A táncosnő

 

Kemény fiúk

Barabás a sarkon megint rosszul vette a kanyart, a Lada hátsó kereke súrolta a járda szegélykövét. Bosszantó ügyetlenség, különösen, ha az embernek jó harmincesztendős a jogosítványa. De talán a fáradtság. A kimerültség, a figyelmetlenség így délután hatkor. Az egész napi munka után. Barabás mégis inkább a szűk, éles szögben torkolló utcát hibáztatta, képtelenség tisztességesen bekanyarodni, ha mások egészen a sarkon parkolnak; persze ki törődik a többi autóssal, boldoguljanak, ahogy tudnak.

Máskülönben kellemes utca volt; családi házak, négy-öt lakásos villák előkertekkel, a járda fölé hajló orgonabokrokkal (már csak napok kérdése, és kibomlanak a fehér meg lila virágok, és bódító illatuk betölti az egész hegyoldalt), a kerítések mögött mélyzöld fenyők, karcsú nyírfák – Barabás megkönnyebbült, amikor a szmogból, a város piszkából és zajából ide hazaért.

A kaput ma sem nyitotta ki a felesége. Persze. Ma sem.

Amit Barabás leginkább utált: megállni a ház előtt, kiszállni, kitárni a kapuszárnyakat, kinyitni a garázsajtót, visszacaplatni a Ladához, beülni, újra kikanyarodni az úttestre, hogy behajthasson végre a ház alatti kocsiszínbe.

Dudált. Járatta a motort, indexelt, nyomkodta a dudát szakadatlan. A kutya szalad ki farkcsóválva a vasrácshoz, lompos, nagy pofájú, fekete snaucer, vinnyogott, türelmetlenül vakkantgatott, ugrált örömében.

Megjelent nyomában az asszony is. Már régen itthon lehetett, látszott az öltözékén: hosszú indiai ruha, saru, és a haja feltűzve; biztosan a rajztáblája mellől bújt elő, de ki tehet róla, hogy megzavarták, miért nem nyitja ki a kaput időben? Intett a bukszusok közül, hogy nyugalom, jön már; vékony testére tapadt a mintás kelme, alatta a melle szabadon ringott; Barabás annyi idő elteltével is mindannyiszor megkívánta ilyenkor, s egyszeriben elmúlt ingerültsége; igaz, ami igaz, még mindig tetszett neki a felesége. Csak ne nyomta volna el a vágyát az a sok napi gond; csak ne teperte volna érzelmeit két vállra a fáradtság. Ezekben a délutáni pillanatokban azonban, amikor hazaérve meglátta Nórit, jólesően tapasztalta, hogy változatlanul kellemes hatással van rá a látása: tetszik az arccsontja, a barna haja, a szája íve, a csípője meg a meztelen lába a saruban.

Behajtott a kinyitott kapun, fékezett, letekerte az ablakot, és kinyúlt Nóri kezéért.

– Ne haragudj, de gyűlölök kaput nyitni!

– Tudom – fogadta kegyesen a kézcsókot Nóri. – Ismerlek, mit akarsz! Gyűlölsz kaput nyitni, gyűlölsz ágyazni, gyűlölöd, hogy nő a fű a kertben, és le kell nyírni. Tudom, drágám. De mindez megoldható, mert itt vagyok én. Egyébként hozathatunk az NSZK-ból távirányítású kapunyitót. És akkor csak megnyomsz itt, a műszerfalon egy gombot…

– Egy puszit!

– Ó! – Az asszony behajolt az ablakon. – Fenn dolgozom a szobámban, onnan futottam le, el kell készítenem néhány ruhatervet a nyári produkcióhoz, úgyhogy csak a vacsoránál találkozunk…

– Jó illatod van. Mindig olyan jó illatod van…

– Te meg csupa bagószag vagy!

– Milyen lehetnék? Ma is elfogyott másfél csomaggal.

– Ha lehetne, akkor ma már ne. Csak vacsora után. Egyet. Megígéred?

– Esetleg nem akarsz beülni ide mellém diskurálni?

Nóri nevetett, ellökte magát a kocsitól; a motor járt halkan, duruzsolva; Barabás kapcsolt, beereszkedett a garázsba. Az asszony becsukta a kertkaput.

– Andris beszélni akart veled, már nagyon várt – szólt a férje után a fűbe ágyazott betonlapokról, miközben a kutya ide-oda rohangált köztük lihegve, ficánkolva, a gazdi kezét nyaldosva, ugrálva, körülfutkosva a Ladát.

– Andris? Fenn van?

– Elment a haverjához.

– Tanult rendesen?

– Még át kell vennie a matekot, de azzal megvárt téged. Elvitt néhány videokazettát, átmásolnak valamit, nyolcra itthon lesz.

– Hát akkor majd nyolckor. Nekem is dolgom van még… – Barabás megtett annyit, hogy bezárja a garázst. – Eriggy már, jól van! – kergette el szelíden a kutyát. Az eb a kezéért kapott, játékosan harapdálta. – Nézd már, hát bepiszkítod a ruhám!

Az asszony mondani akart még valamit, nem tudta, belevágjon-e, megelőzze-e a fiát.

– Andris reméli, hogy a segítségére leszel.

– Mikor nem segítettem neki a matekban?

– Másról van szó.

– Baj van? – állt meg Nóri előtt a férfi. A betonból öntött, rücskös rézsűn most alacsonyabb volt a feleségénél, s ettől köpcösnek tűnt, noha csak erős felsőteste, széles válla miatt tetszett kövérnek. Az évek során ugyan némi pocakot eresztett, de még ügyesen titkolhatta a bő zakó alatt; csípője megmaradt fiúsnak, és a haja is csak a halántékánál őszült. – Mi a baj?

– Maholnap sorozás.

– Micsoda?!

– Csodálkozol, ugye? Bizony, sorozásra megy.

– A mindenségit! – derült fel a férfi. – Hát ezt is megértük!

Nóri nem tartott vele, komoly maradt, sőt elöntötte az aggodalom.

– Nem érted? Besorozzák katonának!

– Dehogynem értem! Katona lesz. Katona lesz ő is. Ez így van rendjén.

– Viccelsz?

Miért gondolod, hogy viccelek? Ott aztán megtanítják a gyerekeket!

– A fiadról van szó!

– Na és?

Összevillant a tekintetük. Örökösen versengtek a fiuk kényeztetésében, féltékenykedésük minden szíre-szóra fellobbant. Barabás megérezte a vészt, ha nem tart Nórival a kétségbeesésben, csúnyán alulmaradhat. Szerette volna félbeszakítani ezt a kezdődő vitát; fáradt volt, és szomjas. Indult. De az asszony szavai megakasztották.

– Andris bízik benne, hogy kieszelsz valamit a felmentésére.

– Én?!

– Sokféle kibúvót lehet találni.

– De én mit tehetek? Nem vagyok hadügyminiszter! Sem kiegészítőparancsnok! Semmiféle összeköttetésem sincs, ezt te is jól tudod. Mit képzel a kölyök, hogy én…

– Andris nem akar katona lenni! – szögezte le Nóri. – És én nem is engedem!

– Nem is engeded? Hiszen nem rajtad áll!

– Nem fogom odaengedni!

– Oda? Mulatságos vagy, ne haragudj, de… – Elhallgatott. Ajaj! Nehéz lesz. Látta a felesége riadt tekintetét, megsajnálta, feljebb lépett a rézsűn, megcsókolta az arcát. – Na. Ne izgasd fel magad. Nem ma kell eldönteni…

– Tévedsz. A sorozás itt van a nyakunkon, oda már olyan papírokkal kell menni, amikkel felmentik.

– De miféle papírokkal?

– Szólsz Dominikának, ezt én már kieszeltem.

– Á, vagy úgy! Te már kieszelted. Anélkül hogy megbeszéltük volna, te már… – Meg volt sértve. Nóri önállósítja magát, Nóri le akarja őt körözni Andrisnál. – És ha szabad kérdeznem, mi köze a sorozáshoz Dominikának?

– Ő mindent megtehet. És neked meg is teszi. Neked. Ha kéred. Biztos vagyok benne.

– Mi a fenét tegyen meg? – Barabás kezdte elveszteni a türelmét. A felesége soha nem szívelte Dominikát, az ő régi szerelmét, aki aztán férjhez ment egy közös barátjukhoz, és azóta nem illik erről a hajdani kapcsolatról beszélni. Dominika tüske Nóri szívében. Kedélyes, nagyvonalú nő, kórházi főorvos, fülorr-gége. A férje sebész. Jól élnek, van két lányuk, a nagyobbik Andrissal egyidős.

– Dominika Andris minden nyavalyáját ismeri kicsi kora óta, és…

– Andris egészséges.

– És az allergia?

– Sohasem panaszkodik.

– Andris allergiás, ezt neked is tudnod kell. Emlékezz csak: szénanátha… Na és ha megcsípte egy darázs? Olyan ödémás lett mindig, hogy alig tudtuk megmenteni. Hányszor szaladtunk vele Dominikához?

Nem kellett volna, de Barabás vitába szállt:

– Óóóó! Szerencsére sosem volt tragikus a helyzet!

– Arra csak egy anya emlékszik! Arra csak én emlékszem igazán, hogy mennyi baj volt vele kicsi korában. Hol voltál te mindig? Kiküldetésben meg…

– Jó, rendben, akkor se akard beteggé tenni!

– Nem teszem beteggé. De azt sem akarom, hogy szerencsétlen legyen! Ahogy ott bánnának vele!…

– Én is kibírtam.

– Ezt hagyjuk!

– Az apám is kibírta, pedig ő megjárt két háborút is. A nagyapám is…

– Meg Árpád apánk is!

– Szellemes vagy!

– Te meg közönyös!

– Muszáj ezt most itt a kertben megbeszélni?

– Ha egyszer felbosszantasz az ellenkezéseddel!…

– Nem ellenkezem, csak szeretném okosan megértetni, hogy…

– Nem érdekelnek az érveid! Felhívod Dominikát, és ő majd intézkedik!

– Felhívod! Felhívod! Persze, felhívom és megkérdezem, hogy mi a realitása…

– Realitás! Mindennek van realitása, csak akarni kell! Nézd, lehet, hogy Andrisnak nem sikerül valami fényesen az érettségije…

– Hát az bizony lehet.

– Nagy a gyanúm.

– Matekból szörnyen áll. A magyart meg egyenesen utálja. Vitatkozik velem a költőkről, hogy miért kell neki tudni, mit írtak, mikor éltek, kit vettek feleségül… mert arra aztán neki semmi szüksége sem lesz az életben. Tudniillik, hogy nem adnak érte pénzt. Mert őt csak az érdekli, amiért pénzt adnak, és ezt nem én ültettem el benne, nem én!…

– Szóval én. Ha nem te, akkor én!

– Nem. Nem te. Lehet, hogy te is, lehet, hogy én is, de elsősorban ez a rohadt világ. Ez a rohadt, anyagias világ. Ez a rohadt, korrupt élet.

– Na, erre nem érek rá. – De mielőtt otthagyta volna Barabást, még azt mondta: – Ha nem veszik fel az egyetemre, márpedig a felvételéhez csoda kellene, hát azonnal behívják katonának, ezért kell a felmentés. Érted? Érted már?

– Nem ártana Andrisnak, ha ráncba szednék ott, a seregben!

– Ne akard a vesztét!

– Nem is férfi az, aki nem volt katona! – próbálkozott kedélyesre hangolni a vitát Barabás. Szerencsésebb lett volna, ha hallgat, de most már csak dacból is folytatta; dühítette, hogy Nóri ennyire a szárnyai alá veszi a fiút, s ezáltal őt kirekeszti a fiókadédelgetésből. Ha már így van, rá is játszhat. – Tudod, minek tartották az olyat, aki nem vált be?

– A férfiasságnak más bizonyítéka is lehetséges, hogy emlékeztesselek! – vágott vissza Nóri. – Teszek rá, hogy a fiamat csak azért tartsák férfinak, mert megtanult szalutálni!

– Szalutálni! – nevetett rosszkedvűen Barabás. – Mi az, hogy szalutálni?!

Csaknem haraggal váltak el. Nóri faképnél hagyta; felsietett a rózsalugassal befuttatott lépcsőn a házba. Barabás lassan ballagott utána. A kertben már nyíltak a tulipánok, friss leveleket hajtottak az évelők, magukhoz tértek a bokrok, virított az aranyeső. Még valamikor az első években tervezték meg a virágokkal, cserjékkel teleültetett halmokat; sziklák tövén kövirózsák, portulácskák zöldelltek, borostyán futotta be a hajlatokat; mindez az asszony keze munkáját dicsérte. Nyáron üde park fogta körül a házat. Barabás rajzai alapján építették az otthonukat: tágas nappali, hálószobák, műterem, kétszintes beosztás, terasz. Akkoriban, a hatvanas évek végén még olcsón megúszhatták. Nórinak akadt egy kis atyai öröksége, abból vették a házhelyet; aztán kölcsönök, önerő, baráti segítség (kaláka), családi összefogás; még csupa üres telek volt itt, nagy, gazos parlagok terültek el a hegyoldalban. Aztán tíz év múlva már utcák keletkeztek, annyi lett a ház. Andris abban az évben született, amikor bevégezték a munkákat; Nóri a terhesség utolsó hónapjaiban már az új lakásban rendezkedhetett. Barabásék szerettek volna egy kislányt is (vagy kettőt!) – három gyerek, így képzelték, de Nóri éppen kezdett befutni a szakmájában, már az is nagy kiesésnek számított, hogy Andrissal otthon maradt. Nemcsak a színházban tervezett kosztümöket, de a filmhez meg a televízióhoz is hívták, nem kockáztathatott. Gyerek vagy hivatás. És a pénz is kellett a részletek törlesztésére, kellett kocsira, kettőre is Nóri vidéki útjai miatt. A hetvenes években mindez még előteremthető volt, de azért megelégedtek Andrissal. Barabásék egy ideig nevetve mesélték barátaiknak gyermekük aranyköpését; amikor valamelyik nagynéni megkérdezte egyszer, hogy nem szeretne-e testvérkét, Andriska gondolkodás nélkül rávágta: „Hogyne, hogy aztán majd szoronkodjam vele a hátsó ülésen!” Mármint a Skoda – mert akkor Skodájuk volt – hátsó ülésén.

Barabás tudta, miért nyugtalan most Nóri; ők hárman a gyerekkel nagyon összenőttek. Szinte sohasem hagyták magára a fiút, noha az asszonyt néha napokra elszólította a munkája valamelyik vidéki produkcióhoz, de akkor a férfi úgy intézte a dolgait, hogy Andrissal lehessen. Mindenhová magukkal vitték: a győri, szolnoki vagy debreceni bemutatókra is, ahol illett Nórinak megjelennie. A gyulai szabadtéri játékok idején a fürdőszállóban vettek ki lakosztályt, oda szöktek vissza még éjfél előtt a bankettről: aggódtak a gyermekért. A fiú persze édesdeden aludt, mit sem törődve szülei távollétével. „Jól aludtál, Andriska?” „Jól, amíg meg nem jöttetek!” Később nehezen szokták meg, hogy kamaszodván Andrisnak külön útjai lettek, hogy szívesebben járt a haverokkal, mint velük; kitiltotta őket az iskolai évnyitókról meg évzárókról, és az utóbbi időkben már a hétvégeket is inkább másokkal töltötte el. Barabásék soha nem tudtak nyugovóra térni, míg haza nem ért ezekről a szombat esti bulikról. Akár éjjel kettőig is virrasztottak; Nóri minduntalan az ablakhoz futott, ha neszt hallott a kapu felől; őszintén szólva Barabás szívét is szorította a félelem, ahogy teltek az órák, rémképeket látott, de azért nyugtatgatta a feleségét, ám csak akkor könnyebbült meg, amikor végre zörgött a kulcs a zárban, és megpillanthatta a fia vigyorgó képét. „Na mi van, ti még fenn vagytok? Irtó jó volt…” „Csak nem ittál?! – tört ki ilyenkor az asszonyból az idegesség. – Csak nem itattak?!” „Á” – és egy ingerült elfordulás, ez volt a felelet az aggodalomra. „Szóval ittatok? És mit? Sört? Töményet?” „Semmit sem ittunk, mit ittunk volna?! Á, hagyjatok!” „Na jó, hagyd – szólt közbe mindig Barabás, mert a rettegése már elszállt. – Menj, feküdj le szépen, fáradt lehetsz…” Aztán már négyszemközt a feleségével: „Mit akarsz tőle? Tizennyolc éves. Tudod, hogy én tizennyolc éves koromban már…” „Tudom, de nem érdekel!…”

Hát igen, gondolta most Barabás, amint Nóri után felballagott a házba a rózsaágak tüskéitől óvakodva a bejárati lépcsőn, Andris annyi idős, mint én, amikor…

Hallotta, hogy a felesége odafenn becsukja maga után a féltetős manzárd ajtaját; ott szeretett dolgozni, hiába csináltak műtermet nagy ablakokkal. A műterem lomtár lett, télen ott állt a pingpongasztal is, meg Nóri oda rakta be egy öreg, hatalmas szekrénybe a szezonról szezonra eltett ruhaneműt. Ez volt a rumliszoba, de a házban máshol rend és tisztaság honolt.

Barabás nekivetkőzött; langyos volt a májusi délután. A kitárt konyhaablakon besütött az alkonyi nap. Hideg sör a jégről. Egy falat kenyér, egy falat kolbász, habzó sör… Barabás sejtette, hogy ma már nem dolgozik. Hozott haza munkát a tervezőintézetből, de ma már nem fog semmihez. Nóri felzaklatta. Ez az egész katonásdi kizökkentette. A gyerekkel mindig probléma van, és soha semmi nem történhet meg egyszerűen. Mindig komplikálni kell. Mindig bele kell avatkozni a dolgok menetébe, mindig valami mást kell csinálni, mint ami természetes. Döntötte le a hideg italt a torkán; fogta az üveget, átment a nappaliba, belevetette magát az egyik, fehér műszőrmével borított, mély fotelba. A dohányzóasztal üveglapjára állította a palackot, a derekára csúszott, felrakta lábát az asztalra, mint diákkorában, ha lustán nekiült az olvasásnak.

Ezek nem is olvasnak.

Ezek nem is olvasnak! – jutott eszébe, és egyszeriben elkezdte gerjeszteni magában az indulatot Andris ellen. Ez az Andris nem venne kezébe egy regényt, hacsak nem sci-fi; a verseskönyvet undorral löki el, micsoda ostobaság költeményeket írni! A napilapok érdeklik, a politikai hírek meg a műszaki folyóiratok, kódokkal teli brosúrákba tud belemélyedni, angol szövegeket üt be a számítógépbe; videokatalógusokat böngész, ismeri a legújabb nyugati filmtermést, és persze nézi is kazettáról azokat a szörnyű történeteket, amelyekben ütik-vágják, kaszabolják, „szadizzák”, gyilkolják egymást különböző rémséges alakok és lények.

Na, majd ott benn, ott aztán!…

Szokásos aggodalma helyett egyszeriben valami furcsa káröröm szállta meg: majd Andris is megtanulja, amit valaha ő… amit apái, nagyapái. Ő sem úszhatja meg!

De azért féltette is. Ellenkezett a feleségével, ám valójában beleremegett a lelke, hogy csemetéjét a nagy védettségből azoknak a kemény fiúknak a markába engedje. Ha minden menne a maga útján, beletörődne. De hogy ő döntsön, hogy az ő kezébe legyen letéve Andris sorsa?! Nóri feladta a leckét. Ők ketten, Nóri és a gyerek alighanem már megbeszélték egymás között, hogy apa mindent elrendez. A fiú követelődző lesz. Nóri meg tántoríthatatlan.

Barabás ismerte önmagát. Még soha, semmikor sem tudta visszautasítani a kölyök kérését. És Nórinak is engedett mindig.

Pedig ha a gyereket úgy jó alaposan elkapnák odabenn!…

Barabás itta a hideg sört, kellemes zsibbadás járta át a testét, az enyhe mámortól könnyű álmosság szállta meg, szemét le-lehunyva elábrándozott azon, hogy a seregben milyen talpraesett fiatalembert faraghatnának az ő elkényeztetett gyermekükből. Senki sem vinné ágyába a reggelijét, nem tenne eléje szendvicsekkel teli tálcát a televízió főműsora alatt, nem rakodnának utána, nem szednék össze szerteszét dobált holmijait. Kicsit az orrára koppinthatnának. Egész kis vagyon van felhalmozva Andris szobájában: teljes Commodore apparátus monitorral, printerrel. Ott hever az a sok magnószalag, mágneslemez, kazetta. A video. Megvette Andrisnak a videót is, nehogy máshoz járjon filmet nézni. Egész este harsognak azok a klipek. Most meg egy Simpson motort szeretne. Egy motort! Más se hiányzik…

Barabás nézte a fenyőket a kertben a nappali nyitott ajtaján át. Szép alkony volt, az ezüstfenyők kékeszöldje kiütközött a friss pázsit élénk mezejéből. Csend volt a házban, Nóri bezárkózott a szobájába; Barabásnak nem volt ereje feltápászkodni a fotelból.

Csak ne kellene mindig dönteni, csak ne kellene valamit mindig elintézni, ne kellene beavatkozni a dolgok természetes menetébe!

Ott nem kellett dönteni. Parancs volt – és engedelmesség. Egyszerű volt.

Szépek a fenyők, az idén megint sokat nőttek, állapította meg Barabás, amint ült, és bámulta a kertet. A kertjét. Ezt a szépen gondozott parkot.

Gondolhatta volna ő valamikor is, gondolhatta-e abban az időben, hogy ilyen házban fog élni? Hogy ilyen pompás, zöld fenyők, nyírott gyep, sziklakertecskék és virágszigetek veszik körül?

A fenyők. A fenyők a laktanya mögötti domboldalon.

Satnyák voltak, kopasz törzsűek; tűlevéllel volt tele a talaj. Alkonyatonként gyantaillatot hozott a szél…

 

––––––––––––––––––––

 

A laktanya kerítése, mint akármely táboré, rücskös, betonoszlopok és szögesdrót, és a kapun átlátszó drótháló, meg azok az erős fényszórók a kátrányozott oszlopokon. Százméterenként ezek a póznák; s a szögesdróton túl az elvadult, gyommal benőtt árok, aztán az országút, s benn az épületek: háromemeletes dobozok, zöldre mázolt ablakkeretekkel, de ott voltak a régi barakkok is; az udvar gödreiben eső után víztócsák csillogtak, meszelt téglákkal rakták ki a katonák az utak szegélyét. És a harckocsiszín, a lövegszín, a gépkocsiszín. A garázs a betonkifutóval a hátsó kapunál. A kantin alacsony épülete, a latrinák, a bűzlő árkokat elfedő akácágak; s mindezen túl, a kerítés szögesdrótján túl az erdő, a cserjés és fentebb fenyők…

 

––––––––––––––––––––

 

Akkoriban naplót vezetett. Vett a kantinban egy iskolai füzetet, ráírta: KATONASÁG, 1950.

