Napfényes Granada

 

A táncosnő

 

Kemény fiúk

Barabás a sarkon megint rosszul vette a kanyart, a Lada hátsó kereke súrolta a járda szegélykövét. Bosszantó ügyetlenség, különösen, ha az embernek jó harmincesztendős a jogosítványa. De talán a fáradtság. A kimerültség, a figyelmetlenség így délután hatkor. Az egész napi munka után. Barabás mégis inkább a szűk, éles szögben torkolló utcát hibáztatta, képtelenség tisztességesen bekanyarodni, ha mások egészen a sarkon parkolnak; persze ki törődik a többi autóssal, boldoguljanak, ahogy tudnak.

Máskülönben kellemes utca volt; családi házak, négy-öt lakásos villák előkertekkel, a járda fölé hajló orgonabokrokkal (már csak napok kérdése, és kibomlanak a fehér meg lila virágok, és bódító illatuk betölti az egész hegyoldalt), a kerítések mögött mélyzöld fenyők, karcsú nyírfák – Barabás megkönnyebbült, amikor a szmogból, a város piszkából és zajából ide hazaért.

A kaput ma sem nyitotta ki a felesége. Persze. Ma sem.

Amit Barabás leginkább utált: megállni a ház előtt, kiszállni, kitárni a kapuszárnyakat, kinyitni a garázsajtót, visszacaplatni a Ladához, beülni, újra kikanyarodni az úttestre, hogy behajthasson végre a ház alatti kocsiszínbe.

Dudált. Járatta a motort, indexelt, nyomkodta a dudát szakadatlan. A kutya szalad ki farkcsóválva a vasrácshoz, lompos, nagy pofájú, fekete snaucer, vinnyogott, türelmetlenül vakkantgatott, ugrált örömében.

Megjelent nyomában az asszony is. Már régen itthon lehetett, látszott az öltözékén: hosszú indiai ruha, saru, és a haja feltűzve; biztosan a rajztáblája mellől bújt elő, de ki tehet róla, hogy megzavarták, miért nem nyitja ki a kaput időben? Intett a bukszusok közül, hogy nyugalom, jön már; vékony testére tapadt a mintás kelme, alatta a melle szabadon ringott; Barabás annyi idő elteltével is mindannyiszor megkívánta ilyenkor, s egyszeriben elmúlt ingerültsége; igaz, ami igaz, még mindig tetszett neki a felesége. Csak ne nyomta volna el a vágyát az a sok napi gond; csak ne teperte volna érzelmeit két vállra a fáradtság. Ezekben a délutáni pillanatokban azonban, amikor hazaérve meglátta Nórit, jólesően tapasztalta, hogy változatlanul kellemes hatással van rá a látása: tetszik az arccsontja, a barna haja, a szája íve, a csípője meg a meztelen lába a saruban.

Behajtott a kinyitott kapun, fékezett, letekerte az ablakot, és kinyúlt Nóri kezéért.

– Ne haragudj, de gyűlölök kaput nyitni!

– Tudom – fogadta kegyesen a kézcsókot Nóri. – Ismerlek, mit akarsz! Gyűlölsz kaput nyitni, gyűlölsz ágyazni, gyűlölöd, hogy nő a fű a kertben, és le kell nyírni. Tudom, drágám. De mindez megoldható, mert itt vagyok én. Egyébként hozathatunk az NSZK-ból távirányítású kapunyitót. És akkor csak megnyomsz itt, a műszerfalon egy gombot…

– Egy puszit!

– Ó! – Az asszony behajolt az ablakon. – Fenn dolgozom a szobámban, onnan futottam le, el kell készítenem néhány ruhatervet a nyári produkcióhoz, úgyhogy csak a vacsoránál találkozunk…

– Jó illatod van. Mindig olyan jó illatod van…

– Te meg csupa bagószag vagy!

– Milyen lehetnék? Ma is elfogyott másfél csomaggal.

– Ha lehetne, akkor ma már ne. Csak vacsora után. Egyet. Megígéred?

– Esetleg nem akarsz beülni ide mellém diskurálni?

Nóri nevetett, ellökte magát a kocsitól; a motor járt halkan, duruzsolva; Barabás kapcsolt, beereszkedett a garázsba. Az asszony becsukta a kertkaput.

– Andris beszélni akart veled, már nagyon várt – szólt a férje után a fűbe ágyazott betonlapokról, miközben a kutya ide-oda rohangált köztük lihegve, ficánkolva, a gazdi kezét nyaldosva, ugrálva, körülfutkosva a Ladát.

– Andris? Fenn van?

– Elment a haverjához.

– Tanult rendesen?

– Még át kell vennie a matekot, de azzal megvárt téged. Elvitt néhány videokazettát, átmásolnak valamit, nyolcra itthon lesz.

– Hát akkor majd nyolckor. Nekem is dolgom van még… – Barabás megtett annyit, hogy bezárja a garázst. – Eriggy már, jól van! – kergette el szelíden a kutyát. Az eb a kezéért kapott, játékosan harapdálta. – Nézd már, hát bepiszkítod a ruhám!

Az asszony mondani akart még valamit, nem tudta, belevágjon-e, megelőzze-e a fiát.

– Andris reméli, hogy a segítségére leszel.

– Mikor nem segítettem neki a matekban?

– Másról van szó.

– Baj van? – állt meg Nóri előtt a férfi. A betonból öntött, rücskös rézsűn most alacsonyabb volt a feleségénél, s ettől köpcösnek tűnt, noha csak erős felsőteste, széles válla miatt tetszett kövérnek. Az évek során ugyan némi pocakot eresztett, de még ügyesen titkolhatta a bő zakó alatt; csípője megmaradt fiúsnak, és a haja is csak a halántékánál őszült. – Mi a baj?

– Maholnap sorozás.

– Micsoda?!

– Csodálkozol, ugye? Bizony, sorozásra megy.

– A mindenségit! – derült fel a férfi. – Hát ezt is megértük!

Nóri nem tartott vele, komoly maradt, sőt elöntötte az aggodalom.

– Nem érted? Besorozzák katonának!

– Dehogynem értem! Katona lesz. Katona lesz ő is. Ez így van rendjén.

– Viccelsz?

Miért gondolod, hogy viccelek? Ott aztán megtanítják a gyerekeket!

– A fiadról van szó!

– Na és?

Összevillant a tekintetük. Örökösen versengtek a fiuk kényeztetésében, féltékenykedésük minden szíre-szóra fellobbant. Barabás megérezte a vészt, ha nem tart Nórival a kétségbeesésben, csúnyán alulmaradhat. Szerette volna félbeszakítani ezt a kezdődő vitát; fáradt volt, és szomjas. Indult. De az asszony szavai megakasztották.

– Andris bízik benne, hogy kieszelsz valamit a felmentésére.

– Én?!

– Sokféle kibúvót lehet találni.

– De én mit tehetek? Nem vagyok hadügyminiszter! Sem kiegészítőparancsnok! Semmiféle összeköttetésem sincs, ezt te is jól tudod. Mit képzel a kölyök, hogy én…

– Andris nem akar katona lenni! – szögezte le Nóri. – És én nem is engedem!

– Nem is engeded? Hiszen nem rajtad áll!

– Nem fogom odaengedni!

– Oda? Mulatságos vagy, ne haragudj, de… – Elhallgatott. Ajaj! Nehéz lesz. Látta a felesége riadt tekintetét, megsajnálta, feljebb lépett a rézsűn, megcsókolta az arcát. – Na. Ne izgasd fel magad. Nem ma kell eldönteni…

– Tévedsz. A sorozás itt van a nyakunkon, oda már olyan papírokkal kell menni, amikkel felmentik.

– De miféle papírokkal?

– Szólsz Dominikának, ezt én már kieszeltem.

– Á, vagy úgy! Te már kieszelted. Anélkül hogy megbeszéltük volna, te már… – Meg volt sértve. Nóri önállósítja magát, Nóri le akarja őt körözni Andrisnál. – És ha szabad kérdeznem, mi köze a sorozáshoz Dominikának?

– Ő mindent megtehet. És neked meg is teszi. Neked. Ha kéred. Biztos vagyok benne.

– Mi a fenét tegyen meg? – Barabás kezdte elveszteni a türelmét. A felesége soha nem szívelte Dominikát, az ő régi szerelmét, aki aztán férjhez ment egy közös barátjukhoz, és azóta nem illik erről a hajdani kapcsolatról beszélni. Dominika tüske Nóri szívében. Kedélyes, nagyvonalú nő, kórházi főorvos, fülorr-gége. A férje sebész. Jól élnek, van két lányuk, a nagyobbik Andrissal egyidős.

– Dominika Andris minden nyavalyáját ismeri kicsi kora óta, és…

– Andris egészséges.

– És az allergia?

– Sohasem panaszkodik.

– Andris allergiás, ezt neked is tudnod kell. Emlékezz csak: szénanátha… Na és ha megcsípte egy darázs? Olyan ödémás lett mindig, hogy alig tudtuk megmenteni. Hányszor szaladtunk vele Dominikához?

Nem kellett volna, de Barabás vitába szállt:

– Óóóó! Szerencsére sosem volt tragikus a helyzet!

– Arra csak egy anya emlékszik! Arra csak én emlékszem igazán, hogy mennyi baj volt vele kicsi korában. Hol voltál te mindig? Kiküldetésben meg…

– Jó, rendben, akkor se akard beteggé tenni!

– Nem teszem beteggé. De azt sem akarom, hogy szerencsétlen legyen! Ahogy ott bánnának vele!…

– Én is kibírtam.

– Ezt hagyjuk!

– Az apám is kibírta, pedig ő megjárt két háborút is. A nagyapám is…

– Meg Árpád apánk is!

– Szellemes vagy!

– Te meg közönyös!

– Muszáj ezt most itt a kertben megbeszélni?

– Ha egyszer felbosszantasz az ellenkezéseddel!…

– Nem ellenkezem, csak szeretném okosan megértetni, hogy…

– Nem érdekelnek az érveid! Felhívod Dominikát, és ő majd intézkedik!

– Felhívod! Felhívod! Persze, felhívom és megkérdezem, hogy mi a realitása…

– Realitás! Mindennek van realitása, csak akarni kell! Nézd, lehet, hogy Andrisnak nem sikerül valami fényesen az érettségije…

– Hát az bizony lehet.

– Nagy a gyanúm.

– Matekból szörnyen áll. A magyart meg egyenesen utálja. Vitatkozik velem a költőkről, hogy miért kell neki tudni, mit írtak, mikor éltek, kit vettek feleségül… mert arra aztán neki semmi szüksége sem lesz az életben. Tudniillik, hogy nem adnak érte pénzt. Mert őt csak az érdekli, amiért pénzt adnak, és ezt nem én ültettem el benne, nem én!…

– Szóval én. Ha nem te, akkor én!

– Nem. Nem te. Lehet, hogy te is, lehet, hogy én is, de elsősorban ez a rohadt világ. Ez a rohadt, anyagias világ. Ez a rohadt, korrupt élet.

– Na, erre nem érek rá. – De mielőtt otthagyta volna Barabást, még azt mondta: – Ha nem veszik fel az egyetemre, márpedig a felvételéhez csoda kellene, hát azonnal behívják katonának, ezért kell a felmentés. Érted? Érted már?

– Nem ártana Andrisnak, ha ráncba szednék ott, a seregben!

– Ne akard a vesztét!

– Nem is férfi az, aki nem volt katona! – próbálkozott kedélyesre hangolni a vitát Barabás. Szerencsésebb lett volna, ha hallgat, de most már csak dacból is folytatta; dühítette, hogy Nóri ennyire a szárnyai alá veszi a fiút, s ezáltal őt kirekeszti a fiókadédelgetésből. Ha már így van, rá is játszhat. – Tudod, minek tartották az olyat, aki nem vált be?

– A férfiasságnak más bizonyítéka is lehetséges, hogy emlékeztesselek! – vágott vissza Nóri. – Teszek rá, hogy a fiamat csak azért tartsák férfinak, mert megtanult szalutálni!

– Szalutálni! – nevetett rosszkedvűen Barabás. – Mi az, hogy szalutálni?!

Csaknem haraggal váltak el. Nóri faképnél hagyta; felsietett a rózsalugassal befuttatott lépcsőn a házba. Barabás lassan ballagott utána. A kertben már nyíltak a tulipánok, friss leveleket hajtottak az évelők, magukhoz tértek a bokrok, virított az aranyeső. Még valamikor az első években tervezték meg a virágokkal, cserjékkel teleültetett halmokat; sziklák tövén kövirózsák, portulácskák zöldelltek, borostyán futotta be a hajlatokat; mindez az asszony keze munkáját dicsérte. Nyáron üde park fogta körül a házat. Barabás rajzai alapján építették az otthonukat: tágas nappali, hálószobák, műterem, kétszintes beosztás, terasz. Akkoriban, a hatvanas évek végén még olcsón megúszhatták. Nórinak akadt egy kis atyai öröksége, abból vették a házhelyet; aztán kölcsönök, önerő, baráti segítség (kaláka), családi összefogás; még csupa üres telek volt itt, nagy, gazos parlagok terültek el a hegyoldalban. Aztán tíz év múlva már utcák keletkeztek, annyi lett a ház. Andris abban az évben született, amikor bevégezték a munkákat; Nóri a terhesség utolsó hónapjaiban már az új lakásban rendezkedhetett. Barabásék szerettek volna egy kislányt is (vagy kettőt!) – három gyerek, így képzelték, de Nóri éppen kezdett befutni a szakmájában, már az is nagy kiesésnek számított, hogy Andrissal otthon maradt. Nemcsak a színházban tervezett kosztümöket, de a filmhez meg a televízióhoz is hívták, nem kockáztathatott. Gyerek vagy hivatás. És a pénz is kellett a részletek törlesztésére, kellett kocsira, kettőre is Nóri vidéki útjai miatt. A hetvenes években mindez még előteremthető volt, de azért megelégedtek Andrissal. Barabásék egy ideig nevetve mesélték barátaiknak gyermekük aranyköpését; amikor valamelyik nagynéni megkérdezte egyszer, hogy nem szeretne-e testvérkét, Andriska gondolkodás nélkül rávágta: „Hogyne, hogy aztán majd szoronkodjam vele a hátsó ülésen!” Mármint a Skoda – mert akkor Skodájuk volt – hátsó ülésén.

