Kemény fiúkBarabás a sarkon megint rosszul vette a kanyart, a Lada hátsó kereke súrolta a járda szegélykövét. Bosszantó ügyetlenség, különösen, ha az embernek jó harmincesztendős a jogosítványa. De talán a fáradtság. A kimerültség, a figyelmetlenség így délután hatkor. Az egész napi munka után. Barabás mégis inkább a szűk, éles szögben torkolló utcát hibáztatta, képtelenség tisztességesen bekanyarodni, ha mások egészen a sarkon parkolnak; persze ki törődik a többi autóssal, boldoguljanak, ahogy tudnak. Máskülönben kellemes utca volt; családi házak, négy-öt lakásos villák előkertekkel, a járda fölé hajló orgonabokrokkal (már csak napok kérdése, és kibomlanak a fehér meg lila virágok, és bódító illatuk betölti az egész hegyoldalt), a kerítések mögött mélyzöld fenyők, karcsú nyírfák – Barabás megkönnyebbült, amikor a szmogból, a város piszkából és zajából ide hazaért. A kaput ma sem nyitotta ki a felesége. Persze. Ma sem. Amit Barabás leginkább utált: megállni a ház előtt, kiszállni, kitárni a kapuszárnyakat, kinyitni a garázsajtót, visszacaplatni a Ladához, beülni, újra kikanyarodni az úttestre, hogy behajthasson végre a ház alatti kocsiszínbe. Dudált. Járatta a motort, indexelt, nyomkodta a dudát szakadatlan. A kutya szalad ki farkcsóválva a vasrácshoz, lompos, nagy pofájú, fekete snaucer, vinnyogott, türelmetlenül vakkantgatott, ugrált örömében. Megjelent nyomában az asszony is. Már régen itthon lehetett, látszott az öltözékén: hosszú indiai ruha, saru, és a haja feltűzve; biztosan a rajztáblája mellől bújt elő, de ki tehet róla, hogy megzavarták, miért nem nyitja ki a kaput időben? Intett a bukszusok közül, hogy nyugalom, jön már; vékony testére tapadt a mintás kelme, alatta a melle szabadon ringott; Barabás annyi idő elteltével is mindannyiszor megkívánta ilyenkor, s egyszeriben elmúlt ingerültsége; igaz, ami igaz, még mindig tetszett neki a felesége. Csak ne nyomta volna el a vágyát az a sok napi gond; csak ne teperte volna érzelmeit két vállra a fáradtság. Ezekben a délutáni pillanatokban azonban, amikor hazaérve meglátta Nórit, jólesően tapasztalta, hogy változatlanul kellemes hatással van rá a látása: tetszik az arccsontja, a barna haja, a szája íve, a csípője meg a meztelen lába a saruban. Behajtott a kinyitott kapun, fékezett, letekerte az ablakot, és kinyúlt Nóri kezéért. – Ne haragudj, de gyűlölök kaput nyitni! – Tudom – fogadta kegyesen a kézcsókot Nóri. – Ismerlek, mit akarsz! Gyűlölsz kaput nyitni, gyűlölsz ágyazni, gyűlölöd, hogy nő a fű a kertben, és le kell nyírni. Tudom, drágám. De mindez megoldható, mert itt vagyok én. Egyébként hozathatunk az NSZK-ból távirányítású kapunyitót. És akkor csak megnyomsz itt, a műszerfalon egy gombot… – Egy puszit! – Ó! – Az asszony behajolt az ablakon. – Fenn dolgozom a szobámban, onnan futottam le, el kell készítenem néhány ruhatervet a nyári produkcióhoz, úgyhogy csak a vacsoránál találkozunk… – Jó illatod van. Mindig olyan jó illatod van… – Te meg csupa bagószag vagy! – Milyen lehetnék? Ma is elfogyott másfél csomaggal. – Ha lehetne, akkor ma már ne. Csak vacsora után. Egyet. Megígéred? – Esetleg nem akarsz beülni ide mellém diskurálni? Nóri nevetett, ellökte magát a kocsitól; a motor járt halkan, duruzsolva; Barabás kapcsolt, beereszkedett a garázsba. Az asszony becsukta a kertkaput. – Andris beszélni akart veled, már nagyon várt – szólt a férje után a fűbe ágyazott betonlapokról, miközben a kutya ide-oda rohangált köztük lihegve, ficánkolva, a gazdi kezét nyaldosva, ugrálva, körülfutkosva a Ladát. – Andris? Fenn van? – Elment a haverjához. – Tanult rendesen? – Még át kell vennie a matekot, de azzal megvárt téged. Elvitt néhány videokazettát, átmásolnak valamit, nyolcra itthon lesz. – Hát akkor majd nyolckor. Nekem is dolgom van még… – Barabás megtett annyit, hogy bezárja a garázst. – Eriggy már, jól van! – kergette el szelíden a kutyát. Az eb a kezéért kapott, játékosan harapdálta. – Nézd már, hát bepiszkítod a ruhám! Az asszony mondani akart még valamit, nem tudta, belevágjon-e, megelőzze-e a fiát. – Andris reméli, hogy a segítségére leszel. – Mikor nem segítettem neki a matekban? – Másról van szó. – Baj van? – állt meg Nóri előtt a férfi. A betonból öntött, rücskös rézsűn most alacsonyabb volt a feleségénél, s ettől köpcösnek tűnt, noha csak erős felsőteste, széles válla miatt tetszett kövérnek. Az évek során ugyan némi pocakot eresztett, de még ügyesen titkolhatta a bő zakó alatt; csípője megmaradt fiúsnak, és a haja is csak a halántékánál őszült. – Mi a baj? – Maholnap sorozás. – Micsoda?! – Csodálkozol, ugye? Bizony, sorozásra megy. – A mindenségit! – derült fel a férfi. – Hát ezt is megértük! Nóri nem tartott vele, komoly maradt, sőt elöntötte az aggodalom. – Nem érted? Besorozzák katonának! – Dehogynem értem! Katona lesz. Katona lesz ő is. Ez így van rendjén. – Viccelsz? Miért gondolod, hogy viccelek? Ott aztán megtanítják a gyerekeket! – A fiadról van szó! – Na és? Összevillant a tekintetük. Örökösen versengtek a fiuk kényeztetésében, féltékenykedésük minden szíre-szóra fellobbant. Barabás megérezte a vészt, ha nem tart Nórival a kétségbeesésben, csúnyán alulmaradhat. Szerette volna félbeszakítani ezt a kezdődő vitát; fáradt volt, és szomjas. Indult. De az asszony szavai megakasztották. – Andris bízik benne, hogy kieszelsz valamit a felmentésére. – Én?! – Sokféle kibúvót lehet találni. – De én mit tehetek? Nem vagyok hadügyminiszter! Sem kiegészítőparancsnok! Semmiféle összeköttetésem sincs, ezt te is jól tudod. Mit képzel a kölyök, hogy én… – Andris nem akar katona lenni! – szögezte le Nóri. – És én nem is engedem! – Nem is engeded? Hiszen nem rajtad áll! – Nem fogom odaengedni! – Oda? Mulatságos