halotti torokon is megfeledkezett magáról, a gyászoló család bánatával mit sem törődve tréfálkozott és mulatott, de inkább bántó cinizmussal, semmint jókedvében.

Egy epikus műben hosszadalmasan ábrázolhatnám Kazi magánéletét, amely egyre inkább szembekerült a hivatásával. Hálás feladat lenne ecsetelni a kételyt, amely mindinkább gyötörhette, hogy vajon képes-e még mindig megfelelni hivatalának, vagy bemutatni az önvád emésztő óráit, de az önfelmentés pillanatait is, amikor az elfoglaltságába menekülve azzal áltatja magát, hogy ha látszólag pontosan végzi a dolgát, semmi baj sem lehet. Hatásos lenne leírni, hogy az alkohol és a nők kelepcéjében hogyan vergődik ez a fiatal férfi, miközben tíz körömmel még mindig és mindig kapaszkodni próbál egy nemesebb, tisztább létbe, amit pedig, már tudja, nemsokára végképp elveszít.

Azon a napon, amikor a baj történt, Kazi alattomban bezárta a ház minden ajtaját, a kulcsokat zsebre vágta, majd arra kérte a házvezetőnőjét, hogy ne hagyja magára. – Ne hagyjon egyedül, Teréz, félek, nagyon félek! – Ugyan mitől? Hiszen az Isten magával van! – Nem, Teréz, nem, én magát akarom itt mellettem, félek, ne menjen el!… – De aztán elaludt, mert aznap is sokat ivott. A házvezetőnő restellte volna kikutatni a pap zsebeit, inkább felhívta Kazi egyik barátnőjét, aki aztán megmondta a telefonba, hogy hol találhatók a pótkulcsok. Teréz így hát kiszabadult. Csak másnap ment újra; a ház üres volt, estig nem is aggódott, de akkor észrevette, hogy az autó ott áll a garázsban. Az embereknek azonban csak másnap reggel szólt. Kisboldogasszony napja volt, öreg nénik és néhány idős férfi jött reggeli misére, de Kazi nem volt sehol, csak Terézt látták jönni a parókia felől izgatottan; a házvezetőnő csupán annyit mondott, hogy keresni kellene a plébános urat, de azt elhallgatta, hogy az imént talált az íróasztalán egy füzetlapot, amin kusza betűkkel ez állt: „Engem nem szeret senki…” A hívek észrevették, hogy nincs bezárva a templomkapu, beóvakodtak, egyikük azt mondta, hogy talán benn alszik a pap. De a templomban csend volt. Egy nyugdíjas énektanárnő, aki orgonálni szokott, meglepetten látta, hogy a kórus ajtaja is nyitva van, felment, s onnan benézett a toronyba; a lentiek csak a sikoltását hallották.

A papot a férfiak vágták le a harangkötélről. Már régen nem élt.

Engem nem szeret senki – írta utolsó erejével. És Isten? Akinek felajánlotta az életét?

Ez lenne a regény lényege. Egy ember története, akit mindenki szeret, szeretni akar, s ő mégis elrontja maga körül a szeretetet. Vajon hogyan és miért? Nem marad neki senki, még Isten sem, akivel pedig örök szövetségre lépett, de még őt is provokálja a szentegyház tornyában, hogy minden elvesszen. Miért? Vajon miért?