Barabás tudta, miért nyugtalan most Nóri; ők hárman a gyerekkel nagyon összenőttek. Szinte sohasem hagyták magára a fiút, noha az asszonyt néha napokra elszólította a munkája valamelyik vidéki produkcióhoz, de akkor a férfi úgy intézte a dolgait, hogy Andrissal lehessen. Mindenhová magukkal vitték: a győri, szolnoki vagy debreceni bemutatókra is, ahol illett Nórinak megjelennie. A gyulai szabadtéri játékok idején a fürdőszállóban vettek ki lakosztályt, oda szöktek vissza még éjfél előtt a bankettről: aggódtak a gyermekért. A fiú persze édesdeden aludt, mit sem törődve szülei távollétével. „Jól aludtál, Andriska?” „Jól, amíg meg nem jöttetek!” Később nehezen szokták meg, hogy kamaszodván Andrisnak külön útjai lettek, hogy szívesebben járt a haverokkal, mint velük; kitiltotta őket az iskolai évnyitókról meg évzárókról, és az utóbbi időkben már a hétvégeket is inkább másokkal töltötte el. Barabásék soha nem tudtak nyugovóra térni, míg haza nem ért ezekről a szombat esti bulikról. Akár éjjel kettőig is virrasztottak; Nóri minduntalan az ablakhoz futott, ha neszt hallott a kapu felől; őszintén szólva Barabás szívét is szorította a félelem, ahogy teltek az órák, rémképeket látott, de azért nyugtatgatta a feleségét, ám csak akkor könnyebbült meg, amikor végre zörgött a kulcs a zárban, és megpillanthatta a fia vigyorgó képét. „Na mi van, ti még fenn vagytok? Irtó jó volt…” „Csak nem ittál?! – tört ki ilyenkor az asszonyból az idegesség. – Csak nem itattak?!” „Á” – és egy ingerült elfordulás, ez volt a felelet az aggodalomra. „Szóval ittatok? És mit? Sört? Töményet?” „Semmit sem ittunk, mit ittunk volna?! Á, hagyjatok!” „Na jó, hagyd – szólt közbe mindig Barabás, mert a rettegése már elszállt. – Menj, feküdj le szépen, fáradt lehetsz…” Aztán már négyszemközt a feleségével: „Mit akarsz tőle? Tizennyolc éves. Tudod, hogy én tizennyolc éves koromban már…” „Tudom, de nem érdekel!…”

Hát igen, gondolta most Barabás, amint Nóri után felballagott a házba a rózsaágak tüskéitől óvakodva a bejárati lépcsőn, Andris annyi idős, mint én, amikor…

Hallotta, hogy a felesége odafenn becsukja maga után a féltetős manzárd ajtaját; ott szeretett dolgozni, hiába csináltak műtermet nagy ablakokkal. A műterem lomtár lett, télen ott állt a pingpongasztal is, meg Nóri oda rakta be egy öreg, hatalmas szekrénybe a szezonról szezonra eltett ruhaneműt. Ez volt a rumliszoba, de a házban máshol rend és tisztaság honolt.

Barabás nekivetkőzött; langyos volt a májusi délután. A kitárt konyhaablakon besütött az alkonyi nap. Hideg sör a jégről. Egy falat kenyér, egy falat kolbász, habzó sör… Barabás sejtette, hogy ma már nem dolgozik. Hozott haza munkát a tervezőintézetből, de ma már nem fog semmihez. Nóri felzaklatta. Ez az egész katonásdi kizökkentette. A gyerekkel mindig probléma van, és soha semmi nem történhet meg egyszerűen. Mindig komplikálni kell. Mindig bele kell avatkozni a dolgok menetébe, mindig valami mást kell csinálni, mint ami természetes. Döntötte le a hideg italt a torkán; fogta az üveget, átment a nappaliba, belevetette magát az egyik, fehér műszőrmével borított, mély fotelba. A dohányzóasztal üveglapjára állította a palackot, a derekára csúszott, felrakta lábát az asztalra, mint diákkorában, ha lustán nekiült az olvasásnak.

Ezek nem is olvasnak.

Ezek nem is olvasnak! – jutott eszébe, és egyszeriben elkezdte gerjeszteni magában az indulatot Andris ellen. Ez az Andris nem venne kezébe egy regényt, hacsak nem sci-fi; a verseskönyvet undorral löki el, micsoda ostobaság költeményeket írni! A napilapok érdeklik, a politikai hírek meg a műszaki folyóiratok, kódokkal teli brosúrákba tud belemélyedni, angol szövegeket üt be a számítógépbe; videokatalógusokat böngész, ismeri a legújabb nyugati filmtermést, és persze nézi is kazettáról azokat a szörnyű történeteket, amelyekben ütik-vágják, kaszabolják, „szadizzák”, gyilkolják egymást különböző rémséges alakok és lények.

Na, majd ott benn, ott aztán!…

Szokásos aggodalma helyett egyszeriben valami furcsa káröröm szállta meg: majd Andris is megtanulja, amit valaha ő… amit apái, nagyapái. Ő sem úszhatja meg!

De azért féltette is. Ellenkezett a feleségével, ám valójában beleremegett a lelke, hogy csemetéjét a nagy védettségből azoknak a kemény fiúknak a markába engedje. Ha minden menne a maga útján, beletörődne. De hogy ő döntsön, hogy az ő kezébe legyen letéve Andris sorsa?! Nóri feladta a leckét. Ők ketten, Nóri és a gyerek alighanem már megbeszélték egymás között, hogy apa mindent elrendez. A fiú követelődző lesz. Nóri meg tántoríthatatlan.

Barabás ismerte önmagát. Még soha, semmikor sem tudta visszautasítani a kölyök kérését. És Nórinak is engedett mindig.

Pedig ha a gyereket úgy jó alaposan elkapnák odabenn!…

Barabás itta a hideg sört, kellemes zsibbadás járta át a testét, az enyhe mámortól könnyű álmosság szállta meg, szemét le-lehunyva elábrándozott azon, hogy a seregben milyen talpraesett fiatalembert faraghatnának az ő elkényeztetett gyermekükből. Senki sem vinné ágyába a reggelijét, nem tenne eléje szendvicsekkel teli tálcát a televízió főműsora alatt, nem rakodnának utána, nem szednék össze szerteszét dobált holmijait. Kicsit az orrára koppinthatnának. Egész kis vagyon van felhalmozva Andris szobájában: teljes Commodore apparátus monitorral, printerrel. Ott hever az a sok magnószalag, mágneslemez, kazetta. A video. Megvette Andrisnak a videót is, nehogy máshoz járjon filmet nézni. Egész este harsognak azok a klipek. Most meg egy Simpson motort szeretne. Egy motort! Más se hiányzik…

Barabás nézte a fenyőket a kertben a nappali nyitott ajtaján át. Szép alkony volt, az ezüstfenyők kékeszöldje kiütközött a friss pázsit élénk mezejéből. Csend volt a házban, Nóri bezárkózott a szobájába; Barabásnak nem volt ereje feltápászkodni a fotelból.

Csak ne kellene mindig dönteni, csak ne kellene valamit mindig elintézni, ne kellene beavatkozni a dolgok természetes menetébe!

Ott nem kellett dönteni. Parancs volt – és engedelmesség. Egyszerű volt.

Szépek a fenyők, az idén megint sokat nőttek, állapította meg Barabás, amint ült, és bámulta a kertet. A kertjét. Ezt a szépen gondozott parkot.

Gondolhatta volna ő valamikor is, gondolhatta-e abban az időben, hogy ilyen házban fog élni? Hogy ilyen pompás, zöld fenyők, nyírott gyep, sziklakertecskék és virágszigetek veszik körül?

A fenyők. A fenyők a laktanya mögötti domboldalon.

Satnyák voltak, kopasz törzsűek; tűlevéllel volt tele a talaj. Alkonyatonként gyantaillatot hozott a szél…

 

––––––––––––––––––––

 

A laktanya kerítése, mint akármely táboré, rücskös, betonoszlopok és szögesdrót, és a kapun átlátszó drótháló, meg azok az erős fényszórók a kátrányozott oszlopokon. Százméterenként ezek a póznák; s a szögesdróton túl az elvadult, gyommal benőtt árok, aztán az országút, s benn az épületek: háromemeletes dobozok, zöldre mázolt ablakkeretekkel, de ott voltak a régi barakkok is; az udvar gödreiben eső után víztócsák csillogtak, meszelt téglákkal rakták ki a katonák az utak szegélyét. És a harckocsiszín, a lövegszín, a gépkocsiszín. A garázs a betonkifutóval a hátsó kapunál. A kantin alacsony épülete, a latrinák, a bűzlő árkokat elfedő akácágak; s mindezen túl, a kerítés szögesdrótján túl az erdő, a cserjés és fentebb fenyők…

 

––––––––––––––––––––

 

Akkoriban naplót vezetett. Vett a kantinban egy iskolai füzetet, ráírta: KATONASÁG, 1950.

Abban a zöldre mázolt ládában őrizte mindig, amit a nagybácsikájától örökölt, azzal vonult be negyvenkilencben, a zöld katonaládával. Az ágya alatt tartotta az aknavető század 21-es szobájában, ahol…

Ivott, kortyolgatta a sört. Már elütötte a szomját, keserűnek érezte az italt. Meg is melegedett a kezében.

Nézte a fenyőket, nem tudott tőlük szabadulni.

Az a forró május ezerkilencszázötvenben…

Barabás a fotel mélyébe süllyedt.

Azért azok kemény idők voltak, gondolta a söröspohárba bámulva.

 

––––––––––––––––––––

 

„…Tinnye.

Hajnalodik. Lassan, ütemesen megyünk az országúton. Trapp, trapp… egy-kettő! Egy-kettő! A vető kezd nehéz lenni, a menetfelszerelés húzza a vállamat. Ide-oda cserélgetem a csövet, a bal vállamon kevesebb ideig bírom, meg azt a puska is húzza. Átmegyünk egy falun, hajnal, de már mozgolódnak az emberek, szekér zörög el oszlopunk mellett. Csend van, csak a lépéseket hallani: trapp, trapp, trapp…

Szorít a csizma, fel fogja törni a lábam, érzem, dörzsöli a sarkamat.

Eddig hat kilométert tettünk meg a riadó óta. 02-kor ébresztettek. Tegnap őrségben voltunk, a mi századunk meglehetősen fáradt. A menetfelszerelés az aknavető csövével, talpával vagy állványával, kinek mi jut, 40 kg.

Világosodik. Tinnye közepén öt gépkocsi, felvesznek bennünket. Egy disznólegelőre hajtunk be. Gépkocsiról! Harmatos a fű. Tüzelőállásba helyezzük a vetőket. Lassan kel a nap, a szemhatáron eloszlatja a felhőket.

Hét óra felé befut egy Super a konyhával. Szalonna, kávé. Rövid pihenő. Leveszem a csizmámat: a bal sarkamon kezdődő vízhólyag, egyik lábujjamról már le is jött a bőr.

Kilenckor parancs a felszerelésre. A zászlóalj biztosított menetben megindul Tök irányába. Elöl a felderítők, terepkutatók, aztán a lövészek, majd a zöm: géppuskások, aknavetősök, híradósok. Végül a hátvédek. Meleg van, perzsel a nap, kigomboljuk a zubbonyt, rúgjuk a port. Pihenő után mindig rosszabb. Bicegek. Elérjük a következő községet. A kapuban asszonyok, gyerekek. Meghúzzuk a lépést; dől rólunk a veríték, irtózatos a májusi hőség. Nem kaptuk meg a nyári zsávolyt. Posztóban vagyunk, utászcsizmában, tele teherrel… De azért ugratjuk a lányokat. Ott viháncolnak a járdán, összebújnak, vihognak…

Nagyon hosszú ez a falu. Végre szántóföldek között megyünk. Zsámbék után másodrendű műút. Már csak húzom a lábam, mindkét sarkam ég, de előttünk az út a végtelenbe vész. Dől a felhőtlen égből a meleg. Megtettünk harminc kilométert, 11 óra. Nem akarok lemaradni, de nehezemre esik minden lépés. Nem gondolok semmire, gépiesen rakom a lábam: egy, kettő, három, négy… tizenöt… harmincegy… hetvenhárom… kilencven… Ezerig. Kétezerig számolok. Az utat nézem magam előtt, a száraz, poros köveket, a csizmákat, hallgatom az ütemes trappot. Ketten már kidőltek, lemaradtak az árokparton, az egyik elájult.

Végre pihenő. Megvizsgálom a lábam állapotát. Sarkaimon nyers hús, égeti a levegő. Száraz a szám, de nincs víz, a cél pedig még messze van. Csurom izzadság az ingünk, átázott még a zubbonyom is.

Felszerelés, indulás. Borzasztó felvenni a sebes lábra a csizmát. Néhány kilométer után a tizedes átveszi tőlem a vető csövét, így kicsit könnyebb. Mégis alaposan lemaradok az egységtől. A sántikálás miatt hasogat a csípőm. Legalább egy korty vizet ihatnék!…

A zászlóalj egyik viponja utolér. Megállítom, felkéredzkedem. A sofőr bevisz a déli táborhelyig.

12 óra. Egymás után érkeznek az egységek. A viponokat az árnyékba terelik, minden alosztálynak kijelölt helye van. Mezítláb mászkálok a fűben – mintha a felhőkben járnék!

13 óra. Megérkezik a Super az ebéddel. Bableves, túrós tészta. Közben kapunk egy futó záport, nem bánjuk, frissít. Az eső a csajkáinkat is elmossa.

Ötig pihenő.

A nap ismét kisüt; valahonnan vizet is szerzünk, mindenki úgy vedel, mintha száz éve nem ivott volna.

17 óra. Felszerelés, indulás. Sebes lábbal is bírom néhány kilométernyit. Csurog rólam a víz a hőségtől, sajog a vállam, de a többiek is így vannak. Mégis menni kell. Alkonyatkor már alig húzom magam, de nem lehet elmaradni. Segítenek a tisztesek, a bicegők csoportja egyre nől.

Telki után viponok szednek fel bennünket. Csak a rajparancsnokok bírják még, ők alig cipelnek valamit. Negyvenkét kilométer van a hátunk mögött.

Az éjszakai táborhely hatalmas vadaskert. Az erdészlak melletti tisztáson éjszakázunk. Az erdész az imént érkezett meg duplacsövű puskájával. Elkészítjük az alvóhelyet a szabadban. Megtisztítjuk a fegyvereket, s eldőlünk, mint a zsák.

Arra ébredünk, hogy zuhog az eső. Nagy kavarodás.

– Riadó! Öt perc múlva sorakozó!…

A parancsnokság úgy döntött, hogy bemegyünk Nagykovácsiba.

22 óra. Sötétség, esik az eső. Álmosak és fáradtak vagyunk. Átkozódunk. Nagykovácsiban a vendéglő egyik termében kapunk helyet. Leheveredünk az olajos padlóra, meg se várjuk a vacsorát, alszunk.

A napi teljesítmény 48 km.

04. Ébresztő. Felszerelünk, indulunk. A lábam semmit sem javult, de nem szállhatok kocsira. A hegyeken keresztül visz az utunk. Keskeny ösvényeken kapaszkodunk; az alhadnagy segít a cipekedésben. Araszolva érünk fel a hegyre.

Tíz perc pihenő. De máris alszom. Arra riadok, hogy az alhadnagy biztat. Most lefelé ereszkedünk a hegyről, ez talán még rosszabb, mint felfelé. Reszket az inam, ahogy tartom magam meg a terhet. Kétszer is megpihenünk. Egy tisztáson érem be a századot.

A parancs szerint a lőtér felé kerülünk, onnan jutunk be majd a laktanyába. Innen már nagyon keserves az út. Úgy érzem, soha nem érek célba.

Lövészet. Mindenki reszket a kimerültségtől, alig találunk a tábla közepébe. A jelzők folytonosan meszelnek.

Aki végzett, végigdől a füvön, és máris alszik. Heverünk, mint a hullák. Eldördülnek az utolsó lövések, csend. Senki sem mozdul. Széttárt karokkal, hason, hanyatt fekszenek az emberek. Mint akiket lekaszaboltak.

Süt a nap.

Valaki az árokhoz kúszik, békanyálas víz áll a mélyedésekben. Int, többen követik. Kúszunk a víz felé. Hason fekve isszuk a pocsolyaízű, hűs vizet.