vagy, ne haragudj, de… – Elhallgatott. Ajaj! Nehéz lesz. Látta a felesége riadt tekintetét, megsajnálta, feljebb lépett a rézsűn, megcsókolta az arcát. – Na. Ne izgasd fel magad. Nem ma kell eldönteni… – Tévedsz. A sorozás itt van a nyakunkon, oda már olyan papírokkal kell menni, amikkel felmentik. – De miféle papírokkal? – Szólsz Dominikának, ezt én már kieszeltem. – Á, vagy úgy! Te már kieszelted. Anélkül hogy megbeszéltük volna, te már… – Meg volt sértve. Nóri önállósítja magát, Nóri le akarja őt körözni Andrisnál. – És ha szabad kérdeznem, mi köze a sorozáshoz Dominikának? – Ő mindent megtehet. És neked meg is teszi. Neked. Ha kéred. Biztos vagyok benne. – Mi a fenét tegyen meg? – Barabás kezdte elveszteni a türelmét. A felesége soha nem szívelte Dominikát, az ő régi szerelmét, aki aztán férjhez ment egy közös barátjukhoz, és azóta nem illik erről a hajdani kapcsolatról beszélni. Dominika tüske Nóri szívében. Kedélyes, nagyvonalú nő, kórházi főorvos, fülorr-gége. A férje sebész. Jól élnek, van két lányuk, a nagyobbik Andrissal egyidős. – Dominika Andris minden nyavalyáját ismeri kicsi kora óta, és… – Andris egészséges. – És az allergia? – Sohasem panaszkodik. – Andris allergiás, ezt neked is tudnod kell. Emlékezz csak: szénanátha… Na és ha megcsípte egy darázs? Olyan ödémás lett mindig, hogy alig tudtuk megmenteni. Hányszor szaladtunk vele Dominikához? Nem kellett volna, de Barabás vitába szállt: – Óóóó! Szerencsére sosem volt tragikus a helyzet! – Arra csak egy anya emlékszik! Arra csak én emlékszem igazán, hogy mennyi baj volt vele kicsi korában. Hol voltál te mindig? Kiküldetésben meg… – Jó, rendben, akkor se akard beteggé tenni! – Nem teszem beteggé. De azt sem akarom, hogy szerencsétlen legyen! Ahogy ott bánnának vele!… – Én is kibírtam. – Ezt hagyjuk! – Az apám is kibírta, pedig ő megjárt két háborút is. A nagyapám is… – Meg Árpád apánk is! – Szellemes vagy! – Te meg közönyös! – Muszáj ezt most itt a kertben megbeszélni? – Ha egyszer felbosszantasz az ellenkezéseddel!… – Nem ellenkezem, csak szeretném okosan megértetni, hogy… – Nem érdekelnek az érveid! Felhívod Dominikát, és ő majd intézkedik! – Felhívod! Felhívod! Persze, felhívom és megkérdezem, hogy mi a realitása… – Realitás! Mindennek van realitása, csak akarni kell! Nézd, lehet, hogy Andrisnak nem sikerül valami fényesen az érettségije… – Hát az bizony lehet. – Nagy a gyanúm. – Matekból szörnyen áll. A magyart meg egyenesen utálja. Vitatkozik velem a költőkről, hogy miért kell neki tudni, mit írtak, mikor éltek, kit vettek feleségül… mert arra aztán neki semmi szüksége sem lesz az életben. Tudniillik, hogy nem adnak érte pénzt. Mert őt csak az érdekli, amiért pénzt adnak, és ezt nem én ültettem el benne, nem én!… – Szóval én. Ha nem te, akkor én! – Nem. Nem te. Lehet, hogy te is, lehet, hogy én is, de elsősorban ez a rohadt világ. Ez a rohadt, anyagias világ. Ez a rohadt, korrupt élet. – Na, erre nem érek rá. – De mielőtt otthagyta volna Barabást, még azt mondta: – Ha nem veszik fel az egyetemre, márpedig a felvételéhez csoda kellene, hát azonnal behívják katonának, ezért kell a felmentés. Érted? Érted már? – Nem ártana Andrisnak, ha ráncba szednék ott, a seregben! – Ne akard a vesztét! – Nem is férfi az, aki nem volt katona! – próbálkozott kedélyesre hangolni a vitát Barabás. Szerencsésebb lett volna, ha hallgat, de most már csak dacból is folytatta; dühítette, hogy Nóri ennyire a szárnyai alá veszi a fiút, s ezáltal őt kirekeszti a fiókadédelgetésből. Ha már így van, rá is játszhat. – Tudod, minek tartották az olyat, aki nem vált be? – A férfiasságnak más bizonyítéka is lehetséges, hogy emlékeztesselek! – vágott vissza Nóri. – Teszek rá, hogy a fiamat csak azért tartsák férfinak, mert megtanult szalutálni! – Szalutálni! – nevetett rosszkedvűen Barabás. – Mi az, hogy szalutálni?! Csaknem haraggal váltak el. Nóri faképnél hagyta; felsietett a rózsalugassal befuttatott lépcsőn a házba. Barabás lassan ballagott utána. A kertben már nyíltak a tulipánok, friss leveleket hajtottak az évelők, magukhoz tértek a bokrok, virított az aranyeső. Még valamikor az első években tervezték meg a virágokkal, cserjékkel teleültetett halmokat; sziklák tövén kövirózsák, portulácskák zöldelltek, borostyán futotta be a hajlatokat; mindez az asszony keze munkáját dicsérte. Nyáron üde park fogta körül a házat. Barabás rajzai alapján építették az otthonukat: tágas nappali, hálószobák, műterem, kétszintes beosztás, terasz. Akkoriban, a hatvanas évek végén még olcsón megúszhatták. Nórinak akadt egy kis atyai öröksége, abból vették a házhelyet; aztán kölcsönök, önerő, baráti segítség (kaláka), családi összefogás; még csupa üres telek volt itt, nagy, gazos parlagok terültek el a hegyoldalban. Aztán tíz év múlva már utcák keletkeztek, annyi lett a ház. Andris abban az évben született, amikor bevégezték a munkákat; Nóri a terhesség utolsó hónapjaiban már az új lakásban rendezkedhetett. Barabásék szerettek volna egy kislányt is (vagy kettőt!) – három gyerek, így képzelték, de Nóri éppen kezdett befutni a szakmájában, már az is nagy kiesésnek számított, hogy Andrissal otthon maradt. Nemcsak a színházban tervezett kosztümöket, de a filmhez meg a televízióhoz is hívták, nem kockáztathatott. Gyerek vagy hivatás. És a pénz is kellett a részletek törlesztésére, kellett kocsira, kettőre is Nóri vidéki útjai miatt. A hetvenes években mindez még előteremthető volt, de azért megelégedtek Andrissal. Barabásék egy ideig nevetve mesélték barátaiknak gyermekük aranyköpését; amikor valamelyik nagynéni megkérdezte egyszer, hogy nem szeretne-e testvérkét, Andriska gondolkodás nélkül rávágta: „Hogyne, hogy aztán majd szoronkodjam vele a hátsó