Napfényes Granada

Kora délelőtt érkeztek a város alá, végig az utakon mindenütt nyüzsgött a tömeg, körmenetek vonultak a templomok előtt, fehér ruhás lánykák, mantillás asszonyok és fekete férfiak; amint végigpöfögtek köztük a Wartburgjukkal, láthatták a hatalmas, papírmasé Máriákat, a színes szalagokkal díszített figurákat, amelyekbe belebújtak a legények; a lépések ritmusára imbolyogtak a bábuk az emberek feje fölött meg a zászlók tarkaságában. Déli temperamentummal énekelt szentséges daloktól zengtek az utak. Eszter lustán levette meztelen talpát a szerelvényfalról, felhúzódzkodott az ülésen, hogy jobban kilásson, s amikor néhány, a tömjénszagtól kába férfi bevigyorgott rá a kocsi ablakán, combtőig felcsúszott szoknyáját is a térdére húzta. Közben fél szemmel Istvánra pillantott, de a férje morcosan vezetett, nem vett észre semmit.

– „Pirkadat harangok zengnek Córdobában, hajnali harangok Granadában”… – idézte kuncogva, izgatottan.

– Hogy micsoda? – kérdezte türelmetlenül István, de nem várt választ; manőverezett a nyüzsgésben, összevont szemöldökkel figyelte a forgalmat. Eszter hangtalanul nevetett, boldog volt, hogy láthatja a kék, spanyol eget, a tavasz bujaságára emlékeztető vadzöld mezőket, a völgy trópusi növényzetét, és elképzelte a távoli, párás messzeségben a Sierra Nevada csúcsait is. Tetszett neki ez az ünnepi kavalkád. Örült, hogy Granadába érnek, hogy itt vannak Spanyolországban.

– „Lányok nyílnak ébredésre, hallgatni soleájuk”… – folytatta a verset, és csak a sor végén komorult el, amikor odáig ért, ahol Lorca a gyászt emlegeti.

– Sohasem érünk be a városba! – dünnyögte a férje. – Már kilyukad a gyomrom! Van még valamennyi abból a kólából?

– Már nincs! – mondta az asszony. Bosszantotta, hogy István nem vesz részt az örömében, hogy egész úton mást sem tesz, mint eszik és iszik és dühöng, ha egy szekér vagy teherautó miatt lassítania kell. – „Hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van”… – fejezte be a sort daccal, félhangosan.

– Gondoskodhattál volna valamiről… Tudod, hogy mennyire megszomjazom!

Eszter nézte a férje arcát meg a kezét, ahogy a sebességváltót markolta, a kissé hurkás, a körmök feletti percnél enyhén felkunkorodó ujjakat. Igazán sohasem szerette István kezét. Színes pólóban vezetett a férfi, drapp vászonnadrágban és áttört, nyári cipőben. Elegáns volt, mint mindig, még ebben a hőségben is. Csupa világos holmit viselt, talán hogy enyhítsenek markáns vonásain. Már őszült. Őszült, és valaha göndör haja gyérült. Az orra húsos volt, kissé hajlott sasorr; dacos szája, előreugró, akaratosságról tanúskodó álla kirajzolódott a felőle tűző fényben. Kapkodva váltott sebességet; voltaképpen nem vezetett jól, későn szerzett jogosítványt, ötvenéves korában. Eszter ügyesebb volt és bátrabb. Egy időben tették le a vizsgát, amikor sorsoláson megnyerték ezt a kocsit. Már négy esztendeje. Eszter akkor még csak huszonnyolc éves volt.