Másfél nap alatt hatvan kilométer posztóban, teherrel, fájós lábbal, víz nélkül. Hatvan kilométer! De megtettük…”

 

––––––––––––––––––––

 

Az a forró május ötvenben, gondolta Barabás. Ivott; a sör habja már a pohár oldalára száradt. Hm! Ha elmondaná a fiának ezt a menetgyakorlatot, az csak legyintene. Nevetne. „Hagyd ezeket a dumákat, tudom, negyvennégyben meg tankcsapdákat ástál, szemedbe vágta a szél a havat, szenvedtél, tudom, tudom, tudom…”

Barabás tisztán látta most azokat a májusi napokat, még a hőségtől megperzselődött, száraz, árokparti füvek szagát is érezni vélte. Az a pilisi táj, azok a hegyi csapások, a fák gyökerei közt botladozó szakasz… Az az esős éjszaka a vadaskertben… Az álcázás miatt benedvesített és porral beszórt rohamsisak, meg ahogy a vipon rázkódik a horhosban… Aztán a babkonzerv, a felnyitott dobozból csak úgy hidegen, mert az ember farkaséhes…

Döglesztő volt másfél nap alatt megtenni hatvan kilométert.

Persze voltak döglesztőbb helyzetekben is férfiak, mondjuk, a háborúban. Ott aztán igen! Ahogy a nagybátyja is az elsőben…

„Meglőtték a jobb karomat, folyik piros vérem…”

Ezt énekelte mindig Barabás nagybátyja, ha felhajtott egy-két pohárral, mondjuk, az ünnepek estéin vagy Szent Istvánkor, a búcsúban. Elérzékenyült, a szeme megtelt könnyel. „Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem…” Szelíd, jóságos ember volt; amikor megjött a háborúból, tizennyolcban, azt hitték örök életére nyomorúságosan fogja tengetni az életét, de elvégezte a mosonmagyaróvári gazdasági iskolát, ispán lett egy uradalomban, szerették a pusztán az emberek, tudták, hogy sebesülései miatt nem is vállalhatna más munkát. Kerékpárral járta a mezőt, cejgruhában, átzsírosodott filckalapban, botját a bicikli vázához kötözte cukorspárgával. Lábszárvédősen, bakancsosan tekerte a pedált a dűlőkön, a térde alatt is golyó érte; a jobb karját csak félig-meddig tudta felemelni, kezét úgy ejtette rá a tárgyakra, a kerékpárja kormányára is, mintha nem is lennének inai. Azokon az augusztus végi búcsúkon ott ült nyakkendősen, simára fésült hajjal, mellényes öltönyében a lombsátor alatt, a nagykocsma udvarán, átfogta a felesége vállát, és meghatottan énekelte: „Gyere, kisangyalom, kösd be, csókjaiddal gyógyítsd meg a szenvedő szívemet…”

A háború kellős közepén jártak azon az őszön, amikor az oroszok ellentámadásba kezdtek Novo-Alekszejevónál. Puhalló tábornok megpróbálta visszaverni az offenzívát, de Ivanov tábornok erős seregekkel jött rájuk, Barabás nagybátyja a közösöknél szolgált; tizennégyben sorozták, kiképezték Bécsújhelyen, és vitték a frontra.

Novo-Alekszejevónál azokban a hetekben, amikor Puhalló visszavonulást rendelt el csapatainak, a frontra vetett zsellérfiú egy szántóföldön harcolt a bajtársaival. Szemben velük a muszkák sokasága, de kitartottak. Fedezték az elszakadó hadmozdulatokkal távolodó ezredeket. Bécsi születésű hadnagyuk csak az utolsó pillanatban adta fel az állásaikat.

– Zurück, emberek, zurück, schnell, schnell, zurück!…

Éppen csak felugrott ő is a fekete rögök közül, máris elzuhant; talán a többiek észre sem vették, a hadnagy sürgette a katonáit, süvítettek a vezényszavak, ő meg ott feküdt sebesülve; hajnal volt, szürke hajnal, és szürke köd terjengett a talaj közelében.

Dumdumgolyó roncsolta a lábát.

Meg sem hallották a segélykiáltásait a nagy csatazajban. Megpróbált mászni, kimászni az útra, de nem jutott messzire; az oroszok elözönlötték a szántást, csaknem eltiporták; látták, hogy mozog, odalőttek. Pedig kiáltott is a föléje magasodó katonának, hogy ne, ne!… A szerzsantja meg fel is ütötte annak a muszkának a puskáját, de már későn. A karját érte a lövés. Ez is dumdumgolyó volt.

Előre-hátra táncolt a front. Ő ott feküdt a senki földjén két nap, két éjszaka. Elgyöngült a vérveszteségtől, szomjúság kínozta, tehetetlen volt. Elvesztette az eszméletét.

Amikor csend lett, és a csapatok átvonultak a vidéken, három parasztasszony akadt rá, krumpliszsákkal járták a földet, hátha találnak valamit – és őt találták. Azt hitték, halott; azután meg nagy hangoskodásba fogtak, amikor látták, hogy él; segítségért szaladtak a falujukba, lepedőket hoztak, alig bírtak az elesett testtel. Orosz szanitécek szállították kórházba a front mögé. Sebei már üszkösödésnek indultak; a katonaorvos amputálni akarta fél kezét, fél lábát. Volt annyi lelkiereje és bátorsága, hogy ne engedje. „Nye, pani, nye! Ne tegyél nyomorékká! Ne vágd le a kezem-lábam…!” A doktor megsajnálta, mindent megtett, hogy elkerüljék a csonkolást. Rokkant maradt, de legalább nem félkarú, féllábú, mint sokan…

 

––––––––––––––––––––

 

– Szia!

Elaludhatott; Andris ébresztette fel, félhomály volt a nappaliban. A gyerek csak úgy odavetette ezt a sziát, máris ment a televízióhoz, bekapcsolta. A kékes sugárzás visszaverődött az asztal üveglapjáról.

– Sörözöl? – telepedett apja közelébe, a kanapéra. Felkapta az üveget, belekortyolt. – Pfuj! Meleg!

– Ki mondta, hogy kóstold meg? Na, matekozunk?

– Majd a film után.

– A film után késő lesz.

– Anya?

– Fenn dolgozik.

– Éhes vagyok. Hoznál be valami kaját?

– Én?!

– Miért? Van itt más is, akinek mondhatom?

– Ide figyelj, te gazember! Nagyon szemtelen vagy, hallod?

– Most mit gurulsz be? Csak vicceltem. De azért komolyan kérem, hozzál valamit, már nem akarok kimenni a konyhába, mindjárt kezdődik, téged meg úgysem érdekel ez a film.

– Szolgáld csak ki magad szépen!

– Jó, akkor később eszem.

– Most egyél.

– Nem mindegy? A filmet várom, nem érted?

Már felemelte a hangját, mint mostanában mindig. Barabás nyelvén volt, hogy „na majd megtanulod odabenn!…” – de lenyelte.

– Most egyél! Most! Enned kell, fejlődésben vagy… – Ezt mondta helyette. Már megint ez a kényeztető, megalkuvó aggodalom. Haragudott érte önmagára, de megszokta. Ezt szokta meg. – Hallod? Ha éhes vagy, egyél, mert megfájdul a gyomrod!

– Behozod a kaját?

– Nem!

– Akkor meg hagyjál békén, jó?… Á, eszembe jutott, várj csak: beszélni akartam veled. Sorozásra megyek, de oda már olyan papírok kellenek, hogy felmentsenek. Intézd el, oké?

Barabásnak azért ez sok volt. Fejébe szállt a vér.

– Utasítasz, hogy intézzem el? Nahát ez, hallod?!…

– Tessék? – nézett rá szórakozottan a gyerek. Már indult a főcím, a befutó lista zenéje felívelt, azt figyelte.

– Intézzem el? Azt mondod, csak így, egyszerűen, parancsolóan, hogy intézzem el?!

– El tudod intézni – mondta Andris, de már csak a képernyőt nézte. – Telefonálsz Dominika néninek…

– Szóval anyáddal ti ezt már megbeszéltétek szépen…

– Cssss, most légy szíves! Ez már a film!

– Szóval ti ezt már…

– Cssss! Nagyon kérlek! Majd később. – Aztán szelídebben: – Hozol kaját? Igazán? Két szendvics, tea, esetleg limonádé…

– Lusta vagy! Tudod, milyen lusta vagy? Hát ezt a te lustaságodat azok ott…

– Csssssss!

Barabás felállt, otthagyta. Dühös volt, kivett egy újabb üveg sört a frizsiderből, töltött, ivott. Éhes lett. Készített magának néhány falatot: aztán, gondolta, úgyis mindegy, megcsinálta az Andris szendvicseit is. Limonádét kavart, tálcára rakta, bevitte a televízió elé a vacsorát. A fiú oda se nézett, kitapogatta az egyik kenyérszeletet, majszolni kezdte. Barabás állt fölötte, és nézte.

– Andris! Hallod? Ezt a dolgot azért meg kellene beszélnünk alaposan, hiszen…

A gyerek felkapta a fejét.

– Most direkt zavarni akarsz?

– Na jó! – Barabás kiballagott a nappaliból. Felment az emeletre, benézett Nórihoz.

– Megjött – mondta. – A tévét nézi.

– Adtál neki vacsorát?

– Adtam. Sok dolgod van még?

– Nemsokára befejezem.

– Beszélnünk kellene erről a…

– Nem hívnád fel most Dominikát? Vacsoraidő van, biztosan otthon találod. Később elmehetnek valahová.

– Előbb azért beszélnék veled… a gyerekkel… nem gondolod?

– Ezen nincs mit beszélni.

– Már miért ne lenne?

– Kérlek, Dominikával beszélj, és most hagyj magamra még egy negyedórácskát, be akarom fejezni, kicsit ideges vagyok, határidős munka…

Barabás halkan betette maga után az ajtót. A szobájába mént; már sötét volt, felkattintotta a könyvespolc előtti állólámpát. Cigarettára gyújtott; már igazán kiböjtölte. Kinyitotta az ablakot, szép májusi este volt. „Nem telefonálok Dominikának” – határozta el, holott tudta, hogy Nóri első kérdése az lesz, mit intézett.

Most hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor megkapta a behívóját. November volt, ronda, esős idő. Az apja kísérte ki a vasútra. Álltak a vonatlépcsőnél, az apja megkínálta cigarettával. „Gyújts rá, úgyis tudom, hogy már dohányzol.” Füstöltek szótlanul, amíg csak ki nem jött a forgalmista a zöld tárcsájával az irodából. Ügyetlenül búcsúzkodtak, férfimódra. „Tudod, még azt is akarom mondani, hogy vannak olyan nők… hiszen érted, kikre gondolok, akiktől nem árt óvakodni… már ugyebár akkor, ha kimenőt kaptok a városba…”

Ez negyvenkilencben volt. Akkoriban zárták be a nyilvánosházakat.

„Tudom” – mondta Barabás mosolyogva, meghatották a baráti szavak, átölelték egymást.

Most, itt az ablaknál, a langymeleg estében újra érezte azt a gyengédséget; és ugyanilyen gyengédséget érzett Andris iránt is.

Az apja is tizennyolc éves volt, amikor behívták…

 

––––––––––––––––––––

 

„Borongós, hideg, februári nap volt, a hónap eleje. Tartalékban voltunk, és húzódtunk előre az arcvonalba, a poklok sűrűjébe. Szakaszonként vonultunk éjszakánként, nehogy felfedezzenek az olaszok. Le kellett váltanunk egy régóta harcoló zászlóaljat. Az utolsó napon fás területre értünk. Álcáztuk magunkat, az egység pihent, de mi, akik a tiszti konyhán dolgoztunk, nekiláttunk a munkának.

Egy romba dőlt ház árnyékában húzódtunk meg. A legénységi konyha is felütötte a tanyáját, a trének szállították a tűzhelyeket meg a kondérokat. A mi felszerelésünket három póniló, afféle hegymászó, teherhordó lovacska cipelte. Vesszőkosarakat erősítettünk az oldalukra, fanyereg fogta össze a kosarakat kétfelől.

A tiszti konyha rendszerint külön működött a legénységitől. Vagy mi vittük az arcvonalba az ebédet, vacsorát, vagy a tisztiszolgák hordták el gazdáiknak az étélt. Attól függött, hogy mozgó- vagy állóharcok folytak-e.

A miénk zászlóalj-tisztikonyha volt. Négy ilyen szolgált az ezrednél.

Eredetileg a soproni 76-os gyalogezredhez vonultam be, de Bécsbe, mert már ott volt a szálláshelyünk. A fronton átkerültem a 12-es komáromi közösökhöz. Aztán a 126-os, ugyancsak K. u. K gyalogosokhoz. Szakács lettem, és tizennyolc februárjában éppen az arcvonalba indultunk.

Az volt a parancs, hogy éjszaka kell leváltani a harcolókat. Ezen az utolsó estén nyomasztó csend ült a táboron. Az emberek alig beszéltek egymáshoz, csak ültek, a gondolataikkal voltak elfoglalva. De ha valakit megszólítottál, szelíden, barátságosan felelt, még az is, aki máskor durván letorkollt. A halál közelében várakoztunk, és mindenkinek az járt a fejében, hogy talán ez az utolsó napja. Megbocsátóak voltak a katonák.

Délután hozzáfogtunk a vacsora készítéséhez, hogy még világosban elcsomagolhassunk a főzés után.

Estefelé ellenőrzést kaptunk. Schuller alezredes, a zászlóalj parancsnoka jött a törzsével. Közvetlen volt, atyáskodó. »Mi van, fiúk, mi lesz az utolsó vacsora?« Merthogy néhány óra múlva indulunk oda, ahol már senki sem tudhatja többé, vacsorázik-e még valaha is. Jelentettünk. Rizses hús ecetes uborkával, lekváros palacsinta, fejenként három deci vörösbor és feketekávé. »Hát jól van, fiúk – mondta az alezredes –, jól van, csak igyekezzenek!«

Rendes körülmények között a vonal mögötti konyhánk felért bármelyik fővárosi étterem konyhájával. Öten voltunk: a főszakács, én mint másodszakács, a cukrász és két kisegítő. Parancsnokunk egy zászlós a dinerjével, s a mi létszámunkba tartozott a tiszti borbély is.

Őrvezető voltam, a géppuskásoktól kerültem oda ideiglenes kisegítőbe, de aztán ott fogtak. Pedig lőmesterként könnyen elvezényelhettek volna. A főszakácsnak nem volt csillaga, de idősebb katona volt nálam; keserves helyzet: baka parancsoljon az őrvezetőnek? Segítettek a dolgon, sarzsis lett ő is, egy krumplivirággal.

Volt még két lovász is a szakaszunkban, a pónik kezelői, két hegyi ember: Szvitek és Bozse.

Alezredesünk méltán nevezte utolsónak azt a vacsorát, mert alig indultunk el, máris megkaptuk az első tüzérségi össztüzet. Amint egyre mélyebbre értünk a harci területen, olyan tűzijátékot rendeztek nekünk az olaszok, hogy csak úgy hullott az ember.

»Szanitéc! Szanitéc!… Segítség! Szanitécek!…«

Ezt lehetett hallani, ha csendesült az ágyútűz.

Lőttek egész úton. Ágyú meg géppuska. Fényszórók csóváiba is befogtak minket. Az utak mind be voltak lőve; óriási veszteséggel értünk az állásokba.

Tizenkét hónapot töltöttem kinn az olasz fronton. Ezen az éjszakán megsebesültem, egy szilánk érte a fejemet, de kitartottam, a társaim bekötöztek, és mentünk tovább. Mielőtt azonban kioszthattuk volna a vacsorát, újra tűz alá vettek minket. És éppen a konyhát. Fedezéket kerestünk; segítettem védeni a pónikat, szegények jobban reszkettek, mint a katonák.