ülésen!” Mármint a Skoda – mert akkor Skodájuk volt – hátsó ülésén. Barabás tudta, miért nyugtalan most Nóri; ők hárman a gyerekkel nagyon összenőttek. Szinte sohasem hagyták magára a fiút, noha az asszonyt néha napokra elszólította a munkája valamelyik vidéki produkcióhoz, de akkor a férfi úgy intézte a dolgait, hogy Andrissal lehessen. Mindenhová magukkal vitték: a győri, szolnoki vagy debreceni bemutatókra is, ahol illett Nórinak megjelennie. A gyulai szabadtéri játékok idején a fürdőszállóban vettek ki lakosztályt, oda szöktek vissza még éjfél előtt a bankettről: aggódtak a gyermekért. A fiú persze édesdeden aludt, mit sem törődve szülei távollétével. „Jól aludtál, Andriska?” „Jól, amíg meg nem jöttetek!” Később nehezen szokták meg, hogy kamaszodván Andrisnak külön útjai lettek, hogy szívesebben járt a haverokkal, mint velük; kitiltotta őket az iskolai évnyitókról meg évzárókról, és az utóbbi időkben már a hétvégeket is inkább másokkal töltötte el. Barabásék soha nem tudtak nyugovóra térni, míg haza nem ért ezekről a szombat esti bulikról. Akár éjjel kettőig is virrasztottak; Nóri minduntalan az ablakhoz futott, ha neszt hallott a kapu felől; őszintén szólva Barabás szívét is szorította a félelem, ahogy teltek az órák, rémképeket látott, de azért nyugtatgatta a feleségét, ám csak akkor könnyebbült meg, amikor végre zörgött a kulcs a zárban, és megpillanthatta a fia vigyorgó képét. „Na mi van, ti még fenn vagytok? Irtó jó volt…” „Csak nem ittál?! – tört ki ilyenkor az asszonyból az idegesség. – Csak nem itattak?!” „Á” – és egy ingerült elfordulás, ez volt a felelet az aggodalomra. „Szóval ittatok? És mit? Sört? Töményet?” „Semmit sem ittunk, mit ittunk volna?! Á, hagyjatok!” „Na jó, hagyd – szólt közbe mindig Barabás, mert a rettegése már elszállt. – Menj, feküdj le szépen, fáradt lehetsz…” Aztán már négyszemközt a feleségével: „Mit akarsz tőle? Tizennyolc éves. Tudod, hogy én tizennyolc éves koromban már…” „Tudom, de nem érdekel!…” Hát igen, gondolta most Barabás, amint Nóri után felballagott a házba a rózsaágak tüskéitől óvakodva a bejárati lépcsőn, Andris annyi idős, mint én, amikor… Hallotta, hogy a felesége odafenn becsukja maga után a féltetős manzárd ajtaját; ott szeretett dolgozni, hiába csináltak műtermet nagy ablakokkal. A műterem lomtár lett, télen ott állt a pingpongasztal is, meg Nóri oda rakta be egy öreg, hatalmas szekrénybe a szezonról szezonra eltett ruhaneműt. Ez volt a rumliszoba, de a házban máshol rend és tisztaság honolt. Barabás nekivetkőzött; langyos volt a májusi délután. A kitárt konyhaablakon besütött az alkonyi nap. Hideg sör a jégről. Egy falat kenyér, egy falat kolbász, habzó sör… Barabás sejtette, hogy ma már nem dolgozik. Hozott haza munkát a tervezőintézetből, de ma már nem fog semmihez. Nóri felzaklatta. Ez az egész katonásdi kizökkentette. A gyerekkel mindig probléma van, és soha semmi nem történhet meg egyszerűen. Mindig komplikálni kell. Mindig bele kell avatkozni a dolgok menetébe, mindig valami mást kell csinálni, mint ami természetes. Döntötte le a hideg italt a torkán; fogta az üveget, átment a nappaliba, belevetette magát az egyik, fehér műszőrmével borított, mély fotelba. A dohányzóasztal üveglapjára állította a palackot, a derekára csúszott, felrakta lábát az asztalra, mint diákkorában, ha lustán nekiült az olvasásnak. Ezek nem is olvasnak. Ezek nem is olvasnak! – jutott eszébe, és egyszeriben elkezdte gerjeszteni magában az indulatot Andris ellen. Ez az Andris nem venne kezébe egy regényt, hacsak nem sci-fi; a verseskönyvet undorral löki el, micsoda ostobaság költeményeket írni! A napilapok érdeklik, a politikai hírek meg a műszaki folyóiratok, kódokkal teli brosúrákba tud belemélyedni, angol szövegeket üt be a számítógépbe; videokatalógusokat böngész, ismeri a legújabb nyugati filmtermést, és persze nézi is kazettáról azokat a szörnyű történeteket, amelyekben ütik-vágják, kaszabolják, „szadizzák”, gyilkolják egymást különböző rémséges alakok és lények. Na, majd ott benn, ott aztán!… Szokásos aggodalma helyett egyszeriben valami furcsa káröröm szállta meg: majd Andris is megtanulja, amit valaha ő… amit apái, nagyapái. Ő sem úszhatja meg! De azért féltette is. Ellenkezett a feleségével, ám valójában beleremegett a lelke, hogy csemetéjét a nagy védettségből azoknak a kemény fiúknak a markába engedje. Ha minden menne a maga útján, beletörődne. De hogy ő döntsön, hogy az ő kezébe legyen letéve Andris sorsa?! Nóri feladta a leckét. Ők ketten, Nóri és a gyerek alighanem már megbeszélték egymás között, hogy apa mindent elrendez. A fiú követelődző lesz. Nóri meg tántoríthatatlan. Barabás ismerte önmagát. Még soha, semmikor sem tudta visszautasítani a kölyök kérését. És Nórinak is engedett mindig. Pedig ha a gyereket úgy jó alaposan elkapnák odabenn!… Barabás itta a hideg sört, kellemes zsibbadás járta át a testét, az enyhe mámortól könnyű álmosság szállta meg, szemét le-lehunyva elábrándozott azon, hogy a seregben milyen talpraesett fiatalembert faraghatnának az ő elkényeztetett gyermekükből. Senki sem vinné ágyába a reggelijét, nem tenne eléje szendvicsekkel teli tálcát a televízió főműsora alatt, nem rakodnának utána, nem szednék össze szerteszét dobált holmijait. Kicsit az orrára koppinthatnának. Egész kis vagyon van felhalmozva Andris szobájában: teljes Commodore apparátus monitorral, printerrel. Ott hever az a sok magnószalag, mágneslemez, kazetta. A video. Megvette Andrisnak a videót is, nehogy máshoz járjon filmet nézni. Egész este harsognak azok a klipek. Most meg egy Simpson motort szeretne. Egy motort! Más se hiányzik… Barabás nézte a fenyőket a kertben a nappali nyitott ajtaján át. Szép alkony volt, az ezüstfenyők kékeszöldje kiütközött a friss pázsit élénk mezejéből. Csend volt a házban, Nóri bezárkózott a szobájába; Barabásnak nem volt ereje feltápászkodni a fotelból. Csak ne kellene mindig dönteni, csak ne kellene valamit mindig elintézni, ne kellene beavatkozni a dolgok természetes menetébe! Ott nem kellett dönteni. Parancs volt – és engedelmesség. Egyszerű volt. Szépek a fenyők, az idén megint sokat nőttek, állapította meg Barabás, amint ült, és bámulta a kertet. A kertjét. Ezt a szépen gondozott parkot. Gondolhatta volna ő valamikor is, gondolhatta-e abban az időben, hogy ilyen házban fog élni? Hogy ilyen pompás, zöld fenyők, nyírott gyep, sziklakertecskék és virágszigetek veszik körül? A fenyők. A fenyők a laktanya mögötti domboldalon. Satnyák voltak, kopasz törzsűek; tűlevéllel volt tele a talaj. Alkonyatonként gyantaillatot hozott a szél…