– „Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában…” – Lassan értek be a városba, csak akkor jutottak előbbre, amikor a tömeg újra bevonult a templomokba; zúgtak a harangok; Granada utcáin színes lámpafüzérek díszítették a házak homlokzatát; virágok és befestett villanykörték. – „Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában” – Eszter szeretett volna ujjongani, de István mogorva hallgatása visszatartotta. Pedig az asszony azt hitte, hogy majd Spanyolországban… Majd Barcelonában, Madridban, Toledóban… De ezen az úton eddig még semmi. Semmi. Talán Granadában!… – „Spanyol lány akárhány van…” – dúdolta, noha a Lorca-versnek nem volt dallama, mégis dúdolnia kellett; örült, ha magában is. Odahaza spanyolt tanított, most járt először a földjükön, szüntelen mámorban tartották a nyelvkönyvekből meg az irodalomból ismert tájak. – Hát nem csodálatos? István! Hát nem gyönyörűséges? – A férjének azonban ez az út is, mint akármelyik külföldi túrájuk, munka volt; jól és pontosan teljesíteni a programot, olcsó hotelt találni, még olcsóbb étkezési lehetőségeket felhajtani, mintha csak a kereskedelmi irodájában szervezné a csoportok feladatait.

Hőség volt, a levegő alig vágott be az ablakon, fényben izzottak a házak. Granada mégiscsak a szerelmek városa, gondolta Eszter. Már napbarnított volt, karja, combja bársonybarna a sárga, mintás, könnyű ruhában. Haja kibomlott, egész testében érezte a spanyol nyár tüzét. Részeg volt az élménytől, s most, hogy Granadába értek, ismét úrrá lett rajta az izgalom. Granada! A kegyetlen térítők, a fanatikus muzulmánok is ellágyultak itt. Ez a táj megszédítette őket is, feladták hitüket, élvezkedtek, dőzsöltek, beleszerelmesedtek az életbe, az asszonyokba. Mohamed követői a dzsihád szellemében harcolni jöttek ide, hogy mindenkit elpusztítsanak, aki nem hisz Allahban és az ő prófétájában, de vérengző kedvüket megtörte ez a paradicsomi táj. Buja érzékiség vett rajtuk erőt, s nyolcszáz évig lustálkodtak itt pompás fényűzésben.

Eszter óvatosan a férje kezéhez ért, gyengéden elvonta a volánról, és ráhelyezte meztelen térdére. Azonnal feltámadtak benne a régi reflexek, végigfutott testén a borzongás.

– Na, így nem tudok vezetni!

Inkább zavart szabadkozás volt ez, Eszter, mégis félrerántotta a térdét, kedvetlenül lecsúszott az ülésen, összegubbadt. Már megint. Már megint és megint. Semmi vágy. Semmi gyengédség. Egész úton semmi. Csupán egyetlenegyszer, ott a Barcelona előtti kempingben, azon az estén, amikor Figuerasnál átlépték a határt. Eszter megadta magát boldogan és reménykedve, de a férje ismét kudarcot vallott. Bocsáss meg… a fáradtság meg ez a szokatlan környezet… Szokatlan környezet! És otthon?! Örökösen csak az az éles fájdalom a hasában az eredménytelen előjátékok után. Felhúzol és cserbenhagysz! – mondta akkor is, a könnyein át, növekvő gyűlölettel; Miért nem nézeted meg magad orvossal, miért?! Kínozol, hát nem veszed észre, mennyire kínozol?! Szeretlek, nem akarlak elhagyni!… A legrosszabb, hogy István nem látja be. Megsértődik: De hiszen semmi bajom! Hidd el, kívánlak, de most… De most! Ezt hajtogatja már másfél éve.

István a szerelvényfalra tűzött térkép segítségével hamar megtalálta a hotelt, ahol jó előre lefoglalta a szobát. Pontos menetrendje volt az útnak, szállás, költekezés – mindent kiszámított; kezelte a pénzt, magánál tartotta az útleveleket; Esztert – huszonnégy évvel volt idősebb a feleségénél – úgy kezelte, mint egy gondjaira bízott gyereket. – Na, itt vagyunk, te kiszállsz, én helyet keresek a kocsinak! – Csak annyi időre állt meg a hotel előtt, amíg kiadta a kézitáskákat meg a szatyrokat; a két nagy bőröndöt meghagyta magának, aztán elhajtott parkoló után nézni. Az asszony hirtelen elárvult, de megcsapta a szabadság boldogító érzete is; mi lenne, ha István most eltűnne, ő meg itt maradna örökre a spanyoljai között?

– Señora!