Ezután terjesztettek fel tizedesnek.

Sok ilyen kemény éjszakánk volt. Ott éltünk a halál karmaiban, de megmenekültünk. Fejsérülés, légnyomás… de megmenekültem…”

 

––––––––––––––––––––

 

– Mit csinálsz itt?

Nóri nyitott be Barabáshoz. A nappaliból felhallatszott a tévéfilm zaja, fékcsikorgás, autós üldözés, lövések.

– Tessék?

– Mit csinálsz itt? És megint bagózol?

– Most gyújtottam rá az elsőre.

– Dominika? Beszéltél vele?

– Nem vette fel… – Kedve ellenére hazudott, bánta, de védekezett.

– Hát akkor próbáld újra.

Barabás nem válaszolt. Leült a kedvenc karosszékébe, az állólámpa alá. Kinyújtotta a kezét.

– Nem jönnél be egy kicsit?

Nóri beljebb lépett, várt.

– És nem ülnél le egy kicsit?

Nóri leült.

– Gondoljuk meg a dolgot – kezdte óvatosan Barabás. – A fiúnak nem ártana egy kis edzés… – A felesége arca megrándult, közbe akart vágni, de ő nem hagyta. – Hallgass meg, kérlek! Andrist mindketten szeretjük. Aggódunk érte. Amióta csak él, aggódunk érte. A széltől is óvjuk. Kiszolgáljuk. Azt hiszem, ezzel nagy hibát követünk el…

– Nem engedem katonának, ha ide akarsz kilukadni!

– Nagy hibát követünk el – folytatta Barabás. – Ne hidd, hogy én szívesen engedem, pedig voltam katona…

– Ez nem vitatéma – állt fel Nóri. Barabás érte kapott, visszaültette a díványra. A forgatható karosszékben feléje fordult.

– Én sem engedem szívesen, de azt mondom, hadd menjen. Megedződne.

– Majd én megedzem, ha kell, de ne ott… és ne ők!

– Mégis, mi a fenéért nem?! – csattant fel türelmetlenül, ingerülten Barabás. – Mi az érved?

– Az, hogy felesleges dolog, haszontalan időtöltés, ki nem állhatom azt a tempót, és kész. Az én fiam nem oda való!

– Az istenért, ne légy ilyen akaratos! És mi ez a szörnyű arisztokratizmus? Nem oda való?! – Nóri nem szólt, dacosan ült a dívány szélén. – Nézd… az életben adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem árt, ha valaki, egy férfi felkészült a nehézségek elviselésére… Ha megismeri, mi az a fáradtság, a fegyelem, a bajtársiasság… és így tovább.

– Nem alkuszom! – állt fel ismét Nóri. – Készítek vacsorát, gyere. És beszélj Dominikával. Erre kérlek. Hallod?

Kiment a szobából. Barabás sóhajtott. Nem fog sikerülni. Beszélni kell Dominikával, és ki kell találni azt az allergiás hajlamot.

Leereszkedett a nappaliba. Andris még ott kuporgott a tévé előtt, mintha semmi köze sem lenne az ügyhöz. Elpusztította a szendvicseket, minden csupa morzsa volt körülötte, pisszegett, amikor az apja felvette a telefonkagylót.

Barabás kivitte a készüléket az előszobába. Tárcsázott.

– Halló! Jé, te vagy az, Barabás?

– Nem zavarlak?

– Á! Valami hülyeség megy a tévében, Zoli azt nézi. – Zoli a férj. – Hogy vagytok?

– Jól. Dominika… szeretnék veled valamit megbeszélni. Andrisról van szó.

– Beteg? A torka? Torok vagy fül?

– Egyik sem. Más ügy. Nyakunkon a sorozás, és voltak neki régebben azok az allergiás panaszai…

– Felejtsétek el. Kinőtte.

– Igen, de Nóri meg éppen azt szeretné, hogy…

– Hogy? Ja, értem. Aha! Azt hiszem, értem.

– Mikor mehetne fel hozzád a gyerek?

– Mikor jó neki? Holnap? Holnapután? Sürgős?

– Igen, azt hiszem, sürgős.

– Nem vagy valami vidám kedvedben.

– De. De, abban vagyok.

– Szűkszavú vagy.

– Talán a fáradtság.

Kis csend.

– Mikor jövünk össze? Már soha?

– Most majd úgyis a gyerek ügyében…

– Persze. Hát jó, küldd be a kórházba, szóljon fel a portáról, hogy ne kelljen neki várakozni, mert mindig millióan vannak. Nóri?

– Jól van.

Ismét egy kis csend. Innen is, onnan is – a vonal másik végéről – a televíziós film neszei.

– Nóri akarja? Barabás. Őszintén. Ő akarja?

– Mit?

– Na jó, akkor úgy kérdezem, hogy ő az, aki jobban aggódik a kölyökért? Ne is válaszolj. Tudom.

– De hiszen én is aggódom! – Barabás hozzátette gyorsan: – Mindketten egyformán… – Hogy ne árulja el egészen a feleségét.

– Jó, rendben. Meglesz. Várom Andrist.

– Kösz.

– Ugyan! Szia!

– Szia! És üdvözlöm a… – De már letette.

– Rendes a barátnőd – fogadta harmadnap Barabást Nóri a kapunál. Most kitárta mindkét szárnyat, úgy várta. Barabás begördült a garázsba. Kinyíltak az orgonák, az utca tele volt az illatukkal. A snaucer ugrált, nyaldosta a gazdája kezét, csaholt, futkosott, mint minden este.

– Andris?

– Videokazettákat vitt csereberélni. Nyolcra hazajön.

– Tanult?

– Azt mondta, elkészült mindennel. Volt Dominikánál, kapott egy beutalót, és elment vizsgálatra.

Nem mindjárt kérdezte Barabás, csak miután bezárta a garázs ajtaját.

– És?

– Ahogy mondtam.

Az asszonyra nézett, látta a szemében a diadalt. Elindult fel a házba. A rózsaágak mindig zavarták, beleakaszkodtak a ruhájába, de Nóri ragaszkodott a rózsákhoz a lépcsőfeljáratnál.

– Van sör a jégen – ment utána az asszony.

– Az jó lesz.

A konyhában kinyitotta a frizsidert, kivett egy üveg Holstent, lekapta a kapszlit, töltött.

– Nézd! – mutatta Nóri az orvosi papírokat.

Barabás megtörölte habos száját, aztán beleolvasott. Előbb Dominika beutalóját:

Fentnevezett beteg ismételten jelentkező nehézlégzés és erős allergiás nátha miatt keresett fel. Allergiai vizsgálatát mellékeljük. Gyógyszerrel elláttuk. Jelenleg tüneti terápiát kap, azonban a fulladásra való tekintettel, desensibilizálás javasolt.

Dátum, aláírás.

– Na? – pillantott rá vidáman Nóri.

– Merő képtelenség – mondta rosszkedvűen Barabás. – A gyereknek semmi baja.

– Mégis komolyan vették. Tessék. Ezt olvasd el.

Hosszú évek óta évszakoktól függetlenül náthás, változó intenzitással tüsszög is, orrváladéka sárgás, orrcseppeket kapott. Allergén analysis: többféle környezeti allergénre mutatott érzékenységet. Dg. Rhinitis allergica. Javasolt th.: váltott antihistaminkezelés, localisan steroid tartalmú orrcseppek.

Dátum, aláírás.

– Na? Mit szólsz hozzá?

Barabás visszaadta a papírokat a feleségének. Hallgatott. El volt képedve, nem tudott mit mondani.

– Ezekkel biztosan felmentik. Megmondta neki Dominika is. Na? Mi a véleményed?

Barabás fogta a sörösüveget még a poharát, és indult.

– Hát semmit sem szólsz?

– Csak csináljátok – mondta. Nem nézett Nórira, kiment.

 

Késő este felhívta Dominikát.

– Meg akarom köszönni…

– Ne köszönj semmit.

– De…

Csend. Hosszú csend, mégsem volt kellemetlen.

– Nóri kívánsága teljesült, vagy nem? – törte meg végül Dominika a hallgatást. – Vagy nem ezt akarta?

– Hát dehogynem – felelte gyorsan Barabás. – Csak az bánt…

– Ne bántson semmi!

– Csak az bánt, hogy belekeverlek ilyenbe. Te megteszed nekem…

– Megteszem. Jól tudod, hogy megteszem. Neked.

– Hát ez az. Kérem, megteszed. Sajnálom.

– Semmi baj.

– Jobb belátásod ellenére megteszed…

– Tudod. Tudod, ha kérsz valamit, még mindig… – Dominika felnevetett, de idegesen, rosszkedvűen. – Még mindig le tudsz venni a lábamról.

– Na igen, belekényszerítelek ilyesmibe…

– De hagyjuk ezt! Megvan, és kész. Hanem szabadjon megjegyeznem: ha fiam lenne, én nem mentetném fel. Hallod? Halló! Halló!…

– Halló! Itt vagyok.

– Hirtelen olyan süket lett a vonal.

– Itt vagyok… Nézd… az az igazság, hogy én sem akartam…

– Tudom… – Csend. – De akkor miért?

– Miért, miért?! Ezt kérdezed?!

– Ezt! Ha nem láttad jónak, akkor miért? Felelj!

Barabás hirtelen úgy érezte, túlságosan messzire ment. Elárulja Nórit. Elárulja Andrist.

– Nos… ha megállapították ezt az allergiát, mert, ugyebár, megállapították, akkor tényleg tanácsosabb, ha nem vonul be! – Kinyögte. Megint a régi nóta, az önámítás.

– Megállapították? – kérdezte furcsa hangon Dominika a telefonba.

– Persze. Láttam a leleteket.

– De én azt kérdezem, Barabás, hogy megállapították, vagy azt akartuk… azt akartátok, hogy megállapítsák. Hogy megállapítsuk?

– Ó, igén, értem. Hát még egyszer köszönöm a családom nevében, Dominika, igazán kedves vagy, mint mindig, igazán…

– Jó éjt, Barabás! És ne legyen álmatlan éjszakád. A papírok hivatalosak, az eredmény hivatalos, legfeljebb jövőre kérnek még egy kivizsgálást, de résen leszünk. Oké? Résen leszünk!

– Jó éjt, Dominika! És igazán összejöhetnénk már…

– Nem tartozol hálával, Barabás.

– Na nem, nem is azért. Csak barátságból… egyszer…

– Úgy igen. Úgy jó volna, valóban. Barátságból. Úgy igazán jó volna, Barabás.

Akt a kertben

A nő hanyatt fekszik a kertben. Egyik karja könyökből behajlítva, csuklója lazán lóg, ujjai érintik az arcát. Szeme lehunyva, feje oldalt billen lustán. Másik karja a teste mellett pihen. Bal térdét behajlítja, rá a jobb combjára, hogy eltakarja ölét. Meztelen. Fedetlen keble lapos, éppen csak domború, hasa, karcsú dereka, ívelő csípője takaratlan.

Kőszobor.

Ott fekszik a kerítés közelében, téglalap alakú kőlapon, a fák alatti aljnövényzettől befutva, mintha rejtezkedne.

Sokszor látom.

Megyek a dombra vezető szűk lépcsősoron, amit drótháló kerítések szegnek, s fák borulnak fölébe, tavaszodván, friss lombú fák, halványzöld levelekkel és mézillatú virágoktól terhes ágak. S ebben a zöldellő alagútban, ahová csak dél körül tűz be a nap tenyérnyi foltokban, árnyékos az út. Áprilisi földszag keveredik a nárciszok túlfűtött illatával, a tavalyi avarból kék, sárga, lila szirmok tarkállanak elő; sarjad a fű, s ebben a kikeleti tobzódásban ott hever ernyedt végtagokkal, szemérmetlenül a kőasszony.

Ott fekszik télen, nyáron. Hó hull rá, jégpáncél vonja be, eső veri őszi időben, nap hevíti nyaranta.

Mindig megakad rajta a szemem. Vajon hogyan és miért került ide, a kerítés tövébe?

A ház, aminek a kertje széliben látom, emeletes, jókora villa; régi, tornyos épület. Széles szárnyú, üvegezett ajtóhoz lépcsősor vezet a kavicsos útról; az előkert bukszusai elhanyagoltak, nekivadultak a növekedésnek, vagy éppenséggel pusztulóban vannak, száraz ágkarok merednek elő a haragoszöld sűrűből.

Ott, a bukszusok körében állhatott valamikor a posztamens ezzel a szoborral.

Miért került el onnan?

Mi volt ez a ház? Szanatórium vagy előkelőségek otthona? Körötte nagy terek lehettek, a park díszfákkal, fehér derekú nyírekkel, lompos fenyőkkel. Rózsák pompázhattak, és kényes virágok a nyár minden havában, késő őszig is dacoló bársonyszirmúak, korai dereket átvészelők. Mégis hiányozhatott onnan még valami, valami kertet díszítő, ékesítő. Hiányzott valami a szemnek és a szívnek – akkor rendelhették meg a szobrot egy művésztől a ház gazdái.

Vajon kitől? A kőlap, amin a szobor nyugszik, a földbe süppedt már, talán azon van a szignó, de felfedezhetetlen.

Rábízták-e a szobrászra, hogy mit faragjon, vagy megmondták neki, hogy aktot kérnek? S ha ez volt a kívánságuk, vajon miért? Megörökítettek valakit – a ház asszonyát, a férj szeretőjét, vagy csupán költői látomás ez a karcsú test, ez az érzéki szépség?

Micsoda élet lehetett ebben a házban, ebben a kertben, ha műre áhítoztak, ha szükségét érezték az esztétikumnak, és áldoztak is rá, pedig a szobor árát befektethették volna – mondjuk – az üzleti vállalkozásukba, vagy egyszerűen csak felélték volna.

De akkor miért vetették végül is a kert zugába? Miért nem kellett többé?

Valahányszor e helyhez közeledem, megcsap a kert és a villa hangulata. Kopottas most, és bizonyára sokan lakhatják, mert így-úgy alakítgattak rajta. Az erkélyeken ruhaszárító kötelek, a tornyon megbillent tévéantenna, friss, durva vésetek a falban otromba villanyvezetékeknek, meszes foltok a sárga vakolatban, betört üvegek, rozzant ajtók. Pedig a ház még mindig mutatós, ebben az állapotában is, látszik, hogy jobb napokat élt.

Csak nincs rá gondja már régóta senkinek. Lakják, használják, de nem tatarozzák, nem költenek rá egy fillért sem. Legfeljebb csak annyit, hogy össze ne rogyjon, ki ne dőljenek az ajtófélfák, ne csapkodja nagyon a huzat az ablakokat. De a tető beázik; hatalmas vízfoltok sötétlenek az eresz alatt, laffog a csatorna. Toldozgatták-foltozgatták már ezt a házat mindenhogyan.

S ahogy pusztult – gondolom az elvaduló kertet nézve –, úgy rombolódott a bukszusok gyűrűjében a szobor posztamense is. Meglazultak a téglái, s egy erősebb téli fagy után megbillent az akt. Levették a helyéről, még védőn, hogy le ne zuhanjon, s készültek rá, hogy megjavítják a talapzatát. Addig ideiglenesen a kerítés tövébe fektették, hogy ne legyen láb alatt. De a javítás húzódott, a repedésekbe újból és újból belecsurgott a hólé, s a fagy is megtette évről évre a magáét. Omladozott a talapzat.