––––––––––––––––––––
A laktanya kerítése, mint akármely táboré, rücskös, betonoszlopok és szögesdrót, és a kapun átlátszó drótháló, meg azok az erős fényszórók a kátrányozott oszlopokon. Százméterenként ezek a póznák; s a szögesdróton túl az elvadult, gyommal benőtt árok, aztán az országút, s benn az épületek: háromemeletes dobozok, zöldre mázolt ablakkeretekkel, de ott voltak a régi barakkok is; az udvar gödreiben eső után víztócsák csillogtak, meszelt téglákkal rakták ki a katonák az utak szegélyét. És a harckocsiszín, a lövegszín, a gépkocsiszín. A garázs a betonkifutóval a hátsó kapunál. A kantin alacsony épülete, a latrinák, a bűzlő árkokat elfedő akácágak; s mindezen túl, a kerítés szögesdrótján túl az erdő, a cserjés és fentebb fenyők…
––––––––––––––––––––
Akkoriban naplót vezetett. Vett a kantinban egy iskolai füzetet, ráírta: KATONASÁG, 1950. Abban a zöldre mázolt ládában őrizte mindig, amit a nagybácsikájától örökölt, azzal vonult be negyvenkilencben, a zöld katonaládával. Az ágya alatt tartotta az aknavető század 21-es szobájában, ahol… Ivott, kortyolgatta a sört. Már elütötte a szomját, keserűnek érezte az italt. Meg is melegedett a kezében. Nézte a fenyőket, nem tudott tőlük szabadulni. Az a forró május ezerkilencszázötvenben… Barabás a fotel mélyébe süllyedt. Azért azok kemény idők voltak, gondolta a söröspohárba bámulva.
––––––––––––––––––––
„…Tinnye. Hajnalodik. Lassan, ütemesen megyünk az országúton. Trapp, trapp… egy-kettő! Egy-kettő! A vető kezd nehéz lenni, a menetfelszerelés húzza a vállamat. Ide-oda cserélgetem a csövet, a bal vállamon kevesebb ideig bírom, meg azt a puska is húzza. Átmegyünk egy falun, hajnal, de már mozgolódnak az emberek, szekér zörög el oszlopunk mellett. Csend van, csak a lépéseket hallani: trapp, trapp, trapp… Szorít a csizma, fel fogja törni a lábam, érzem, dörzsöli a sarkamat. Eddig hat kilométert tettünk meg a riadó óta. 02-kor ébresztettek. Tegnap őrségben voltunk, a mi századunk meglehetősen fáradt. A menetfelszerelés az aknavető csövével, talpával vagy állványával, kinek mi jut, 40 kg. Világosodik. Tinnye közepén öt gépkocsi, felvesznek bennünket. Egy disznólegelőre hajtunk be. Gépkocsiról! Harmatos a fű. Tüzelőállásba helyezzük a vetőket. Lassan kel a nap, a szemhatáron eloszlatja a felhőket. Hét óra felé befut egy Super a konyhával. Szalonna, kávé. Rövid pihenő. Leveszem a csizmámat: a bal sarkamon kezdődő vízhólyag, egyik lábujjamról már le is jött a bőr. Kilenckor parancs a felszerelésre. A zászlóalj biztosított menetben megindul Tök irányába. Elöl a felderítők, terepkutatók, aztán a lövészek, majd a zöm: géppuskások, aknavetősök, híradósok. Végül a hátvédek. Meleg van, perzsel a nap, kigomboljuk a zubbonyt, rúgjuk a port. Pihenő után mindig rosszabb. Bicegek. Elérjük a következő községet. A kapuban asszonyok, gyerekek. Meghúzzuk a lépést; dől rólunk a veríték, irtózatos a májusi hőség. Nem kaptuk meg a nyári zsávolyt. Posztóban vagyunk, utászcsizmában, tele teherrel… De azért ugratjuk a lányokat. Ott viháncolnak a járdán, összebújnak, vihognak… Nagyon hosszú ez a falu. Végre szántóföldek között megyünk. Zsámbék után másodrendű műút. Már csak húzom a lábam, mindkét sarkam ég, de előttünk az út a végtelenbe vész. Dől a felhőtlen égből a meleg. Megtettünk harminc kilométert, 11 óra. Nem akarok lemaradni, de nehezemre esik minden lépés. Nem gondolok semmire, gépiesen rakom a lábam: egy, kettő, három, négy… tizenöt… harmincegy… hetvenhárom… kilencven… Ezerig. Kétezerig számolok. Az utat nézem magam előtt, a száraz, poros köveket, a csizmákat, hallgatom az ütemes trappot. Ketten már kidőltek, lemaradtak az árokparton, az egyik elájult. Végre pihenő. Megvizsgálom a lábam állapotát. Sarkaimon nyers hús, égeti a levegő. Száraz a szám, de nincs víz, a cél pedig még messze van. Csurom izzadság az ingünk, átázott még a zubbonyom is. Felszerelés, indulás. Borzasztó felvenni a sebes lábra a csizmát. Néhány kilométer után a tizedes átveszi tőlem a vető csövét, így kicsit könnyebb. Mégis alaposan lemaradok az egységtől. A sántikálás miatt hasogat a csípőm. Legalább egy korty vizet ihatnék!… A zászlóalj egyik viponja utolér. Megállítom, felkéredzkedem. A sofőr bevisz a déli táborhelyig. 12 óra. Egymás után érkeznek az egységek. A viponokat az árnyékba terelik, minden alosztálynak kijelölt helye van. Mezítláb mászkálok a fűben – mintha a felhőkben járnék! 13 óra. Megérkezik a Super az ebéddel. Bableves, túrós tészta. Közben kapunk egy futó záport, nem bánjuk, frissít. Az eső a csajkáinkat is elmossa. Ötig pihenő. A nap ismét kisüt; valahonnan vizet is szerzünk, mindenki úgy vedel, mintha száz éve nem ivott volna. 