Megfordult. Fiatal férfi állt mögötte fehér ingben, villogó tekintettel és széles mosollyal. Keskeny csípőjű volt, és hajlékony, mint egy cigány. Egy szép cigány, gondolta Eszter. A férfi udvariasan lehajolt a csomagokért, de szemében újra megvillant az a furcsa fény, amint végigmérte a sárga, színes selyembe öltözött nőt, a magas sarkú szandálba bújtatott lábakat és a vállak meztelenségét. – Señora, kövessen, kérem, a hotelból vagyok!

Keskeny, öreg ház volt, testes és magas épületek közé ékelve, régies ablakokkal; mór stílusra átalakított főbejárattal, s odabenn a hall is magán viselte az idegenforgalomnak szánt álantikvitást. A tulajdonosnő a pult mögött telefonált, veszekedett valakivel a telefonba, a szép, cigányos férfi meg letette a csomagokat az egyik mór oszlop tövébe. Félhomály volt, csak az utca felől áradt be világosság; a férfi úgy helyezkedett, hogy a hall mélyéről gyönyörködhessen az asszony ruhán áttetsző alakjában. Eszter az ajtóból türelmetlenül leste, felbukkan-e a férje; combjának, ölének és fenekének sziluettjét akaratlanul is felkínálva a cigány mohó tekintetének.

István loholva, cipekedve érkezett; a szállodásnő befejezte a telefonálást, és intett a cigányos londinernek, hogy segítsen, de az már ott is termett, s mint egy mutatványos, könnyedén suhant a bőröndökkel a kézitáskák mellé; megállt ott, és szemét le nem vette volna Eszterről.

– Önök házasok? – mérte végig a vendégeket a termetes asszonyság a pult mögül, miközben előkereste a megrendelést.

– Igen, persze! – mondta Eszter spanyolul. Kissé ingerelte ez a kérdés, noha megszokhatta már, hogy az emberek furcsállón veszik tudomásul a köztük lévő korkülönbséget. – Házasok vagyunk!

– Mit kérdez? – érdeklődött türelmetlenül István.

– Hogy házasok vagyunk-e.

– Küldd a fenébe, hát mit képzel?

– Adok egy kellemes szobát – mondta az asszonyság. – Cama matriomonial…

– Nem, nem! – tiltakozott Eszter. – Ne adjon nászágyas szobát! Olyat kérünk, amelyikben külön vannak a fekhelyek. Dos camas…

De hiszen most mondta, hogy házasok! – A hotelosnő szemrehányóan nézett Eszterre. – Ha házasok, házasok, fekhetnek egymás mellett. Nincs más szobám!

A cigány nézte őket. Kicsit elhúzta a száját, és mosolygott. Istvánnak megakadt rajta a szeme; amaz állta a tekintetét, majd minden zavar nélkül tovább bámulta Esztert.

– Az az alak meg felfal a szemével!

– Tessék?

– Téged néz az a szemtelen fickó! Még vigyorog is rád! – Istvánban felébredt szokásos féltékenysége. – Gyalázatos alak!

– Ne törődj vele, az asszony mindjárt adja a kulcsot, felmegyünk, lepihensz… – De ő is érezte, hogy nézik. A csomagok felé fordult, felemelte lassan a pillantását a kézitáskák halmáról, s meglátta a reá szegeződő tekintetet. A cigány ismét elmosolyodott. Kedves mosoly volt, amolyan cinkos és baráti. Eszter önkéntelenül viszonozta. Közben a kulcsért nyúlt. Elvétette; a kulcs a kőre hullott.

– Carlos! – szólt a hotelosnő, de a cigánynak nem kellett figyelmeztetés, odaugrott, felkapta a kulcsot, s mint egy hűbéri ajándékot, nyújtotta.

– Gracias!