Egyre nagyobb munkát kívánt volna a helyreállítása, csakhogy a növekvő drágaságban laposodtak az erszények, senkinek sem volt felesleges pénze. Kellett a forint a megélhetésre, az ügyeskedő üzletekre, az adósságok kifizetésére, a kamatok törlesztésére. Aztán egyszer azt kérdezhette valaki a ház lakói közül: „Hát végül is hiányzik nekünk az a szobor? Nem hiányzik. Megvagyunk nélküle! Akkor meg mi a fenének költsünk rá? Talán olyan gazdagok vagyunk?”

A többiek a vállukat vonogatták. Lehet, hogy igaza van a szomszédnak: a szobor nem kenyér, sör, lábbeli, hús vagy télikabát, hogy ne lehessen meglenni nélküle.

És hagyták a kerítés tövében.

Nem gondolt rá senki. Legfeljebb akadék lett: ha valamelyik nekibuzdult lakó mégiscsak rendet akart tenni a kertben, hát gereblyének, sarlónak útjában volt, de azt is megtanulták, hogy kikerüljék.

Meglehet, már nem is látták. Nézték, de nem látták, annyira megszokott lett félrevetettsége.

Az akt fekszik türelmesen.

Tűri a havat, a novemberi esőket, a forró napot, az aljnövényzet reá kúszó indáit.

Szép. Elfeledetten is szép.

Egyik áprilisi délben, nyárias időben idős férfit láttam a kertnek ebben a zugában. Soha sincs itt senki, így hát feltűnt a jelenléte. Vászonszékben ült a lombok közt bevetődő nap fénynyalábjában; lábadozó lehetett, betegségből lassan felépülő öreg. Könnyű plédbe bugyolált térddel, soványan, erőtlenül pihent a langy délben. Eleinte azt hittem, szunyókál, de aztán észrevettem, hogy mozdulatlanságának más az oka. Egyetlen pontra figyelt. A szoborra. Ott ült a kőasszony közelében, és nézte. Süttette magát a gyógyító sugárral, s közben nézte, nézte a heverő nőt, a lagymatag fekvőt, a felhúzott térdű, szolidan szemérmetlen alakot. Nézte bűvölve, s tűnőben volt a sápadtsága. Le nem vette volna a tekintetét a csábos nőről semmiképpen.

A szobor meg mintha nyújtózott volna. Mintha kellette volna magát. És az öregember felé fordított arcából, a művész keze nyomán született szép testéből ugyanolyan gyógyító sugarak áradtak, mint a napból. Mert a szobor élt. Talapzatától fosztottan, elfeledetten, a kert végébe vetetten is élt.

Él. És gyönyörű.

Napfényes Granada

Kora délelőtt érkeztek a város alá, végig az utakon mindenütt nyüzsgött a tömeg, körmenetek vonultak a templomok előtt, fehér ruhás lánykák, mantillás asszonyok és fekete férfiak; amint végigpöfögtek köztük a Wartburgjukkal, láthatták a hatalmas, papírmasé Máriákat, a színes szalagokkal díszített figurákat, amelyekbe belebújtak a legények; a lépések ritmusára imbolyogtak a bábuk az emberek feje fölött meg a zászlók tarkaságában. Déli temperamentummal énekelt szentséges daloktól zengtek az utak. Eszter lustán levette meztelen talpát a szerelvényfalról, felhúzódzkodott az ülésen, hogy jobban kilásson, s amikor néhány, a tömjénszagtól kába férfi bevigyorgott rá a kocsi ablakán, combtőig felcsúszott szoknyáját is a térdére húzta. Közben fél szemmel Istvánra pillantott, de a férje morcosan vezetett, nem vett észre semmit.

– „Pirkadat harangok zengnek Córdobában, hajnali harangok Granadában”… – idézte kuncogva, izgatottan.

– Hogy micsoda? – kérdezte türelmetlenül István, de nem várt választ; manőverezett a nyüzsgésben, összevont szemöldökkel figyelte a forgalmat. Eszter hangtalanul nevetett, boldog volt, hogy láthatja a kék, spanyol eget, a tavasz bujaságára emlékeztető vadzöld mezőket, a völgy trópusi növényzetét, és elképzelte a távoli, párás messzeségben a Sierra Nevada csúcsait is. Tetszett neki ez az ünnepi kavalkád. Örült, hogy Granadába érnek, hogy itt vannak Spanyolországban.

– „Lányok nyílnak ébredésre, hallgatni soleájuk”… – folytatta a verset, és csak a sor végén komorult el, amikor odáig ért, ahol Lorca a gyászt emlegeti.

– Sohasem érünk be a városba! – dünnyögte a férje. – Már kilyukad a gyomrom! Van még valamennyi abból a kólából?

– Már nincs! – mondta az asszony. Bosszantotta, hogy István nem vesz részt az örömében, hogy egész úton mást sem tesz, mint eszik és iszik és dühöng, ha egy szekér vagy teherautó miatt lassítania kell. – „Hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van”… – fejezte be a sort daccal, félhangosan.

– Gondoskodhattál volna valamiről… Tudod, hogy mennyire megszomjazom!

Eszter nézte a férje arcát meg a kezét, ahogy a sebességváltót markolta, a kissé hurkás, a körmök feletti percnél enyhén felkunkorodó ujjakat. Igazán sohasem szerette István kezét. Színes pólóban vezetett a férfi, drapp vászonnadrágban és áttört, nyári cipőben. Elegáns volt, mint mindig, még ebben a hőségben is. Csupa világos holmit viselt, talán hogy enyhítsenek markáns vonásain. Már őszült. Őszült, és valaha göndör haja gyérült. Az orra húsos volt, kissé hajlott sasorr; dacos szája, előreugró, akaratosságról tanúskodó álla kirajzolódott a felőle tűző fényben. Kapkodva váltott sebességet; voltaképpen nem vezetett jól, későn szerzett jogosítványt, ötvenéves korában. Eszter ügyesebb volt és bátrabb. Egy időben tették le a vizsgát, amikor sorsoláson megnyerték ezt a kocsit. Már négy esztendeje. Eszter akkor még csak huszonnyolc éves volt.

– „Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában…” – Lassan értek be a városba, csak akkor jutottak előbbre, amikor a tömeg újra bevonult a templomokba; zúgtak a harangok; Granada utcáin színes lámpafüzérek díszítették a házak homlokzatát; virágok és befestett villanykörték. – „Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában” – Eszter szeretett volna ujjongani, de István mogorva hallgatása visszatartotta. Pedig az asszony azt hitte, hogy majd Spanyolországban… Majd Barcelonában, Madridban, Toledóban… De ezen az úton eddig még semmi. Semmi. Talán Granadában!… – „Spanyol lány akárhány van…” – dúdolta, noha a Lorca-versnek nem volt dallama, mégis dúdolnia kellett; örült, ha magában is. Odahaza spanyolt tanított, most járt először a földjükön, szüntelen mámorban tartották a nyelvkönyvekből meg az irodalomból ismert tájak. – Hát nem csodálatos? István! Hát nem gyönyörűséges? – A férjének azonban ez az út is, mint akármelyik külföldi túrájuk, munka volt; jól és pontosan teljesíteni a programot, olcsó hotelt találni, még olcsóbb étkezési lehetőségeket felhajtani, mintha csak a kereskedelmi irodájában szervezné a csoportok feladatait.

Hőség volt, a levegő alig vágott be az ablakon, fényben izzottak a házak. Granada mégiscsak a szerelmek városa, gondolta Eszter. Már napbarnított volt, karja, combja bársonybarna a sárga, mintás, könnyű ruhában. Haja kibomlott, egész testében érezte a spanyol nyár tüzét. Részeg volt az élménytől, s most, hogy Granadába értek, ismét úrrá lett rajta az izgalom. Granada! A kegyetlen térítők, a fanatikus muzulmánok is ellágyultak itt. Ez a táj megszédítette őket is, feladták hitüket, élvezkedtek, dőzsöltek, beleszerelmesedtek az életbe, az asszonyokba. Mohamed követői a dzsihád szellemében harcolni jöttek ide, hogy mindenkit elpusztítsanak, aki nem hisz Allahban és az ő prófétájában, de vérengző kedvüket megtörte ez a paradicsomi táj. Buja érzékiség vett rajtuk erőt, s nyolcszáz évig lustálkodtak itt pompás fényűzésben.

Eszter óvatosan a férje kezéhez ért, gyengéden elvonta a volánról, és ráhelyezte meztelen térdére. Azonnal feltámadtak benne a régi reflexek, végigfutott testén a borzongás.

– Na, így nem tudok vezetni!

Inkább zavart szabadkozás volt ez, Eszter, mégis félrerántotta a térdét, kedvetlenül lecsúszott az ülésen, összegubbadt. Már megint. Már megint és megint. Semmi vágy. Semmi gyengédség. Egész úton semmi. Csupán egyetlenegyszer, ott a Barcelona előtti kempingben, azon az estén, amikor Figuerasnál átlépték a határt. Eszter megadta magát boldogan és reménykedve, de a férje ismét kudarcot vallott. Bocsáss meg… a fáradtság meg ez a szokatlan környezet… Szokatlan környezet! És otthon?! Örökösen csak az az éles fájdalom a hasában az eredménytelen előjátékok után. Felhúzol és cserbenhagysz! – mondta akkor is, a könnyein át, növekvő gyűlölettel; Miért nem nézeted meg magad orvossal, miért?! Kínozol, hát nem veszed észre, mennyire kínozol?! Szeretlek, nem akarlak elhagyni!… A legrosszabb, hogy István nem látja be. Megsértődik: De hiszen semmi bajom! Hidd el, kívánlak, de most… De most! Ezt hajtogatja már másfél éve.

István a szerelvényfalra tűzött térkép segítségével hamar megtalálta a hotelt, ahol jó előre lefoglalta a szobát. Pontos menetrendje volt az útnak, szállás, költekezés – mindent kiszámított; kezelte a pénzt, magánál tartotta az útleveleket; Esztert – huszonnégy évvel volt idősebb a feleségénél – úgy kezelte, mint egy gondjaira bízott gyereket. – Na, itt vagyunk, te kiszállsz, én helyet keresek a kocsinak! – Csak annyi időre állt meg a hotel előtt, amíg kiadta a kézitáskákat meg a szatyrokat; a két nagy bőröndöt meghagyta magának, aztán elhajtott parkoló után nézni. Az asszony hirtelen elárvult, de megcsapta a szabadság boldogító érzete is; mi lenne, ha István most eltűnne, ő meg itt maradna örökre a spanyoljai között?

– Señora!

Megfordult. Fiatal férfi állt mögötte fehér ingben, villogó tekintettel és széles mosollyal. Keskeny csípőjű volt, és hajlékony, mint egy cigány. Egy szép cigány, gondolta Eszter. A férfi udvariasan lehajolt a csomagokért, de szemében újra megvillant az a furcsa fény, amint végigmérte a sárga, színes selyembe öltözött nőt, a magas sarkú szandálba bújtatott lábakat és a vállak meztelenségét. – Señora, kövessen, kérem, a hotelból vagyok!

Keskeny, öreg ház volt, testes és magas épületek közé ékelve, régies ablakokkal; mór stílusra átalakított főbejárattal, s odabenn a hall is magán viselte az idegenforgalomnak szánt álantikvitást. A tulajdonosnő a pult mögött telefonált, veszekedett valakivel a telefonba, a szép, cigányos férfi meg letette a csomagokat az egyik mór oszlop tövébe. Félhomály volt, csak az utca felől áradt be világosság; a férfi úgy helyezkedett, hogy a hall mélyéről gyönyörködhessen az asszony ruhán áttetsző alakjában. Eszter az ajtóból türelmetlenül leste, felbukkan-e a férje; combjának, ölének és fenekének sziluettjét akaratlanul is felkínálva a cigány mohó tekintetének.

István loholva, cipekedve érkezett; a szállodásnő befejezte a telefonálást, és intett a cigányos londinernek, hogy segítsen, de az már ott is termett, s mint egy mutatványos, könnyedén suhant a bőröndökkel a kézitáskák mellé; megállt ott, és szemét le nem vette volna Eszterről.

– Önök házasok? – mérte végig a vendégeket a termetes asszonyság a pult mögül, miközben előkereste a megrendelést.

– Igen, persze! – mondta Eszter spanyolul. Kissé ingerelte ez a kérdés, noha megszokhatta már, hogy az emberek furcsállón veszik tudomásul a köztük lévő korkülönbséget. – Házasok vagyunk!

– Mit kérdez? – érdeklődött türelmetlenül István.

– Hogy házasok vagyunk-e.

– Küldd a fenébe, hát mit képzel?

– Adok egy kellemes szobát – mondta az asszonyság. – Cama matriomonial…

– Nem, nem! – tiltakozott Eszter. – Ne adjon nászágyas szobát! Olyat kérünk, amelyikben külön vannak a fekhelyek. Dos camas…

De hiszen most mondta, hogy házasok! – A hotelosnő szemrehányóan nézett Eszterre. – Ha házasok, házasok, fekhetnek egymás mellett. Nincs más szobám!

A cigány nézte őket. Kicsit elhúzta a száját, és mosolygott. Istvánnak megakadt rajta a szeme; amaz állta a tekintetét, majd minden zavar nélkül tovább bámulta Esztert.

– Az az alak meg felfal a szemével!

– Tessék?

– Téged néz az a szemtelen fickó! Még vigyorog is rád! – Istvánban felébredt szokásos féltékenysége. – Gyalázatos alak!

– Ne törődj vele, az asszony mindjárt adja a kulcsot, felmegyünk, lepihensz… – De ő is érezte, hogy nézik. A csomagok felé fordult, felemelte lassan a pillantását a kézitáskák halmáról, s meglátta a reá szegeződő tekintetet. A cigány ismét elmosolyodott. Kedves mosoly volt, amolyan cinkos és baráti. Eszter önkéntelenül viszonozta. Közben a kulcsért nyúlt. Elvétette; a kulcs a kőre hullott.

– Carlos! – szólt a hotelosnő, de a cigánynak nem kellett figyelmeztetés, odaugrott, felkapta a kulcsot, s mint egy hűbéri ajándékot, nyújtotta.

– Gracias!

– Na, menjünk! – mondta idegesen István. Megmarkolt egyet a csomagok közül, az egyik bőröndöt, de Carlos mellette termett, és kivette a kezéből. Csak a kisebb táskákat hagyta rájuk. Elindultak felfelé a lépcsőn; elöl István, mögötte Eszter; az asszony érezte, hogy Carlos, őt követve, testének minden mozdulatát lesi. Ez zavarba ejtette, de nem bánta; maga is figyelni kezdte csípőjének mozgását, azt a különösen kecses ringást, amit a lépcsőjárás okoz. Mulatságosnak tartotta, hogy tetszik ennek a cigányos férfinak. Az ajtóban aztán összeütköztek, s amint egymáshoz értek, Eszterben egy pillanatra fellobbant a vágy, de visszataszítónak vélte, és riadtan elhessentette. Ám Carlos, hogy beengedje, úgy tért ki az útjából, mint egy caballero.

Odabenn a szobában István borravaló után matatott, de a férfi nem várta meg, az asszonyra nézett azzal a villogó, szemtelen tekintetével, és azt mondta:

– Señora, usted esta hechicera.

És kiment.

Az asszony arca kigyúlt.

– Na! – mordult fel István. – Itt a pénze! – Aztán a feleségéhez: – Mit mondott? Akart valamit?

– Semmit! – mosolygott az asszony. De újra hallotta Carlos hízelgő hangján; „Asszonyom, ön elbűvölő!”