17 óra. Felszerelés, indulás. Sebes lábbal is bírom néhány kilométernyit. Csurog rólam a víz a hőségtől, sajog a vállam, de a többiek is így vannak. Mégis menni kell. Alkonyatkor már alig húzom magam, de nem lehet elmaradni. Segítenek a tisztesek, a bicegők csoportja egyre nől. Telki után viponok szednek fel bennünket. Csak a rajparancsnokok bírják még, ők alig cipelnek valamit. Negyvenkét kilométer van a hátunk mögött. Az éjszakai táborhely hatalmas vadaskert. Az erdészlak melletti tisztáson éjszakázunk. Az erdész az imént érkezett meg duplacsövű puskájával. Elkészítjük az alvóhelyet a szabadban. Megtisztítjuk a fegyvereket, s eldőlünk, mint a zsák. Arra ébredünk, hogy zuhog az eső. Nagy kavarodás. – Riadó! Öt perc múlva sorakozó!… A parancsnokság úgy döntött, hogy bemegyünk Nagykovácsiba. 22 óra. Sötétség, esik az eső. Álmosak és fáradtak vagyunk. Átkozódunk. Nagykovácsiban a vendéglő egyik termében kapunk helyet. Leheveredünk az olajos padlóra, meg se várjuk a vacsorát, alszunk. A napi teljesítmény 48 km. 04. Ébresztő. Felszerelünk, indulunk. A lábam semmit sem javult, de nem szállhatok kocsira. A hegyeken keresztül visz az utunk. Keskeny ösvényeken kapaszkodunk; az alhadnagy segít a cipekedésben. Araszolva érünk fel a hegyre. Tíz perc pihenő. De máris alszom. Arra riadok, hogy az alhadnagy biztat. Most lefelé ereszkedünk a hegyről, ez talán még rosszabb, mint felfelé. Reszket az inam, ahogy tartom magam meg a terhet. Kétszer is megpihenünk. Egy tisztáson érem be a századot. A parancs szerint a lőtér felé kerülünk, onnan jutunk be majd a laktanyába. Innen már nagyon keserves az út. Úgy érzem, soha nem érek célba. Lövészet. Mindenki reszket a kimerültségtől, alig találunk a tábla közepébe. A jelzők folytonosan meszelnek. Aki végzett, végigdől a füvön, és máris alszik. Heverünk, mint a hullák. Eldördülnek az utolsó lövések, csend. Senki sem mozdul. Széttárt karokkal, hason, hanyatt fekszenek az emberek. Mint akiket lekaszaboltak. Süt a nap. Valaki az árokhoz kúszik, békanyálas víz áll a mélyedésekben. Int, többen követik. Kúszunk a víz felé. Hason fekve isszuk a pocsolyaízű, hűs vizet. Másfél nap alatt hatvan kilométer posztóban, teherrel, fájós lábbal, víz nélkül. Hatvan kilométer! De megtettük…”
––––––––––––––––––––
Az a forró május ötvenben, gondolta Barabás. Ivott; a sör habja már a pohár oldalára száradt. Hm! Ha elmondaná a fiának ezt a menetgyakorlatot, az csak legyintene. Nevetne. „Hagyd ezeket a dumákat, tudom, negyvennégyben meg tankcsapdákat ástál, szemedbe vágta a szél a havat, szenvedtél, tudom, tudom, tudom…” Barabás tisztán látta most azokat a májusi napokat, még a hőségtől megperzselődött, száraz, árokparti füvek szagát is érezni vélte. Az a pilisi táj, azok a hegyi csapások, a fák gyökerei közt botladozó szakasz… Az az esős éjszaka a vadaskertben… Az álcázás miatt benedvesített és porral beszórt rohamsisak, meg ahogy a vipon rázkódik a horhosban… Aztán a babkonzerv, a felnyitott dobozból csak úgy hidegen, mert az ember farkaséhes… Döglesztő volt másfél nap alatt megtenni hatvan kilométert. Persze voltak döglesztőbb helyzetekben is férfiak, mondjuk, a háborúban. Ott aztán igen! Ahogy a nagybátyja is az elsőben… „Meglőtték a jobb karomat, folyik piros vérem…” Ezt énekelte mindig Barabás nagybátyja, ha felhajtott egy-két pohárral, mondjuk, az ünnepek estéin vagy Szent Istvánkor, a búcsúban. Elérzékenyült, a szeme megtelt könnyel. „Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem…” Szelíd, jóságos ember volt; amikor megjött a háborúból, tizennyolcban, azt hitték örök életére nyomorúságosan fogja tengetni az életét, de elvégezte a mosonmagyaróvári gazdasági iskolát, ispán lett egy uradalomban, szerették a pusztán az emberek, tudták, hogy sebesülései miatt nem is vállalhatna más munkát. Kerékpárral járta a mezőt, cejgruhában, átzsírosodott filckalapban, botját a bicikli vázához kötözte cukorspárgával. Lábszárvédősen, bakancsosan tekerte a pedált a dűlőkön, a térde alatt is golyó érte; a jobb karját csak félig-meddig tudta felemelni, kezét úgy ejtette rá a tárgyakra, a kerékpárja kormányára is, mintha nem is lennének inai. Azokon az augusztus végi búcsúkon ott ült nyakkendősen, simára fésült hajjal, mellényes öltönyében a lombsátor alatt, a nagykocsma udvarán, átfogta a felesége vállát, és meghatottan énekelte: „Gyere, kisangyalom, kösd be, csókjaiddal gyógyítsd meg a szenvedő szívemet…” A háború kellős közepén jártak azon az őszön, amikor az oroszok ellentámadásba kezdtek Novo-Alekszejevónál. Puhalló tábornok megpróbálta visszaverni az offenzívát, de Ivanov tábornok erős seregekkel jött rájuk, Barabás nagybátyja a közösöknél szolgált; tizennégyben sorozták, kiképezték Bécsújhelyen, és vitték a frontra. Novo-Alekszejevónál azokban a hetekben, amikor Puhalló visszavonulást rendelt el csapatainak, a frontra vetett zsellérfiú egy szántóföldön harcolt a bajtársaival. Szemben velük a muszkák sokasága, de kitartottak. Fedezték az elszakadó hadmozdulatokkal távolodó ezredeket. Bécsi születésű hadnagyuk csak az utolsó pillanatban adta fel az állásaikat. – Zurück, emberek, zurück, schnell, schnell, zurück!… Éppen csak felugrott ő is a fekete rögök közül, máris elzuhant; talán a többiek észre sem vették, a hadnagy sürgette a katonáit, süvítettek a vezényszavak, ő meg ott feküdt sebesülve; hajnal volt, szürke hajnal, és szürke köd terjengett a talaj közelében. Dumdumgolyó roncsolta a lábát. Meg sem hallották a segélykiáltásait a nagy csatazajban. Megpróbált mászni, kimászni az útra, de nem jutott messzire; az oroszok elözönlötték a szántást, csaknem eltiporták; látták, hogy mozog, odalőttek. Pedig kiáltott is a föléje magasodó katonának, hogy ne, ne!… A szerzsantja meg fel is ütötte annak a muszkának a puskáját, de már későn. A karját érte a lövés. Ez is dumdumgolyó volt. Előre-hátra táncolt a front. Ő ott feküdt a senki földjén két nap, két éjszaka. Elgyöngült a vérveszteségtől, szomjúság kínozta, tehetetlen volt. Elvesztette az eszméletét. Amikor csend lett, és a csapatok átvonultak a vidéken, három parasztasszony akadt rá, krumpliszsákkal járták a földet, hátha találnak valamit – és őt találták. Azt hitték, halott; azután meg nagy hangoskodásba fogtak, amikor látták, hogy él; segítségért szaladtak a falujukba, lepedőket hoztak, alig bírtak az elesett testtel. Orosz szanitécek szállították kórházba a front mögé. Sebei már üszkösödésnek indultak; a katonaorvos amputálni akarta fél kezét, fél lábát. Volt annyi lelkiereje és bátorsága, hogy ne engedje. „Nye, pani, nye! Ne tegyél nyomorékká! Ne vágd le a kezem-lábam…!” A doktor megsajnálta, mindent megtett, hogy elkerüljék a csonkolást. Rokkant maradt, de legalább nem félkarú, féllábú, mint sokan…