Abban a zöldre mázolt ládában őrizte mindig, amit a nagybácsikájától örökölt, azzal vonult be negyvenkilencben, a zöld katonaládával. Az ágya alatt tartotta az aknavető század 21-es szobájában, ahol…

Ivott, kortyolgatta a sört. Már elütötte a szomját, keserűnek érezte az italt. Meg is melegedett a kezében.

Nézte a fenyőket, nem tudott tőlük szabadulni.

Az a forró május ezerkilencszázötvenben…

Barabás a fotel mélyébe süllyedt.

Azért azok kemény idők voltak, gondolta a söröspohárba bámulva.

 

––––––––––––––––––––

 

„…Tinnye.

Hajnalodik. Lassan, ütemesen megyünk az országúton. Trapp, trapp… egy-kettő! Egy-kettő! A vető kezd nehéz lenni, a menetfelszerelés húzza a vállamat. Ide-oda cserélgetem a csövet, a bal vállamon kevesebb ideig bírom, meg azt a puska is húzza. Átmegyünk egy falun, hajnal, de már mozgolódnak az emberek, szekér zörög el oszlopunk mellett. Csend van, csak a lépéseket hallani: trapp, trapp, trapp…

Szorít a csizma, fel fogja törni a lábam, érzem, dörzsöli a sarkamat.

Eddig hat kilométert tettünk meg a riadó óta. 02-kor ébresztettek. Tegnap őrségben voltunk, a mi századunk meglehetősen fáradt. A menetfelszerelés az aknavető csövével, talpával vagy állványával, kinek mi jut, 40 kg.

Világosodik. Tinnye közepén öt gépkocsi, felvesznek bennünket. Egy disznólegelőre hajtunk be. Gépkocsiról! Harmatos a fű. Tüzelőállásba helyezzük a vetőket. Lassan kel a nap, a szemhatáron eloszlatja a felhőket.

Hét óra felé befut egy Super a konyhával. Szalonna, kávé. Rövid pihenő. Leveszem a csizmámat: a bal sarkamon kezdődő vízhólyag, egyik lábujjamról már le is jött a bőr.

Kilenckor parancs a felszerelésre. A zászlóalj biztosított menetben megindul Tök irányába. Elöl a felderítők, terepkutatók, aztán a lövészek, majd a zöm: géppuskások, aknavetősök, híradósok. Végül a hátvédek. Meleg van, perzsel a nap, kigomboljuk a zubbonyt, rúgjuk a port. Pihenő után mindig rosszabb. Bicegek. Elérjük a következő községet. A kapuban asszonyok, gyerekek. Meghúzzuk a lépést; dől rólunk a veríték, irtózatos a májusi hőség. Nem kaptuk meg a nyári zsávolyt. Posztóban vagyunk, utászcsizmában, tele teherrel… De azért ugratjuk a lányokat. Ott viháncolnak a járdán, összebújnak, vihognak…

Nagyon hosszú ez a falu. Végre szántóföldek között megyünk. Zsámbék után másodrendű műút. Már csak húzom a lábam, mindkét sarkam ég, de előttünk az út a végtelenbe vész. Dől a felhőtlen égből a meleg. Megtettünk harminc kilométert, 11 óra. Nem akarok lemaradni, de nehezemre esik minden lépés. Nem gondolok semmire, gépiesen rakom a lábam: egy, kettő, három, négy… tizenöt… harmincegy… hetvenhárom… kilencven… Ezerig. Kétezerig számolok. Az utat nézem magam előtt, a száraz, poros köveket, a csizmákat, hallgatom az ütemes trappot. Ketten már kidőltek, lemaradtak az árokparton, az egyik elájult.

Végre pihenő. Megvizsgálom a lábam állapotát. Sarkaimon nyers hús, égeti a levegő. Száraz a szám, de nincs víz, a cél pedig még messze van. Csurom izzadság az ingünk, átázott még a zubbonyom is.

Felszerelés, indulás. Borzasztó felvenni a sebes lábra a csizmát. Néhány kilométer után a tizedes átveszi tőlem a vető csövét, így kicsit könnyebb. Mégis alaposan lemaradok az egységtől. A sántikálás miatt hasogat a csípőm. Legalább egy korty vizet ihatnék!…

A zászlóalj egyik viponja utolér. Megállítom, felkéredzkedem. A sofőr bevisz a déli táborhelyig.

12 óra. Egymás után érkeznek az egységek. A viponokat az árnyékba terelik, minden alosztálynak kijelölt helye van. Mezítláb mászkálok a fűben – mintha a felhőkben járnék!

13 óra. Megérkezik a Super az ebéddel. Bableves, túrós tészta. Közben kapunk egy futó záport, nem bánjuk, frissít. Az eső a csajkáinkat is elmossa.

Ötig pihenő.

A nap ismét kisüt; valahonnan vizet is szerzünk, mindenki úgy vedel, mintha száz éve nem ivott volna.

17 óra. Felszerelés, indulás. Sebes lábbal is bírom néhány kilométernyit. Csurog rólam a víz a hőségtől, sajog a vállam, de a többiek is így vannak. Mégis menni kell. Alkonyatkor már alig húzom magam, de nem lehet elmaradni. Segítenek a tisztesek, a bicegők csoportja egyre nől.

Telki után viponok szednek fel bennünket. Csak a rajparancsnokok bírják még, ők alig cipelnek valamit. Negyvenkét kilométer van a hátunk mögött.

Az éjszakai táborhely hatalmas vadaskert. Az erdészlak melletti tisztáson éjszakázunk. Az erdész az imént érkezett meg duplacsövű puskájával. Elkészítjük az alvóhelyet a szabadban. Megtisztítjuk a fegyvereket, s eldőlünk, mint a zsák.

Arra ébredünk, hogy zuhog az eső. Nagy kavarodás.

– Riadó! Öt perc múlva sorakozó!…

A parancsnokság úgy döntött, hogy bemegyünk Nagykovácsiba.

22 óra. Sötétség, esik az eső. Álmosak és fáradtak vagyunk. Átkozódunk. Nagykovácsiban a vendéglő egyik termében kapunk helyet. Leheveredünk az olajos padlóra, meg se várjuk a vacsorát, alszunk.

A napi teljesítmény 48 km.

04. Ébresztő. Felszerelünk, indulunk. A lábam semmit sem javult, de nem szállhatok kocsira. A hegyeken keresztül visz az utunk. Keskeny ösvényeken kapaszkodunk; az alhadnagy segít a cipekedésben. Araszolva érünk fel a hegyre.

Tíz perc pihenő. De máris alszom. Arra riadok, hogy az alhadnagy biztat. Most lefelé ereszkedünk a hegyről, ez talán még rosszabb, mint felfelé. Reszket az inam, ahogy tartom magam meg a terhet. Kétszer is megpihenünk. Egy tisztáson érem be a századot.

A parancs szerint a lőtér felé kerülünk, onnan jutunk be majd a laktanyába. Innen már nagyon keserves az út. Úgy érzem, soha nem érek célba.

Lövészet. Mindenki reszket a kimerültségtől, alig találunk a tábla közepébe. A jelzők folytonosan meszelnek.

Aki végzett, végigdől a füvön, és máris alszik. Heverünk, mint a hullák. Eldördülnek az utolsó lövések, csend. Senki sem mozdul. Széttárt karokkal, hason, hanyatt fekszenek az emberek. Mint akiket lekaszaboltak.

Süt a nap.

Valaki az árokhoz kúszik, békanyálas víz áll a mélyedésekben. Int, többen követik. Kúszunk a víz felé. Hason fekve isszuk a pocsolyaízű, hűs vizet.

Másfél nap alatt hatvan kilométer posztóban, teherrel, fájós lábbal, víz nélkül. Hatvan kilométer! De megtettük…”

 

––––––––––––––––––––

 

Az a forró május ötvenben, gondolta Barabás. Ivott; a sör habja már a pohár oldalára száradt. Hm! Ha elmondaná a fiának ezt a menetgyakorlatot, az csak legyintene. Nevetne. „Hagyd ezeket a dumákat, tudom, negyvennégyben meg tankcsapdákat ástál, szemedbe vágta a szél a havat, szenvedtél, tudom, tudom, tudom…”

Barabás tisztán látta most azokat a májusi napokat, még a hőségtől megperzselődött, száraz, árokparti füvek szagát is érezni vélte. Az a pilisi táj, azok a hegyi csapások, a fák gyökerei közt botladozó szakasz… Az az esős éjszaka a vadaskertben… Az álcázás miatt benedvesített és porral beszórt rohamsisak, meg ahogy a vipon rázkódik a horhosban… Aztán a babkonzerv, a felnyitott dobozból csak úgy hidegen, mert az ember farkaséhes…

Döglesztő volt másfél nap alatt megtenni hatvan kilométert.

Persze voltak döglesztőbb helyzetekben is férfiak, mondjuk, a háborúban. Ott aztán igen! Ahogy a nagybátyja is az elsőben…

„Meglőtték a jobb karomat, folyik piros vérem…”

Ezt énekelte mindig Barabás nagybátyja, ha felhajtott egy-két pohárral, mondjuk, az ünnepek estéin vagy Szent Istvánkor, a búcsúban. Elérzékenyült, a szeme megtelt könnyel. „Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem…” Szelíd, jóságos ember volt; amikor megjött a háborúból, tizennyolcban, azt hitték örök életére nyomorúságosan fogja tengetni az életét, de elvégezte a mosonmagyaróvári gazdasági iskolát, ispán lett egy uradalomban, szerették a pusztán az emberek, tudták, hogy sebesülései miatt nem is vállalhatna más munkát. Kerékpárral járta a mezőt, cejgruhában, átzsírosodott filckalapban, botját a bicikli vázához kötözte cukorspárgával. Lábszárvédősen, bakancsosan tekerte a pedált a dűlőkön, a térde alatt is golyó érte; a jobb karját csak félig-meddig tudta felemelni, kezét úgy ejtette rá a tárgyakra, a kerékpárja kormányára is, mintha nem is lennének inai. Azokon az augusztus végi búcsúkon ott ült nyakkendősen, simára fésült hajjal, mellényes öltönyében a lombsátor alatt, a nagykocsma udvarán, átfogta a felesége vállát, és meghatottan énekelte: „Gyere, kisangyalom, kösd be, csókjaiddal gyógyítsd meg a szenvedő szívemet…”

A háború kellős közepén jártak azon az őszön, amikor az oroszok ellentámadásba kezdtek Novo-Alekszejevónál. Puhalló tábornok megpróbálta visszaverni az offenzívát, de Ivanov tábornok erős seregekkel jött rájuk, Barabás nagybátyja a közösöknél szolgált; tizennégyben sorozták, kiképezték Bécsújhelyen, és vitték a frontra.

Novo-Alekszejevónál azokban a hetekben, amikor Puhalló visszavonulást rendelt el csapatainak, a frontra vetett zsellérfiú egy szántóföldön harcolt a bajtársaival. Szemben velük a muszkák sokasága, de kitartottak. Fedezték az elszakadó hadmozdulatokkal távolodó ezredeket. Bécsi születésű hadnagyuk csak az utolsó pillanatban adta fel az állásaikat.

– Zurück, emberek, zurück, schnell, schnell, zurück!…

Éppen csak felugrott ő is a fekete rögök közül, máris elzuhant; talán a többiek észre sem vették, a hadnagy sürgette a katonáit, süvítettek a vezényszavak, ő meg ott feküdt sebesülve; hajnal volt, szürke hajnal, és szürke köd terjengett a talaj közelében.

Dumdumgolyó roncsolta a lábát.

Meg sem hallották a segélykiáltásait a nagy csatazajban. Megpróbált mászni, kimászni az útra, de nem jutott messzire; az oroszok elözönlötték a szántást, csaknem eltiporták; látták, hogy mozog, odalőttek. Pedig kiáltott is a föléje magasodó katonának, hogy ne, ne!… A szerzsantja meg fel is ütötte annak a muszkának a puskáját, de már későn. A karját érte a lövés. Ez is dumdumgolyó volt.

Előre-hátra táncolt a front. Ő ott feküdt a senki földjén két nap, két éjszaka. Elgyöngült a vérveszteségtől, szomjúság kínozta, tehetetlen volt. Elvesztette az eszméletét.

Amikor csend lett, és a csapatok átvonultak a vidéken, három parasztasszony akadt rá, krumpliszsákkal járták a földet, hátha találnak valamit – és őt találták. Azt hitték, halott; azután meg nagy hangoskodásba fogtak, amikor látták, hogy él; segítségért szaladtak a falujukba, lepedőket hoztak, alig bírtak az elesett testtel. Orosz szanitécek szállították kórházba a front mögé. Sebei már üszkösödésnek indultak; a katonaorvos amputálni akarta fél kezét, fél lábát. Volt annyi lelkiereje és bátorsága, hogy ne engedje. „Nye, pani, nye! Ne tegyél nyomorékká! Ne vágd le a kezem-lábam…!” A doktor megsajnálta, mindent megtett, hogy elkerüljék a csonkolást. Rokkant maradt, de legalább nem félkarú, féllábú, mint sokan…

 

––––––––––––––––––––

 

– Szia!

Elaludhatott; Andris ébresztette fel, félhomály volt a nappaliban. A gyerek csak úgy odavetette ezt a sziát, máris ment a televízióhoz, bekapcsolta. A kékes sugárzás visszaverődött az asztal üveglapjáról.

– Sörözöl? – telepedett apja közelébe, a kanapéra. Felkapta az üveget, belekortyolt. – Pfuj! Meleg!

– Ki mondta, hogy kóstold meg? Na, matekozunk?

– Majd a film után.

– A film után késő lesz.

– Anya?

– Fenn dolgozik.

– Éhes vagyok. Hoznál be valami kaját?

– Én?!

– Miért? Van itt más is, akinek mondhatom?

– Ide figyelj, te gazember! Nagyon szemtelen vagy, hallod?

– Most mit gurulsz be? Csak vicceltem. De azért komolyan kérem, hozzál valamit, már nem akarok kimenni a konyhába, mindjárt kezdődik, téged meg úgysem érdekel ez a film.

– Szolgáld csak ki magad szépen!

– Jó, akkor később eszem.

– Most egyél.

– Nem mindegy? A filmet várom, nem érted?

Már felemelte a hangját, mint mostanában mindig. Barabás nyelvén volt, hogy „na majd megtanulod odabenn!…” – de lenyelte.

– Most egyél! Most! Enned kell, fejlődésben vagy… – Ezt mondta helyette. Már megint ez a kényeztető, megalkuvó aggodalom. Haragudott érte önmagára, de megszokta. Ezt szokta meg. – Hallod? Ha éhes vagy, egyél, mert megfájdul a gyomrod!

– Behozod a kaját?

– Nem!

– Akkor meg hagyjál békén, jó?… Á, eszembe jutott, várj csak: beszélni akartam veled. Sorozásra megyek, de oda már olyan papírok kellenek, hogy felmentsenek. Intézd el, oké?

Barabásnak azért ez sok volt. Fejébe szállt a vér.

– Utasítasz, hogy intézzem el? Nahát ez, hallod?!…

– Tessék? – nézett rá szórakozottan a gyerek. Már indult a főcím, a befutó lista zenéje felívelt, azt figyelte.

– Intézzem el? Azt mondod, csak így, egyszerűen, parancsolóan, hogy intézzem el?!

– El tudod intézni – mondta Andris, de már csak a képernyőt nézte. – Telefonálsz Dominika néninek…

– Szóval anyáddal ti ezt már megbeszéltétek szépen…

– Cssss, most légy szíves! Ez már a film!

– Szóval ti ezt már…

– Cssss! Nagyon kérlek! Majd később. – Aztán szelídebben: – Hozol kaját? Igazán? Két szendvics, tea, esetleg limonádé…

– Lusta vagy! Tudod, milyen lusta vagy? Hát ezt a te lustaságodat azok ott…

– Csssssss!

Barabás felállt, otthagyta. Dühös volt, kivett egy újabb üveg sört a frizsiderből, töltött, ivott. Éhes lett. Készített magának néhány falatot: aztán, gondolta, úgyis mindegy, megcsinálta az Andris szendvicseit is. Limonádét kavart, tálcára rakta, bevitte a televízió elé a vacsorát. A fiú oda se nézett, kitapogatta az egyik kenyérszeletet, majszolni kezdte. Barabás állt fölötte, és nézte.

– Andris! Hallod? Ezt a dolgot azért meg kellene beszélnünk alaposan, hiszen…

A gyerek felkapta a fejét.

– Most direkt zavarni akarsz?

– Na jó! – Barabás kiballagott a nappaliból. Felment az emeletre, benézett Nórihoz.

– Megjött – mondta. – A tévét nézi.

– Adtál neki vacsorát?

– Adtam. Sok dolgod van még?

– Nemsokára befejezem.

– Beszélnünk kellene erről a…

– Nem hívnád fel most Dominikát? Vacsoraidő van, biztosan otthon találod. Később elmehetnek valahová.

– Előbb azért beszélnék veled… a gyerekkel… nem gondolod?

– Ezen nincs mit beszélni.

– Már miért ne lenne?

– Kérlek, Dominikával beszélj, és most hagyj magamra még egy negyedórácskát, be akarom fejezni, kicsit ideges vagyok, határidős munka…

Barabás halkan betette maga után az ajtót. A szobájába mént; már sötét volt, felkattintotta a könyvespolc előtti állólámpát. Cigarettára gyújtott; már igazán kiböjtölte. Kinyitotta az ablakot, szép májusi este volt. „Nem telefonálok Dominikának” – határozta el, holott tudta, hogy Nóri első kérdése az lesz, mit intézett.

Most hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor megkapta a behívóját. November volt, ronda, esős idő. Az apja kísérte ki a vasútra. Álltak a vonatlépcsőnél, az apja megkínálta cigarettával. „Gyújts rá, úgyis tudom, hogy már dohányzol.” Füstöltek szótlanul, amíg csak ki nem jött a forgalmista a zöld tárcsájával az irodából. Ügyetlenül búcsúzkodtak, férfimódra. „Tudod, még azt is akarom mondani, hogy vannak olyan nők… hiszen érted, kikre gondolok, akiktől nem árt óvakodni… már ugyebár akkor, ha kimenőt kaptok a városba…”

Ez negyvenkilencben volt. Akkoriban zárták be a nyilvánosházakat.

„Tudom” – mondta Barabás mosolyogva, meghatották a baráti szavak, átölelték egymást.

Most, itt az ablaknál, a langymeleg estében újra érezte azt a gyengédséget; és ugyanilyen gyengédséget érzett Andris iránt is.

Az apja is tizennyolc éves volt, amikor behívták…

 

––––––––––––––––––––

 

„Borongós, hideg, februári nap volt, a hónap eleje. Tartalékban voltunk, és húzódtunk előre az arcvonalba, a poklok sűrűjébe. Szakaszonként vonultunk éjszakánként, nehogy felfedezzenek az olaszok. Le kellett váltanunk egy régóta harcoló zászlóaljat. Az utolsó napon fás területre értünk. Álcáztuk magunkat, az egység pihent, de mi, akik a tiszti konyhán dolgoztunk, nekiláttunk a munkának.

Egy romba dőlt ház árnyékában húzódtunk meg. A legénységi konyha is felütötte a tanyáját, a trének szállították a tűzhelyeket meg a kondérokat. A mi felszerelésünket három póniló, afféle hegymászó, teherhordó lovacska cipelte. Vesszőkosarakat erősítettünk az oldalukra, fanyereg fogta össze a kosarakat kétfelől.

A tiszti konyha rendszerint külön működött a legénységitől. Vagy mi vittük az arcvonalba az ebédet, vacsorát, vagy a tisztiszolgák hordták el gazdáiknak az étélt. Attól függött, hogy mozgó- vagy állóharcok folytak-e.

A miénk zászlóalj-tisztikonyha volt. Négy ilyen szolgált az ezrednél.

Eredetileg a soproni 76-os gyalogezredhez vonultam be, de Bécsbe, mert már ott volt a szálláshelyünk. A fronton átkerültem a 12-es komáromi közösökhöz. Aztán a 126-os, ugyancsak K. u. K gyalogosokhoz. Szakács lettem, és tizennyolc februárjában éppen az arcvonalba indultunk.

Az volt a parancs, hogy éjszaka kell leváltani a harcolókat. Ezen az utolsó estén nyomasztó csend ült a táboron. Az emberek alig beszéltek egymáshoz, csak ültek, a gondolataikkal voltak elfoglalva. De ha valakit megszólítottál, szelíden, barátságosan felelt, még az is, aki máskor durván letorkollt. A halál közelében várakoztunk, és mindenkinek az járt a fejében, hogy talán ez az utolsó napja. Megbocsátóak voltak a katonák.

Délután hozzáfogtunk a vacsora készítéséhez, hogy még világosban elcsomagolhassunk a főzés után.

Estefelé ellenőrzést kaptunk. Schuller alezredes, a zászlóalj parancsnoka jött a törzsével. Közvetlen volt, atyáskodó. »Mi van, fiúk, mi lesz az utolsó vacsora?« Merthogy néhány óra múlva indulunk oda, ahol már senki sem tudhatja többé, vacsorázik-e még valaha is. Jelentettünk. Rizses hús ecetes uborkával, lekváros palacsinta, fejenként három deci vörösbor és feketekávé. »Hát jól van, fiúk – mondta az alezredes –, jól van, csak igyekezzenek!«

Rendes körülmények között a vonal mögötti konyhánk felért bármelyik fővárosi étterem konyhájával. Öten voltunk: a főszakács, én mint másodszakács, a cukrász és két kisegítő. Parancsnokunk egy zászlós a dinerjével, s a mi létszámunkba tartozott a tiszti borbély is.

Őrvezető voltam, a géppuskásoktól kerültem oda ideiglenes kisegítőbe, de aztán ott fogtak. Pedig lőmesterként könnyen elvezényelhettek volna. A főszakácsnak nem volt csillaga, de idősebb katona volt nálam; keserves helyzet: baka parancsoljon az őrvezetőnek? Segítettek a dolgon, sarzsis lett ő is, egy krumplivirággal.

Volt még két lovász is a szakaszunkban, a pónik kezelői, két hegyi ember: Szvitek és Bozse.

Alezredesünk méltán nevezte utolsónak azt a vacsorát, mert alig indultunk el, máris megkaptuk az első tüzérségi össztüzet. Amint egyre mélyebbre értünk a harci területen, olyan tűzijátékot rendeztek nekünk az olaszok, hogy csak úgy hullott az ember.

»Szanitéc! Szanitéc!… Segítség! Szanitécek!…«

Ezt lehetett hallani, ha csendesült az ágyútűz.

Lőttek egész úton. Ágyú meg géppuska. Fényszórók csóváiba is befogtak minket. Az utak mind be voltak lőve; óriási veszteséggel értünk az állásokba.

Tizenkét hónapot töltöttem kinn az olasz fronton. Ezen az éjszakán megsebesültem, egy szilánk érte a fejemet, de kitartottam, a társaim bekötöztek, és mentünk tovább. Mielőtt azonban kioszthattuk volna a vacsorát, újra tűz alá vettek minket. És éppen a konyhát. Fedezéket kerestünk; segítettem védeni a pónikat, szegények jobban reszkettek, mint a katonák.