– Na, menjünk! – mondta idegesen István. Megmarkolt egyet a csomagok közül, az egyik bőröndöt, de Carlos mellette termett, és kivette a kezéből. Csak a kisebb táskákat hagyta rájuk. Elindultak felfelé a lépcsőn; elöl István, mögötte Eszter; az asszony érezte, hogy Carlos, őt követve, testének minden mozdulatát lesi. Ez zavarba ejtette, de nem bánta; maga is figyelni kezdte csípőjének mozgását, azt a különösen kecses ringást, amit a lépcsőjárás okoz. Mulatságosnak tartotta, hogy tetszik ennek a cigányos férfinak. Az ajtóban aztán összeütköztek, s amint egymáshoz értek, Eszterben egy pillanatra fellobbant a vágy, de visszataszítónak vélte, és riadtan elhessentette. Ám Carlos, hogy beengedje, úgy tért ki az útjából, mint egy caballero.

Odabenn a szobában István borravaló után matatott, de a férfi nem várta meg, az asszonyra nézett azzal a villogó, szemtelen tekintetével, és azt mondta:

– Señora, usted esta hechicera.

És kiment.

Az asszony arca kigyúlt.

– Na! – mordult fel István. – Itt a pénze! – Aztán a feleségéhez: – Mit mondott? Akart valamit?

– Semmit! – mosolygott az asszony. De újra hallotta Carlos hízelgő hangján; „Asszonyom, ön elbűvölő!”

István kényelembe tette magát, lerúgta a cipőit, végigzuhant az ágyon, és a fürdő felől rendelkezett; Eszter megnyitotta a csapokat, előszedte a piperéscsomagot meg a legszükségesebb holmikat a bőröndből.

– Kérlek, húzd be a spalettákat! – kérte a férje. Fektében vetkőzött le, a nadrág meg az ing halomba hullt a padlóra, az asszony szedte fel; aztán amikor István már benn lubickolt a kádban, végre leülhetett ő is.

Eszébe jutott, hogy inna valamit, de talán nem is azért nyomta meg a gombot, inkább abban reménykedett, hogy Carlos jön vissza. Kopogtak. Sima hajú, sötét ruhás, sovány, nagy orrú lány lépett be; mit parancsol a señora? Semmit, mondta Eszter csalódottan és megszégyenülten, tévedés volt.

Nekilátott, hogy berendezkedjenek éjszakára.

Fenn ebédeltek a szobában; erre a napra István csak vacsorát iktatott be a költségvetésbe; még tartott a hazaiból. Úgy tervezték, hogy pihennek, aztán kimennek a függőkertekhez, amikor már nem lesz olyan rekkenő a hőség. Eszter az Alhambráról beszélt, de észrevette, hogy az étkezés utáni álmosság hatalmába keríti a férjét, bement a fürdőszobába zuhanyozni. Forró vízzel hosszan permetezte a testét; a tusból záporozó finom permettel végigverette hasát, ölét; a forró sugarak izgalomba hozták; kezdetben bátortalanul, majd egyre elszántabban és feloldva önmagában a gátlás görcsét, ágyéka elé tartotta a tus rózsáját, amíg csak heves szívdobogás nem fogta el; akkor hirtelen hideg zuhanyra váltott, s lecsillapodott. Oktalan reménnyel lépett ki a kádból; dereka köré csavarta a frottírlepedőt; amitől félt: István már aludt, a sötét szobába a zsalu résein át beszűrődő déli fénynyalábok csíkjai megérinthetetlen rácsba zárták az asszony meztelen testét.

Nyugtalanság fogta el, nem akart a néma szobában maradni, még kissé vízpermetes, barna testére felkapta a fehér indiai szoknyáját meg blúzát, szandálba bújt, és kisietett a folyosóra.

A hotel csendes volt. Leóvakodott a lépcsőn; a fényre vágyott, bár odakinn tetőfokára hágott a hőség, mégis a fényt kívánta. A pult mögött senki sem volt, de mielőtt az utcára ért volna, neszt hallott; hátranézett; Carlos állt ott a mór oszlop mellett, és őt figyelte.

Amint kilépett a hotelból, a tér némasága meglepte, a siesta ideje volt; a granadaiak házaik leengedett redőnyű ablakai mögött pihentek, a kitámasztott vászonrolók meg a vakítóan világító falak csendje vette körül. Állt ebben a perzselő hőségben, ebben a száraz melegben, égett a teste, a könnyű indiai kelme átvette a nap hevét, rásült a bőrére. Úgy érezte, beleolvad a kövekbe, a spanyol égbe.