––––––––––––––––––––
– Szia! Elaludhatott; Andris ébresztette fel, félhomály volt a nappaliban. A gyerek csak úgy odavetette ezt a sziát, máris ment a televízióhoz, bekapcsolta. A kékes sugárzás visszaverődött az asztal üveglapjáról. – Sörözöl? – telepedett apja közelébe, a kanapéra. Felkapta az üveget, belekortyolt. – Pfuj! Meleg! – Ki mondta, hogy kóstold meg? Na, matekozunk? – Majd a film után. – A film után késő lesz. – Anya? – Fenn dolgozik. – Éhes vagyok. Hoznál be valami kaját? – Én?! – Miért? Van itt más is, akinek mondhatom? – Ide figyelj, te gazember! Nagyon szemtelen vagy, hallod? – Most mit gurulsz be? Csak vicceltem. De azért komolyan kérem, hozzál valamit, már nem akarok kimenni a konyhába, mindjárt kezdődik, téged meg úgysem érdekel ez a film. – Szolgáld csak ki magad szépen! – Jó, akkor később eszem. – Most egyél. – Nem mindegy? A filmet várom, nem érted? Már felemelte a hangját, mint mostanában mindig. Barabás nyelvén volt, hogy „na majd megtanulod odabenn!…” – de lenyelte. – Most egyél! Most! Enned kell, fejlődésben vagy… – Ezt mondta helyette. Már megint ez a kényeztető, megalkuvó aggodalom. Haragudott érte önmagára, de megszokta. Ezt szokta meg. – Hallod? Ha éhes vagy, egyél, mert megfájdul a gyomrod! – Behozod a kaját? – Nem! – Akkor meg hagyjál békén, jó?… Á, eszembe jutott, várj csak: beszélni akartam veled. Sorozásra megyek, de oda már olyan papírok kellenek, hogy felmentsenek. Intézd el, oké? Barabásnak azért ez sok volt. Fejébe szállt a vér. – Utasítasz, hogy intézzem el? Nahát ez, hallod?!… – Tessék? – nézett rá szórakozottan a gyerek. Már indult a főcím, a befutó lista zenéje felívelt, azt figyelte. – Intézzem el? Azt mondod, csak így, egyszerűen, parancsolóan, hogy intézzem el?! – El tudod intézni – mondta Andris, de már csak a képernyőt nézte. – Telefonálsz Dominika néninek… – Szóval anyáddal ti ezt már megbeszéltétek szépen… – Cssss, most légy szíves! Ez már a film! – Szóval ti ezt már… – Cssss! Nagyon kérlek! Majd később. – Aztán szelídebben: – Hozol kaját? Igazán? Két szendvics, tea, esetleg limonádé… – Lusta vagy! Tudod, milyen lusta vagy? Hát ezt a te lustaságodat azok ott… – Csssssss! Barabás felállt, otthagyta. Dühös volt, kivett egy újabb üveg sört a frizsiderből, töltött, ivott. Éhes lett. Készített magának néhány falatot: aztán, gondolta, úgyis mindegy, megcsinálta az Andris szendvicseit is. Limonádét kavart, tálcára rakta, bevitte a televízió elé a vacsorát. A fiú oda se nézett, kitapogatta az egyik kenyérszeletet, majszolni kezdte. Barabás állt fölötte, és nézte. – Andris! Hallod? Ezt a dolgot azért meg kellene beszélnünk alaposan, hiszen… A gyerek felkapta a fejét. – Most direkt zavarni akarsz? – Na jó! – Barabás kiballagott a nappaliból. Felment az emeletre, benézett Nórihoz. – Megjött – mondta. – A tévét nézi. – Adtál neki vacsorát? – Adtam. Sok dolgod van még? – Nemsokára befejezem. – Beszélnünk kellene erről a… – Nem hívnád fel most Dominikát? Vacsoraidő van, biztosan otthon találod. Később elmehetnek valahová. – Előbb azért beszélnék veled… a gyerekkel… nem gondolod? – Ezen nincs mit beszélni. – Már miért ne lenne? – Kérlek, Dominikával beszélj, és most hagyj magamra még egy negyedórácskát, be akarom fejezni, kicsit ideges vagyok, határidős munka… Barabás halkan betette maga után az ajtót. A szobájába mént; már sötét volt, felkattintotta a könyvespolc előtti állólámpát. Cigarettára gyújtott; már igazán kiböjtölte. Kinyitotta az ablakot, szép májusi este volt. „Nem telefonálok Dominikának” – határozta el, holott tudta, hogy Nóri első kérdése az lesz, mit intézett. Most hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor megkapta a behívóját. November volt, ronda, esős idő. Az apja kísérte ki a vasútra. Álltak a vonatlépcsőnél, az apja megkínálta cigarettával. „Gyújts rá, úgyis tudom, hogy már dohányzol.” Füstöltek szótlanul, amíg csak ki nem jött a forgalmista a zöld tárcsájával az irodából. Ügyetlenül búcsúzkodtak, férfimódra. „Tudod, még azt is akarom mondani, hogy vannak olyan nők… hiszen érted, kikre gondolok, akiktől nem árt óvakodni… már ugyebár akkor, ha kimenőt kaptok a városba…” Ez negyvenkilencben volt. Akkoriban zárták be a nyilvánosházakat. „Tudom” – mondta Barabás mosolyogva, meghatották a baráti szavak, átölelték egymást. Most, itt az ablaknál, a langymeleg estében újra érezte azt a gyengédséget; és ugyanilyen gyengédséget érzett Andris iránt is. Az apja is tizennyolc éves volt, amikor behívták…
––––––––––––––––––––