Ezután terjesztettek fel tizedesnek.

Sok ilyen kemény éjszakánk volt. Ott éltünk a halál karmaiban, de megmenekültünk. Fejsérülés, légnyomás… de megmenekültem…”

 

––––––––––––––––––––

 

– Mit csinálsz itt?

Nóri nyitott be Barabáshoz. A nappaliból felhallatszott a tévéfilm zaja, fékcsikorgás, autós üldözés, lövések.

– Tessék?

– Mit csinálsz itt? És megint bagózol?

– Most gyújtottam rá az elsőre.

– Dominika? Beszéltél vele?

– Nem vette fel… – Kedve ellenére hazudott, bánta, de védekezett.

– Hát akkor próbáld újra.

Barabás nem válaszolt. Leült a kedvenc karosszékébe, az állólámpa alá. Kinyújtotta a kezét.

– Nem jönnél be egy kicsit?

Nóri beljebb lépett, várt.

– És nem ülnél le egy kicsit?

Nóri leült.

– Gondoljuk meg a dolgot – kezdte óvatosan Barabás. – A fiúnak nem ártana egy kis edzés… – A felesége arca megrándult, közbe akart vágni, de ő nem hagyta. – Hallgass meg, kérlek! Andrist mindketten szeretjük. Aggódunk érte. Amióta csak él, aggódunk érte. A széltől is óvjuk. Kiszolgáljuk. Azt hiszem, ezzel nagy hibát követünk el…

– Nem engedem katonának, ha ide akarsz kilukadni!

– Nagy hibát követünk el – folytatta Barabás. – Ne hidd, hogy én szívesen engedem, pedig voltam katona…

– Ez nem vitatéma – állt fel Nóri. Barabás érte kapott, visszaültette a díványra. A forgatható karosszékben feléje fordult.

– Én sem engedem szívesen, de azt mondom, hadd menjen. Megedződne.

– Majd én megedzem, ha kell, de ne ott… és ne ők!

– Mégis, mi a fenéért nem?! – csattant fel türelmetlenül, ingerülten Barabás. – Mi az érved?

– Az, hogy felesleges dolog, haszontalan időtöltés, ki nem állhatom azt a tempót, és kész. Az én fiam nem oda való!

– Az istenért, ne légy ilyen akaratos! És mi ez a szörnyű arisztokratizmus? Nem oda való?! – Nóri nem szólt, dacosan ült a dívány szélén. – Nézd… az életben adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem árt, ha valaki, egy férfi felkészült a nehézségek elviselésére… Ha megismeri, mi az a fáradtság, a fegyelem, a bajtársiasság… és így tovább.

– Nem alkuszom! – állt fel ismét Nóri. – Készítek vacsorát, gyere. És beszélj Dominikával. Erre kérlek. Hallod?

Kiment a szobából. Barabás sóhajtott. Nem fog sikerülni. Beszélni kell Dominikával, és ki kell találni azt az allergiás hajlamot.

Leereszkedett a nappaliba. Andris még ott kuporgott a tévé előtt, mintha semmi köze sem lenne az ügyhöz. Elpusztította a szendvicseket, minden csupa morzsa volt körülötte, pisszegett, amikor az apja felvette a telefonkagylót.

Barabás kivitte a készüléket az előszobába. Tárcsázott.

– Halló! Jé, te vagy az, Barabás?

– Nem zavarlak?

– Á! Valami hülyeség megy a tévében, Zoli azt nézi. – Zoli a férj. – Hogy vagytok?

– Jól. Dominika… szeretnék veled valamit megbeszélni. Andrisról van szó.

– Beteg? A torka? Torok vagy fül?

– Egyik sem. Más ügy. Nyakunkon a sorozás, és voltak neki régebben azok az allergiás panaszai…

– Felejtsétek el. Kinőtte.

– Igen, de Nóri meg éppen azt szeretné, hogy…

– Hogy? Ja, értem. Aha! Azt hiszem, értem.

– Mikor mehetne fel hozzád a gyerek?

– Mikor jó neki? Holnap? Holnapután? Sürgős?

– Igen, azt hiszem, sürgős.

– Nem vagy valami vidám kedvedben.

– De. De, abban vagyok.

– Szűkszavú vagy.

– Talán a fáradtság.

Kis csend.

– Mikor jövünk össze? Már soha?

– Most majd úgyis a gyerek ügyében…

– Persze. Hát jó, küldd be a kórházba, szóljon fel a portáról, hogy ne kelljen neki várakozni, mert mindig millióan vannak. Nóri?

– Jól van.

Ismét egy kis csend. Innen is, onnan is – a vonal másik végéről – a televíziós film neszei.

– Nóri akarja? Barabás. Őszintén. Ő akarja?

– Mit?

– Na jó, akkor úgy kérdezem, hogy ő az, aki jobban aggódik a kölyökért? Ne is válaszolj. Tudom.

– De hiszen én is aggódom! – Barabás hozzátette gyorsan: – Mindketten egyformán… – Hogy ne árulja el egészen a feleségét.

– Jó, rendben. Meglesz. Várom Andrist.

– Kösz.

– Ugyan! Szia!

– Szia! És üdvözlöm a… – De már letette.

– Rendes a barátnőd – fogadta harmadnap Barabást Nóri a kapunál. Most kitárta mindkét szárnyat, úgy várta. Barabás begördült a garázsba. Kinyíltak az orgonák, az utca tele volt az illatukkal. A snaucer ugrált, nyaldosta a gazdája kezét, csaholt, futkosott, mint minden este.

– Andris?

– Videokazettákat vitt csereberélni. Nyolcra hazajön.

– Tanult?

– Azt mondta, elkészült mindennel. Volt Dominikánál, kapott egy beutalót, és elment vizsgálatra.

Nem mindjárt kérdezte Barabás, csak miután bezárta a garázs ajtaját.

– És?

– Ahogy mondtam.

Az asszonyra nézett, látta a szemében a diadalt. Elindult fel a házba. A rózsaágak mindig zavarták, beleakaszkodtak a ruhájába, de Nóri ragaszkodott a rózsákhoz a lépcsőfeljáratnál.

– Van sör a jégen – ment utána az asszony.

– Az jó lesz.

A konyhában kinyitotta a frizsidert, kivett egy üveg Holstent, lekapta a kapszlit, töltött.

– Nézd! – mutatta Nóri az orvosi papírokat.

Barabás megtörölte habos száját, aztán beleolvasott. Előbb Dominika beutalóját:

Fentnevezett beteg ismételten jelentkező nehézlégzés és erős allergiás nátha miatt keresett fel. Allergiai vizsgálatát mellékeljük. Gyógyszerrel elláttuk. Jelenleg tüneti terápiát kap, azonban a fulladásra való tekintettel, desensibilizálás javasolt.

Dátum, aláírás.

– Na? – pillantott rá vidáman Nóri.

– Merő képtelenség – mondta rosszkedvűen Barabás. – A gyereknek semmi baja.

– Mégis komolyan vették. Tessék. Ezt olvasd el.

Hosszú évek óta évszakoktól függetlenül náthás, változó intenzitással tüsszög is, orrváladéka sárgás, orrcseppeket kapott. Allergén analysis: többféle környezeti allergénre mutatott érzékenységet. Dg. Rhinitis allergica. Javasolt th.: váltott antihistaminkezelés, localisan steroid tartalmú orrcseppek.

Dátum, aláírás.

– Na? Mit szólsz hozzá?

Barabás visszaadta a papírokat a feleségének. Hallgatott. El volt képedve, nem tudott mit mondani.

– Ezekkel biztosan felmentik. Megmondta neki Dominika is. Na? Mi a véleményed?

Barabás fogta a sörösüveget még a poharát, és indult.

– Hát semmit sem szólsz?

– Csak csináljátok – mondta. Nem nézett Nórira, kiment.

 

Késő este felhívta Dominikát.

– Meg akarom köszönni…

– Ne köszönj semmit.

– De…

Csend. Hosszú csend, mégsem volt kellemetlen.

– Nóri kívánsága teljesült, vagy nem? – törte meg végül Dominika a hallgatást. – Vagy nem ezt akarta?

– Hát dehogynem – felelte gyorsan Barabás. – Csak az bánt…

– Ne bántson semmi!

– Csak az bánt, hogy belekeverlek ilyenbe. Te megteszed nekem…

– Megteszem. Jól tudod, hogy megteszem. Neked.

– Hát ez az. Kérem, megteszed. Sajnálom.

– Semmi baj.

– Jobb belátásod ellenére megteszed…

– Tudod. Tudod, ha kérsz valamit, még mindig… – Dominika felnevetett, de idegesen, rosszkedvűen. – Még mindig le tudsz venni a lábamról.

– Na igen, belekényszerítelek ilyesmibe…

– De hagyjuk ezt! Megvan, és kész. Hanem szabadjon megjegyeznem: ha fiam lenne, én nem mentetném fel. Hallod? Halló! Halló!…

– Halló! Itt vagyok.

– Hirtelen olyan süket lett a vonal.

– Itt vagyok… Nézd… az az igazság, hogy én sem akartam…

– Tudom… – Csend. – De akkor miért?

– Miért, miért?! Ezt kérdezed?!

– Ezt! Ha nem láttad jónak, akkor miért? Felelj!

Barabás hirtelen úgy érezte, túlságosan messzire ment. Elárulja Nórit. Elárulja Andrist.

– Nos… ha megállapították ezt az allergiát, mert, ugyebár, megállapították, akkor tényleg tanácsosabb, ha nem vonul be! – Kinyögte. Megint a régi nóta, az önámítás.

– Megállapították? – kérdezte furcsa hangon Dominika a telefonba.

– Persze. Láttam a leleteket.

– De én azt kérdezem, Barabás, hogy megállapították, vagy azt akartuk… azt akartátok, hogy megállapítsák. Hogy megállapítsuk?

– Ó, igén, értem. Hát még egyszer köszönöm a családom nevében, Dominika, igazán kedves vagy, mint mindig, igazán…

– Jó éjt, Barabás! És ne legyen álmatlan éjszakád. A papírok hivatalosak, az eredmény hivatalos, legfeljebb jövőre kérnek még egy kivizsgálást, de résen leszünk. Oké? Résen leszünk!

– Jó éjt, Dominika! És igazán összejöhetnénk már…

– Nem tartozol hálával, Barabás.

– Na nem, nem is azért. Csak barátságból… egyszer…

– Úgy igen. Úgy jó volna, valóban. Barátságból. Úgy igazán jó volna, Barabás.

Akt a kertben

A nő hanyatt fekszik a kertben. Egyik karja könyökből behajlítva, csuklója lazán lóg, ujjai érintik az arcát. Szeme lehunyva, feje oldalt billen lustán. Másik karja a teste mellett pihen. Bal térdét behajlítja, rá a jobb combjára, hogy eltakarja ölét. Meztelen. Fedetlen keble lapos, éppen csak domború, hasa, karcsú dereka, ívelő csípője takaratlan.

Kőszobor.

Ott fekszik a kerítés közelében, téglalap alakú kőlapon, a fák alatti aljnövényzettől befutva, mintha rejtezkedne.

Sokszor látom.

Megyek a dombra vezető szűk lépcsősoron, amit drótháló kerítések szegnek, s fák borulnak fölébe, tavaszodván, friss lombú fák, halványzöld levelekkel és mézillatú virágoktól terhes ágak. S ebben a zöldellő alagútban, ahová csak dél körül tűz be a nap tenyérnyi foltokban, árnyékos az út. Áprilisi földszag keveredik a nárciszok túlfűtött illatával, a tavalyi avarból kék, sárga, lila szirmok tarkállanak elő; sarjad a fű, s ebben a kikeleti tobzódásban ott hever ernyedt végtagokkal, szemérmetlenül a kőasszony.

Ott fekszik télen, nyáron. Hó hull rá, jégpáncél vonja be, eső veri őszi időben, nap hevíti nyaranta.

Mindig megakad rajta a szemem. Vajon hogyan és miért került ide, a kerítés tövébe?

A ház, aminek a kertje széliben látom, emeletes, jókora villa; régi, tornyos épület. Széles szárnyú, üvegezett ajtóhoz lépcsősor vezet a kavicsos útról; az előkert bukszusai elhanyagoltak, nekivadultak a növekedésnek, vagy éppenséggel pusztulóban vannak, száraz ágkarok merednek elő a haragoszöld sűrűből.

Ott, a bukszusok körében állhatott valamikor a posztamens ezzel a szoborral.

Miért került el onnan?

Mi volt ez a ház? Szanatórium vagy előkelőségek otthona? Körötte nagy terek lehettek, a park díszfákkal, fehér derekú nyírekkel, lompos fenyőkkel. Rózsák pompázhattak, és kényes virágok a nyár minden havában, késő őszig is dacoló bársonyszirmúak, korai dereket átvészelők. Mégis hiányozhatott onnan még valami, valami kertet díszítő, ékesítő. Hiányzott valami a szemnek és a szívnek – akkor rendelhették meg a szobrot egy művésztől a ház gazdái.

Vajon kitől? A kőlap, amin a szobor nyugszik, a földbe süppedt már, talán azon van a szignó, de felfedezhetetlen.

Rábízták-e a szobrászra, hogy mit faragjon, vagy megmondták neki, hogy aktot kérnek? S ha ez volt a kívánságuk, vajon miért? Megörökítettek valakit – a ház asszonyát, a férj szeretőjét, vagy csupán költői látomás ez a karcsú test, ez az érzéki szépség?

Micsoda élet lehetett ebben a házban, ebben a kertben, ha műre áhítoztak, ha szükségét érezték az esztétikumnak, és áldoztak is rá, pedig a szobor árát befektethették volna – mondjuk – az üzleti vállalkozásukba, vagy egyszerűen csak felélték volna.

De akkor miért vetették végül is a kert zugába? Miért nem kellett többé?

Valahányszor e helyhez közeledem, megcsap a kert és a villa hangulata. Kopottas most, és bizonyára sokan lakhatják, mert így-úgy alakítgattak rajta. Az erkélyeken ruhaszárító kötelek, a tornyon megbillent tévéantenna, friss, durva vésetek a falban otromba villanyvezetékeknek, meszes foltok a sárga vakolatban, betört üvegek, rozzant ajtók. Pedig a ház még mindig mutatós, ebben az állapotában is, látszik, hogy jobb napokat élt.

Csak nincs rá gondja már régóta senkinek. Lakják, használják, de nem tatarozzák, nem költenek rá egy fillért sem. Legfeljebb csak annyit, hogy össze ne rogyjon, ki ne dőljenek az ajtófélfák, ne csapkodja nagyon a huzat az ablakokat. De a tető beázik; hatalmas vízfoltok sötétlenek az eresz alatt, laffog a csatorna. Toldozgatták-foltozgatták már ezt a házat mindenhogyan.

S ahogy pusztult – gondolom az elvaduló kertet nézve –, úgy rombolódott a bukszusok gyűrűjében a szobor posztamense is. Meglazultak a téglái, s egy erősebb téli fagy után megbillent az akt. Levették a helyéről, még védőn, hogy le ne zuhanjon, s készültek rá, hogy megjavítják a talapzatát. Addig ideiglenesen a kerítés tövébe fektették, hogy ne legyen láb alatt. De a javítás húzódott, a repedésekbe újból és újból belecsurgott a hólé, s a fagy is megtette évről évre a magáét. Omladozott a talapzat.

Egyre nagyobb munkát kívánt volna a helyreállítása, csakhogy a növekvő drágaságban laposodtak az erszények, senkinek sem volt felesleges pénze. Kellett a forint a megélhetésre, az ügyeskedő üzletekre, az adósságok kifizetésére, a kamatok törlesztésére. Aztán egyszer azt kérdezhette valaki a ház lakói közül: „Hát végül is hiányzik nekünk az a szobor? Nem hiányzik. Megvagyunk nélküle! Akkor meg mi a fenének költsünk rá? Talán olyan gazdagok vagyunk?”

A többiek a vállukat vonogatták. Lehet, hogy igaza van a szomszédnak: a szobor nem kenyér, sör, lábbeli, hús vagy télikabát, hogy ne lehessen meglenni nélküle.

És hagyták a kerítés tövében.

Nem gondolt rá senki. Legfeljebb akadék lett: ha valamelyik nekibuzdult lakó mégiscsak rendet akart tenni a kertben, hát gereblyének, sarlónak útjában volt, de azt is megtanulták, hogy kikerüljék.

Meglehet, már nem is látták. Nézték, de nem látták, annyira megszokott lett félrevetettsége.

Az akt fekszik türelmesen.

Tűri a havat, a novemberi esőket, a forró napot, az aljnövényzet reá kúszó indáit.

Szép. Elfeledetten is szép.

Egyik áprilisi délben, nyárias időben idős férfit láttam a kertnek ebben a zugában. Soha sincs itt senki, így hát feltűnt a jelenléte. Vászonszékben ült a lombok közt bevetődő nap fénynyalábjában; lábadozó lehetett, betegségből lassan felépülő öreg. Könnyű plédbe bugyolált térddel, soványan, erőtlenül pihent a langy délben. Eleinte azt hittem, szunyókál, de aztán észrevettem, hogy mozdulatlanságának más az oka. Egyetlen pontra figyelt. A szoborra. Ott ült a kőasszony közelében, és nézte. Süttette magát a gyógyító sugárral, s közben nézte, nézte a heverő nőt, a lagymatag fekvőt, a felhúzott térdű, szolidan szemérmetlen alakot. Nézte bűvölve, s tűnőben volt a sápadtsága. Le nem vette volna a tekintetét a csábos nőről semmiképpen.

A szobor meg mintha nyújtózott volna. Mintha kellette volna magát. És az öregember felé fordított arcából, a művész keze nyomán született szép testéből ugyanolyan gyógyító sugarak áradtak, mint a napból. Mert a szobor élt. Talapzatától fosztottan, elfeledetten, a kert végébe vetetten is élt.

Él. És gyönyörű.

Napfényes Granada

Kora délelőtt érkeztek a város alá, végig az utakon mindenütt nyüzsgött a tömeg, körmenetek vonultak a templomok előtt, fehér ruhás lánykák, mantillás asszonyok és fekete férfiak; amint végigpöfögtek köztük a Wartburgjukkal, láthatták a hatalmas, papírmasé Máriákat, a színes szalagokkal díszített figurákat, amelyekbe belebújtak a legények; a lépések ritmusára imbolyogtak a bábuk az emberek feje fölött meg a zászlók tarkaságában. Déli temperamentummal énekelt szentséges daloktól zengtek az utak. Eszter lustán levette meztelen talpát a szerelvényfalról, felhúzódzkodott az ülésen, hogy jobban kilásson, s amikor néhány, a tömjénszagtól kába férfi bevigyorgott rá a kocsi ablakán, combtőig felcsúszott szoknyáját is a térdére húzta. Közben fél szemmel Istvánra pillantott, de a férje morcosan vezetett, nem vett észre semmit.

– „Pirkadat harangok zengnek Córdobában, hajnali harangok Granadában”… – idézte kuncogva, izgatottan.

– Hogy micsoda? – kérdezte türelmetlenül István, de nem várt választ; manőverezett a nyüzsgésben, összevont szemöldökkel figyelte a forgalmat. Eszter hangtalanul nevetett, boldog volt, hogy láthatja a kék, spanyol eget, a tavasz bujaságára emlékeztető vadzöld mezőket, a völgy trópusi növényzetét, és elképzelte a távoli, párás messzeségben a Sierra Nevada csúcsait is. Tetszett neki ez az ünnepi kavalkád. Örült, hogy Granadába érnek, hogy itt vannak Spanyolországban.

– „Lányok nyílnak ébredésre, hallgatni soleájuk”… – folytatta a verset, és csak a sor végén komorult el, amikor odáig ért, ahol Lorca a gyászt emlegeti.

– Sohasem érünk be a városba! – dünnyögte a férje. – Már kilyukad a gyomrom! Van még valamennyi abból a kólából?

– Már nincs! – mondta az asszony. Bosszantotta, hogy István nem vesz részt az örömében, hogy egész úton mást sem tesz, mint eszik és iszik és dühöng, ha egy szekér vagy teherautó miatt lassítania kell. – „Hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van”… – fejezte be a sort daccal, félhangosan.

– Gondoskodhattál volna valamiről… Tudod, hogy mennyire megszomjazom!

Eszter nézte a férje arcát meg a kezét, ahogy a sebességváltót markolta, a kissé hurkás, a körmök feletti percnél enyhén felkunkorodó ujjakat. Igazán sohasem szerette István kezét. Színes pólóban vezetett a férfi, drapp vászonnadrágban és áttört, nyári cipőben. Elegáns volt, mint mindig, még ebben a hőségben is. Csupa világos holmit viselt, talán hogy enyhítsenek markáns vonásain. Már őszült. Őszült, és valaha göndör haja gyérült. Az orra húsos volt, kissé hajlott sasorr; dacos szája, előreugró, akaratosságról tanúskodó álla kirajzolódott a felőle tűző fényben. Kapkodva váltott sebességet; voltaképpen nem vezetett jól, későn szerzett jogosítványt, ötvenéves korában. Eszter ügyesebb volt és bátrabb. Egy időben tették le a vizsgát, amikor sorsoláson megnyerték ezt a kocsit. Már négy esztendeje. Eszter akkor még csak huszonnyolc éves volt.

– „Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában…” – Lassan értek be a városba, csak akkor jutottak előbbre, amikor a tömeg újra bevonult a templomokba; zúgtak a harangok; Granada utcáin színes lámpafüzérek díszítették a házak homlokzatát; virágok és befestett villanykörték. – „Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában” – Eszter szeretett volna ujjongani, de István mogorva hallgatása visszatartotta. Pedig az asszony azt hitte, hogy majd Spanyolországban… Majd Barcelonában, Madridban, Toledóban… De ezen az úton eddig még semmi. Semmi. Talán Granadában!… – „Spanyol lány akárhány van…” – dúdolta, noha a Lorca-versnek nem volt dallama, mégis dúdolnia kellett; örült, ha magában is. Odahaza spanyolt tanított, most járt először a földjükön, szüntelen mámorban tartották a nyelvkönyvekből meg az irodalomból ismert tájak. – Hát nem csodálatos? István! Hát nem gyönyörűséges? – A férjének azonban ez az út is, mint akármelyik külföldi túrájuk, munka volt; jól és pontosan teljesíteni a programot, olcsó hotelt találni, még olcsóbb étkezési lehetőségeket felhajtani, mintha csak a kereskedelmi irodájában szervezné a csoportok feladatait.

Hőség volt, a levegő alig vágott be az ablakon, fényben izzottak a házak. Granada mégiscsak a szerelmek városa, gondolta Eszter. Már napbarnított volt, karja, combja bársonybarna a sárga, mintás, könnyű ruhában. Haja kibomlott, egész testében érezte a spanyol nyár tüzét. Részeg volt az élménytől, s most, hogy Granadába értek, ismét úrrá lett rajta az izgalom. Granada! A kegyetlen térítők, a fanatikus muzulmánok is ellágyultak itt. Ez a táj megszédítette őket is, feladták hitüket, élvezkedtek, dőzsöltek, beleszerelmesedtek az életbe, az asszonyokba. Mohamed követői a dzsihád szellemében harcolni jöttek ide, hogy mindenkit elpusztítsanak, aki nem hisz Allahban és az ő prófétájában, de vérengző kedvüket megtörte ez a paradicsomi táj. Buja érzékiség vett rajtuk erőt, s nyolcszáz évig lustálkodtak itt pompás fényűzésben.