Elindult. A néptelen utcán, a mozdulatlan városban egyedül volt most; kéjes izgalom fogta el. Szandálja sarka hangosan kopogott; nagy árnyak vetültek rá, aztán ismét izzó fénybe ért; mintha egy más, boldogabb világban járna, ahol a test örömének élhetne. Szinte meztelen volt az áttetsző gyolcsban.

Megtorpant. A déli csendet és léptei visszhangját idegen léptek nesze zavarta meg. De amint megfordult, a léptek elültek, s csak akkor hangoztak fel újra, amikor továbbindult.

Tudta, hogy követik, ám eszébe sem jutott félni. Inkább várakozás támadt benne. Izgalom és várakozás.

Kis térre ért; öreg templom állt a túloldalán, kapuját nyitva találta. Sötét volt odabenn, a hajó hűvöse az arcába csapott, amikor belépett. A hűs levegő végigsimított vállán, derekán, lába szárán; jólesett ez az enyhület. A színes ablaküvegeken áttörő sugarak megfestették a padozatot; örökmécses fénye vibrált – a templom üres volt. Megállt a keresztelőmedencénél, csodálta az íveket, a szentek szobrait, a mélybarna padokat és a kikoptatott térdeplőket. A sarokban álltak az ünnepi zászlók; virágcsokrok kókadoztak a Mária kép alatt.

Megint hallotta a lépteket, most halk neszűek voltak, surranóak. Nem nézett hátra, csak a teste feszült meg a figyelésben. A templom kapujában elhalt a nesz, majd újra támadt; közelebb és közelebb hallotta, de ösztöne azt súgta, hogy ne féljen.

Tűz égette a hátát – valakinek az elszánt tekintete.

Várt mozdulatlanul.

Egy kéz gyengéd érintését érezte a derekán.

Éppen csak megrezdült az érintésre; már tudta, hogy ő. Nem lehet más, csak ő. Carlos. Moccanatlan maradt, csak a kezét tette rá a csípőjére simuló kézre. Erős férfikéz volt, s akkor megérezte a férfi szagát is. Idegen szag volt, más, mint a férjéé. Hátrafeszült, hogy érje válla a mellkasát; a nyakát vetette hátra; a férfi másik keze pedig az ő bordáira siklott, majd feljebb és feljebb, míg csak tenyere öblébe nem foghatta Eszter hűs, párás mellét a fehér gyolcs alatt…

Az asszony felszisszent, halk, apró, nyögésszerű hangot hallatott, s megfordult vadul. Carlos már várta; szorosan simult egymáshoz a testük. Ölén érezte a férfi vágyát, a ráhajoló szájat ajkához rántotta, foguk összekoccant, nedvek indultak meg a csókban. Bőrük forró volt, és nyirkos; Carlos gyengéd, majd ismét mohó ujjai le-fel siklottak Eszter karcsú testén, végig a combján, fel a szoknya alatt, a szép ívű derék körül, hogy aztán a legforróbb és legbujább hajlatokat is bejárják. Eszterben hatalmas hullámokat vetett a vágy; csak a férfi tért észre egy pillanatig; megragadta az asszony csuklóját, s vonta magával, ő meg fuldokolva és remegve követte; Carlos nyilván megrémült a szentségtörés vétkétől, s kevésbé tiltott helyet keresett, de azt is tudhatta, hogy minden eltékozolt perc az asszony kijózanodásának veszélyét rejti magában, tehát sietnie kell. Ismerhette a templomot, mert menten ráakadt a főbejárat melletti, vaskos ajtóra; belökte; mögötte kötelek lógtak egy poros falépcső körül, magas ablakrésen derengett be a fény; fenn, a magasban famennyezet volt, felette függtek a harangok. Amint beléptek, Carlos fél kézzel bereteszelte az ajtót, aztán újra gyengéd lett, csókolt, és becézte a nő testét az ujjaival. A térde alá nyúlt, finom, kedves mozdulattal fonta csípőjére Eszter napbarnította lábát. A kőfalnak dőlve szeretkeztek; az asszony homlokát, testét elöntötte a veríték, nem látta, hol van, nem, tudta, ki öleli, átadta magát teljesen a férfinak. Csak annyira maradt az öntudatánál, hogy valamennyire magába fojtsa sikoltásait, az ajkába harapott, csukott szemmel merült alá és alá az élvezetbe.