„Borongós, hideg, februári nap volt, a hónap eleje. Tartalékban voltunk, és húzódtunk előre az arcvonalba, a poklok sűrűjébe. Szakaszonként vonultunk éjszakánként, nehogy felfedezzenek az olaszok. Le kellett váltanunk egy régóta harcoló zászlóaljat. Az utolsó napon fás területre értünk. Álcáztuk magunkat, az egység pihent, de mi, akik a tiszti konyhán dolgoztunk, nekiláttunk a munkának. Egy romba dőlt ház árnyékában húzódtunk meg. A legénységi konyha is felütötte a tanyáját, a trének szállították a tűzhelyeket meg a kondérokat. A mi felszerelésünket három póniló, afféle hegymászó, teherhordó lovacska cipelte. Vesszőkosarakat erősítettünk az oldalukra, fanyereg fogta össze a kosarakat kétfelől. A tiszti konyha rendszerint külön működött a legénységitől. Vagy mi vittük az arcvonalba az ebédet, vacsorát, vagy a tisztiszolgák hordták el gazdáiknak az étélt. Attól függött, hogy mozgó- vagy állóharcok folytak-e. A miénk zászlóalj-tisztikonyha volt. Négy ilyen szolgált az ezrednél. Eredetileg a soproni 76-os gyalogezredhez vonultam be, de Bécsbe, mert már ott volt a szálláshelyünk. A fronton átkerültem a 12-es komáromi közösökhöz. Aztán a 126-os, ugyancsak K. u. K gyalogosokhoz. Szakács lettem, és tizennyolc februárjában éppen az arcvonalba indultunk. Az volt a parancs, hogy éjszaka kell leváltani a harcolókat. Ezen az utolsó estén nyomasztó csend ült a táboron. Az emberek alig beszéltek egymáshoz, csak ültek, a gondolataikkal voltak elfoglalva. De ha valakit megszólítottál, szelíden, barátságosan felelt, még az is, aki máskor durván letorkollt. A halál közelében várakoztunk, és mindenkinek az járt a fejében, hogy talán ez az utolsó napja. Megbocsátóak voltak a katonák. Délután hozzáfogtunk a vacsora készítéséhez, hogy még világosban elcsomagolhassunk a főzés után. Estefelé ellenőrzést kaptunk. Schuller alezredes, a zászlóalj parancsnoka jött a törzsével. Közvetlen volt, atyáskodó. »Mi van, fiúk, mi lesz az utolsó vacsora?« Merthogy néhány óra múlva indulunk oda, ahol már senki sem tudhatja többé, vacsorázik-e még valaha is. Jelentettünk. Rizses hús ecetes uborkával, lekváros palacsinta, fejenként három deci vörösbor és feketekávé. »Hát jól van, fiúk – mondta az alezredes –, jól van, csak igyekezzenek!« Rendes körülmények között a vonal mögötti konyhánk felért bármelyik fővárosi étterem konyhájával. Öten voltunk: a főszakács, én mint másodszakács, a cukrász és két kisegítő. Parancsnokunk egy zászlós a dinerjével, s a mi létszámunkba tartozott a tiszti borbély is. Őrvezető voltam, a géppuskásoktól kerültem oda ideiglenes kisegítőbe, de aztán ott fogtak. Pedig lőmesterként könnyen elvezényelhettek volna. A főszakácsnak nem volt csillaga, de idősebb katona volt nálam; keserves helyzet: baka parancsoljon az őrvezetőnek? Segítettek a dolgon, sarzsis lett ő is, egy krumplivirággal. Volt még két lovász is a szakaszunkban, a pónik kezelői, két hegyi ember: Szvitek és Bozse. Alezredesünk méltán nevezte utolsónak azt a vacsorát, mert alig indultunk el, máris megkaptuk az első tüzérségi össztüzet. Amint egyre mélyebbre értünk a harci területen, olyan tűzijátékot rendeztek nekünk az olaszok, hogy csak úgy hullott az ember. »Szanitéc! Szanitéc!… Segítség! Szanitécek!…« Ezt lehetett hallani, ha csendesült az ágyútűz. Lőttek egész úton. Ágyú meg géppuska. Fényszórók csóváiba is befogtak minket. Az utak mind be voltak lőve; óriási veszteséggel értünk az állásokba. Tizenkét hónapot töltöttem kinn az olasz fronton. Ezen az éjszakán megsebesültem, egy szilánk érte a fejemet, de kitartottam, a társaim bekötöztek, és mentünk tovább. Mielőtt azonban kioszthattuk volna a vacsorát, újra tűz alá vettek minket. És éppen a konyhát. Fedezéket kerestünk; segítettem védeni a pónikat, szegények jobban reszkettek, mint a katonák. Ezután terjesztettek fel tizedesnek. Sok ilyen kemény éjszakánk volt. Ott éltünk a halál karmaiban, de megmenekültünk. Fejsérülés, légnyomás… de megmenekültem…”
––––––––––––––––––––
– Mit csinálsz itt? Nóri nyitott be Barabáshoz. A nappaliból felhallatszott a tévéfilm zaja, fékcsikorgás, autós üldözés, lövések. – Tessék? – Mit csinálsz itt? És megint bagózol? – Most gyújtottam rá az elsőre. – Dominika? Beszéltél vele? – Nem vette fel… – Kedve ellenére hazudott, bánta, de védekezett. – Hát akkor próbáld újra. Barabás nem válaszolt. Leült a kedvenc karosszékébe, az állólámpa alá. Kinyújtotta a kezét. – Nem jönnél be egy kicsit? Nóri beljebb lépett, várt. – És nem ülnél le egy kicsit? Nóri leült. – Gondoljuk meg a dolgot – kezdte óvatosan Barabás. – A fiúnak nem ártana egy kis edzés… – A felesége arca megrándult, közbe akart vágni, de ő nem hagyta. – Hallgass meg, kérlek! Andrist mindketten szeretjük. Aggódunk érte. Amióta csak él, aggódunk érte. A széltől is óvjuk. Kiszolgáljuk. Azt hiszem, ezzel nagy hibát követünk el… – Nem engedem katonának, ha ide akarsz kilukadni! – Nagy hibát követünk el – folytatta Barabás. – Ne hidd, hogy én szívesen engedem, pedig voltam katona… – Ez nem vitatéma – állt fel Nóri. Barabás érte kapott, visszaültette a díványra. A forgatható karosszékben feléje fordult. – Én sem engedem szívesen, de azt mondom, hadd menjen. Megedződne. – Majd én megedzem, ha kell, de ne ott… és ne ők! – Mégis, mi a fenéért nem?! – csattant fel türelmetlenül, ingerülten Barabás. – Mi az érved? – Az, hogy felesleges dolog, haszontalan időtöltés, ki nem állhatom azt a tempót, és kész. Az én fiam nem oda való! – Az istenért, ne légy ilyen akaratos! És mi ez a szörnyű arisztokratizmus? Nem oda való?! – Nóri nem szólt, dacosan ült a dívány szélén. – Nézd… az életben adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem árt, ha valaki, egy férfi felkészült a nehézségek elviselésére… Ha megismeri, mi az a fáradtság, a fegyelem, a bajtársiasság… és így tovább. – Nem alkuszom! – állt fel ismét Nóri. – Készítek vacsorát, gyere. És beszélj Dominikával. Erre kérlek. Hallod? Kiment a szobából. Barabás sóhajtott. Nem fog sikerülni. Beszélni kell Dominikával, és ki kell találni azt az allergiás hajlamot. Leereszkedett a nappaliba. Andris még ott kuporgott a tévé