Eszter óvatosan a férje kezéhez ért, gyengéden elvonta a volánról, és ráhelyezte meztelen térdére. Azonnal feltámadtak benne a régi reflexek, végigfutott testén a borzongás.

– Na, így nem tudok vezetni!

Inkább zavart szabadkozás volt ez, Eszter, mégis félrerántotta a térdét, kedvetlenül lecsúszott az ülésen, összegubbadt. Már megint. Már megint és megint. Semmi vágy. Semmi gyengédség. Egész úton semmi. Csupán egyetlenegyszer, ott a Barcelona előtti kempingben, azon az estén, amikor Figuerasnál átlépték a határt. Eszter megadta magát boldogan és reménykedve, de a férje ismét kudarcot vallott. Bocsáss meg… a fáradtság meg ez a szokatlan környezet… Szokatlan környezet! És otthon?! Örökösen csak az az éles fájdalom a hasában az eredménytelen előjátékok után. Felhúzol és cserbenhagysz! – mondta akkor is, a könnyein át, növekvő gyűlölettel; Miért nem nézeted meg magad orvossal, miért?! Kínozol, hát nem veszed észre, mennyire kínozol?! Szeretlek, nem akarlak elhagyni!… A legrosszabb, hogy István nem látja be. Megsértődik: De hiszen semmi bajom! Hidd el, kívánlak, de most… De most! Ezt hajtogatja már másfél éve.

István a szerelvényfalra tűzött térkép segítségével hamar megtalálta a hotelt, ahol jó előre lefoglalta a szobát. Pontos menetrendje volt az útnak, szállás, költekezés – mindent kiszámított; kezelte a pénzt, magánál tartotta az útleveleket; Esztert – huszonnégy évvel volt idősebb a feleségénél – úgy kezelte, mint egy gondjaira bízott gyereket. – Na, itt vagyunk, te kiszállsz, én helyet keresek a kocsinak! – Csak annyi időre állt meg a hotel előtt, amíg kiadta a kézitáskákat meg a szatyrokat; a két nagy bőröndöt meghagyta magának, aztán elhajtott parkoló után nézni. Az asszony hirtelen elárvult, de megcsapta a szabadság boldogító érzete is; mi lenne, ha István most eltűnne, ő meg itt maradna örökre a spanyoljai között?

– Señora!

Megfordult. Fiatal férfi állt mögötte fehér ingben, villogó tekintettel és széles mosollyal. Keskeny csípőjű volt, és hajlékony, mint egy cigány. Egy szép cigány, gondolta Eszter. A férfi udvariasan lehajolt a csomagokért, de szemében újra megvillant az a furcsa fény, amint végigmérte a sárga, színes selyembe öltözött nőt, a magas sarkú szandálba bújtatott lábakat és a vállak meztelenségét. – Señora, kövessen, kérem, a hotelból vagyok!

Keskeny, öreg ház volt, testes és magas épületek közé ékelve, régies ablakokkal; mór stílusra átalakított főbejárattal, s odabenn a hall is magán viselte az idegenforgalomnak szánt álantikvitást. A tulajdonosnő a pult mögött telefonált, veszekedett valakivel a telefonba, a szép, cigányos férfi meg letette a csomagokat az egyik mór oszlop tövébe. Félhomály volt, csak az utca felől áradt be világosság; a férfi úgy helyezkedett, hogy a hall mélyéről gyönyörködhessen az asszony ruhán áttetsző alakjában. Eszter az ajtóból türelmetlenül leste, felbukkan-e a férje; combjának, ölének és fenekének sziluettjét akaratlanul is felkínálva a cigány mohó tekintetének.

István loholva, cipekedve érkezett; a szállodásnő befejezte a telefonálást, és intett a cigányos londinernek, hogy segítsen, de az már ott is termett, s mint egy mutatványos, könnyedén suhant a bőröndökkel a kézitáskák mellé; megállt ott, és szemét le nem vette volna Eszterről.

– Önök házasok? – mérte végig a vendégeket a termetes asszonyság a pult mögül, miközben előkereste a megrendelést.

– Igen, persze! – mondta Eszter spanyolul. Kissé ingerelte ez a kérdés, noha megszokhatta már, hogy az emberek furcsállón veszik tudomásul a köztük lévő korkülönbséget. – Házasok vagyunk!

– Mit kérdez? – érdeklődött türelmetlenül István.

– Hogy házasok vagyunk-e.

– Küldd a fenébe, hát mit képzel?

– Adok egy kellemes szobát – mondta az asszonyság. – Cama matriomonial…

– Nem, nem! – tiltakozott Eszter. – Ne adjon nászágyas szobát! Olyat kérünk, amelyikben külön vannak a fekhelyek. Dos camas…

De hiszen most mondta, hogy házasok! – A hotelosnő szemrehányóan nézett Eszterre. – Ha házasok, házasok, fekhetnek egymás mellett. Nincs más szobám!

A cigány nézte őket. Kicsit elhúzta a száját, és mosolygott. Istvánnak megakadt rajta a szeme; amaz állta a tekintetét, majd minden zavar nélkül tovább bámulta Esztert.

– Az az alak meg felfal a szemével!

– Tessék?

– Téged néz az a szemtelen fickó! Még vigyorog is rád! – Istvánban felébredt szokásos féltékenysége. – Gyalázatos alak!

– Ne törődj vele, az asszony mindjárt adja a kulcsot, felmegyünk, lepihensz… – De ő is érezte, hogy nézik. A csomagok felé fordult, felemelte lassan a pillantását a kézitáskák halmáról, s meglátta a reá szegeződő tekintetet. A cigány ismét elmosolyodott. Kedves mosoly volt, amolyan cinkos és baráti. Eszter önkéntelenül viszonozta. Közben a kulcsért nyúlt. Elvétette; a kulcs a kőre hullott.

– Carlos! – szólt a hotelosnő, de a cigánynak nem kellett figyelmeztetés, odaugrott, felkapta a kulcsot, s mint egy hűbéri ajándékot, nyújtotta.

– Gracias!

– Na, menjünk! – mondta idegesen István. Megmarkolt egyet a csomagok közül, az egyik bőröndöt, de Carlos mellette termett, és kivette a kezéből. Csak a kisebb táskákat hagyta rájuk. Elindultak felfelé a lépcsőn; elöl István, mögötte Eszter; az asszony érezte, hogy Carlos, őt követve, testének minden mozdulatát lesi. Ez zavarba ejtette, de nem bánta; maga is figyelni kezdte csípőjének mozgását, azt a különösen kecses ringást, amit a lépcsőjárás okoz. Mulatságosnak tartotta, hogy tetszik ennek a cigányos férfinak. Az ajtóban aztán összeütköztek, s amint egymáshoz értek, Eszterben egy pillanatra fellobbant a vágy, de visszataszítónak vélte, és riadtan elhessentette. Ám Carlos, hogy beengedje, úgy tért ki az útjából, mint egy caballero.

Odabenn a szobában István borravaló után matatott, de a férfi nem várta meg, az asszonyra nézett azzal a villogó, szemtelen tekintetével, és azt mondta:

– Señora, usted esta hechicera.

És kiment.

Az asszony arca kigyúlt.

– Na! – mordult fel István. – Itt a pénze! – Aztán a feleségéhez: – Mit mondott? Akart valamit?

– Semmit! – mosolygott az asszony. De újra hallotta Carlos hízelgő hangján; „Asszonyom, ön elbűvölő!”

István kényelembe tette magát, lerúgta a cipőit, végigzuhant az ágyon, és a fürdő felől rendelkezett; Eszter megnyitotta a csapokat, előszedte a piperéscsomagot meg a legszükségesebb holmikat a bőröndből.

– Kérlek, húzd be a spalettákat! – kérte a férje. Fektében vetkőzött le, a nadrág meg az ing halomba hullt a padlóra, az asszony szedte fel; aztán amikor István már benn lubickolt a kádban, végre leülhetett ő is.

Eszébe jutott, hogy inna valamit, de talán nem is azért nyomta meg a gombot, inkább abban reménykedett, hogy Carlos jön vissza. Kopogtak. Sima hajú, sötét ruhás, sovány, nagy orrú lány lépett be; mit parancsol a señora? Semmit, mondta Eszter csalódottan és megszégyenülten, tévedés volt.

Nekilátott, hogy berendezkedjenek éjszakára.

Fenn ebédeltek a szobában; erre a napra István csak vacsorát iktatott be a költségvetésbe; még tartott a hazaiból. Úgy tervezték, hogy pihennek, aztán kimennek a függőkertekhez, amikor már nem lesz olyan rekkenő a hőség. Eszter az Alhambráról beszélt, de észrevette, hogy az étkezés utáni álmosság hatalmába keríti a férjét, bement a fürdőszobába zuhanyozni. Forró vízzel hosszan permetezte a testét; a tusból záporozó finom permettel végigverette hasát, ölét; a forró sugarak izgalomba hozták; kezdetben bátortalanul, majd egyre elszántabban és feloldva önmagában a gátlás görcsét, ágyéka elé tartotta a tus rózsáját, amíg csak heves szívdobogás nem fogta el; akkor hirtelen hideg zuhanyra váltott, s lecsillapodott. Oktalan reménnyel lépett ki a kádból; dereka köré csavarta a frottírlepedőt; amitől félt: István már aludt, a sötét szobába a zsalu résein át beszűrődő déli fénynyalábok csíkjai megérinthetetlen rácsba zárták az asszony meztelen testét.

Nyugtalanság fogta el, nem akart a néma szobában maradni, még kissé vízpermetes, barna testére felkapta a fehér indiai szoknyáját meg blúzát, szandálba bújt, és kisietett a folyosóra.

A hotel csendes volt. Leóvakodott a lépcsőn; a fényre vágyott, bár odakinn tetőfokára hágott a hőség, mégis a fényt kívánta. A pult mögött senki sem volt, de mielőtt az utcára ért volna, neszt hallott; hátranézett; Carlos állt ott a mór oszlop mellett, és őt figyelte.

Amint kilépett a hotelból, a tér némasága meglepte, a siesta ideje volt; a granadaiak házaik leengedett redőnyű ablakai mögött pihentek, a kitámasztott vászonrolók meg a vakítóan világító falak csendje vette körül. Állt ebben a perzselő hőségben, ebben a száraz melegben, égett a teste, a könnyű indiai kelme átvette a nap hevét, rásült a bőrére. Úgy érezte, beleolvad a kövekbe, a spanyol égbe.

Elindult. A néptelen utcán, a mozdulatlan városban egyedül volt most; kéjes izgalom fogta el. Szandálja sarka hangosan kopogott; nagy árnyak vetültek rá, aztán ismét izzó fénybe ért; mintha egy más, boldogabb világban járna, ahol a test örömének élhetne. Szinte meztelen volt az áttetsző gyolcsban.

Megtorpant. A déli csendet és léptei visszhangját idegen léptek nesze zavarta meg. De amint megfordult, a léptek elültek, s csak akkor hangoztak fel újra, amikor továbbindult.

Tudta, hogy követik, ám eszébe sem jutott félni. Inkább várakozás támadt benne. Izgalom és várakozás.

Kis térre ért; öreg templom állt a túloldalán, kapuját nyitva találta. Sötét volt odabenn, a hajó hűvöse az arcába csapott, amikor belépett. A hűs levegő végigsimított vállán, derekán, lába szárán; jólesett ez az enyhület. A színes ablaküvegeken áttörő sugarak megfestették a padozatot; örökmécses fénye vibrált – a templom üres volt. Megállt a keresztelőmedencénél, csodálta az íveket, a szentek szobrait, a mélybarna padokat és a kikoptatott térdeplőket. A sarokban álltak az ünnepi zászlók; virágcsokrok kókadoztak a Mária kép alatt.

Megint hallotta a lépteket, most halk neszűek voltak, surranóak. Nem nézett hátra, csak a teste feszült meg a figyelésben. A templom kapujában elhalt a nesz, majd újra támadt; közelebb és közelebb hallotta, de ösztöne azt súgta, hogy ne féljen.

Tűz égette a hátát – valakinek az elszánt tekintete.

Várt mozdulatlanul.

Egy kéz gyengéd érintését érezte a derekán.

Éppen csak megrezdült az érintésre; már tudta, hogy ő. Nem lehet más, csak ő. Carlos. Moccanatlan maradt, csak a kezét tette rá a csípőjére simuló kézre. Erős férfikéz volt, s akkor megérezte a férfi szagát is. Idegen szag volt, más, mint a férjéé. Hátrafeszült, hogy érje válla a mellkasát; a nyakát vetette hátra; a férfi másik keze pedig az ő bordáira siklott, majd feljebb és feljebb, míg csak tenyere öblébe nem foghatta Eszter hűs, párás mellét a fehér gyolcs alatt…

Az asszony felszisszent, halk, apró, nyögésszerű hangot hallatott, s megfordult vadul. Carlos már várta; szorosan simult egymáshoz a testük. Ölén érezte a férfi vágyát, a ráhajoló szájat ajkához rántotta, foguk összekoccant, nedvek indultak meg a csókban. Bőrük forró volt, és nyirkos; Carlos gyengéd, majd ismét mohó ujjai le-fel siklottak Eszter karcsú testén, végig a combján, fel a szoknya alatt, a szép ívű derék körül, hogy aztán a legforróbb és legbujább hajlatokat is bejárják. Eszterben hatalmas hullámokat vetett a vágy; csak a férfi tért észre egy pillanatig; megragadta az asszony csuklóját, s vonta magával, ő meg fuldokolva és remegve követte; Carlos nyilván megrémült a szentségtörés vétkétől, s kevésbé tiltott helyet keresett, de azt is tudhatta, hogy minden eltékozolt perc az asszony kijózanodásának veszélyét rejti magában, tehát sietnie kell. Ismerhette a templomot, mert menten ráakadt a főbejárat melletti, vaskos ajtóra; belökte; mögötte kötelek lógtak egy poros falépcső körül, magas ablakrésen derengett be a fény; fenn, a magasban famennyezet volt, felette függtek a harangok. Amint beléptek, Carlos fél kézzel bereteszelte az ajtót, aztán újra gyengéd lett, csókolt, és becézte a nő testét az ujjaival. A térde alá nyúlt, finom, kedves mozdulattal fonta csípőjére Eszter napbarnította lábát. A kőfalnak dőlve szeretkeztek; az asszony homlokát, testét elöntötte a veríték, nem látta, hol van, nem, tudta, ki öleli, átadta magát teljesen a férfinak. Csak annyira maradt az öntudatánál, hogy valamennyire magába fojtsa sikoltásait, az ajkába harapott, csukott szemmel merült alá és alá az élvezetbe.

Hirtelen tért magához, remegett, újra és újra megvonaglott a teste; szelíden, ám határozottan kiszabadította magát. Szeme duzzadt volt a könnyektől. Érezte, hogy sír, nem akarta, de sírt; a férfi rémülten, bocsánatkérően nézte. Eszter megrázta a fejét, nekitámaszkodott a falnak, és ömlöttek a könnyei.

Carlos szó nélkül kireteszelte az ajtót, kikémlelt, aztán intett, hogy mehetnének. Eszter végre rendbe hozta magát, követte. Nem ment ki azonnal a fényre, de a templomba sem akart bemenni, pedig legszívesebben beült volna valamelyik padba, olyan halálos fáradtság kerítette hatalmába.

A férfi némán figyelte. Megpróbált mosolyogni rá, de belátta, hogy igyekezete reménytelen; mégsem akarta magára hagyni, bár érezte, hogy jelenléte már felesleges. Szabadkozó mozdulattal távozott. Kinn még visszafordult, fekete pont volt a fehéren izzó fényben.

Nemsokára Eszter is elindult. Még mindig tartott a siesta, pihent a város. A falak kemencemeleget árasztottak. Eszter zaklatottan, de valami szörnyű diadalérzettel ment vissza a hotelba. Öle csak sokára nyugodott meg, minduntalan tüzes lüktetések futottak át rajta. István felhorkant az ajtónyitásra; kerekre meredt szemmel nézte a fehér látomást, hirtelenében nem fogta fel, hol is van. Aztán visszahanyatlott, és oldalt fészkelődve folytatni akarta az alvást.

Eszter végigsietett a szobán, és kilökte a spalettákat.

– Na! – takarta el a szemét a férje. Kócos volt, pizsamában feküdt a gyűrött ágyban. Fényes nappal pizsamában! Mennyire gyűlöltem mindig ezt a szokását. Mennyire!… Állt István ágya mellett Eszter, s mindjobban elöntötte a keserűség. – Mindig pizsamában! Örökösen pizsamában! – szakadt ki belőle. – Tessék? – értetlenkedett a férje. De Eszter arca eltorzult, nekiesett, és verte, öklözte, püfölte, ahol érte. – Na, na, na! Eszter! Mi bajod?! Mi történt?! Eszter! Nanana! – Védekezett, kapkodta maga elé a karját, de az asszony csak verte, és azt kiabálta kétségbeesetten: – Vétkeztem! Miattad vétkeztem! Miattad, miattad! Az Isten! Megbüntet az Isten! Miattad büntet meg az Isten!… – István végre elkapta a csuklóját, ő meg erejét veszítve lerogyott a kettős ágy szélére. – Mi történt?! – rivallt rá a férfi.

Eszter felnézett rá. A férje haraggal, értetlenül térdelt fölötte. Mulatságos volt kócosan, szakadt pizsamában, öregen. Nézte ezt az embert, akivel egy életen át boldog akart lenni, akit valaha szeretett, akinek gyönyörködni tudott a hangjában, akinek odaadta magát teljesen.

– Halljam hát! Beszélj! Beszélj, mert…

Eszter keserűen elhúzta a száját. Könnye elapadt, aztán egyszer csak elkezdett nevetni. Nevetett fuldokolva, megállíthatatlanul. István meg ott üvöltött felette: – Hagyd abba! Hallod! Azonnal hagyd abba! Megőrültél?! – De ő, képtelen volt rá, s közben azt mondta: – A harangok! Uramisten, a harangok! A granadai harangok ott, felettünk a toronyban!

Ó, ti hajnali harangok!…

De mást nem mondott. István hiába fenyegetődzött, nem mondott el semmit. Semmit az egész úton, amíg járták tovább szép Spanyolországot. És azután sem. Semmit ennek az idegennek.

A toronyban

Régóta latolgatom, megírjam-e, megírhatom-e. A történet különös, kényes, megdöbbentő és taszító is, nem hagy békén. Talán nem is tárcatéma; regényt kellene írni belőle, szélesen hömpölygő előadásmódban, elemzően. Valahányszor belelapozok jegyzetfüzetembe, megakad a szemem az akkoriban sebtiben lefirkantott emlékeztető mondaton: pap a harangkötélen…

Voltaképpen egy fiatalember tragédiája. Egy értelmiségi tragédiája, aki pap volt, Isten szolgája.

Azt mondják, víg volt, kedélyes, közvetlen modorú; idős plébánost váltott fel a külterületi parókián. Tetszett a híveknek, kölykös volt; barna, kreolos férfi, kisportolt alakú, fürge, ambiciózus. Kérte az embereket, hogy ne is szólítsák főtisztelendőnek vagy plébános úrnak, szólítsák csak a keresztnevén Kazinak – mert Kázmér volt. Könnyen tegeződött a nála idősebb egyházfiakkal éppen úgy, mint az ifjakkal. Nem kívánt tekintélyt, csak megértést és barátságot. A templomjáró nénikék nehezen szokták meg könnyedségét, de Kazi annyira barátságos volt, annyira levette őket a lábukról, hogy végül is elnéztek neki minden furcsaságot, szinte a fiuknak tekintették; de hiszen olyan is volt hozzájuk: ragaszkodó és figyelmes.

Szép parókiát kapott; a verandás, háromszobás házat gondozott gyümölcsös ölelte körül; tavasszal virágban pompáztak a fák; dúsan termett a meggy, illatosra érett a szilva. Lugas szegte a kapuig vezető utat, kajszi- és őszibarack minden évben annyi lett, hogy elosztogathatta a felét, de maradt elég hullott gyümölcs cefrének is, amit jóféle pálinkának pároltak a közeli gazdaság szeszfőzdéjében. Kazinak Daciája volt, azzal száguldott; mert száguldott mindig; ha végzett a reggeli misével meg néhány ügyes-bajos dologgal a plébániahivatalban, máris kocsiba vágta magát, s eltűnt, persze civilben; a házvezetőnője, egy testes, idős asszony sokszor hiába várta ebédre, Kazi elmaradt, csak a litániás hónapokban, hogy megtartsa a vecsernyét, vagy ha temetés volt, akkor került elő időre.

De ez már a későbbiekben volt így; amikor a parókiára került, sok időt töltött az egyházi ügyekkel; tataroztatta a kis templomot, rendbe hozatta a szentegyház körüli teret, megszervezte a hitoktatást, klubot tartott fenn a sekrestyében a fiataloknak, az első évben még betlehemes játékot is betanított a gyerekeknek, a templomban adták elő Ádám Éva napján, az éjféli mise előtt. A srácok rajongtak érte, a hívek örvendeztek, hogy tevékeny pappal áldotta meg őket az ég – és az egyházmegye.

Akik ismerték, azt mondják, jó pap volt, érdekes prédikációkat tartott, elmélyült, filozofikus beszédeket, lekötötte a hallgatóságát, odaadóan celebrálta a miséket, mert hát hitt; hitt igazán, őszintén, becsülettel.

Vendégszerető hírében állott, be lehetett kopogtatni hozzá bármikor; meglátogatták az asszonyok, nyíltan beszélhettek vele a legkényesebb családi ügyekről is, mindenkit meg tudott vigasztalni, mindenkinek adott valami jó tanácsot; látszott rajta, hogy ezt boldogan teszi, derűs arccal fogadta a hozzá betérőket, és szinte könnyekig meghatódott a mások baja hallatán. Bár soha nem űzött tréfát a dogmákból, mégsem volt vaskalapos, nyíltnak tűnt a világi dolgok iránt, felfogta a kort, érdekelte a politika, az emberiség sorsa…

Ha regényt írnék, most ábrázolnom kellene azokat az okokat, amelyek egyszer csak más irányba terelték ennek a papnak az életútját. Konfliktusokat kellene felsorolnom, amelyekből így vagy úgy sérülten, vesztesen került ki, ha kikerült egyáltalán. De talán ezért írok csak tárcát az esetből, mert nem tudom, valójában mi is zökkenthette ki őt a rendes kerékvágásból, miféle mély csalódások érték, bántások, méltánytalanságok; csak annyit tudok, hogy lassanként türelmetlenné vált, egyre nyugtalanabbul viselkedett, soha nem találták otthon, sehol sem volt maradása, csak a szertartások idején láthatták, de mintha a feladatait is kedvetlenül végezte volna, a prédikációiban fel-felfigyelhettek valamiféle keserű hangra; egyszer aztán mise közben azt is észrevették rajta, hogy már kora reggel ivott, mégpedig jócskán.