István kényelembe tette magát, lerúgta a cipőit, végigzuhant az ágyon, és a fürdő felől rendelkezett; Eszter megnyitotta a csapokat, előszedte a piperéscsomagot meg a legszükségesebb holmikat a bőröndből.

– Kérlek, húzd be a spalettákat! – kérte a férje. Fektében vetkőzött le, a nadrág meg az ing halomba hullt a padlóra, az asszony szedte fel; aztán amikor István már benn lubickolt a kádban, végre leülhetett ő is.

Eszébe jutott, hogy inna valamit, de talán nem is azért nyomta meg a gombot, inkább abban reménykedett, hogy Carlos jön vissza. Kopogtak. Sima hajú, sötét ruhás, sovány, nagy orrú lány lépett be; mit parancsol a señora? Semmit, mondta Eszter csalódottan és megszégyenülten, tévedés volt.

Nekilátott, hogy berendezkedjenek éjszakára.

Fenn ebédeltek a szobában; erre a napra István csak vacsorát iktatott be a költségvetésbe; még tartott a hazaiból. Úgy tervezték, hogy pihennek, aztán kimennek a függőkertekhez, amikor már nem lesz olyan rekkenő a hőség. Eszter az Alhambráról beszélt, de észrevette, hogy az étkezés utáni álmosság hatalmába keríti a férjét, bement a fürdőszobába zuhanyozni. Forró vízzel hosszan permetezte a testét; a tusból záporozó finom permettel végigverette hasát, ölét; a forró sugarak izgalomba hozták; kezdetben bátortalanul, majd egyre elszántabban és feloldva önmagában a gátlás görcsét, ágyéka elé tartotta a tus rózsáját, amíg csak heves szívdobogás nem fogta el; akkor hirtelen hideg zuhanyra váltott, s lecsillapodott. Oktalan reménnyel lépett ki a kádból; dereka köré csavarta a frottírlepedőt; amitől félt: István már aludt, a sötét szobába a zsalu résein át beszűrődő déli fénynyalábok csíkjai megérinthetetlen rácsba zárták az asszony meztelen testét.

Nyugtalanság fogta el, nem akart a néma szobában maradni, még kissé vízpermetes, barna testére felkapta a fehér indiai szoknyáját meg blúzát, szandálba bújt, és kisietett a folyosóra.

A hotel csendes volt. Leóvakodott a lépcsőn; a fényre vágyott, bár odakinn tetőfokára hágott a hőség, mégis a fényt kívánta. A pult mögött senki sem volt, de mielőtt az utcára ért volna, neszt hallott; hátranézett; Carlos állt ott a mór oszlop mellett, és őt figyelte.

Amint kilépett a hotelból, a tér némasága meglepte, a siesta ideje volt; a granadaiak házaik leengedett redőnyű ablakai mögött pihentek, a kitámasztott vászonrolók meg a vakítóan világító falak csendje vette körül. Állt ebben a perzselő hőségben, ebben a száraz melegben, égett a teste, a könnyű indiai kelme átvette a nap hevét, rásült a bőrére. Úgy érezte, beleolvad a kövekbe, a spanyol égbe.

Elindult. A néptelen utcán, a mozdulatlan városban egyedül volt most; kéjes izgalom fogta el. Szandálja sarka hangosan kopogott; nagy árnyak vetültek rá, aztán ismét izzó fénybe ért; mintha egy más, boldogabb világban járna, ahol a test örömének élhetne. Szinte meztelen volt az áttetsző gyolcsban.

Megtorpant. A déli csendet és léptei visszhangját idegen léptek nesze zavarta meg. De amint megfordult, a léptek elültek, s csak akkor hangoztak fel újra, amikor továbbindult.

Tudta, hogy követik, ám eszébe sem jutott félni. Inkább várakozás támadt benne. Izgalom és várakozás.

Kis térre ért; öreg templom állt a túloldalán, kapuját nyitva találta. Sötét volt odabenn, a hajó hűvöse az arcába csapott, amikor belépett. A hűs levegő végigsimított vállán, derekán, lába szárán; jólesett ez az enyhület. A színes ablaküvegeken áttörő sugarak megfestették a padozatot; örökmécses fénye vibrált – a templom üres volt. Megállt a keresztelőmedencénél, csodálta az íveket, a szentek szobrait, a mélybarna padokat és a kikoptatott térdeplőket. A sarokban álltak az ünnepi zászlók; virágcsokrok kókadoztak a Mária kép alatt.

Megint hallotta a lépteket, most halk neszűek voltak, surranóak. Nem nézett hátra, csak a teste feszült meg a figyelésben. A templom kapujában elhalt a nesz, majd újra támadt; közelebb és közelebb hallotta, de ösztöne azt súgta, hogy ne féljen.

Tűz égette a hátát – valakinek az elszánt tekintete.

Várt mozdulatlanul.

Egy kéz gyengéd érintését érezte a derekán.

Éppen csak megrezdült az érintésre; már tudta, hogy ő. Nem lehet más, csak ő. Carlos. Moccanatlan maradt, csak a kezét tette rá a csípőjére simuló kézre. Erős férfikéz volt, s akkor megérezte a férfi szagát is. Idegen szag volt, más, mint a férjéé. Hátrafeszült, hogy érje válla a mellkasát; a nyakát vetette hátra; a férfi másik keze pedig az ő bordáira siklott, majd feljebb és feljebb, míg csak tenyere öblébe nem foghatta Eszter hűs, párás mellét a fehér gyolcs alatt…

Az asszony felszisszent, halk, apró, nyögésszerű hangot hallatott, s megfordult vadul. Carlos már várta; szorosan simult egymáshoz a testük. Ölén érezte a férfi vágyát, a ráhajoló szájat ajkához rántotta, foguk összekoccant, nedvek indultak meg a csókban. Bőrük forró volt, és nyirkos; Carlos gyengéd, majd ismét mohó ujjai le-fel siklottak Eszter karcsú testén, végig a combján, fel a szoknya alatt, a szép ívű derék körül, hogy aztán a legforróbb és legbujább hajlatokat is bejárják. Eszterben hatalmas hullámokat vetett a vágy; csak a férfi tért észre egy pillanatig; megragadta az asszony csuklóját, s vonta magával, ő meg fuldokolva és remegve követte; Carlos nyilván megrémült a szentségtörés vétkétől, s kevésbé tiltott helyet keresett, de azt is tudhatta, hogy minden eltékozolt perc az asszony kijózanodásának veszélyét rejti magában, tehát sietnie kell. Ismerhette a templomot, mert menten ráakadt a főbejárat melletti, vaskos ajtóra; belökte; mögötte kötelek lógtak egy poros falépcső körül, magas ablakrésen derengett be a fény; fenn, a magasban famennyezet volt, felette függtek a harangok. Amint beléptek, Carlos fél kézzel bereteszelte az ajtót, aztán újra gyengéd lett, csókolt, és becézte a nő testét az ujjaival. A térde alá nyúlt, finom, kedves mozdulattal fonta csípőjére Eszter napbarnította lábát. A kőfalnak dőlve szeretkeztek; az asszony homlokát, testét elöntötte a veríték, nem látta, hol van, nem, tudta, ki öleli, átadta magát teljesen a férfinak. Csak annyira maradt az öntudatánál, hogy valamennyire magába fojtsa sikoltásait, az ajkába harapott, csukott szemmel merült alá és alá az élvezetbe.

Hirtelen tért magához, remegett, újra és újra megvonaglott a teste; szelíden, ám határozottan kiszabadította magát. Szeme duzzadt volt a könnyektől. Érezte, hogy sír, nem akarta, de sírt; a férfi rémülten, bocsánatkérően nézte. Eszter megrázta a fejét, nekitámaszkodott a falnak, és ömlöttek a könnyei.

Carlos szó nélkül kireteszelte az ajtót, kikémlelt, aztán intett, hogy mehetnének. Eszter végre rendbe hozta magát, követte. Nem ment ki azonnal a fényre, de a templomba sem akart bemenni, pedig legszívesebben beült volna valamelyik padba, olyan halálos fáradtság kerítette hatalmába.

A férfi némán figyelte. Megpróbált mosolyogni rá, de belátta, hogy igyekezete reménytelen; mégsem akarta magára hagyni, bár érezte, hogy jelenléte már felesleges. Szabadkozó mozdulattal távozott. Kinn még visszafordult, fekete pont volt a fehéren izzó fényben.

Nemsokára Eszter is elindult. Még mindig tartott a siesta, pihent a város. A falak kemencemeleget árasztottak. Eszter zaklatottan, de valami szörnyű diadalérzettel ment vissza a hotelba. Öle csak sokára nyugodott meg, minduntalan tüzes lüktetések futottak át rajta. István felhorkant az ajtónyitásra; kerekre meredt szemmel nézte a fehér látomást, hirtelenében nem fogta fel, hol is van. Aztán visszahanyatlott, és oldalt fészkelődve folytatni akarta az alvást.

Eszter végigsietett a szobán, és kilökte a spalettákat.

– Na! – takarta el a szemét a férje. Kócos volt, pizsamában feküdt a gyűrött ágyban. Fényes nappal pizsamában! Mennyire gyűlöltem mindig ezt a szokását. Mennyire!… Állt István ágya mellett Eszter, s mindjobban elöntötte a keserűség. – Mindig pizsamában! Örökösen pizsamában! – szakadt ki belőle. – Tessék? – értetlenkedett a férje. De Eszter arca eltorzult, nekiesett, és verte, öklözte, püfölte, ahol érte. – Na, na, na! Eszter! Mi bajod?! Mi történt?! Eszter! Nanana! – Védekezett, kapkodta maga elé a karját, de az asszony csak verte, és azt kiabálta kétségbeesetten: – Vétkeztem! Miattad vétkeztem! Miattad, miattad! Az Isten! Megbüntet az Isten! Miattad büntet meg az Isten!… – István végre elkapta a csuklóját, ő meg erejét veszítve lerogyott a kettős ágy szélére. – Mi történt?! – rivallt rá a férfi.

Eszter felnézett rá. A férje haraggal, értetlenül térdelt fölötte. Mulatságos volt kócosan, szakadt pizsamában, öregen. Nézte ezt az embert, akivel egy életen át boldog akart lenni, akit valaha szeretett, akinek gyönyörködni tudott a hangjában, akinek odaadta magát teljesen.

– Halljam hát! Beszélj! Beszélj, mert…

Eszter keserűen elhúzta a száját. Könnye elapadt, aztán egyszer csak elkezdett nevetni. Nevetett fuldokolva, megállíthatatlanul. István meg ott üvöltött felette: – Hagyd abba! Hallod! Azonnal hagyd abba! Megőrültél?! – De ő, képtelen volt rá, s közben azt mondta: – A harangok! Uramisten, a harangok! A granadai harangok ott, felettünk a toronyban!

Ó, ti hajnali harangok!…

De mást nem mondott. István hiába fenyegetődzött, nem mondott el semmit. Semmit az egész úton, amíg járták tovább szép Spanyolországot. És azután sem. Semmit ennek az idegennek.

A toronyban

Régóta latolgatom, megírjam-e, megírhatom-e. A történet különös, kényes, megdöbbentő és taszító is, nem hagy békén. Talán nem is tárcatéma; regényt kellene írni belőle, szélesen hömpölygő előadásmódban, elemzően. Valahányszor belelapozok jegyzetfüzetembe, megakad a szemem az akkoriban sebtiben lefirkantott emlékeztető mondaton: pap a harangkötélen…

Voltaképpen egy fiatalember tragédiája. Egy értelmiségi tragédiája, aki pap volt, Isten szolgája.

Azt mondják, víg volt, kedélyes, közvetlen modorú; idős plébánost váltott fel a külterületi parókián. Tetszett a híveknek, kölykös volt; barna, kreolos férfi, kisportolt alakú, fürge, ambiciózus. Kérte az embereket, hogy ne is szólítsák főtisztelendőnek vagy plébános úrnak, szólítsák csak a keresztnevén Kazinak – mert Kázmér volt. Könnyen tegeződött a nála idősebb egyházfiakkal éppen úgy, mint az ifjakkal. Nem kívánt tekintélyt, csak megértést és barátságot. A templomjáró nénikék nehezen szokták meg könnyedségét, de Kazi annyira barátságos volt, annyira levette őket a lábukról, hogy végül is elnéztek neki minden furcsaságot, szinte a fiuknak tekintették; de hiszen olyan is volt hozzájuk: ragaszkodó és figyelmes.

Szép parókiát kapott; a verandás, háromszobás házat gondozott gyümölcsös ölelte körül; tavasszal virágban pompáztak a fák; dúsan termett a meggy, illatosra érett a szilva. Lugas szegte a kapuig vezető utat, kajszi- és őszibarack minden évben annyi lett, hogy elosztogathatta a felét, de maradt elég hullott gyümölcs cefrének is, amit jóféle pálinkának pároltak a közeli gazdaság szeszfőzdéjében. Kazinak Daciája volt, azzal száguldott; mert száguldott mindig; ha végzett a reggeli misével meg néhány ügyes-bajos dologgal a plébániahivatalban, máris kocsiba vágta magát, s eltűnt, persze civilben; a házvezetőnője, egy testes, idős asszony sokszor hiába várta ebédre, Kazi elmaradt, csak a litániás hónapokban, hogy megtartsa a vecsernyét, vagy ha temetés volt, akkor került elő időre.

De ez már a későbbiekben volt így; amikor a parókiára került, sok időt töltött az egyházi ügyekkel; tataroztatta a kis templomot, rendbe hozatta a szentegyház körüli teret, megszervezte a hitoktatást, klubot tartott fenn a sekrestyében a fiataloknak, az első évben még betlehemes játékot is betanított a gyerekeknek, a templomban adták elő Ádám Éva napján, az éjféli mise előtt. A srácok rajongtak érte, a hívek örvendeztek, hogy tevékeny pappal áldotta meg őket az ég – és az egyházmegye.

Akik ismerték, azt mondják, jó pap volt, érdekes prédikációkat tartott, elmélyült, filozofikus beszédeket, lekötötte a hallgatóságát, odaadóan celebrálta a miséket, mert hát hitt; hitt igazán, őszintén, becsülettel.

Vendégszerető hírében állott, be lehetett kopogtatni hozzá bármikor; meglátogatták az asszonyok, nyíltan beszélhettek vele a legkényesebb családi ügyekről is, mindenkit meg tudott vigasztalni, mindenkinek adott valami jó tanácsot; látszott rajta, hogy ezt boldogan teszi, derűs arccal fogadta a hozzá betérőket, és szinte könnyekig meghatódott a mások baja hallatán. Bár soha nem űzött tréfát a dogmákból, mégsem volt vaskalapos, nyíltnak tűnt a világi dolgok iránt, felfogta a kort, érdekelte a politika, az emberiség sorsa…

Ha regényt írnék, most ábrázolnom kellene azokat az okokat, amelyek egyszer csak más irányba terelték ennek a papnak az életútját. Konfliktusokat kellene felsorolnom, amelyekből így vagy úgy sérülten, vesztesen került ki, ha kikerült egyáltalán. De talán ezért írok csak tárcát az esetből, mert nem tudom, valójában mi is zökkenthette ki őt a rendes kerékvágásból, miféle mély csalódások érték, bántások, méltánytalanságok; csak annyit tudok, hogy lassanként türelmetlenné vált, egyre nyugtalanabbul viselkedett, soha nem találták otthon, sehol sem volt maradása, csak a szertartások idején láthatták, de mintha a feladatait is kedvetlenül végezte volna, a prédikációiban fel-felfigyelhettek valamiféle keserű hangra; egyszer aztán mise közben azt is észrevették rajta, hogy már kora reggel ivott, mégpedig jócskán.