előtt, mintha semmi köze sem lenne az ügyhöz. Elpusztította a szendvicseket, minden csupa morzsa volt körülötte, pisszegett, amikor az apja felvette a telefonkagylót. Barabás kivitte a készüléket az előszobába. Tárcsázott. – Halló! Jé, te vagy az, Barabás? – Nem zavarlak? – Á! Valami hülyeség megy a tévében, Zoli azt nézi. – Zoli a férj. – Hogy vagytok? – Jól. Dominika… szeretnék veled valamit megbeszélni. Andrisról van szó. – Beteg? A torka? Torok vagy fül? – Egyik sem. Más ügy. Nyakunkon a sorozás, és voltak neki régebben azok az allergiás panaszai… – Felejtsétek el. Kinőtte. – Igen, de Nóri meg éppen azt szeretné, hogy… – Hogy? Ja, értem. Aha! Azt hiszem, értem. – Mikor mehetne fel hozzád a gyerek? – Mikor jó neki? Holnap? Holnapután? Sürgős? – Igen, azt hiszem, sürgős. – Nem vagy valami vidám kedvedben. – De. De, abban vagyok. – Szűkszavú vagy. – Talán a fáradtság. Kis csend. – Mikor jövünk össze? Már soha? – Most majd úgyis a gyerek ügyében… – Persze. Hát jó, küldd be a kórházba, szóljon fel a portáról, hogy ne kelljen neki várakozni, mert mindig millióan vannak. Nóri? – Jól van. Ismét egy kis csend. Innen is, onnan is – a vonal másik végéről – a televíziós film neszei. – Nóri akarja? Barabás. Őszintén. Ő akarja? – Mit? – Na jó, akkor úgy kérdezem, hogy ő az, aki jobban aggódik a kölyökért? Ne is válaszolj. Tudom. – De hiszen én is aggódom! – Barabás hozzátette gyorsan: – Mindketten egyformán… – Hogy ne árulja el egészen a feleségét. – Jó, rendben. Meglesz. Várom Andrist. – Kösz. – Ugyan! Szia! – Szia! És üdvözlöm a… – De már letette. – Rendes a barátnőd – fogadta harmadnap Barabást Nóri a kapunál. Most kitárta mindkét szárnyat, úgy várta. Barabás begördült a garázsba. Kinyíltak az orgonák, az utca tele volt az illatukkal. A snaucer ugrált, nyaldosta a gazdája kezét, csaholt, futkosott, mint minden este. – Andris? – Videokazettákat vitt csereberélni. Nyolcra hazajön. – Tanult? – Azt mondta, elkészült mindennel. Volt Dominikánál, kapott egy beutalót, és elment vizsgálatra. Nem mindjárt kérdezte Barabás, csak miután bezárta a garázs ajtaját. – És? – Ahogy mondtam. Az asszonyra nézett, látta a szemében a diadalt. Elindult fel a házba. A rózsaágak mindig zavarták, beleakaszkodtak a ruhájába, de Nóri ragaszkodott a rózsákhoz a lépcsőfeljáratnál. – Van sör a jégen – ment utána az asszony. – Az jó lesz. A konyhában kinyitotta a frizsidert, kivett egy üveg Holstent, lekapta a kapszlit, töltött. – Nézd! – mutatta Nóri az orvosi papírokat. Barabás megtörölte habos száját, aztán beleolvasott. Előbb Dominika beutalóját: Fentnevezett beteg ismételten jelentkező nehézlégzés és erős allergiás nátha miatt keresett fel. Allergiai vizsgálatát mellékeljük. Gyógyszerrel elláttuk. Jelenleg tüneti terápiát kap, azonban a fulladásra való tekintettel, desensibilizálás javasolt. Dátum, aláírás. – Na? – pillantott rá vidáman Nóri. – Merő képtelenség – mondta rosszkedvűen Barabás. – A gyereknek semmi baja. – Mégis komolyan vették. Tessék. Ezt olvasd el. Hosszú évek óta évszakoktól függetlenül náthás, változó intenzitással tüsszög is, orrváladéka sárgás, orrcseppeket kapott. Allergén analysis: többféle környezeti allergénre mutatott érzékenységet. Dg. Rhinitis allergica. Javasolt th.: váltott antihistaminkezelés, localisan steroid tartalmú orrcseppek. Dátum, aláírás. – Na? Mit szólsz hozzá? Barabás visszaadta a papírokat a feleségének. Hallgatott. El volt képedve, nem tudott mit mondani. – Ezekkel biztosan felmentik. Megmondta neki Dominika is. Na? Mi a véleményed? Barabás fogta a sörösüveget még a poharát, és indult. – Hát semmit sem szólsz? – Csak csináljátok – mondta. Nem nézett Nórira, kiment.
Késő este felhívta Dominikát. – Meg akarom köszönni… – Ne köszönj semmit. – De… Csend. Hosszú csend, mégsem volt kellemetlen. – Nóri kívánsága teljesült, vagy nem? – törte meg végül Dominika a hallgatást. – Vagy nem ezt akarta? – Hát dehogynem – felelte gyorsan Barabás. – Csak az bánt… – Ne bántson semmi! – Csak az bánt, hogy belekeverlek ilyenbe. Te megteszed nekem… – Megteszem. Jól tudod, hogy megteszem. Neked. – Hát ez az. Kérem, megteszed. Sajnálom. – Semmi baj. – Jobb belátásod ellenére megteszed… – Tudod. Tudod, ha kérsz valamit, még mindig… – Dominika felnevetett, de idegesen, rosszkedvűen. – Még mindig le tudsz venni a lábamról. – Na igen, belekényszerítelek ilyesmibe… – De hagyjuk ezt! Megvan, és kész. Hanem szabadjon megjegyeznem: ha fiam lenne, én nem mentetném fel. Hallod? Halló! Halló!… – Halló! Itt vagyok. – Hirtelen olyan süket lett a vonal. – Itt vagyok… Nézd… az az igazság, hogy én sem akartam… – Tudom… – Csend. – De akkor miért? – Miért, miért?! Ezt kérdezed?! – Ezt! Ha nem láttad jónak, akkor miért? Felelj! Barabás hirtelen úgy érezte, túlságosan messzire ment. Elárulja Nórit. Elárulja Andrist. – Nos… ha megállapították ezt az allergiát, mert, ugyebár, megállapították, akkor tényleg tanácsosabb, ha nem vonul be! – Kinyögte. Megint a régi nóta, az önámítás. – Megállapították? – kérdezte furcsa hangon Dominika a telefonba. – Persze. Láttam a leleteket. – De én azt kérdezem, Barabás, hogy megállapították, vagy azt akartuk… azt akartátok, hogy megállapítsák. Hogy megállapítsuk? – Ó, igén, értem. Hát még egyszer köszönöm a családom nevében, Dominika, igazán kedves vagy, mint mindig, igazán… – Jó éjt, Barabás! És ne legyen álmatlan éjszakád. A papírok hivatalosak, az eredmény hivatalos, legfeljebb jövőre kérnek még egy kivizsgálást, de résen leszünk. Oké? Résen leszünk! – Jó éjt, Dominika! És igazán összejöhetnénk már… – Nem tartozol hálával, Barabás. – Na nem, nem is azért. Csak barátságból… egyszer… – Úgy igen. Úgy jó volna, valóban. Barátságból. Úgy igazán jó volna, Barabás. |