Igen, ivott; inni kezdett, de egy darabig ezt is ügyesen leplezte, aminthogy valószínűleg egyéb gyengéit is, csupán a házvezetőnője tudta (és mesélte el később), hogy hány és hány üres konyakosüveget dobott ki a szemétbe, mert Kazi ráadásul örmény konyakot ivott, aminek az üvegét vissza sem váltják a boltban. De nemcsak ivott, hanem italosan is vezetett, mintha ki akarta volna hívni maga ellen a sorsot (kísértette az Istent), sejteni sem lehetett, hová tűnik el napszám, bár a házvezetőnő sokszor hallott telefonbeszélgetéseket, amelyekből arra következtetett, hogy a pap nővel beszél bizalmasan, ám gyakorta zaklatottan.

Aztán már a hívek között is terjedt a szóbeszéd; volt, aki itt-ott látta a fiatal plébánost hölgytársaságban, más és más nőkkel, csinos, feltűnő teremtésekkel. A férfiak ezt eleinte kajánkodva mesélték, majd később már aggodalmasan, mert kezdett kényelmetlen lenni Kazi viselkedése. Kezdett szégyent hozni az egyházközségre. Elvesztette a mértéket. Ha például meghívták egy-egy keresztelőre vagy esküvő utáni ebédre, hamar berúgott, és gátlástalanul udvarolt az asszonyoknak; olykor a halotti torokon is megfeledkezett magáról, a gyászoló család bánatával mit sem törődve tréfálkozott és mulatott, de inkább bántó cinizmussal, semmint jókedvében.

Egy epikus műben hosszadalmasan ábrázolhatnám Kazi magánéletét, amely egyre inkább szembekerült a hivatásával. Hálás feladat lenne ecsetelni a kételyt, amely mindinkább gyötörhette, hogy vajon képes-e még mindig megfelelni hivatalának, vagy bemutatni az önvád emésztő óráit, de az önfelmentés pillanatait is, amikor az elfoglaltságába menekülve azzal áltatja magát, hogy ha látszólag pontosan végzi a dolgát, semmi baj sem lehet. Hatásos lenne leírni, hogy az alkohol és a nők kelepcéjében hogyan vergődik ez a fiatal férfi, miközben tíz körömmel még mindig és mindig kapaszkodni próbál egy nemesebb, tisztább létbe, amit pedig, már tudja, nemsokára végképp elveszít.

Azon a napon, amikor a baj történt, Kazi alattomban bezárta a ház minden ajtaját, a kulcsokat zsebre vágta, majd arra kérte a házvezetőnőjét, hogy ne hagyja magára. – Ne hagyjon egyedül, Teréz, félek, nagyon félek! – Ugyan mitől? Hiszen az Isten magával van! – Nem, Teréz, nem, én magát akarom itt mellettem, félek, ne menjen el!… – De aztán elaludt, mert aznap is sokat ivott. A házvezetőnő restellte volna kikutatni a pap zsebeit, inkább felhívta Kazi egyik barátnőjét, aki aztán megmondta a telefonba, hogy hol találhatók a pótkulcsok. Teréz így hát kiszabadult. Csak másnap ment újra; a ház üres volt, estig nem is aggódott, de akkor észrevette, hogy az autó ott áll a garázsban. Az embereknek azonban csak másnap reggel szólt. Kisboldogasszony napja volt, öreg nénik és néhány idős férfi jött reggeli misére, de Kazi nem volt sehol, csak Terézt látták jönni a parókia felől izgatottan; a házvezetőnő csupán annyit mondott, hogy keresni kellene a plébános urat, de azt elhallgatta, hogy az imént talált az íróasztalán egy füzetlapot, amin kusza betűkkel ez állt: „Engem nem szeret senki…” A hívek észrevették, hogy nincs bezárva a templomkapu, beóvakodtak, egyikük azt mondta, hogy talán benn alszik a pap. De a templomban csend volt. Egy nyugdíjas énektanárnő, aki orgonálni szokott, meglepetten látta, hogy a kórus ajtaja is nyitva van, felment, s onnan benézett a toronyba; a lentiek csak a sikoltását hallották.

A papot a férfiak vágták le a harangkötélről. Már régen nem élt.

Engem nem szeret senki – írta utolsó erejével. És Isten? Akinek felajánlotta az életét?

Ez lenne a regény lényege. Egy ember története, akit mindenki szeret, szeretni akar, s ő mégis elrontja maga körül a szeretetet. Vajon hogyan és miért? Nem marad neki senki, még Isten sem, akivel pedig örök szövetségre lépett, de még őt is provokálja a szentegyház tornyában, hogy minden elvesszen. Miért? Vajon miért?

Ködképek

A külső-budai villamospálya mentén a nagy nyári zivatarok, tavaszi hóolvadások zubogó vízözöneit levezető, mély betonárok húzódik végig a lejtőn; most, az őszi időben olyan, mint egy kiszáradt folyómeder, éppen csak nedves a lomha, szitáló esőktől; fonnyadt, ázott falevelek fedik az alját.

Délelőtt van, a kertek némák, a kerítések mögött az ősz hideg csendje, párába burkolózik a völgy, a város; szürke párafelhőbe; csak a zöldséges bódéja előtt, a rekeszekbe kitett jonatán- meg goldenalmák halmai, a halványzöld és mélykék szőlőgerezdek, a hervadással küzdő káposzták, karfiolok, póréhagymák színei virítanak – aztán újra az egyhangúság, a pasztellos háttér.

A bódé közelében, a betonárok mélyén valami különöst látok: egy szétnyílt bőrönd hever ott, holmik omlanak ki belőle – gyűrt szoknya, hasadt blúz; magas sarkú cipő fekszik egy lakkretikül mellett, aztán meg fehérneműk: kis bugyi, harisnya… Mintha valaki, egy nő, egy lány vagy asszony kizuhant volna a robogó villamosból ezzel a bőrönddel a kezében, s most ott heverne maga is összetörten vagy élettelenül. Ösztönösen nézem is – de senki, az árok mélyén csak ez a kidobott, eldobott, kitárt, szétfeszített, szétnyílt bőrönd…

Megakaszt a látvány. Hogy kerülhetett ide? S miért? Vajon ellopták-e valakitől egy közeli kocsmában vagy lenn, a Déli pályaudvar csarnokában, s a tolvaj csak valahol itt nézte meg, mit zsákmányolt, s talált is a bőröndben valami drága dolgot, a haszontalant meg – a felesleges teherrel együtt – elhajította? Vagy megtámadtak valakit errefelé, egy védtelen teremtést, aki a vasúthoz sietett kofferjével a késői órán, követték ketten, hárman alkalmi útonállók, rárontottak a sötétben, kitépték kezéből a csomagját, s ő bizony hiába kiáltozott segítségért, nem hallotta – vagy nem akarta azt meghallani senki, inkább bezárultak az ablaktáblák, s mélységes némaságba burkolódzott az utcasor. A rablók szabadon engedték áldozatukat, de mielőtt osztozhattak volna a zsákmányon, valaki megzavarta őket, hát gyorsan a vizesárokba dobták a bőröndöt, és eliszkoltak.

Vagy másként történhetett? Talán maga a tulajdonosa lökte az árokba. Talán jött valahonnan az éj közepén, le a hegyi villák valamelyikéből, kisírt szemű lány vagy asszony, sebtiben összepakolt holmijával egy férfitól – férjétől, szeretőjétől – vad veszekedés után, bántottan, sértődötten, csalódottan, még dúltan a féktelen szidalmaktól, háborgó lélekkel, gyalog nekivágva az útnak, visszautasítva az utolsó fellobbanó udvariasságot, a férfi ajánlatát – milyen hideg nyugalommal, képmutató eleganciával tudta felajánlani a pimaszkodásai után, hogy taxit hív, mert ilyenkor már veszélyes egy nőnek… és ő aggódik! –, dacosan és megalázva, megcsalatva és becsapva, boldogtalansága elviselhetetlen érzetével sietett, bőröndje súlyával mit sem törődve, míg egyszer csak eszébe jutott, hogy ez az a bőrönd… ez az, amit magukkal vittek a nyáron, amibe közösen bepakolták a holmijaikat, ez volt velük az úton, amikor még azt hitte… azt hitték… Hirtelen gyűlölni kezdte ezt a bőröndöt, szerelmük tanúját, amibe most, a szakításkor a ruháit, cipőit begyűrte sírva, kapkodva… És a holmik is! A cipő, ami – ezt a férfi mondta mindig! – karcsúvá, széppé tette a lábát, a kis bikini, amit a férfitól kapott, a blúz, amit nemrég akkor vett fel, amikor a születésnapján táncolni mentek egy bárba, a kézitáska, amiben a leveleiket dugdosta valamikor szerelmesen… A holmik: a fehérneműk, a szoknyák mind az övéi is voltak, a férfié, mert csinosnak, kívánatosnak látta bennük őt…

És a duzzogó, a menekülő, a múltat fájón visszavágyó és ugyanakkor gyűlölő nő megtorpant, és haragjában, utálatában az árokba lökte a bőröndöt. A fekete éjszakában, a sötét betonárok mélyébe. Talán szétnyílt, talán szétomlott belőle minden – csupán tompán huppant; aztán újra csend lett, néma, őszi csend, csak a nő halk sírása hallatszott, meg cipősarkának kopogása, ahogy távolodott, távolodott…

Megvirradt; s a virradatban a fonnyadt levelek között ott hevert a lakktáska, a szakadt blúz, a gyűrt szoknya, a gazdátlan cipő…

A zöldséges ott, a bódéja ajtajában, a hidegtől pirosló arccal, kötött sapkában, vastag sállal a nyakában látja, hogy megakadt szemem az árok mélyére került holmin. Miközben vásárolok tőle a jonatánból, dohog:

– Lomtalanítanak, kirámolnak minden vackot padlásról, pincéből, a szállítók meg nem nézik, hogyan, csak feldobálnak egymás hegyire-hátára ládát, hűtőgépet, törött széket, hát hullik a rakásról itt is, ott is, ebben a kanyarban mindig! Ez a bőrönd is! És éppen a boltom előtt! Rossz nézni! Cipők, rongyok! De én nem takarítom el! Nem én! Berugdostam az árokba… Oda! Majd elpusztul a hóban tavaszig!

Hajógyári éj

Nagyon meleg az este.

Az alkony fáradt foszlányokban hull az égből, és fennakad a poros akácokon.

– Jani! Janiiii!…

Vékony asszonyi kiáltás. Végigröppen a szélső házak során, s beléfúl a holtágba. Evező csobban a fekete víztükörben. Csípős füst száll laposan, szerteoszlik, mintha a hajógyárból kihuppogó ütések vernék szét.

– Janiiii!…

Az asszony a ház előtt áll, könnyű nyári ruhában, meleg szél mozgatja a szoknyáját. Hívja a fiát kiáltozva, de nem mérgesen.

Apró gyerek fut elő maszatosan a parti bokrokból.

– Mosdani, és egyél! – Az anyja laposat ver a fenekére. – Megy apád!

Már mellette áll az ember. Vászonkabátja csak a fél vállán, feje födetlen. Táska húzza a bal kezét.

– Na, gyer’ ide, és puszit! Ide is! De mocskos vagy!

– Játszottunk – mondja a gyerek. Átfogja guggoló apja nyakát, nyálazza a frissen borotvált arcot.

– Eriggy, fogadj szót anyádnak! – Néz a szaladó fia után, megvakarja az állát, felpillant a gyár felé. – Hosszú lesz az éjszaka…

– Keveset aludtál délután – mondja az asszony, s talán véletlenül: a partra pillant. Csónak siklik a sekélyre, egy férfi, mintha csak árny lenne, kilép a csónakból, láncot vet valami kiálló gyökérre; aztán elballag a Halászcsárda felé.

– Meg kellett javítanom azt az ágyat. Nyikorgott. – Elmosolyodik a férfi, az asszonyára tekint. – Mindig felneszel a gyerek… – Lassan arra fordul ő is, amerre a felesége néz. Valaki a sötétben, a folyó fényes tükre előtt megáll, mintha őket nézné. Fekete árnyék. Csillagok fogják körül alakját. – Ilon – szól hirtelen fáradttá lett hangon a férfi. Az asszony erre visszakapja a tekintetét, kicsit mosolyog.

– Igen, az ágyat. De minek?

– Reggel nem alszom el mindjárt, Ilon – mondja az ura. Erős kezével átfogja a felesége vállát, magához húzza kedvesen. – Sok a munka, és hosszú az éjjel… – Köhint; zavartan fellöki a másik vállára is a kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer bekukkant. Odabenn mosdik a gyerek, pancsolja magára a vizet, prüszköl. Az ember elmosolyodik, indul. – Hát akkor, Ilon… – Az asszony odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja a száját. Nagyon forró az este, holdfény lesz, tiszta, meleg, fülledt éjszaka. – Na, megyek – bontja ki magát az asszonyi karokból az ember. Int, elballag a puha füvön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszonya csókját. Félóra múlva acéllemezek rozsdapora ül a szája köré.

Az asszony enni ad a gyereknek, lámpafénynél lefekteti, ráhajol a kiságy rácsára, mesél.

Hamar elalszik a fiú. Ilon feláll, megágyaz magának is. De nem csábítja az álom. Csak hánykolódna egyedül. Szerda. Ma még csak szerda…

Eloltja a villanyt. A hold már feljött, világos foltok támadnak az éjszakában. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót. Ki kell ülni a küszöb elé.

Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek a partra. Sűrű, fullasztó lesz tőle az éj.

Ilon karja mozdul: ölel. A hangokat öleli, a sötétséget. Nyújtózik, hátraveti elbontott, szőke haját. Szúnyogok döngnek a füle körül. Elvész a zene. Gyorsan úszik lefelé a hajó.

– Anya! – nyöszörög benn a gyerek. – Vizeeet!…

Ilon nem mozdul. Nem hallja. Nyújtózva nézi az eget. Dobol valami, mély, puha hangon dobol. Néha kék, csillagszórós fényeket lök az égre a gyár.

Valaki jön a víz felől. Most dudál a gyár is. Tíz óra, vált a műszak. S hogy csend lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról. Mintha már régóta tartana az éjszaka. A percek lomhák, mint szárazságban a békák. Reggel jön az ura. Hat óra után nem sokkal már itthon is van. Lerúgja a bakancsát, a székre dobálja a ruháit. Alszik. Az ablaktáblákon sötét függöny, hűs a szoba. Alszik. Ha mellébúvik, mordul egyet…

Valaki megáll Ilon előtt. A vízről jött, a sötétből.

– Helló!

– Te vagy az, Gyuri?

Felhők jönnek, már nem olyan fénylő a hold.

Gyuri a sarkára guggol, feszül rajta a szegecsekkel kivert bőrnadrág meg a szűk dzseki. A haja felnyírva, az üstökén égnek merednek a zselézett hajtüskék.

– Éjszakás? – kérdi.

Ilon nem szól mindjárt.

– Ne kérdezd legalább – mondja csendesen, nyugtalanul.

– Lenn a csónak – mondja Gyuri. Huszonöt éves, húsos ajkú, kis, tömpe orrú, vállas, izmos fiú. Bokszoló.

Az asszony hallgat. Erős dobolást hall megint. Már megereszkedett a nyújtózásból, karját a mellére szorítja, keresztben.

– Meleg az éjszaka, Ilon. A vízen hűvös van.

– Minek jöttél?

– Nincs szebb, mint éjszaka csónakázni…

– Minek jöttél?!

Gyuri magabiztosan mosolyog. Egy kavics akad a kezébe, vonalakat húzgál vele a küszöb előtti téglajárdára.

– Odaát heverésztem a szigeten délután. Rád gondoltam. Két szarvasbogár verekedett a bokor tövében. Figyeltem. A fűben ott lapult a nőstény…

– Minek jöttél?!

– Az erősebb győzött. A nőstény vele ment.

Ilon felugrik.

– Eridj! Nem hallod? Takarodj!

A ház falához lapul; majd megsiketíti az erős dobolás, amit hall szüntelen.

A fiú lassan feltápászkodik a földről. Két tenyerével az asszony feje mellett megtámasztja a falat.

– Mit akarsz? – suttogja ijedten az asszony. – Nem kellesz nekem!

– De kellek!

– Szeret… a férjem szeret! És én is…

– Én jobban szeretlek, Ilon.

– Dolgozik… Nagyon sok a munkájuk. Nagyon nehéz a munkájuk. Két hajó… őszig. Fáradt. Itthon is annyi a dolga. Fáradt. Csak fáradt…

Gyuri az arcába nevet.

– Bolond ember dolgozik rogyásig!

Ilon ellöki a fiú karját, és kiszökik oldalt. De amaz utánakap, megmarkolja csuklóját, s gyengéd erőszakkal leülteti Ilont a földre. Csend.

Csak az a dobolás.

– Én is elmegyek dolgozni – mondja az asszony. – Már nagy a gyerek.

– Ő akarja, mi? Talán nem tud eltartani? – A vállas, bőrruhás alak közelebb csúszik ültében az asszonyhoz. – Ha hozzám költöznél, aranyéleted lenne! Semmi dolgod, bisztróban ennénk, főznöd sem kéne, ülnél a presszóban, meg moziba járnánk. A gyerek is jöhetne veled, érted? Vállalom a srácot is, na, mit akarsz? Nem vagyok én olyan, tudom, hogy odavagy érte, én meg nem bánom, rendes kis kölyök, meglenne velünk. Ősszel turnéra indulok a klubbal. Külföldi versenyek… Azt mondja az edzőm, jó formában vagyok. Osztrákba meg Nyugatnémetbe… Na! Klassz cuccok, amit megkívánsz! Valuta. Lesz valuta! Most kocsit is újítok, menő vagyok… És egyszer mindenhová eljutok, mindenkit kiütök, én leszek a legnagyobb középsúlyban…

Az asszony nézi, ültében egészen összegörnyed, úgy figyeli, megpróbál észrevétlenül mind hátrább és hátrább húzódni. Gyuri beszél, álmodozik, tömzsi, vaskos öklét a hold fényébe tartja, belebokszol a sötétbe, arca megnő az éjszakai világtól, hatalmas, durva arc…

– Eridj! Menj, eridj innen!

A fiú elhallgat, meglepi az éles hang meg a haragos tekintet.

– Eridj, te, mert… Takarodj a szemem elől! Takarodj!

– Miért csapod be magad? – kérdi a bőrruhás szelíden. – Tudom, hogy engem akartál mindig, de hozzámentél ehhez a… Nem valók vagytok egymáshoz. Mindenki látja. Te szabad vagy, szabad voltál… mennyit jártunk együtt, mi meg a banda, emlékszel? És egyszer csak eltűntél, a felesége lettél ennek a… Öreg hozzád! Öreg melós! Negyven is van ez már! Marhaság. Csak gürizik, gürizik, te meg… – Hallgat. Hallgatnak mind a ketten egy darabig. Gyuri még azt mondja csendesen, elszántan: – Úgysem megyek el! És úgysem tudsz elzavarni. Te meg én, mi…

Ilon felugrik, egérutat akar nyerni, de a vasmarkok fürgébbek, megragadják. Mégis kicsúszik valahogy, fut; Gyuri utána veti magát, elkapja a bokáját – Ilon elvágódik a füvön. Fölébe kerül, s a földre szorítja a fiú. A száját keresi megveszekedetten. Ilon forog dühösen, jobbra és balra kapdossa a fejét, de a húsos száj mohón az ajkára tapad. Alig jut levegőhöz. Aztán átjárja testét a vad, nyers kívánás, a régi vágy; elernyed, míg csak meg nem dermeszti szívét a riadalom. Taszít támadóján, s közben kotorász maga körül vaktában a földön kő vagy gally után. Tégladarab akad a markába. Harap; Gyuri felszisszen, az ajkát fájlalja, tapogatja; Ilon gyorsan lök egyet rajta. Menekülhet. De újra foglyul akarják ejteni; nem gondolkodik, hajítja, ami a kezébe akadt.

– Nesze!…

Felhorkan s megtántorodik a fiú. Tenyerét lassan a bal arcához szorítja; Ilon a fűben térdepel, onnan lesi ijedten, reszketve.

Hosszú csend. A parton éles hangon zengenek a békák.

– Hát jó… – mondja tompán Gyuri. – Hát jó… – Megfordul, elmegy.

Ilon magára marad a csendes, meleg éjben.

Megint látni, hogyan villódznak a hegesztők kék lángjai a bokrokon túl, a gyárban. Ilon nagy sokára feláll, a házhoz támolyog. Benn mocorog a gyerek, első álmából fordul át. Ilon megrázkódik, bemegy. Áll odabenn a sötétben hosszan, amíg csak el nem múlik a reszketése. Akkor aztán, mint aki elveszett órákat akar bepótolni, kapkodva vizet mer a mosdótálba, két tenyerét belemártja, viszi a vizet az arcához. Viszi és viszi, sok vizet locskol magára, mosdik, mosdik, míg haja és ruhája forró testére nem tapad.

És majd várja álmatlanul a hajnalt.

Vacsoraidő

– Semmit sem kaptam – mondta az asszony. – Semmit. Semmi olyat, amit akartam! Egy egész vagyonba kerül minden! Nem is értem! Ötszáz! Odaadok ötszáz forintot, és alig adnak vissza! És mi van a kosárban? Semmi! – A villanytűzhely fölött beleveszett a gőzbe. – Ez a rohadt kukta is ezzel a vacakjával!… Mindennap ugyanaz!… – Megcsapta a forróság a csuklóját, felszisszent. – Ne nézz itt! Mit nézel itt?! Ha nem tudsz segíteni, ne légy akadékban legalább!… – A kislány riadtan hátrált a konyhaszékig, felmászott rá, s összekuporodott. Az öccse ott ült mellette, lógázta a lábát, és egy ragacsos villával ütemesen dobolt az asztalon. – Te meg hagyd ezt abba! – kiáltott rá az asszony. – Tedd le azt az istenverte villát, Bélus, tedd le!

Egy pillanatra abbamaradt a dobolás, a kisfiú félrebillent fejjel nézte az anyját; várt valamit, a mama szelídebb hangját, egy mosolyt; várt, aztán összeszorított szájjal újra ütögetni kezdte az asztalt.

Az anyja perdülve verte pofon. A gyerek kezéből kiesett a villa; pirosló arccal bámult utána, de nem sírt, felkapta a fejét, és teljes erejével püfölte az asztalt az öklével.

– Nem érted?! Agyonvágjalak?! Azt akarod, hogy agyonvágjalak?!

A gyerek mintha meg se hallotta volna. Kapott a kezére a főzőkanállal, ám ettől csak dacosabb lett. Az anyja felé rúgott, de a nővérét találta el. A kislány felsikoltott.

– Vica! Hát még te is?! – kiáltott rá az anyja.

– Megrúgott! – árulkodott a kislány.