Igen, ivott; inni kezdett, de egy darabig ezt is ügyesen leplezte, aminthogy valószínűleg egyéb gyengéit is, csupán a házvezetőnője tudta (és mesélte el később), hogy hány és hány üres konyakosüveget dobott ki a szemétbe, mert Kazi ráadásul örmény konyakot ivott, aminek az üvegét vissza sem váltják a boltban. De nemcsak ivott, hanem italosan is vezetett, mintha ki akarta volna hívni maga ellen a sorsot (kísértette az Istent), sejteni sem lehetett, hová tűnik el napszám, bár a házvezetőnő sokszor hallott telefonbeszélgetéseket, amelyekből arra következtetett, hogy a pap nővel beszél bizalmasan, ám gyakorta zaklatottan.

Aztán már a hívek között is terjedt a szóbeszéd; volt, aki itt-ott látta a fiatal plébánost hölgytársaságban, más és más nőkkel, csinos, feltűnő teremtésekkel. A férfiak ezt eleinte kajánkodva mesélték, majd később már aggodalmasan, mert kezdett kényelmetlen lenni Kazi viselkedése. Kezdett szégyent hozni az egyházközségre. Elvesztette a mértéket. Ha például meghívták egy-egy keresztelőre vagy esküvő utáni ebédre, hamar berúgott, és gátlástalanul udvarolt az asszonyoknak; olykor a halotti torokon is megfeledkezett magáról, a gyászoló család bánatával mit sem törődve tréfálkozott és mulatott, de inkább bántó cinizmussal, semmint jókedvében.

Egy epikus műben hosszadalmasan ábrázolhatnám Kazi magánéletét, amely egyre inkább szembekerült a hivatásával. Hálás feladat lenne ecsetelni a kételyt, amely mindinkább gyötörhette, hogy vajon képes-e még mindig megfelelni hivatalának, vagy bemutatni az önvád emésztő óráit, de az önfelmentés pillanatait is, amikor az elfoglaltságába menekülve azzal áltatja magát, hogy ha látszólag pontosan végzi a dolgát, semmi baj sem lehet. Hatásos lenne leírni, hogy az alkohol és a nők kelepcéjében hogyan vergődik ez a fiatal férfi, miközben tíz körömmel még mindig és mindig kapaszkodni próbál egy nemesebb, tisztább létbe, amit pedig, már tudja, nemsokára végképp elveszít.

Azon a napon, amikor a baj történt, Kazi alattomban bezárta a ház minden ajtaját, a kulcsokat zsebre vágta, majd arra kérte a házvezetőnőjét, hogy ne hagyja magára. – Ne hagyjon egyedül, Teréz, félek, nagyon félek! – Ugyan mitől? Hiszen az Isten magával van! – Nem, Teréz, nem, én magát akarom itt mellettem, félek, ne menjen el!… – De aztán elaludt, mert aznap is sokat ivott. A házvezetőnő restellte volna kikutatni a pap zsebeit, inkább felhívta Kazi egyik barátnőjét, aki aztán megmondta a telefonba, hogy hol találhatók a pótkulcsok. Teréz így hát kiszabadult. Csak másnap ment újra; a ház üres volt, estig nem is aggódott, de akkor észrevette, hogy az autó ott áll a garázsban. Az embereknek azonban csak másnap reggel szólt. Kisboldogasszony napja volt, öreg nénik és néhány idős férfi jött reggeli misére, de Kazi nem volt sehol, csak Terézt látták jönni a parókia felől izgatottan; a házvezetőnő csupán annyit mondott, hogy keresni kellene a plébános urat, de azt elhallgatta, hogy az imént talált az íróasztalán egy füzetlapot, amin kusza betűkkel ez állt: „Engem nem szeret senki…” A hívek észrevették, hogy nincs bezárva a templomkapu, beóvakodtak, egyikük azt mondta, hogy talán benn alszik a pap. De a templomban csend volt. Egy nyugdíjas énektanárnő, aki orgonálni szokott, meglepetten látta, hogy a kórus ajtaja is nyitva van, felment, s onnan benézett a toronyba; a lentiek csak a sikoltását hallották.

A papot a férfiak vágták le a harangkötélről. Már régen nem élt.

Engem nem szeret senki – írta utolsó erejével. És Isten? Akinek felajánlotta az életét?

Ez lenne a regény lényege. Egy ember története, akit mindenki szeret, szeretni akar, s ő mégis elrontja maga körül a szeretetet. Vajon hogyan és miért? Nem marad neki senki, még Isten sem, akivel pedig örök szövetségre lépett, de még őt is provokálja a szentegyház tornyában, hogy minden elvesszen. Miért? Vajon miért?

Ködképek

A külső-budai villamospálya mentén a nagy nyári zivatarok, tavaszi hóolvadások zubogó vízözöneit levezető, mély betonárok húzódik végig a lejtőn; most, az őszi időben olyan, mint egy kiszáradt folyómeder, éppen csak nedves a lomha, szitáló esőktől; fonnyadt, ázott falevelek fedik az alját.

Délelőtt van, a kertek némák, a kerítések mögött az ősz hideg csendje, párába burkolózik a völgy, a város; szürke párafelhőbe; csak a zöldséges bódéja előtt, a rekeszekbe kitett jonatán- meg goldenalmák halmai, a halványzöld és mélykék szőlőgerezdek, a hervadással küzdő káposzták, karfiolok, póréhagymák színei virítanak – aztán újra az egyhangúság, a pasztellos háttér.

A bódé közelében, a betonárok mélyén valami különöst látok: egy szétnyílt bőrönd hever ott, holmik omlanak ki belőle – gyűrt szoknya, hasadt blúz; magas sarkú cipő fekszik egy lakkretikül mellett, aztán meg fehérneműk: kis bugyi, harisnya… Mintha valaki, egy nő, egy lány vagy asszony kizuhant volna a robogó villamosból ezzel a bőrönddel a kezében, s most ott heverne maga is összetörten vagy élettelenül. Ösztönösen nézem is – de senki, az árok mélyén csak ez a kidobott, eldobott, kitárt, szétfeszített, szétnyílt bőrönd…

Megakaszt a látvány. Hogy kerülhetett ide? S miért? Vajon ellopták-e valakitől egy közeli kocsmában vagy lenn, a Déli pályaudvar csarnokában, s a tolvaj csak valahol itt nézte meg, mit zsákmányolt, s talált is a bőröndben valami drága dolgot, a haszontalant meg – a felesleges teherrel együtt – elhajította? Vagy megtámadtak valakit errefelé, egy védtelen teremtést, aki a vasúthoz sietett kofferjével a késői órán, követték ketten, hárman alkalmi útonállók, rárontottak a sötétben, kitépték kezéből a csomagját, s ő bizony hiába kiáltozott segítségért, nem hallotta – vagy nem akarta azt meghallani senki, inkább bezárultak az ablaktáblák, s mélységes némaságba burkolódzott az utcasor. A rablók szabadon engedték áldozatukat, de mielőtt osztozhattak volna a zsákmányon, valaki megzavarta őket, hát gyorsan a vizesárokba dobták a bőröndöt, és eliszkoltak.

Vagy másként történhetett? Talán maga a tulajdonosa lökte az árokba. Talán jött valahonnan az éj közepén, le a hegyi villák valamelyikéből, kisírt szemű lány vagy asszony, sebtiben összepakolt holmijával egy férfitól – férjétől, szeretőjétől – vad veszekedés után, bántottan, sértődötten, csalódottan, még dúltan a féktelen szidalmaktól, háborgó lélekkel, gyalog nekivágva az útnak, visszautasítva az utolsó fellobbanó udvariasságot, a férfi ajánlatát – milyen hideg nyugalommal, képmutató eleganciával tudta felajánlani a pimaszkodásai után, hogy taxit hív, mert ilyenkor már veszélyes egy nőnek… és ő aggódik! –, dacosan és megalázva, megcsalatva és becsapva, boldogtalansága elviselhetetlen érzetével sietett, bőröndje súlyával mit sem törődve, míg egyszer csak eszébe jutott, hogy ez az a bőrönd… ez az, amit magukkal vittek a nyáron, amibe közösen bepakolták a holmijaikat, ez volt velük az úton, amikor még azt hitte… azt hitték… Hirtelen gyűlölni kezdte ezt a bőröndöt, szerelmük tanúját, amibe most, a szakításkor a ruháit, cipőit begyűrte sírva, kapkodva… És a holmik is! A cipő, ami – ezt a férfi mondta mindig! – karcsúvá, széppé tette a lábát, a kis bikini, amit a férfitól kapott, a blúz, amit nemrég akkor vett fel, amikor a születésnapján táncolni mentek egy bárba, a kézitáska, amiben a leveleiket dugdosta valamikor szerelmesen… A holmik: a fehérneműk, a szoknyák mind az övéi is voltak, a férfié, mert csinosnak, kívánatosnak látta bennük őt…

És a duzzogó, a menekülő, a múltat fájón visszavágyó és ugyanakkor gyűlölő nő megtorpant, és haragjában, utálatában az árokba lökte a bőröndöt. A fekete éjszakában, a sötét betonárok mélyébe. Talán szétnyílt, talán szétomlott belőle minden – csupán tompán huppant; aztán újra csend lett, néma, őszi csend, csak a nő halk sírása hallatszott, meg cipősarkának kopogása, ahogy távolodott, távolodott…

Megvirradt; s a virradatban a fonnyadt levelek között ott hevert a lakktáska, a szakadt blúz, a gyűrt szoknya, a gazdátlan cipő…

A zöldséges ott, a bódéja ajtajában, a hidegtől pirosló arccal, kötött sapkában, vastag sállal a nyakában látja, hogy megakadt szemem az árok mélyére került holmin. Miközben vásárolok tőle a jonatánból, dohog:

– Lomtalanítanak, kirámolnak minden vackot padlásról, pincéből, a szállítók meg nem nézik, hogyan, csak feldobálnak egymás hegyire-hátára ládát, hűtőgépet, törött széket, hát hullik a rakásról itt is, ott is, ebben a kanyarban mindig! Ez a bőrönd is! És éppen a boltom előtt! Rossz nézni! Cipők, rongyok! De én nem takarítom el! Nem én! Berugdostam az árokba… Oda! Majd elpusztul a hóban tavaszig!

Hajógyári éj

Nagyon meleg az este.

Az alkony fáradt foszlányokban hull az égből, és fennakad a poros akácokon.

– Jani! Janiiii!…

Vékony asszonyi kiáltás. Végigröppen a szélső házak során, s beléfúl a holtágba. Evező csobban a fekete víztükörben. Csípős füst száll laposan, szerteoszlik, mintha a hajógyárból kihuppogó ütések vernék szét.

– Janiiii!…

Az asszony a ház előtt áll, könnyű nyári ruhában, meleg szél mozgatja a szoknyáját. Hívja a fiát kiáltozva, de nem mérgesen.

Apró gyerek fut elő maszatosan a parti bokrokból.

– Mosdani, és egyél! – Az anyja laposat ver a fenekére. – Megy apád!

Már mellette áll az ember. Vászonkabátja csak a fél vállán, feje födetlen. Táska húzza a bal kezét.

– Na, gyer’ ide, és puszit! Ide is! De mocskos vagy!

– Játszottunk – mondja a gyerek. Átfogja guggoló apja nyakát, nyálazza a frissen borotvált arcot.

– Eriggy, fogadj szót anyádnak! – Néz a szaladó fia után, megvakarja az állát, felpillant a gyár felé. – Hosszú lesz az éjszaka…

– Keveset aludtál délután – mondja az asszony, s talán véletlenül: a partra pillant. Csónak siklik a sekélyre, egy férfi, mintha csak árny lenne, kilép a csónakból, láncot vet valami kiálló gyökérre; aztán elballag a Halászcsárda felé.

– Meg kellett javítanom azt az ágyat. Nyikorgott. – Elmosolyodik a férfi, az asszonyára tekint. – Mindig felneszel a gyerek… – Lassan arra fordul ő is, amerre a felesége néz. Valaki a sötétben, a folyó fényes tükre előtt megáll, mintha őket nézné. Fekete árnyék. Csillagok fogják körül alakját. – Ilon – szól hirtelen fáradttá lett hangon a férfi. Az asszony erre visszakapja a tekintetét, kicsit mosolyog.

– Igen, az ágyat. De minek?

– Reggel nem alszom el mindjárt, Ilon – mondja az ura. Erős kezével átfogja a felesége vállát, magához húzza kedvesen. – Sok a munka, és hosszú az éjjel… – Köhint; zavartan fellöki a másik vállára is a kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer bekukkant. Odabenn mosdik a gyerek, pancsolja magára a vizet, prüszköl. Az ember elmosolyodik, indul. – Hát akkor, Ilon… – Az asszony odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja a száját. Nagyon forró az este, holdfény lesz, tiszta, meleg, fülledt éjszaka. – Na, megyek – bontja ki magát az asszonyi karokból az ember. Int, elballag a puha füvön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszonya csókját. Félóra múlva acéllemezek rozsdapora ül a szája köré.

Az asszony enni ad a gyereknek, lámpafénynél lefekteti, ráhajol a kiságy rácsára, mesél.

Hamar elalszik a fiú. Ilon feláll, megágyaz magának is. De nem csábítja az álom. Csak hánykolódna egyedül. Szerda. Ma még csak szerda…

Eloltja a villanyt. A hold már feljött, világos foltok támadnak az éjszakában. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót. Ki kell ülni a küszöb elé.

Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek a partra. Sűrű, fullasztó lesz tőle az éj.

Ilon karja mozdul: ölel. A hangokat öleli, a sötétséget. Nyújtózik, hátraveti elbontott, szőke haját. Szúnyogok döngnek a füle körül. Elvész a zene. Gyorsan úszik lefelé a hajó.

– Anya! – nyöszörög benn a gyerek. – Vizeeet!…

Ilon nem mozdul. Nem hallja. Nyújtózva nézi az eget. Dobol valami, mély, puha hangon dobol. Néha kék, csillagszórós fényeket lök az égre a gyár.

Valaki jön a víz felől. Most dudál a gyár is. Tíz óra, vált a műszak. S hogy csend lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról. Mintha már régóta tartana az éjszaka. A percek lomhák, mint szárazságban a békák. Reggel jön az ura. Hat óra után nem sokkal már itthon is van. Lerúgja a bakancsát, a székre dobálja a ruháit. Alszik. Az ablaktáblákon sötét függöny, hűs a szoba. Alszik. Ha mellébúvik, mordul egyet…

Valaki megáll Ilon előtt. A vízről jött, a sötétből.

– Helló!

– Te vagy az, Gyuri?

Felhők jönnek, már nem olyan fénylő a hold.

Gyuri a sarkára guggol, feszül rajta a szegecsekkel kivert bőrnadrág meg a szűk dzseki. A haja felnyírva, az üstökén égnek merednek a zselézett hajtüskék.

– Éjszakás? – kérdi.

Ilon nem szól mindjárt.

– Ne kérdezd legalább – mondja csendesen, nyugtalanul.

– Lenn a csónak – mondja Gyuri. Huszonöt éves, húsos ajkú, kis, tömpe orrú, vállas, izmos fiú. Bokszoló.

Az asszony hallgat. Erős dobolást hall megint. Már megereszkedett a nyújtózásból, karját a mellére szorítja, keresztben.