Hirtelen tért magához, remegett, újra és újra megvonaglott a teste; szelíden, ám határozottan kiszabadította magát. Szeme duzzadt volt a könnyektől. Érezte, hogy sír, nem akarta, de sírt; a férfi rémülten, bocsánatkérően nézte. Eszter megrázta a fejét, nekitámaszkodott a falnak, és ömlöttek a könnyei.

Carlos szó nélkül kireteszelte az ajtót, kikémlelt, aztán intett, hogy mehetnének. Eszter végre rendbe hozta magát, követte. Nem ment ki azonnal a fényre, de a templomba sem akart bemenni, pedig legszívesebben beült volna valamelyik padba, olyan halálos fáradtság kerítette hatalmába.

A férfi némán figyelte. Megpróbált mosolyogni rá, de belátta, hogy igyekezete reménytelen; mégsem akarta magára hagyni, bár érezte, hogy jelenléte már felesleges. Szabadkozó mozdulattal távozott. Kinn még visszafordult, fekete pont volt a fehéren izzó fényben.

Nemsokára Eszter is elindult. Még mindig tartott a siesta, pihent a város. A falak kemencemeleget árasztottak. Eszter zaklatottan, de valami szörnyű diadalérzettel ment vissza a hotelba. Öle csak sokára nyugodott meg, minduntalan tüzes lüktetések futottak át rajta. István felhorkant az ajtónyitásra; kerekre meredt szemmel nézte a fehér látomást, hirtelenében nem fogta fel, hol is van. Aztán visszahanyatlott, és oldalt fészkelődve folytatni akarta az alvást.

Eszter végigsietett a szobán, és kilökte a spalettákat.

– Na! – takarta el a szemét a férje. Kócos volt, pizsamában feküdt a gyűrött ágyban. Fényes nappal pizsamában! Mennyire gyűlöltem mindig ezt a szokását. Mennyire!… Állt István ágya mellett Eszter, s mindjobban elöntötte a keserűség. – Mindig pizsamában! Örökösen pizsamában! – szakadt ki belőle. – Tessék? – értetlenkedett a férje. De Eszter arca eltorzult, nekiesett, és verte, öklözte, püfölte, ahol érte. – Na, na, na! Eszter! Mi bajod?! Mi történt?! Eszter! Nanana! – Védekezett, kapkodta maga elé a karját, de az asszony csak verte, és azt kiabálta kétségbeesetten: – Vétkeztem! Miattad vétkeztem! Miattad, miattad! Az Isten! Megbüntet az Isten! Miattad büntet meg az Isten!… – István végre elkapta a csuklóját, ő meg erejét veszítve lerogyott a kettős ágy szélére. – Mi történt?! – rivallt rá a férfi.

Eszter felnézett rá. A férje haraggal, értetlenül térdelt fölötte. Mulatságos volt kócosan, szakadt pizsamában, öregen. Nézte ezt az embert, akivel egy életen át boldog akart lenni, akit valaha szeretett, akinek gyönyörködni tudott a hangjában, akinek odaadta magát teljesen.

– Halljam hát! Beszélj! Beszélj, mert…

Eszter keserűen elhúzta a száját. Könnye elapadt, aztán egyszer csak elkezdett nevetni. Nevetett fuldokolva, megállíthatatlanul. István meg ott üvöltött felette: – Hagyd abba! Hallod! Azonnal hagyd abba! Megőrültél?! – De ő, képtelen volt rá, s közben azt mondta: – A harangok! Uramisten, a harangok! A granadai harangok ott, felettünk a toronyban!

Ó, ti hajnali harangok!…

De mást nem mondott. István hiába fenyegetődzött, nem mondott el semmit. Semmit az egész úton, amíg járták tovább szép Spanyolországot. És azután sem. Semmit ennek az idegennek.