Az asszonyból hirtelen kiszállt az erő, állt bénán a tűzhelynél, üres tekintettel. A konyhaajtó tárva volt, látszottak a barackfák a kertben. A barackfák meg a kerítés, a kerti út a letaposott dróthálóig, azon túl a folyó. A folyón a vashíd. A vashíd tövében kavicsos volt a part, oda jártak a gyerekek játszani.

– Fogd a kezét, és vidd ki – mondta Vicának csöndesen az asszony. A kislány szeretett volna lecsúszni a székről, s engedelmeskedni, de félt, hogy valamit rosszul csinál, s majd kap ő is. Ha a mama ideges, könnyen jár a keze.

Gőz lövellt ki a kukta szelepén, az asszony odakapott, a gyerek kihasználta a pillanatot, s újra döngetni kezdte az asztalt.

– Miért ütögeted az asztalt, kisfiam? Megőrülök a zajoktól. A gyárban is egész nap az a sivító zaj, s akkor itthon is!… – Majd élesen: – Nem érted?! – Hirtelen lerántotta a főzőlapról a kuktát, hideg vizet eresztett rá a csapból. A sistergésből kiabálta: – Nem azt kértem, Vica, hogy vidd ki Bélust? Már hozzád is imádkozni kell?!

A kislány oldalvást lecsúszott a székről, óvatosan át akarta fogni az öccsét, de az már várta, s öklével a nővére vállára csapott.

– Gyere – parancsolt rá dühösen Vica. – Gyere ki szépen, Bélus! – Az újabb ütésre felvisított. – Bélus! Azonnal gyere, nem érted?!

– Jaj, menjetek már, menjetek! – Az asszony kapkodva tolta félre az edényeket az asztalon, minden szanaszét volt, poharak, kenyér, üvegek, kanalak. – Ilyen gonosz ördög! Kikészít ez a lárma, ez a… – Karjával törölgette a verítéket a homlokáról. – Ennyi segítséget sem várhatok tőled, Vica?! Vidd már! Iskolás vagy, nem csepp óvodás, légy belátással, vidd ki innen ezt a kölyköt! És hol az a villa, amivel az előbb… Nem jutok semmire! Apátok mindjárt itthon lesz, és nincs kész a vacsora!

– Ne őrjíts meg, te gonosz kölyök! – Vica az anyjára lesett, elég felnőttesen mondta-e. Végre lerántotta a székről Bélust, mire az torkaszakadtából üvöltött, hogy ne, ne, nem akar kimenni.

– Úgy, úgy! – mondta az asszony, hajladozva, az asztal alatt keresgélve a villát. – Úgy, úgy, még egy kicsit hangosabban is lehetne, kisfiam!

– Mama, már viszem! – tüsténkedett az ajtóban a kislány, húzta, cibálta az öccsét a küszöbön. – Én jó vagyok, csak ez a bitang! Ez a gonosz ördög!…

Kis csend lett. Az asszony lemosta a meglelt villát, kapkodott rongyokkal, edényekkel. Főtt a melegben, melléhez, hátához tapadt a ruhája. – Csak áll ott a pult mögött, és azt mondja, nincs! Meg elfogyott. Örül, ha azt mondhatja, hogy nincs! Örül, ha nem kell kiszolgálni…

– Mit beszélsz? – A férje érkezett meg, s amint ledobta a táskáját a konyhaszegletbe, indult feléje, hogy megcsókolja, de félúton kedvét szegte az asszony izzadságtól fénylő arca, a nyakbőréhez tapadó nedves hajtincsek látványa, nem is tudta, hol csókolhatná meg a feleségét. – Na! – azt mondta, s leült. Nézelődött, lerúgta a cipőjét; előrehajolva, kaszáló mozdulatokkal kereste az asztal alatt a papucsát. – Na! – azt mondta, amikor megtalálta. Belebújt.

Kabátja zsebéből kiesett a bérlete, fel akarta venni, az asszony meg éppen arra ment, belebotlott a férje kezébe.

– Na! A bérletem! – morgott a férfi. – És miket beszélsz?

– Miket?! Nem te vásárolsz! Mit tudod te! – A férje megfogta a bokáját, viszolygott tőle, türelmetlenül odább lépett. – Tudod is te, micsoda lehetetlenség…

– Mit nem tudok én? És miért kellene vásárolnom?

– Fogalmad sincs, mibe kerül minden! Hogy mire elég a pénzünk! Semmire! Semmire, érted?! Nem fogok tudni főzni! Nem tudom, mit adjak elétek, ti meg csak zabálnátok, zabálnátok! De mit?! Téged csak az érdekel, hogy meglegyen a söröd!…

– A söröm! – A férfi felállt, ledobta a kabátját, kigombolta a mellén az inget. – Mikor eszünk? – Visszaült a székre, nézte a felesége kapkodását, maga alá húzta a lábát, nem is tudta, mihez kezdjen. Sokat dolgozott aznap. Rakták fel a ládákat a teherautókra a kikötőben. Nyolcszor fordultak a telepre meg vissza. – Na és kaptál sört?

– Sört! – Az asszony kurtán felnevetett, tologatta az edényeket a tűzhelyen.

A férfi kinyitotta a frizsidert, hűvösség csapott ki a fehér műanyag falak közül.

– Nincs sör.

– Nincs hát!

– Na. Pedig ittam volna. – Állt a konyha közepén, vakargatta szőrtelen mellét. – A gyerekek? – Még egyszer meg kellett kérdezni: – A gyerekek?

Az asszony csak intett, hogy kint vannak. A férfi kiment a konyha elé. A szomszéd küszöbön öregasszony ült, kukoricát majszolt, az ujjaival csipegette a főtt szemeket, egyenként dugdosta a szájába, némelyik a földre pottyant, tűnődve nézett utána. Csak a metszőfogaival rágott.

– Finom – mondta csücsörítve. – Szeretem. Csak kemények.

A férfi a kertet vizslatta, de nem látta a gyerekeit.

– Hogyan?

– Disznónak való. A kukorica. Már elérett.

– Vicáékat nem látta?

– Kimentek. Ott. A kerítésnél. Elmentek a… – Néhány szem kukorica kipottyant a szájából, várt, megrágta, ami a foga között maradt. – A hídhoz mentek. Oda. A vízhez.

A férfi megvakarta a mellkasát, ásított. Se sör, se semmi. Meg aztán éhes volt. Bement; a felesége már rakosgatta az asztalra a tányérokat.

– Főtt tészta? – Csak éppen kérdezte, mert mindegy volt neki. Mindent megevett jóízűen. Kérdezte, hogy kérdezzen valamit.

De az asszony felcsattant:

– Mi az istent találtam volna ki?! Már azt sem tudom, mit főzzek, mire futja?! Minden drága, a bab is, a hús is, minden, minden. Tészta! És ha tészta? Majd reszelek rá sajtot. Az se olcsó! Nem keresel, te annyit, amennyi elég lesz itt kosztra, de még ha az én pénzemet hozzátesszük, akkor sem. Tészta! Mire hazaérek a gyárból, éppen elég ezt is megfőznöm! Mire hazavergődöm…

Kifulladt. Leült, bámulta a konyha kövét. A férje ott tipródott előtte.

– Ma még le sem ültem, csak most…

Hatra ment dolgozni, nyolc órán keresztül állt a csiszológép mellett, ez igaz, de azért az, hogy most ült le először, túlzás. A nap folyamán többször otthagyta a gépet. Egyszer kicserélte a dörzspapírt a korongon, ennek ürügyén a karbantartóknál leült egy felborított ládára, s megette a vajas kenyerét zöldpaprikával. Két ízben volt vécén, ott is pihent egy keveset. Negyedszer engedelem és minden komoly ok nélkül, csupán mert szépen sütött a nap, megállította a csiszolót, és kiballagott az udvarra, hunyt szemmel arcát a fényben tartotta legalább hat percig.

– …még itthon is csak most! – mondta; végigsimított a nyakán, a mellén, megnézte a tenyerét. – Fáradt vagyok.

A férje bólintott.

– Na. Akkor együnk. Hívd a gyerekeket.

– Hívd a gyerekeket – mondta ugyanúgy az asszony.

– Nincsenek a kertben.

– Én nem bánom – mondta fejét ingatva az asszony.

– Mit nem bánsz? – A férfi vakargatta szőrtelen mellkasát, s azt latolgatta, hogy vajon ő is olyan öregnek látszik-e, mint a felesége. Mert a felesége eléggé megöregedett. Harmincéves korára meglehetősen öregnek látszik. Megviseltnek.

– Mi van? – nézett fel türelmetlenül az asszony.

– Tessék? Hát… csak nem tudom, mit nem bánsz.

– Most mi az isten csudáját akarsz?!

– Mit akarnék? Azt, hogy hívjuk be a gyerekeket, és együnk. – Az ajtóba csavarozott fogasnál a kabátzsebében kotorászott. Az újságját kereste. Vett egy Esti Hírlapot. Nem találta. A felesége nem mozdult, csak ült a konyhaszéken összeroskadva. Hát persze! Rajta ült az újságon! Odament hozzá, ki akarta rántani alóla, az újság elszakadt.

– Na! – mondta bosszankodva. – Felemelhetted volna a fenekedet.

– Ne kínozzatok már, ne kínozzatok! – ugrott fel az asszony. – Hol a kölykök, hol te, hol a boltos, hol a művezető!… Azt mondtam, hívd be a gyerekeket, aztán legyünk túl már ezen az egészen, ezen a mai napon, ezen az istenátka… mindenen!

A férfi megütközve nézte. Ő is fáradt volt, szeretett volna kényelmesen vacsorázni meg egy kicsit újságot olvasgatni sör mellett. De sör nincs, persze. Az járt az eszében, hogy evés után átballag a kocsmába egy korsóra. De az asszony viselkedése megzavarta.

– Most mit izélsz? – kérdezte félszegen.

– Hagyjál! – fordult el tőle az asszony.

– Mi a baj? Na. Mondd csak meg! Mit izélsz, hallod?

Az asszony kenyeret metszett, nem felelt.

– Kérdeztelek! Hallod? Kérdeztelek… – A férfi kezdett ingerült lenni. – Nem férsz a bőrödben? Töri magát az ember, s akkor itthon ez várja. Ez. Ez a… Hallod? Televíziót is vettem, színes televíziót, még mit akarsz? Eszpresszóba akarsz járni? Vagy mi? Na. Mondd már meg, mi bajod!

– Semmi.

– Hát jó. Ha semmi bajod, akkor jól van. – Nem akart veszekedni, enni szeretett volna, meg átmenni a kocsmába egy pofa sörre. – Ha semmi baj, akkor én azt mondom, hogy… – Meglátta a kislányt az ajtóban. – Na. Vica már elő is került.

Az asszony nem fordult feléjük; letette a kenyeret az asztalra, leült.

– Gyertek – szólt csendesen. – Gyertek enni. Köszöntetek apátoknak?

– Hát az öcsédet hol hagytad? – kérdezte az asztalhoz telepedve a férfi. Vett a tálból, reszelt sajtot szórt a makarónira. – Na. Mit állsz ott? – A kislány nem jött beljebb, erre a feleségére tekintett kérdőn. – Ezt meg mi lelte? – Nem kapott választ, újra a lányára pillantott; Vica sápadtan, fejét leszegve állt. – Ej, hát mi bajod neked is? Hol van Bélus?

– Kinn van – mondta halkan a kislány.

– Akkor hívd be – nevetett az apja. Gondolta, nevet egyet, aztán minden rendben lesz.

– Kinn van – ismételte meg vékony, éles hangon a kislány.

– Hol kinn? – kérdezte tele szájjal a férfi.

Vica mereven, mint egy bábu, megfordult, a fejével mutatta.

– Ott. Kinn, a hídnál.

– Hívd már be, nem érted?! – rivallt rá az anyja.

A kislány erre megrezzent, készségesen beljebb lépett, megkerülte az apját, az anyjához sietett, és lélegzetvétel nélkül hadarta:

– Kinn voltunk a hídnál és Bélus ütögette kaviccsal a másik kavicsot és mondtam hagyd abba te gonosz ördög ne idegesíts mert agyonváglak nem elég hogy annyi gond van hát még te is de nem hagyta abba azt akarod hogy agyonvágjalak és erre belegázolt a vízbe ütögette a vizet és hiába szóltam neki mert én szóltam de hányszor mégis hiába erre aztán odamentem és adtam neki egy pofont és elesett és én meg lenyomtam…

– Mi az, hogy lenyomtad? Hová? – kérdezte rekedten az apja.

Vica meg se hallotta, csak az anyját nézte tágra meredt szemmel, neki mondta:

– A víz alá…

– És most hol van?! – üvöltött rá az asszony.

A kislány hangja elakadt, rémülten nézte az anyját. Az meg már sikoltott, úgy kérdezte, s rázta a kislány vállát eszelősen.

– Hol van Bélus, azt mondd meg, te béka!…

Vica kirántotta magát az anyja kezéből, sötéten tekintett fel rá, idegenül, becsapottan. Dicséretet várt, nem haragot. – Ott van – mondta reszketve, de többet nem szólhatott, az anyja eltaszította, és kifutott az ajtón. A férfi meg letette a villát, s lassan felállt. – Hát hogyan… hát… – Talán nem is beszélt, csak szólni akart, csak tátogott, s állt bénán a tányérja fölött. Vicától várt valami biztató pillantást. – Hát hogyan… hogyan hogy… – A mellkasához nyúlt, de keze megállt a kigombolt ing hasadékában. – Hát hogy te… hogy te… mit csináltál? Mondd csak? Hogy mit?… – Az ajtóhoz botorkált, maga mögött hagyva a reszkető kislányt; látta a barackfákat a kertben, a kerítésnél ácsorgó, kukoricát majszoló öregasszonyt, látta a vashíd lábát és a kavicsos partot. A nap éppen lemenőben volt, vakított az ég alja, csak az alakok körvonala látszott a pirosas fényben. A férfi nagyokat nyelt, nem tudta, mi lesz, mi van, mit kellene tenni vagy mondani. Félt, nem mert mozdulni, feszülten figyelt.

Aztán meglódult. Rekedtes, ordításszerű hang tört fel a torkán; akkor értette csak meg, hogy mi történt, elindult a kerti úton a letaposott kerítésdrót felé, a folyó felé, s már futott, amikor meghallotta a partról a felesége jajveszékelését.

Szállás éjszakára

Az öregasszony nyitott ajtót, csak résnyire, mert kinn hóvihar tombolt. Egész nap havazott, felkerekedett a szél is; a sztrádákon kotrógépek zúgtak; a rádió mindenkit figyelmeztetett, hogy ne keljen útra, ha nem szükséges. Ezeket meg ide ette a fene valahonnan a ház elé. – Ketten vannak – szólt hátra az urának az öregasszony, de a biztosítóláncot még beakasztva hagyta.

– Ilyenkor? – A hang az emeletről jött, egy kanyargós falépcső tetejéről.

– Elakadtunk a kocsival – magyarázta az ajtó előtt álló férfi. – Reggelig maradnánk…

– Férj és feleség? – reccsent fentről a hang. – Férj és feleség? – ismételte meg az ura kérdését az öregasszony. Gyanakvóan nézte a bebugyoláltan is didergő nőt meg a szakállas férfit.

– Hát nem… még… – kezdte a magára terített pokróc alól kikandikáló nő vékony, bátortalan hangon. De társa türelmetlenül közbevágott: – A hölgy a jegyesem. Hadd lépjünk be legalább, mert megfagyunk itt, a kocsinál is fagyoskodtunk eleget. Nincs errefelé több ház, kénytelenek voltunk magukhoz bezörgetni. Kinn van a kapun, hogy zimmer frei…

– De mi csak nyáron adunk ki szobát. Akkor is inkább nyugatnémet márkáért.

– Csukd be, hisz mind behordja a havat – közeledett a lépcsőn a dörmögő férfi. – Mit alkudozol? Nincs szállás!

– Befútta kocsijukat a hó – vette védelmébe őket az asszony. – Ketten vannak, a hölgy az úr jegyese…

– Jegyese… – hümmögött a házigazda. Pocakos, bajszos vénember volt, mellényben, mamuszban. – Mi az, hogy jegyese?

Az öregasszony addigra kiakasztotta a biztosítóláncot; azok meg bejuthattak végre, behozták a hideget meg a havat. Csupa ráfagyott hó volt a cipőjük. Pokrócba bugyolálták magukat, de még így is reszkettek. A nő sápadt volt, soványka, ám a sok göncben egészen hasas, az öregasszonynak meg is akadt rajta a tekintete. Már megenyhült irántuk. – Na, jöjjenek. Ami igaz, az igaz, nem maradhatnak fedél nélkül ilyen cudar időben. Pucolkodjanak csak le itten az előtérben, de szobát már nem tudok befűteni, azt ajánlom, háljanak a konyhában, elég tágas, és van ottan egy dikó, azon megalhatnak ketten…

– Ha nincs más, az is jó lesz – mondta a férfi; átfogta biztatón jegyese vállát. – Reggel korán be kell érnünk a városba. Okvetlenül… Addigra talán megtisztogatják az utakat.

A mellényes, bajszos házigazda a fogát piszkálgatva méregette őket, hümmentett, dünnyögött; már rábízta a dolgot a feleségére. – Hát a konyhai dikón, igen, szükségből. Két fiatalnak az nem is olyan rossz… – heherészett, aztán kapaszkodott vissza a falépcsőn az emeleti szobába. Szép ház volt, takaros, vendégfogadásra épült, pénzt hozó ház, de ezen a decemberi éjszakán dermesztően hidegek voltak a lakatlan szobák. Mire a szállást kereső utasok havas lábbelijeiktől megszabadulva bebotorkáltak a vacsorafőzés melegét még őrző konyhába, a gazda már el is tűnt odafönn, letelepedett a televízió elé, és nézte az ünnepi műsort. A sarokban ezüstfenyő állt színes villanykörtékkel feldíszítve, s a kellemes melegben gyantaillatot árasztott. A gazda sört töltött egy óntetős kriglibe, nyáron kapta egyik müncheni vendégüktől. Ivott, és lassanként elnyomta az álom. Arra neszelt fel, hogy a felesége is feljött. – Most fekszenek le – mondta. – Láttad az asszonykát?

– Mit kellett volna látnom rajta?

– Nem olyan, mint egy jegyeshez illik. Nem tudom, a pokróc teszi-e, de mintha úgy volna. Teherben… – Na, más se kéne, csak hogy itt babázzon le nekünk! Meg kell kérni az árát! És meg is kérhetjük, szükséghelyzet, annyit kérsz tőlük reggel, amennyit csak akarsz. Ezret vagy még többet is. Pláne ha bepiszkítják az ágyneműt meg a konyhát. Nem kellett volna befogadni őket. Én az információ híve vagyok! Hozzánk mindig csak leinformálható vendégek jönnek, ezek meg, kit tudja, mifélék!… – Jól van, jól van, hagyd abba már, hiszen rendesnek látszanak – mondta az asszony. – A férfi olyan szelíd, az asszonyka meg csupa ártatlanság… – No hiszen! Ártatlanság! – dohogott tovább a gazda. – Szép kis jegyespár, mondhatom!…

Amikor elzárták a televíziót, és lefeküdtek, újra hallották a szél tombolását, rázta az ablakdeszkákat, zörgette az ajtókat, süvített a kéményben a huzat. Nyugtalan éjszakájuk lett a fergeteg miatt. Éjféltájt mintha jajongást is hallottak volna, furcsa zajokat, neszt odalentről, a gazda fel is ébresztette az asszonyát, hogy mi lehet az. Nehezen lehetett megítélni, hogy a vihar visong-e, vagy emberi hangok törnek fel hozzájuk. A szél egyszer-egyszer úgy vinnyogott, mintha csecsemő sírt volna…

Aztán egyszer csak fény lobbant. Mint egy üstökös – fénycsóva futott át az égen, megvilágította a szobát, végigsiklott a falon, a mennyezeten, s nyomában elültek a zajok. Elült a szél tombolása, csend lett. Nagy, békességes csend. A szívük verését is meghallhatták ebben a csendben.

Virradatkor szokása szerint az asszony felkelt, hogy tüzet rakjon a konyhában. A vendégek úgyis korán akarnak a városba érni, a vihar elmúlt, talán az utak is járhatók; megkéri tőlük a pénzt, aztán mehetnek isten hírével.

De a konyhában nem talált senkit. A dikón háborítatlan volt az ágynemű, semmi sem mutatta, hogy lett volna itt valaki is. Az öregasszony hátrahőkölt. Ám akkor hirtelen a fény, az éjszakai fény lobbant fel előtte. Cikázott, izzott, járt körbe-körbe, mintha hívná. Mindent megértett. Felszaladt az urához, felrázta. – Ők voltak itt nálunk az éjszaka! – mondta lélekszakadva. – Ők?! Kicsodák?! – nézett fel álomittasan az ember. – Hát ők! Őket fogadtuk be a viharból, őket!… – De kicsodákat, beszélj már?! Fizettek? – Nem. Elmentek… – Elmentek fizetség nélkül?! – Mert erre már felébredt. – Megmondtam neked, asszony! – Hát nem érted?! – Az öregasszony megragadta az ura vállát. – Mit számít most a pénz! Megadatott, hogy befogadhassuk őket, és az éjjel megszületett a Kisded!…

– Miféle kisded? Ja, vagy úgy! És megléptek fizetség nélkül! Ostoba asszony! Jobban tetted volna, ha fel sem ébresztesz ilyen bosszúságra!

De az öregasszony nem törődött az ura zsörtölődésével. Állt az ablaknál, és nézte az utat. Sehol sem voltak nyomok a hóban, ő mégis tudta, hogy Azok voltak itt náluk az éjszaka, és a szíve megtelt örömmel, hogy segíthetett.

Hófödte hegyek

A francia lift felső állomásánál a napos oldalon megolvadt a hó, csupán a letaposott, jegessé vált hófoltok tartották magukat a sártengerben; amikor a síelők felértek a felvonóval a csúcsra, a talajból kiütköző köveken meg a jégszigeteken próbáltak eljutni a sípályákig, de még így is alaposan összemaszalódtak a süppedős agyagban. A sziklákon mindenütt derékig levetkőzött férfiak és hócsizmás, overallos, de kigombolkozott nők napoztak; cserzett arcú, védőszemüveges alakok mozdulatlanul, kiterülve, mint valamiféle ősi, megdermedt tengerből kimászott lények, melyek a magas égből sugárzó fénytől remélnek éltető erőt.

A hamburger- meg goffriárus bódéja körül fáradt, izzadt, farkaséhes csapatok falatoztak, műanyag poharakból kortyolgatták a teát; a szomszédos bodegából meg sült kolbász szaga terjengett a hómezők friss levegőjével vegyülve.

Vakított a napverte hóvidék.

