Akt a kertben

A nő hanyatt fekszik a kertben. Egyik karja könyökből behajlítva, csuklója lazán lóg, ujjai érintik az arcát. Szeme lehunyva, feje oldalt billen lustán. Másik karja a teste mellett pihen. Bal térdét behajlítja, rá a jobb combjára, hogy eltakarja ölét. Meztelen. Fedetlen keble lapos, éppen csak domború, hasa, karcsú dereka, ívelő csípője takaratlan.

Kőszobor.

Ott fekszik a kerítés közelében, téglalap alakú kőlapon, a fák alatti aljnövényzettől befutva, mintha rejtezkedne.

Sokszor látom.

Megyek a dombra vezető szűk lépcsősoron, amit drótháló kerítések szegnek, s fák borulnak fölébe, tavaszodván, friss lombú fák, halványzöld levelekkel és mézillatú virágoktól terhes ágak. S ebben a zöldellő alagútban, ahová csak dél körül tűz be a nap tenyérnyi foltokban, árnyékos az út. Áprilisi földszag keveredik a nárciszok túlfűtött illatával, a tavalyi avarból kék, sárga, lila szirmok tarkállanak elő; sarjad a fű, s ebben a kikeleti tobzódásban ott hever ernyedt végtagokkal, szemérmetlenül a kőasszony.

Ott fekszik télen, nyáron. Hó hull rá, jégpáncél vonja be, eső veri őszi időben, nap hevíti nyaranta.

Mindig megakad rajta a szemem. Vajon hogyan és miért került ide, a kerítés tövébe?

A ház, aminek a kertje széliben látom, emeletes, jókora villa; régi, tornyos épület. Széles szárnyú, üvegezett ajtóhoz lépcsősor vezet a kavicsos útról; az előkert bukszusai elhanyagoltak, nekivadultak a növekedésnek, vagy éppenséggel pusztulóban vannak, száraz ágkarok merednek elő a haragoszöld sűrűből.

Ott, a bukszusok körében állhatott valamikor a posztamens ezzel a szoborral.

Miért került el onnan?

Mi volt ez a ház? Szanatórium vagy előkelőségek otthona? Körötte nagy terek lehettek, a park díszfákkal, fehér derekú nyírekkel, lompos fenyőkkel. Rózsák pompázhattak, és kényes virágok a nyár minden havában, késő őszig is dacoló bársonyszirmúak, korai dereket átvészelők. Mégis hiányozhatott onnan még valami, valami kertet díszítő, ékesítő. Hiányzott valami a szemnek és a szívnek – akkor rendelhették meg a szobrot egy művésztől a ház gazdái.

Vajon kitől? A kőlap, amin a szobor nyugszik, a földbe süppedt már, talán azon van a szignó, de felfedezhetetlen.

Rábízták-e a szobrászra, hogy mit faragjon, vagy megmondták neki, hogy aktot kérnek? S ha ez volt a kívánságuk, vajon miért? Megörökítettek valakit – a ház asszonyát, a férj szeretőjét, vagy csupán költői látomás ez a karcsú test, ez az érzéki szépség?

Micsoda élet lehetett ebben a házban, ebben a kertben, ha műre áhítoztak, ha szükségét érezték az esztétikumnak, és áldoztak is rá, pedig a szobor árát befektethették volna – mondjuk – az üzleti vállalkozásukba, vagy egyszerűen csak felélték volna.

De akkor miért vetették végül is a kert zugába? Miért nem kellett többé?

Valahányszor e helyhez közeledem, megcsap a kert és a villa hangulata. Kopottas most, és bizonyára sokan lakhatják, mert így-úgy alakítgattak rajta. Az erkélyeken ruhaszárító kötelek, a tornyon megbillent tévéantenna, friss, durva vésetek a falban otromba villanyvezetékeknek, meszes foltok a sárga vakolatban, betört üvegek, rozzant ajtók. Pedig a ház még mindig mutatós, ebben az állapotában is, látszik, hogy jobb napokat élt.

Csak nincs rá gondja már régóta senkinek. Lakják, használják, de nem tatarozzák, nem költenek rá egy fillért sem. Legfeljebb csak annyit, hogy össze ne rogyjon, ki ne dőljenek az ajtófélfák, ne csapkodja nagyon a huzat az ablakokat. De a tető beázik; hatalmas vízfoltok sötétlenek az eresz alatt, laffog a csatorna. Toldozgatták-foltozgatták már ezt a házat mindenhogyan.

S ahogy pusztult – gondolom az elvaduló kertet nézve –, úgy rombolódott a bukszusok gyűrűjében a szobor posztamense is. Meglazultak a téglái, s egy erősebb téli fagy után megbillent az akt. Levették a helyéről, még védőn, hogy le ne zuhanjon, s készültek rá, hogy megjavítják a talapzatát. Addig ideiglenesen a kerítés tövébe fektették, hogy ne legyen láb alatt. De a javítás húzódott, a repedésekbe újból és újból belecsurgott a hólé, s a fagy is megtette évről évre a magáét. Omladozott a talapzat.

Egyre nagyobb munkát kívánt volna a helyreállítása, csakhogy a növekvő drágaságban laposodtak az erszények, senkinek sem volt felesleges pénze. Kellett a forint a megélhetésre, az ügyeskedő üzletekre, az adósságok kifizetésére, a kamatok törlesztésére. Aztán egyszer azt kérdezhette valaki a ház lakói közül: „Hát végül is hiányzik nekünk az a szobor? Nem hiányzik. Megvagyunk nélküle! Akkor meg mi a fenének költsünk rá? Talán olyan gazdagok vagyunk?”

A többiek a vállukat vonogatták. Lehet, hogy igaza van a szomszédnak: a szobor nem kenyér, sör, lábbeli, hús vagy télikabát, hogy ne lehessen meglenni nélküle.

És hagyták a kerítés tövében.

Nem gondolt rá senki. Legfeljebb akadék lett: ha valamelyik nekibuzdult lakó mégiscsak rendet akart tenni a kertben, hát gereblyének, sarlónak útjában volt, de azt is megtanulták, hogy kikerüljék.

Meglehet, már nem is látták. Nézték, de nem látták, annyira megszokott lett félrevetettsége.

Az akt fekszik türelmesen.

Tűri a havat, a novemberi esőket, a forró napot, az aljnövényzet reá kúszó indáit.

Szép. Elfeledetten is szép.

Egyik áprilisi délben, nyárias időben idős férfit láttam a kertnek ebben a zugában. Soha sincs itt senki, így hát feltűnt a jelenléte. Vászonszékben ült a lombok közt bevetődő nap fénynyalábjában; lábadozó lehetett, betegségből lassan felépülő öreg. Könnyű plédbe bugyolált térddel, soványan, erőtlenül pihent a langy délben. Eleinte azt hittem, szunyókál, de aztán észrevettem, hogy mozdulatlanságának más az oka. Egyetlen pontra figyelt. A szoborra. Ott ült a kőasszony közelében, és nézte. Süttette magát a gyógyító sugárral, s közben nézte, nézte a heverő nőt, a lagymatag fekvőt, a felhúzott térdű, szolidan szemérmetlen alakot. Nézte bűvölve, s tűnőben volt a sápadtsága. Le nem vette volna a tekintetét a csábos nőről semmiképpen.

A szobor meg mintha nyújtózott volna. Mintha kellette volna magát. És az öregember felé fordított arcából, a művész keze nyomán született szép testéből ugyanolyan gyógyító sugarak áradtak, mint a napból. Mert a szobor élt. Talapzatától fosztottan, elfeledetten, a kert végébe vetetten is élt.

Él. És gyönyörű.