Márk és a felesége valamivel odébb, egy alpesi stílusban épült kávézó teraszán ültek; az asszony bebugyolálta magát az anorákjába, lábát felrakta a terasz korlátjára, és hunyt szemmel élvezte a tiszta, fényes délelőttöt. Tegnap az utolsó lesiklásnál ráfutott egy kőre, elzuhant, az éles kavicstörmelék feltépte a lasztexnadrágját, és alaposan megsebződött a térde. Az elsősegélyhelyen bekötözték, de nyugtatnia kellett a lábát, nem síelhetett. Így aztán csak napozni jöttek fel ide a hotelból. Kétezer méteren hamar lebarnul az ember, Edit, Márk felesége szép akart lenni, mire hazautaznak. Pihent. Pillái alól leste a férjét, látta, hogy az minduntalan az óráját nézi, aztán meg unalmában az alpesi házikó pincérnőjét bámulja, aki olykor kijött, hogy összeszedje a poharakat a pléhasztalokról.

– Kérni valamit? – kérdezte a pincérnő. Egymaga volt főnök és személyzet; magas, kreolos teremtés, karcsú, fiatal. Nem tűnt szlováknak. Inkább délies volt; déli vagy talán cigány. Márknak megakadt rajta a szeme, tetszett a szűk szoknyában a csípője, meg a duzzadt szája is kívánatos volt. – Van adag grillcsirke. Van első adag. – Egészen jól törte a magyart.

Valóban, érezni lehetett az ínycsiklandozó sült szagát.

– Ennél grillcsirkét? – kérdezte Márk a feleségét. Mióta feljöttek a csúcsra, és letelepedtek ezen a teraszon, most szólt hozzá először.

– Inkább limonádét innék.

– Van limonádéja? – nézett a cigányos nőre Márk.

– Lehetni csinálni. De lenni kóla, tonik…

– Nem, inkább limonádét – mondta csukott szemmel Edit.

– Akkor hát – mosolygott a pincérnőre a férfi –, ha lehetni csinálni limonádét…

– Oké! – mosolygott Márkra kedvesen a nő. – Lehetni.

Amint otthagyta őket, újra rájuk telepedett a csend. A hegyek felől szél süvöltött halkan, monotonon, de néha elnyomta ezt az űrbéli hangot a felvonó tájáról meg a sípályákról hallatszó zsivaj.

Madár körözött az égen. Márk nézte. Nem ismerte fel, micsoda madár, de megesett rajta a szíve, a havas, néptelen hegyek felett, az ég kékjében riasztóan magányos volt.

– Kivel beszéltél reggel?

Csak akkor hallotta meg, amikor a felesége másodszor is megkérdezte.

– Az a nő. Akivel ott beszélgettél. A hotelban. Ki volt az?

– Az a nő? – Márk, noha már várta ezt a kérdést, zavarba jött. De igyekezett közömbös hangon válaszolni: – Ja? Az a direktrisz volt…

Edit hallgatott. Márk figyelte, mit fog mondani, kíváncsi volt, mi járhat a felesége fejében. Amikor reggel készülődtek, hamarabb ment ki a hallba, mint Edit; akkor futott össze Zelmával. Előző nap is látták már egymást, sőt a szállóba érkezve azonnal belebotlott a recepciónál. Zelma nem ismerte meg mindjárt. Harminc-valahány év azért mégsem múlik el nyomtalanul. Márk szakállt eresztett, méghozzá immár ősz szakállt, meg is kopaszodott a feje búbján, és testes lett, ráadásul szemüveget visel. Zelma rengeteg emberrel találkozik naponta, hogyan is gondolhatta volna, hogy éppen Márk toppant elébe a messzi múltból? Amikor aztán felderengett neki valami, csak biccentett; Márk sem tudta, mi illik ennyi idő után, köszönt, de mint egy idegennek. Zelma előbb elsápadt, majd elöntötte arcát a pír; nem is maradt a pultnál, visszasietett az irodájába. Márknak hevesen dobogott a szíve, de csak részben az örömtől; inkább valami félelem szállta meg, bűntudat; leste, hogy Edit észrevett-e valamit, de az asszony a csomagokkal volt elfoglalva; Márk még odabenn, a szobájukban is azon igyekezett, hogy rendezkedvén, palástolja izgalmát.

– A direktrisz? – Edit hangja halk volt, gyanakvó.

– A hotel direktrisze. Kérdeztem tőle egyet s mást.

– Megemlítetted, hogy rossz a fűtés?

– Igen, persze, a fűtést. Meg még…

– Meg még?

– Semmi. Csak hogy… Hogy mikor indul az utolsó…

– Tessék?

– Hogy este meddig közlekedik a felvonó. Szerettem volna biztosan tudni, mert…

– Ki van írva az alsó állomáson.

– Na igen, de…

Szerencsére a pincérnő hozta a limonádét. – Miért nem mondom meg Editnek, hogy ki is ez a Zelma? – gondolta Márk. – Miért hazudozom összevissza? – A pincérnő elment Márk előtt, úgy tette le az asszony elé a poharat.

– Ön nem valamit, uram?

– De. Igen. Innék borovicskát. Lehetni?

– Lehetni! – nevetett felszabadultan a pincérnő.

– Bizalmaskodsz vele – jegyezte meg rosszallóan Edit, amikor a kreol szépség visszament az alpesi viskóba.

Márk nem válaszolt. Zelmára gondolt, és megint elfogta a nyugtalanság. Lehetetlen, hogy naponta találkozzanak, de az is lehetetlen, hogy elkerüljék egymást, hogy úgy tegyenek, mintha soha semmi közük sem lett volna egymáshoz.

– És bizalmaskodtál azzal a nővel is!

– Kivel? – Az ember nagyon szánalmas, amikor tetteti magát. Márk újra kérdezte, gyáván: – De kivel?!

– A hotelban. – Edit ivott a limonádéból, koppant az asztalon a pohár. – Láttam. Valami régi ismerős?

– A direktrisz? Ugyan! Csak… – Miért nem vallom be Editnek? Át kell költöznünk egy másik szállodába, vagy beszélnem kell arról a dologról, ez így nem mehet… – Csak érdeklődtem nála, mondtam már!

A pincérnő hozta a borovicskát.

– Egészsére!

– Egészségére! – javította ki Márk. – Köszönöm!

Jó formájú nő, nézett utána Márk. Tetszett neki. Zelma öreg. Megöregedett. Ősz, meggyötört arcú, a homloka csupa ránc. És sovány. Májfoltos a keze, noha csinosan öltözködik, ápolt. De nagyon öreg.

– Ezzel már kikezdtél – vetette oda Edit. – Ezzel a cigánylánnyal! – De csak megállapította minden él nélkül. Már évek óta nem kért számon a férjétől semmit. Jól éltek, közös kasszára, de külön utakon. Nem volt gyerekük, csak egy hízelgő, folyton csaholó kutyájuk, egy tacskó; összekuporgatták a nyaralót meg a kocsit, s néha vettek egy-két antik bútort a bizományiban, meg néhány értékesnek mondott festményt a szövetkezeti lakás falára. Mérnök és patikusnő – szerény kelet-európai egzisztencia, szerény kiegyensúlyozottság. Edit hunyt szemmel napozott, barna akart lenni, kreol, mint ez a pincérnő.

Márk mosolygott magában. Igen, kikezdett a pincérnővel, ahogy mindig is kikezdett a nőkkel. Ahogy Zelmával is annak idején a prágai repülőtéren. Ötvenegyben történt, vagy ötvenkettőben? Megérkezett egy minisztériumi delegációval a cseh fővárosba, ő volt a legfiatalabb, nemrég végzett mérnök a társaságban, de elég magabiztos ahhoz, hogy menten kikezdjen a tolmácsnővel. Zelma vörös haja, zöld szeme, kicsattanó jókedve, ahogy a magyarokat fogadta, elbűvölő volt. Este, a program után meghívta sörözni, kettesben, megszökve a többiektől, sokáig diskuráltak a hangulatos, bolthajtásos vendéglőben; a rokonszenv kölcsönös volt. Öt nap – mindössze ötnapos volt a kiküldetés, de úgy váltak el, mintha mindig ismerték volna egymást. A tranzit ajtajában azt hitték, csak hetekre búcsúznak, de hosszú hónapok teltek el, amíg újra láthatták egymást. Akkoriban csak kivételes esetekben lehetett utazni, sportolók, együttesek, delegációk juthattak csak át a határon még a szomszédos, úgynevezett testvéri, szocialista országokba is. Szlovákiai rokonaikat a Hernádon átszökve látogatták meg az emberek, szó sem lehetett arról, hogy Márk visszamenjen Zelmához. És Zelma sem kapott útlevelet. Csak levelezhettek; csak a telefon maradt; végtelen beszélgetések drága pénzért, s közben állandó vonalzavar, recsegés. Halló! Halló, hallasz engem?… Hogy sürgessék a találkozást, beadták a házassági engedélyekhez szükséges iratokat, de a hivatalok nem siettek, állandó kifogásokat találtak. A tiltás csak növelte a vágyakozást; Márk barátai csónakot szereztek; a szerelmesek telefonon egyeztették az időt, a Duna közepén akartak találkozni, Esztergomnál. Felhős, sötét éjjel eveztek egymás felé a folyón, vaktában közeledve, halkan csobbantak a lapátok, s már csaknem egymáshoz koccantak a ladikok, amikor fényszórók gyúltak, és géppisztolysorozatok riasztották szét őket. Márk az összeköttetései révén a komáromi határőrparancsnokhoz is eljutott; a százados jóvoltából aztán kerékpáros katona kísérte át a hídon; a magyar tiszt megbeszélte cseh kollégájával, hogy odaát néhány órára Zelma és Márk együtt lehetnek az őrség épületében. Kaptak egy szobát kulccsal, benne vaságy, katonai pokróc…

Márk emlékszik arra a délutánra, a sietségre meg az elfogódottságra is; az ügyetlen, mert ideges ölelkezésre, aztán a mindent elborító vágyra, a vad egymásra találásra, míg csak le nem járt az idő. Akkor aztán a katona visszakísérte a magyar oldalra.

Hiába volt minden beadvány, könyörgés, a két ország bürokratái gyanakodva néztek egymásra. És aztán egyszer, egy éjszaka autón jöttek Márkért. Államvédelmis főhadnagy faggatta hajnalig s másnap estétől ismét hajnalig öt napon át, hogy miféle kapcsolatai vannak odaát, miért akar Zelmával találkozni, azzal a pozsonyi lánnyal, akit konspirációs tervekkel küldtek Prágába a testvérbátyja bandájának vezetői. Vád alatt van az egész társaság, Zelma ugyan szabad, de megfigyelik, hát jobban teszi Márk, ha szakít, és nem okvetetlenkedik útlevélügyben…

Huszonhat éves volt akkor, Zelma huszonhárom.

Nem írt többé. Nem telefonált többé. Mert amikor a kihallgatás után néhány nappal végre erőt vett magán, és egy vidéki postahivatalból felhívta Zelmát, a lány néhány kurta szó után letette a kagylót.

– Kérem!

A pincérnő a feszes, fekete szoknyájában ott hajladozott előtte a teraszon, a fehér hegyekről visszaverődő fényben csak a sziluettje látszott. – Kérem!

– Bitte?

– Beszéljen csak magyarul. Olyan bájos.

– Ó, igen? Lehetni még egy borovicska talán?

– Még eggyel, legyen szíves. És a feleségemnek is valamit, ha kér.

– Asszonyom?

– Nekem nem kell semmi. Köszönöm.

– Akkor csak nekem. Bár nem érdemlem meg.

– Nem? De, megérdemelni ön, hogyne!

– Dupla adagot hozzon. Lehetni?

– Ó! Sztó gramm? – Nevetett. Kacér volt, nevetett.

– Ahogy mondja, szépségem!

Aztán megint csend lett. Az óráját nézte Márk, még csak fél tizenegy. Fél kettőkor lesz ebéd. Zelma megjelenik a hallban, beszélni kell vele, s talán be is kell mutatni Editnek. Be fogom mutatni őket egymásnak, és túl leszünk a dolgon. Elintézem néhány kurta mondatban a múltat – gondolta Márk. – Hiszen olyan régen volt. Olyan nagyon-nagyon régen. Zelma – egy régi ismerős. Ennyi elég lesz. Tolmácsolt Prágában, volt némi liezonunk, de aztán azok az idők…

A pincérnő hozta a borovicskát. Megint kedveskedett volna, de Edit szúrós tekintete megbénította. Letette az italt, és távozott.

– Minek iszol annyit délelőtt? – kérdezte az asszony.

– El akarom zsongítani magam – mondta Márk. Nem ő akart szakítani Zelmával, most mégis, hogy szemtől szembe találkoztak, hűtlennek érezte magát. Megfutamodónak. Gyávának, mert hagyta, hogy parancsszóra megöljék a szerelmet.

– Már régóta figyelem, egyre többet iszol.

– Csak amennyi kell a zsongításhoz. Csak annyit. Ne zsörtölődj. Inkább nézd, milyen szépek a hegyek…

– Meg a pincérnő.

– Meg a pincérnő, meg te is, drágám!

– Na, ezt hagyjuk! Csak ne kend el a dolgokat!

– Pedig folyton azt tesszük. Elkenjük a dolgokat.

– Ha iszol, mindjárt kötözködsz. Ne kötözködj, kérlek!

– Igazad van. Inkább élvezzük ezt a szép napot. Az isten áldott napját!… Kérem! – intett a pincérnőnek. – Lehetne lehetni?

– Ízléstelen vagy! – mondta a felesége. – Néha azt kell hinnem, hogy nem is ismerlek igazán.

– Az bizony lehet! – nevetett Márk. De nem esett jól neki a nevetés. A feje kihűlt, a mellkasában is hideget érzett. Megint látta a fehér hegyek fölött keringő madarat. Magányos volt, és kiszolgáltatottnak tűnt a magas égen.

A bűntény

A férfi azt állította magáról, hogy nyomozó hadnagy a politikai rendőrségnél; civilben járt: szilvakék öltöny, fehér ing, bordó nyakkendő; a haját dióolajjal kenhette, mert összetapadt és fénylett; simán hátrafésülte, valamelyik háború előtti filmszínészre hasonlított. Talán tetszett is a fiatalasszonynak. A fiúnak legalábbis gyanús volt az a kedvesség, amivel mindig fogadta; délutánonként sokszor látta őket együtt a kertben, hátul, a fatelep mögötti ház nagy hársfája alatt. Az asszony nyugágyban pihent, térdét, derekát plédekbe bugyolálta a hűvösödő alkonyatban; állítólag valami női baj kínozta, azért óvta magát a meghűléstől. A fiút nagyon izgatta, mi lehet ez a női baj; gyengédséget érzett a fiatalasszony iránt. Amikor először náluk járt, és meglátta ugyanígy a kertben még a tavaszon, azonnal megakadt rajta a szeme. Karcsú volt, szőke és csaknem lányos alakú, finom, de kissé barbár arccsontú és érzéki szájú, a tekintete pedig, ahogy barátságosan visszaköszönt, azonnal, fogva tartotta a fiút. A tejért jöttem, mondta akkor meglehetősen zavartan, s megállt a nyugágy közelében, az apámnak viszem a tejet mától fogva mindennap… A nő bólintott, és elmagyarázta, hol található az anyósa, vele kell elintézni a dolgot. Attól kezdve napszálltakor mindig megjelent a tejeskannával; ha a telep még nyitva volt, annak a kapuján hajtott be a kerékpárján, megállt az irodánál, beszólt, a néni, a fiatalasszony anyósa átment vele a házba; de ha későbben érkezett, s már lakat volt a léckapun, akkor csak a rózsalugassal benőtt kerti úton jutott be hozzájuk. A hársfa alatt mindig ott hevert plédekbe bugyolálva a nő, s mellette ült egy nádfotelban a szilvakék öltönyös férfi. Amint elhaladt mellettük, féltékenyen leste, milyen közel ülnek egymáshoz; a férfi a térdére könyökölve, előrehajolva, bizalmasan duruzsolt a fiatalasszonynak; ilyenkor észre sem vették, hiába köszönt, hiába zörrent a kormányra akasztott tejeskanna teteje, pillantást sem vetettek rá. Eleinte nem tudta, ki ez az öltönyös alak, de irigyelte tőle a meghitt közelséget, hiszen akkoriban már csakis azért biciklizett minden délután oda és vissza három kilométert, hogy láthassa a fiatalasszonyt. Tizenhat éves múlt, keze-lába nagyra nőtt, de igyekezett, hogy megnyerje a lányok tetszését; nemrégiben, a háború utolsó évében hadimunkára fogták mint leventét, megvállasodott a sok csákányozásban. Éjszakánként szerelmi képek gyötörték, hajnalonta felriadt nyugtalan, de édes álmából; a nyár forrósága különösen hevítette a vérét. Amióta ismerte, éjszakai látomásaiban a fiatalasszonyt vélte felfedezni, a fák alatt találkozott vele, a nő magához intette némán, átfoghatta a derekát, nyakához szoríthatta arcát az elszabadult, szőke hajtincsek közé, tenyere alatt érezhette a csípő lágy ívét, a mellek halmait, köréje fonódtak a meztelen combok; előfordult, hogy felébredvén az éj közepén, nem tudott elaludni ismét, kiosont házuk udvarára, és a fekete árnyékok között bolyongott felhevülve, míg csak le nem csillapodott kissé, s alig várta, hogy másnap újra láthassa a valóságban, ott, a kertben. Titkával – álombeli találkozásaik emlékével – lépett be a kapun, szívdobogva leste, ott ül-e a hársfa alatt, s amikor meglátta, végtelen boldogság öntötte el. Szeretem. Szeretem, szeretem… Tekintetével felitta a látványt, a lenyugvó napban aranylón áttetsző hajkoszorút, az orr, az áll, a nyak sziluettjét a lombok közül sugárzó fényben. Ha egyedül találta, amit mindig remélt, lelassított haladtában, várta, hogy a köszönés után megszólítsák, de a nő legtöbbször csak szelíd mosollyal biccentett, a kert bokrain, virágain felejtett tekintettel, mozdulatlanul. Olykor mégis beszédes kedvében volt, ilyenkor egy kurta mozdulattal megállította. Hogy van az édesapja? Használ a kúra? Ő pedig kapott a szón, biciklijét a fa törzséhez támasztotta, közelebb lépett, hogy érezze a nő illatát, valamilyen parfümét, mandula szagára emlékeztetőt. Részletesen elmondta, mennyire szenvedett az apja a fájdalmaktól, mintha kést vágtak volna a bordái alá, de a kecsketej, amit a doktor ajánlott, jót tesz a gyomrának, issza is szorgalmasan, pedig különös az íze, egyszer ő is megkóstolta, undorodott tőle. A nő derűsen hallgatta, arcáról eltűnt a fáradt szomorúság; a kecskét, mondta, még az inflációs időkben vették tíz gramm aranyért egy feketézőtől, mégpedig a férje kedvéért, mert annak is ulcusa van, de hát most nem kell a tej, ugye, sajnos nem… Miért nem? – kérdezte merészen a fiú, végre meg akarta tudni, hol van a nő férje; hol lehet, hogy esténként azzal a szilvakék öltönyös férfival ülhet meghitt kettesben itt, a hársfa alatt. Nincs itthon… most nincs… A fiatalasszonynak elborult a kedve, de igyekezett közömbös maradni. Láthatja, szegény anyósom egyedül kínlódik a teleppel, na, nem mintha sok lenne a munka mostanában; maga is tudja, nem jön áru, se szén, se fa, néha egy-egy vagonnal, azt menten szétkapkodják… Aztán, mint aki restelli mások előtt a gondját, újra elmosolyodott. A kecsketejet mi sem szeretjük, sem az anyósom, sem én, így aztán… szóval kerestünk valakit, aki megveszi… Azt hiszem, igazán nem adjuk drágán… Megtörtént, hogy éppen ilyenkor érkezett a szilvakék öltönyös férfi, rángatta a kapucsengőt, a rozsdás drót reszelős hangja végigfutott a lugason; a rácsos kapunál türelmesen várt a vendég, amíg valaki; rendszerint az öregasszony, végigcaplatott a kulccsal a betonutacskán a petúniák, halványlila szegfűcsomók és a kőbe kapaszkodó portulácskák között.

Már megint itt van! – hallotta a fiú az öregasszony dünnyögését. Már megint!… De azért ment, sietett, fogadta a férfi szívélyes köszönését, és beengedte. A fiú ezalatt már hátrament az ólakhoz, a baromfiudvarban kipányvázva mekegett a tarka kecske, hatalmasra puffadt bendővel, az idegenjöttére félénken hátrálva. Nemsokára megjelent a néni is, még mindig mogorván, s amit az imént még leplezni tudott, féktelen haraggal. Mindig ide eszi a fene! Sohasem hagy már minket békén! De nem magyarázott meg semmit; türelmetlenül csapkodva bánt az edényekkel; kimérte a cserépkorsóból a tejet a zománcozott kannába. A fiú eleinte azt hitte, a menyére féltékenykedik a fia távollétében, azért dühöng, mert a szemtelen udvarlót el kell tűrnie, de soha nem hallotta a két nőt veszekedni, soha nem ütötte meg a fülét egyetlen megjegyzés sem, amiből arra következtethetett volna, hogy a fiatalasszony ezzel az alakkal megcsalja a férjét.

Akárki volt is a lenyalt hajú pasas, akármennyire ártatlan lehetett is a nő dologban, ő, a fiú halálos féltékenységet érzett, különösen azért, mert ha együtt üldögéltek, a fiatalasszony rá se hederített, nem fogadta még a köszönését sem. Néha, amint szándékos lassúsággal ment el mellettük, elkapott egykét szót a beszélgetésükből. De hiszen az lehetetlen!… Ezt az anyósommal kell megbeszélni, ő kezeli a pénzt! Aztán máskor: Ékszert nem… már nincs! De igazán nincs! Hiszen mit meg nem tennék, tudhatja… Legyen belátással! Mire a férfi: Azt mondja, hogy mindent megtenne? Mindent? Igazán?…

A fiú a kannájában lötykölődő tejjel aznap hazafelé kerékpározva minduntalan az asszony szavaira gondolt: „Hiszen mit meg nem tennék…” A düh könnyeket csalt a szemébe. Poros dűlő vitt az akácok alatt, a bicikli kereke minduntalan megcsúszott a laza talajon. Régi homokbánya volt a közelben, környékén dombra felfelé kellett tekerni a pedált; mindig megpróbált felhajtani rá, erőlködött egy darabig, aztán leszállt, tolta a gépet, lisztfinom homokkal telt meg a cipője, mire az emelkedőre ért. A magasból megkapó látványt nyújtott a kivájt domboldal, a sárga mélység peremén, a fűcsomók alól állandóan pergett lefelé a homok; amióta gazdátlan lett, boldog-boldogtalan bányászott itt, senki sem törődött vele, hogy az üregek, a barlangszerű bemélyedések állandó omlásveszélyt jelenthetnek, mindenki csak a maga hasznát nézte. A fiú beleborzongott a szörnyűségbe, amint megállt a tetőn, hogy alatta ingatag a talaj, elég lenne néhányszor nagyot dobbantani, s beszakadna a föld; aminthogy itt-ott nagy robajjal le is zúdult időnként egy-egy jókora homokréteg. Száraz nyár volt, kiégett minden, a tarack között bogarak mászkáltak gyanútlanul a fiú cipője körül, egyiket-másikat megpöckölte, a mélybe peregtek a homokszemcsékkel. Önsajnálat fogta el ebben a csendben, ahol ember nem volt sehol, és szabad útjára engedhette érzelmeit. Gyötrődött a nő iránti szerelemtől. Aztán az éjszakára gondolt sóvárogva, amikor talán megint felbukkan álmában, amikor az övé lesz, vele lesz, hogy másnap annál jobban kínozza a látvány, sustorgó beszélgetése a hársfa alatt a szilvakék öltönyös férfival.

Forró napok követték egymást, a felhőtlen égből perzselőn tűzött a nap, fülledtek voltak az éjszakák. A fiatalasszony sem burkolta már magát plédekbe, könnyű selyemruhában ült a kertben, csak a férfi maradt állig begombolkozva.

Egyik kora délutánon a fiúnak dolga akadt a fatelepen, az apja néhány mázsa szenet és fát akart rendelni, amit aztán majd Fránci, a süketnéma mindenes szállítana házhoz a régi, testes muraközi lovak helyébe a háború után valahonnan befogott félvak lóval. Az öregasszonyt a hűs, oltatlanmész- és petróleumszagú irodában találta. Nagy csend volt a telepen, legyek és darazsak dongtak a tűzoltófecskendő feketére poshadt vize felett; a fészerek üresen tátongtak, Fránci a szétszedett körfűrész forgó részeit zsírozgatta nagy unalmában. A fiút, amikor végzett a rendeléssel, heves szívdobogás fogta el a gondolatra, hogy a fiatalasszony most biztosan egyedül van otthon, bemehetne hozzá. Kikarikázott a telep szénporos udvarából, megkerülte a telket, s a kapu felé vette útját. Szépen sütött a nap, a lugas zöldjén át a kertbe lehetett látni. A fiú a csengő után nyúlt, de keze félúton megállt; mit mondjon, miért zavarkodik? Semmi sem jutott eszébe, amivel beállíthatna. Éppen menni akart, amikor észrevett valakit a bokrok lombjai között, különös látvány volt, amint egy pillanatra feltűnt: karcsú nőalak, ruhátlanul. A fiú nem hitt a szemének, a kerítésen átvilágító napsávok is vakították; izgatottan próbált rést lelni a lombok között, de az alak eltűnt. A fiút kiverte a veríték. Egész testében reszketett, amint felkapott a gépre, hogy a telepen át hajtson be a ház kertjébe. Őrültségnek tartotta, mégis be akart jutni a nőhöz. A telepen még az irodában szöszmötölt a néni, Fránci meg háttal szorgoskodott, sikerült észrevétlenül átvágni a hátsó bejárathoz, ami a kertbe vezetett. Bokrok közé rejtette biciklijét, nehogy a lánc vagy a sárhányó nesze fölriassza a nőt. Tolvaj módjára óvakodott előre. Egy bukszus mögül kilépve aztán hirtelen meglátta, meztelenül öntözte magát a forróságban, a kanna rózsájából permetező víz végigcsordult karcsú, gyönyörű testén. A fiú megrándult, éles fájdalmat érzett az ágyékában, torka kiszáradt, de ahelyett hogy elrejtőzött volna, ott maradt, ahová kilépett.

A zajra a nő összerezzent. Maga elé kapta a karjait; a fiú azt hitte, kiáltozni fog, elzavarja, de váratlanul leeresztette mindkét karját, és feléje fordult.

– Hőség van – mondta nyugodtan. Ott állt a fiú előtt meztelenül, vízgyöngyökkel a testén. De a tekintete üres volt, mintha nem is látná, hogy bámulják. – Rettenetes hőség. Fullasztó!…

Megfordult, elindult. A fiú reszketve nézte, mint megy lassú mozgással, ringó csípővel, mezítelen talpával a füvet taposva a hársfa felé. A nyugágyon ott hevert a pongyolája, érte nyúlt, hajlás közben megrezzent a melle; aztán anélkül, hogy a fiúra nézett volna, a köntöst magára öltötte. Csak akkor fordult meg.

– Jöjjön! Jöjjön, kérem!

A fiú megbabonázottan engedelmeskedett.

– Foglaljon helyet. Itt… Ide… – És a nádfotelra mutatott, amiben a szilvakék öltönyös férfi szokott üldögélni.

– Nem! – mondta a fiú. Tiltakozását kissé csodálkozva vette tudomásul a nő, de nem erőltette a dolgot, ő maga elnyúlt a nyugágyon. A fiú lassan átment a nádasztal túloldalára, lekuporodott a földre. Szédült. A szívverésétől csaknem fuldoklott, nyakában érezte az erek lüktetését. Csodálta a nőt, rettenetesen kívánta, akár álmaiban, amikor kedvére szeretkezhet vele. De most nem tehetett semmit. Nem is mert tenni semmit. Arra lett figyelmes, hogy a nő sír. Ez megrendítette.

– Valami baj van? – kérdezte szorongva.

Nem láthatta, intett-e a nő, csak a halk szipogást hallotta továbbra is. Egyszer csak mégis kitört: – Vége! Vége, vége!…

A fiú döbbenten hallgatott. Ült a füvön, ült dermedten, lassan csitult a szívdobogása.

– Becsapott! – mondta könnyein át a nő. Háttal ült a fiúnak, talán azért is tudott beszélni, mert nem kellett ránéznie. – Az aljas disznó! Az aljas…

– Róla van szó? – kérdezte halkan a fiú. Nem kapott választ. – Róla?

– Amikor elvitték a férjemet, ez már másnap itt volt. Fűt-fát ígért, hogy ő elintézheti, kihozza, ad acta teszik az ügyét… Hiszen ártatlan! – Felsírt, előregörnyedt, rázta a zokogás. – Csak az üzletet akarják megszerezni! Tudjuk, hogy kik. Pontosan tudjuk, kik jelentették fel az államvédelminél hamis vádakkal, hogy megkaparinthassák a telepet. Régóta az irigyeink. Persze, most benn vannak a kompártban, gondolhatja. Az illető azelőtt rendőr volt Horthyéknál, most kirúgták, hát kell nekik az üzlet. Ráfogták a férjemre, hogy fasiszta! Fasiszta? Mi az, hogy fasiszta?! Amerikai fogságban volt, behívták katonának, aztán kinn fogságba került, negyvenöt őszén jött haza, azóta piszkálják. Hogy nyugatos! Egyszerű katona volt, és nem fasiszta! Ez meg idejött, hogy elintézi az ügyet. Nyomozó odabenn, egy szavába kerül… Hittem neki. Hát persze, az ember mindent megtesz… mindent! Nem akartam, hogy benn sínylődjön, hogy ott tartsák ártatlanul! Ez meg pénzt kért. Csak úgy mellesleg, hogy beteg az anyja, orvosra kell. Kölcsön. Aztán a gyógyszerekre… Mindent odaadtunk neki… De tegnap…

A fiú úgy érezte, kihűl a teste, jéghideg volt a füvet markolászó keze is.

– Tegnap… – folytatta szipogva a nő – tegnap rám tört. És én… én még mindig azt hittem, hogy azon az áron…. A gazember! A szélhámos csirkefogója! A tárgyalást persze kitűzték, ma tudtam meg, hogy nem eresztik ki… Én meg… – Elhallgatott, a fiú megijedt, olyan hirtelen elcsendesült. Alig hallotta, amikor még azt mondta: – Megvet? Ugye, megvet! Ugye, szörnyűség, szörnyűség!…

Nem is biztos, hogy a fiúnak beszélt. Egyszer sem fordult feléje; egyre nagyobb letargiába zuhant, végül meg se mozdult. A fiú felállt, lassan elindult a bokrok felé, ahol a biciklijét hagyta. Nem is tudta, mit tesz, szédelegve botorkált, felkavarodott a gyomra. Vágy és gyűlölet kavargott benne. Áttolta a gépet a telepen, már kinn volt az úton, amikor meghallotta az öregasszony hangját: Hát te meg hol jártál, hiszen még nem fejtük meg a kecskét…

A dűlőn meg-megcsúszott a bicikli kereke, az emelkedőn le kellett szállni, maga elé bámulva tolta a gépet, forrt benne a düh és megvetés, izzadt arcán könnyek csordultak végig.

– Na nézd csak, te vagy az?

Felnézett az ismerős hangra. A szilvakék öltönyös férfi állt előtte, zsebkendőjével verejtékező homlokát törölgette, cipője, nadrágszára csupa por volt, sima haján megcsúszott a fény.

– Lekéstem a helyiérdekűt, nem várom meg a következő vonatot, gondoltam nekivágok gyalog, de piszok meleg van. A tejet viszed?

– Még nem!

A fiút magát is meglepte, milyen kemény a hangja. Vad indulat lökte ki belőle a szavakat.

– Á, igen… Éppen nézem, mi ez itt. Homokbánya? Homokos ez a talaj, jó a szőlőnek meg a sárgabaracknak. Na, az idén lesz is barack szépen… Hát minden jót, megyek is tovább ebben a sivatagban…

– Sehová! – állt elébe a fiú, s ellökte magától a kerékpárt.

– Tessék?!

– Itt marad! – A fiú kést kapott elő a farzsebéből; kikattintotta, a hegyes pengét a férfinak szegezte. A sima hajú meghökkent, elnevette magát, de aztán arcára fagyott a vigyor, szemöldöke összerándult; zakója alatt a melléhez kapott, és előrántotta a pisztolyát.

– Na, takarodj az utamból! Takarodj, te taknyos!

A fiú szeme megtelt könnyel, arca kivörösödött, némán, féktelen gyűlölettel lépett kettőt a pasas felé a nyitott késsel.

– Takarodj, nem hallod?!

A fiúnak félelmében megborzongott a háta, ajka reszketett, de nem hátrált. Nem tudott hátrálni. A férfi a bal, szabad öklével feléje sújtott, hogy kiverje a bicskát a markából, de elvétette. Nem akart lőni, nem vette komolyan ezt a sihedert, csak mérhetetlenül felbőszült:

– Mi bajod velem?!

Amannak a kezében megvillant a penge.

– Azt kérdeztem, mi bajod velem! Az istenedet!…

Farolt, mert a fiú elszántan indult feléje. Még képes leszúrni a marhája! – villant az agyába, és a levegőbe lőtt. A dörrenést mély, hangos dübörgés nyomta el; omlott, morajlott a föld.

A fiú visszaugrott, nehogy alatta is beszakadjon a talaj. A szilvakék öltönyös kiáltani sem tudott, amint csúszott lefelé a sárga meredélyen, mert fölébe zúdult a homok, és betemette.

Amikor csend lett, a fiú a szakadás pereméhez óvakodott, le is ereszkedett kissé, sarka felszántotta a homokfalat. Fülelt. Nem hallott semmit, mozgást sem látott, noha tudta, hogy a férfi még élhet. Kikaparhatná. Kiáshatná a frissességében nedvesen barnálló omlás alól. Töméntelen homok fedte, de még megmenthetné. Mégsem tett semmit, csak várt. Várt, várt, aztán felmászott a partra, lekucorodott, s ott maradt mozdulatlanul sokáig.

Este a szokott időben elkarikázott a tejért. A fiatalasszony a nyugágyban feküdt, éppen csak rápillantott, amikor elment mellette. Hátul, az ólaknál kétségbeesetten mekegett a kecske, feltekerte magát a pányvára, szorult nyakán az örve. A néni kimérte a tejet egy kölcsön kannába. Visszahozd ám! A fiú bólintott. Nem otthonról jövök, csak azért… A csorgó tej szaga az orrába csapott, hányingere támadt. Ma nem volt itt, mondta a néni, mintha mindig is beszámolt volna neki a dolgaik felől. A fiú hallgatott, igyekezett legyűrni gyomra remegését.

Elmenőben megállt a hársfák alatt, hátha megszólítja a nő, bizalmas szót remélt, egy intést, valamit.

– Jó éjt! – szólt oda végre a fiatalasszony. – Jó éjt…

A fiú csendesen viszonozta a köszönést; kitolta biciklijét a kapun. Megmondhattam volna neki, gondolta zaklatottan, de talán jobb, ha nem tudja…

Aztán már az úton, miközben vadul, kétségbeesetten tekerte a pedált: Nem én követtem el… Hiszen nem én… nem én… nem én… De mégis…

A kecsketej lötykölődött a kölcsön kannában. A bánya mellett, az emelkedőn le kellett szállni a gépről.

Gyilkossá tett… Gyilkossá tettek…

Már lement a nap. Az omlásban csend volt. A partoldal hideg árnyékot vetett, néma volt odalenn minden, és sötét.

A táncosnő

Északról hoztam ezt a délies történetet sok évvel ezelőttről, emlékeimben. Egy nőt láttam táncolni a tengerparti város modern színházában, mediterrán tájról érkezett táncosnőt, barnát, karcsút, sötét hajút és olajos szeműt; áttetsző, vörös ruhában, mezítelen lábbal táncolt; a selyem hol úszott körülötte, hol rátekeredett, rásimult testére, melle barna bimbója ilyenkor átsütött az anyagon, s áttetszett dús öle is, csípőjének, combjának kecses vonala, háta, karja, nyaka kreolsága; de leginkább mégis a meztelen lába vonzotta a férfitekinteteket, a formás, izmos kis lábfejek, a lassan vagy sebesen forgók, ujjhegyre emelkedők, talpalók, toppantók, pörgők; a természetességükben szemérmetlenek.

Dob szólt, majd fuvola; dobos és fuvolás játszott a színpad mélyén, két fiatal férfi, törökülésben, hollófekete köpenyben, fejükön vörös fezzel. Lassan, halkan és tompán szólt a dob és éppen csak meg-megnyikkant a fuvola, amikor a nő befutott a színre, s megállt a mélykék bársonyfüggönnyel bevont háttér előtt a reá zúduló éles reflektorfényben. Állt ott a redőket vető, a testét beborító vörös selyemben, mezítláb, amitől oly titkokat rejtő, sejtelmes lett a csupasz vállról aláhulló kelme.

A nézőtér felmorajlott. Nők meglepett szisszenései, férfiak nehéz sóhajtásai hallatszottak át a tompa dobszón és a felsikkanó fuvolahangon. A táncosnő lehunyta a szemét, fejét kissé felvetette, és mintha álmunkból szállna fel, megemelkedett, széttárta karját, melyről, mint finom, puha denevérszárny, a selyem átívelt a derekához. Testén enyhe remegés futott végig, aztán a dob felerősödő hangjára, a fuvola bátorodó dallamára lépdelni kezdett emelt sarokkal, kecsesen, könnyedén. Lépdelt, lépdelt, mind fokozottabban kimozdulva a középpontból; amikor pedig szilajodott a ritmus, dereka megfeszült, majd hirtelen előrevetette felsőtestét, s ebből a hát-, fej- és karhajlásból pattant fel forogni; forgott, pörgött égnek emelt kézzel, égre tekintő arccal, szélsebesen. A vörös selyem, mint óriási lángnyelv lobogása, körülfogta, fellebbent róla, szabaddá tette barna bőrét, orsóként pergő lábait, sötét öle fölött lapos hasát, leheletfinom bordáit, feszülő keble bársonyát; sikkantott, jajongott a fuvola, fullasztóan, majd vérpezsdítőn szólt a dob; a fekete köpenyükbe burkolózott zenészek láthatatlanná váltak a színpad mélyén; csak a nő, a táncos égett barnán és vörösen az éles reflektorfényben.

Kiszáradt torokkal ültünk, s néztük őt. Izzó testtel, dobogó szívvel bámultuk táncát. Nőt, férfit egyaránt elöntött a vágy; csodáltuk, mint pompás virágot, a gyönyörű testet, a táncban felragyogót, a tökéleteset.

A zene ritmusa állandóan fokozódott, a kisdob és a fuvola voltaképpen egy zenekari crescendót idézett és variált; és a nő képes volt ugyanígy fokozni a táncot, fáradhatatlanul jutott feljebb s egyre feljebb az ostinatoritmus mind jobban emelkedő spirálján a szinte beláthatatlan csúcsig.

Mert a csúcs, ha nem volt is messze, távolibbnak tűnt, mint vélhettük volna; csaknem hihetetlennek tartottam, hogy a nő majd újra és újra ennyi erőt meríthessen a zenéből, s ily nagy szenvedéllyel növelhesse az eksztázist anélkül, hogy elfáradna; sőt azt kellett látnom, hogy gyönyöre gyönyört támaszt mindegyre, végeérhetetlen ez a tánc; s mi is szárnyaltunk vele soha nem tapasztalt kábulatban, a szépség áhítatában.

Történt akkor valami, amit eleinte észre sem vettünk, én sem igen emlékszem, hogy azonnal felfogtam-e: a terem közepén egyszer csak egy fiú jelent meg, sápadt, magas termetű, szőke kamasz; sötét öltönyt viselt, s ez az ünnepélyes öltözék kiemelte arca finomságát, alakja eleganciáját. Senki sem tudhatta, hogy az előadás alatt jött-e be, vagy valamelyik zsöllyéből állt-e fel, s indult el a színpad felé. Amikor a közelembe ért, rápillantottam, semmit sem akartam elmulasztani a tánc látványából, ám mégis jól emlékszem a fiú tekintetére: homályos volt, mint a részegeké, érzéki szája megvonaglott; a holdkórosok járnak úgy, ahogy ő ment a rivaldához.

Sokáig állt ott. Állt, amilyen közel csak állhatott a színpadhoz, és babonázottan nézte a táncosnőt, majd hirtelen – és ekkor voltunk kénytelenek odafigyelni rá – utat keresett, hogy feljusson hozzá. Eszelősen, egyre eszelősebben kutatta, hogyan juthatna át a proszcéniumon, felkapaszkodott a plüssel bevont korlátra, de lecsúszott, új lehetőség után nézett kapkodva, idegesen, lármázva és már-már kiáltozva; többen csitítgatták, igyekeztek eltuszkolni, lepisszegték, de ő hajthatatlan volt, míg végre is a jegyszedőnők teremszolgákat hívtak, akik, lefogták és kivezették…

A táncosnő mindebből semmit sem vett észre. Jajongott, sikoltott a zene, dübörgött a dob, ő pedig egész testében vonaglott, válla rázkódott, keble megfeszült, karját, fejét hátravetve forgott mezítelen lábbal, mezítelen talppal, a vörös selyemtől lángoló mezítelenségben, barnán, szédítően.

Aztán egy utolsó sikoly a fuvolán – és a test a dob lanyhuló, tompuló ütemére lelassult, a kelme ráborult a kebelre, csípőre, combra, és a nő kinyitotta szemét.

Halálos csend lett.

Mély, nehéz lélegzetek hullámzottak át ezen a csenden. A táncosnő visszaérkezett a földre, lepillantott a néma publikumra.

Az öröm és a boldogság tapsorkánja tört ki. Zúgott a taps, mint friss zápor a fullasztó hőség után.

A nő meghajolt, s eltűnt a kárpitok mögött. Az est második része előtt szünet következett.

Kinn az előcsarnokban kezdtünk magunkhoz térni. De az arcokon még ott ragyogott az iménti élmény fénye, csillogó szemmel nézték egymást nők és férfiak.

A büfénél álltam, amikor váratlanul felfordulás támadt, izgatott emberek siettek végig az oldalfolyosón, feltűnt egy rendőr is, majd fehér köpenyes orvos törte át magát a tömegen.

Talán valaki rosszul lett, s kihívták a mentőket, gondoltam könnyedén, noha a látvány alaposan lehűtött, kedvemet szegte. Meglepett valami megmagyarázhatatlan szorongás.

Még a szünetben megtudtam, mi történt. Az ilyen hír gyorsan terjed, idegenek adták tovább azonnal idegeneknek:

– Tudja, az a fiú! Az a gyerek, aki majdnem botrányt csinált!… Aki fel akart jutni a színpadra!…

Megölte magát a táncosnő öltözője előtt, a folyosón.

De hát hogyan?! Miként?!

A teremből kivezették, útjára engedték, azt hitték, elhagyta a színházat. Ő azonban meglelte a művészbejárót, hazudott valamit a portásnak, megkereste az öltözőt. Nekitámaszkodott a falnak, s talán éppen akkor, amikor a nő eljutott a csúcsra, amikor élesen sikoltott a fuvola, valamilyen szerzett kis pisztollyal szíven lőtte magát.

Meghalt, azt mondták…

Néhány soros levelet szorongatott a markában, a szenzációkat kedvelők rögtön azt is tudták, hogy mi volt a cédulán. A fiú idegbeteg volt, hajtogatták, csak hogy megszabaduljanak a nyomasztó titoktól. Csak hogy menten magyarázatot leljenek rá, megnyugtató magyarázatot. Belebolondult a nőbe, ennyi az egész. Kamaszkori hisztéria. Sajnos tragikus végű…

Az előadás folytatódott. Kicsit hosszabb volt a szünet, de senki sem ment el, valamennyien visszatértünk a nézőtérre. A két, fekete köpenyes zenész ismét elfoglalta a helyét a mélykék függöny előtt. Piros fezük, öltözékük egyformává tette őket.

A nő ugyanabban az áttetsző selyemben jelent meg. Új dallam kélt a fuvolán, más, de mégis az előzőhöz hasonló. Változatlanul ostinatoritmus volt, de senki sem unta, s hevítő lett megint a tánc. Tekintetünket egy pillanatig sem tudtuk elvonni a színről. Szállt, úszott a vörös selyem, mellünkben dübörgött a dob, érzékeinket felkorbácsolta a fuvola éles hangja. Kezét nyújtotta felénk, karját tárta ki, combját villantotta fel, keblét feszítette – s meztelen lábával forgott előttünk, kínálta, elvonta testét, mosolyát, eltűnt a sötétben s felbukkant a fényben a nő. Gyönyört támasztott, és gyönyört fokozott újra, a tánc gyönyörét, a test gyönyörét, a szépség gyönyörét a fénysugárban.

Másnap az újságok írtak az esetről, a fiúról, aki megölte magát. Tizenhét éves volt, diák, már többször járt a színházban, idejét azzal töltötte, hogy elment csodálni a nő táncát. A pisztolyt valószínűleg csak azon az estén vitte magával; azt még homály fedte, hogy miként jutott hozzá. A lap nem közölte, hogy a fiú már más alkalommal is botrányt okozott volna, hogy más estéken is zaklatta volna a nőt. Gyilkossági szándéka nem lehetett, bizonyság rá a búcsúlevél. A papíron, amit halála pillanatában a kezében találtak, ez állt: „Megálmodtalak, s most látlak is, de félek, soha nem leszel az enyém, tudom, tudom, hogy soha nem lehet enyém a tökéletesség, már tudom, hát mire várjak?”

Vallomása szerint az anya a fián nem vett észre semmi különöset. Tanulmányaiban ugyan nem jeleskedett, de szolid volt, szófogadó. Nem igaz tehát, hogy idegbeteg volt. Az apa megrendülten, összetörten csak azt hajtogatta az újságíróknak: „Később… később nem vette volna ezt ilyen komolyan… Ha eltelik néhány év … Ó, hogy miért is nem várt néhány évig?!… Néhány év… és már nem esett volna ennyire kétségbe…” Arra a kérdésre, hogy ő is látta-e táncolni a nőt, nem felelt, csak nézett maga elé, mint aki nem hall semmit.