– Meleg az éjszaka, Ilon. A vízen hűvös van.

– Minek jöttél?

– Nincs szebb, mint éjszaka csónakázni…

– Minek jöttél?!

Gyuri magabiztosan mosolyog. Egy kavics akad a kezébe, vonalakat húzgál vele a küszöb előtti téglajárdára.

– Odaát heverésztem a szigeten délután. Rád gondoltam. Két szarvasbogár verekedett a bokor tövében. Figyeltem. A fűben ott lapult a nőstény…

– Minek jöttél?!

– Az erősebb győzött. A nőstény vele ment.

Ilon felugrik.

– Eridj! Nem hallod? Takarodj!

A ház falához lapul; majd megsiketíti az erős dobolás, amit hall szüntelen.

A fiú lassan feltápászkodik a földről. Két tenyerével az asszony feje mellett megtámasztja a falat.

– Mit akarsz? – suttogja ijedten az asszony. – Nem kellesz nekem!

– De kellek!

– Szeret… a férjem szeret! És én is…

– Én jobban szeretlek, Ilon.

– Dolgozik… Nagyon sok a munkájuk. Nagyon nehéz a munkájuk. Két hajó… őszig. Fáradt. Itthon is annyi a dolga. Fáradt. Csak fáradt…

Gyuri az arcába nevet.

– Bolond ember dolgozik rogyásig!

Ilon ellöki a fiú karját, és kiszökik oldalt. De amaz utánakap, megmarkolja csuklóját, s gyengéd erőszakkal leülteti Ilont a földre. Csend.

Csak az a dobolás.

– Én is elmegyek dolgozni – mondja az asszony. – Már nagy a gyerek.

– Ő akarja, mi? Talán nem tud eltartani? – A vállas, bőrruhás alak közelebb csúszik ültében az asszonyhoz. – Ha hozzám költöznél, aranyéleted lenne! Semmi dolgod, bisztróban ennénk, főznöd sem kéne, ülnél a presszóban, meg moziba járnánk. A gyerek is jöhetne veled, érted? Vállalom a srácot is, na, mit akarsz? Nem vagyok én olyan, tudom, hogy odavagy érte, én meg nem bánom, rendes kis kölyök, meglenne velünk. Ősszel turnéra indulok a klubbal. Külföldi versenyek… Azt mondja az edzőm, jó formában vagyok. Osztrákba meg Nyugatnémetbe… Na! Klassz cuccok, amit megkívánsz! Valuta. Lesz valuta! Most kocsit is újítok, menő vagyok… És egyszer mindenhová eljutok, mindenkit kiütök, én leszek a legnagyobb középsúlyban…

Az asszony nézi, ültében egészen összegörnyed, úgy figyeli, megpróbál észrevétlenül mind hátrább és hátrább húzódni. Gyuri beszél, álmodozik, tömzsi, vaskos öklét a hold fényébe tartja, belebokszol a sötétbe, arca megnő az éjszakai világtól, hatalmas, durva arc…

– Eridj! Menj, eridj innen!

A fiú elhallgat, meglepi az éles hang meg a haragos tekintet.

– Eridj, te, mert… Takarodj a szemem elől! Takarodj!

– Miért csapod be magad? – kérdi a bőrruhás szelíden. – Tudom, hogy engem akartál mindig, de hozzámentél ehhez a… Nem valók vagytok egymáshoz. Mindenki látja. Te szabad vagy, szabad voltál… mennyit jártunk együtt, mi meg a banda, emlékszel? És egyszer csak eltűntél, a felesége lettél ennek a… Öreg hozzád! Öreg melós! Negyven is van ez már! Marhaság. Csak gürizik, gürizik, te meg… – Hallgat. Hallgatnak mind a ketten egy darabig. Gyuri még azt mondja csendesen, elszántan: – Úgysem megyek el! És úgysem tudsz elzavarni. Te meg én, mi…

Ilon felugrik, egérutat akar nyerni, de a vasmarkok fürgébbek, megragadják. Mégis kicsúszik valahogy, fut; Gyuri utána veti magát, elkapja a bokáját – Ilon elvágódik a füvön. Fölébe kerül, s a földre szorítja a fiú. A száját keresi megveszekedetten. Ilon forog dühösen, jobbra és balra kapdossa a fejét, de a húsos száj mohón az ajkára tapad. Alig jut levegőhöz. Aztán átjárja testét a vad, nyers kívánás, a régi vágy; elernyed, míg csak meg nem dermeszti szívét a riadalom. Taszít támadóján, s közben kotorász maga körül vaktában a földön kő vagy gally után. Tégladarab akad a markába. Harap; Gyuri felszisszen, az ajkát fájlalja, tapogatja; Ilon gyorsan lök egyet rajta. Menekülhet. De újra foglyul akarják ejteni; nem gondolkodik, hajítja, ami a kezébe akadt.

– Nesze!…

Felhorkan s megtántorodik a fiú. Tenyerét lassan a bal arcához szorítja; Ilon a fűben térdepel, onnan lesi ijedten, reszketve.

Hosszú csend. A parton éles hangon zengenek a békák.

– Hát jó… – mondja tompán Gyuri. – Hát jó… – Megfordul, elmegy.

Ilon magára marad a csendes, meleg éjben.

Megint látni, hogyan villódznak a hegesztők kék lángjai a bokrokon túl, a gyárban. Ilon nagy sokára feláll, a házhoz támolyog. Benn mocorog a gyerek, első álmából fordul át. Ilon megrázkódik, bemegy. Áll odabenn a sötétben hosszan, amíg csak el nem múlik a reszketése. Akkor aztán, mint aki elveszett órákat akar bepótolni, kapkodva vizet mer a mosdótálba, két tenyerét belemártja, viszi a vizet az arcához. Viszi és viszi, sok vizet locskol magára, mosdik, mosdik, míg haja és ruhája forró testére nem tapad.

És majd várja álmatlanul a hajnalt.

Vacsoraidő

– Semmit sem kaptam – mondta az asszony. – Semmit. Semmi olyat, amit akartam! Egy egész vagyonba kerül minden! Nem is értem! Ötszáz! Odaadok ötszáz forintot, és alig adnak vissza! És mi van a kosárban? Semmi! – A villanytűzhely fölött beleveszett a gőzbe. – Ez a rohadt kukta is ezzel a vacakjával!… Mindennap ugyanaz!… – Megcsapta a forróság a csuklóját, felszisszent. – Ne nézz itt! Mit nézel itt?! Ha nem tudsz segíteni, ne légy akadékban legalább!… – A kislány riadtan hátrált a konyhaszékig, felmászott rá, s összekuporodott. Az öccse ott ült mellette, lógázta a lábát, és egy ragacsos villával ütemesen dobolt az asztalon. – Te meg hagyd ezt abba! – kiáltott rá az asszony. – Tedd le azt az istenverte villát, Bélus, tedd le!

Egy pillanatra abbamaradt a dobolás, a kisfiú félrebillent fejjel nézte az anyját; várt valamit, a mama szelídebb hangját, egy mosolyt; várt, aztán összeszorított szájjal újra ütögetni kezdte az asztalt.

Az anyja perdülve verte pofon. A gyerek kezéből kiesett a villa; pirosló arccal bámult utána, de nem sírt, felkapta a fejét, és teljes erejével püfölte az asztalt az öklével.

– Nem érted?! Agyonvágjalak?! Azt akarod, hogy agyonvágjalak?!

A gyerek mintha meg se hallotta volna. Kapott a kezére a főzőkanállal, ám ettől csak dacosabb lett. Az anyja felé rúgott, de a nővérét találta el. A kislány felsikoltott.

– Vica! Hát még te is?! – kiáltott rá az anyja.

– Megrúgott! – árulkodott a kislány.

Az asszonyból hirtelen kiszállt az erő, állt bénán a tűzhelynél, üres tekintettel. A konyhaajtó tárva volt, látszottak a barackfák a kertben. A barackfák meg a kerítés, a kerti út a letaposott dróthálóig, azon túl a folyó. A folyón a vashíd. A vashíd tövében kavicsos volt a part, oda jártak a gyerekek játszani.

– Fogd a kezét, és vidd ki – mondta Vicának csöndesen az asszony. A kislány szeretett volna lecsúszni a székről, s engedelmeskedni, de félt, hogy valamit rosszul csinál, s majd kap ő is. Ha a mama ideges, könnyen jár a keze.

Gőz lövellt ki a kukta szelepén, az asszony odakapott, a gyerek kihasználta a pillanatot, s újra döngetni kezdte az asztalt.

– Miért ütögeted az asztalt, kisfiam? Megőrülök a zajoktól. A gyárban is egész nap az a sivító zaj, s akkor itthon is!… – Majd élesen: – Nem érted?! – Hirtelen lerántotta a főzőlapról a kuktát, hideg vizet eresztett rá a csapból. A sistergésből kiabálta: – Nem azt kértem, Vica, hogy vidd ki Bélust? Már hozzád is imádkozni kell?!

A kislány oldalvást lecsúszott a székről, óvatosan át akarta fogni az öccsét, de az már várta, s öklével a nővére vállára csapott.

– Gyere – parancsolt rá dühösen Vica. – Gyere ki szépen, Bélus! – Az újabb ütésre felvisított. – Bélus! Azonnal gyere, nem érted?!

– Jaj, menjetek már, menjetek! – Az asszony kapkodva tolta félre az edényeket az asztalon, minden szanaszét volt, poharak, kenyér, üvegek, kanalak. – Ilyen gonosz ördög! Kikészít ez a lárma, ez a… – Karjával törölgette a verítéket a homlokáról. – Ennyi segítséget sem várhatok tőled, Vica?! Vidd már! Iskolás vagy, nem csepp óvodás, légy belátással, vidd ki innen ezt a kölyköt! És hol az a villa, amivel az előbb… Nem jutok semmire! Apátok mindjárt itthon lesz, és nincs kész a vacsora!

– Ne őrjíts meg, te gonosz kölyök! – Vica az anyjára lesett, elég felnőttesen mondta-e. Végre lerántotta a székről Bélust, mire az torkaszakadtából üvöltött, hogy ne, ne, nem akar kimenni.

– Úgy, úgy! – mondta az asszony, hajladozva, az asztal alatt keresgélve a villát. – Úgy, úgy, még egy kicsit hangosabban is lehetne, kisfiam!

– Mama, már viszem! – tüsténkedett az ajtóban a kislány, húzta, cibálta az öccsét a küszöbön. – Én jó vagyok, csak ez a bitang! Ez a gonosz ördög!…

Kis csend lett. Az asszony lemosta a meglelt villát, kapkodott rongyokkal, edényekkel. Főtt a melegben, melléhez, hátához tapadt a ruhája. – Csak áll ott a pult mögött, és azt mondja, nincs! Meg elfogyott. Örül, ha azt mondhatja, hogy nincs! Örül, ha nem kell kiszolgálni…

– Mit beszélsz? – A férje érkezett meg, s amint ledobta a táskáját a konyhaszegletbe, indult feléje, hogy megcsókolja, de félúton kedvét szegte az asszony izzadságtól fénylő arca, a nyakbőréhez tapadó nedves hajtincsek látványa, nem is tudta, hol csókolhatná meg a feleségét. – Na! – azt mondta, s leült. Nézelődött, lerúgta a cipőjét; előrehajolva, kaszáló mozdulatokkal kereste az asztal alatt a papucsát. – Na! – azt mondta, amikor megtalálta. Belebújt.

Kabátja zsebéből kiesett a bérlete, fel akarta venni, az asszony meg éppen arra ment, belebotlott a férje kezébe.

– Na! A bérletem! – morgott a férfi. – És miket beszélsz?

– Miket?! Nem te vásárolsz! Mit tudod te! – A férje megfogta a bokáját, viszolygott tőle, türelmetlenül odább lépett. – Tudod is te, micsoda lehetetlenség…

– Mit nem tudok én? És miért kellene vásárolnom?

– Fogalmad sincs, mibe kerül minden! Hogy mire elég a pénzünk! Semmire! Semmire, érted?! Nem fogok tudni főzni! Nem tudom, mit adjak elétek, ti meg csak zabálnátok, zabálnátok! De mit?! Téged csak az érdekel, hogy meglegyen a söröd!…

– A söröm! – A férfi felállt, ledobta a kabátját, kigombolta a mellén az inget. – Mikor eszünk? – Visszaült a székre, nézte a felesége kapkodását, maga alá húzta a lábát, nem is tudta, mihez kezdjen. Sokat dolgozott aznap. Rakták fel a ládákat a teherautókra a kikötőben. Nyolcszor fordultak a telepre meg vissza. – Na és kaptál sört?

– Sört! – Az asszony kurtán felnevetett, tologatta az edényeket a tűzhelyen.

A férfi kinyitotta a frizsidert, hűvösség csapott ki a fehér műanyag falak közül.

– Nincs sör.

– Nincs hát!

– Na. Pedig ittam volna. – Állt a konyha közepén, vakargatta szőrtelen mellét. – A gyerekek? – Még egyszer meg kellett kérdezni: – A gyerekek?

Az asszony csak intett, hogy kint vannak. A férfi kiment a konyha elé. A szomszéd küszöbön öregasszony ült, kukoricát majszolt, az ujjaival csipegette a főtt szemeket, egyenként dugdosta a szájába, némelyik a földre pottyant, tűnődve nézett utána. Csak a metszőfogaival rágott.

– Finom – mondta csücsörítve. – Szeretem. Csak kemények.

A férfi a kertet vizslatta, de nem látta a gyerekeit.

– Hogyan?

– Disznónak való. A kukorica. Már elérett.

– Vicáékat nem látta?

– Kimentek. Ott. A kerítésnél. Elmentek a… – Néhány szem kukorica kipottyant a szájából, várt, megrágta, ami a foga között maradt. – A hídhoz mentek. Oda. A vízhez.

A férfi megvakarta a mellkasát, ásított. Se sör, se semmi. Meg aztán éhes volt. Bement; a felesége már rakosgatta az asztalra a tányérokat.

– Főtt tészta? – Csak éppen kérdezte, mert mindegy volt neki. Mindent megevett jóízűen. Kérdezte, hogy kérdezzen valamit.

De az asszony felcsattant:

– Mi az istent találtam volna ki?! Már azt sem tudom, mit főzzek, mire futja?! Minden drága, a bab is, a hús is, minden, minden. Tészta! És ha tészta? Majd reszelek rá sajtot. Az se olcsó! Nem keresel, te annyit, amennyi elég lesz itt kosztra, de még ha az én pénzemet hozzátesszük, akkor sem. Tészta! Mire hazaérek a gyárból, éppen elég ezt is megfőznöm! Mire hazavergődöm…

Kifulladt. Leült, bámulta a konyha kövét. A férje ott tipródott előtte.

– Ma még le sem ültem, csak most…

Hatra ment dolgozni, nyolc órán keresztül állt a csiszológép mellett, ez igaz, de azért az, hogy most ült le először, túlzás. A nap folyamán többször otthagyta a gépet. Egyszer kicserélte a dörzspapírt a korongon, ennek ürügyén a karbantartóknál leült egy felborított ládára, s megette a vajas kenyerét zöldpaprikával. Két ízben volt vécén, ott is pihent egy keveset. Negyedszer engedelem és minden komoly ok nélkül, csupán mert szépen sütött a nap, megállította a csiszolót, és kiballagott az udvarra, hunyt szemmel arcát a fényben tartotta legalább hat percig.

– …még itthon is csak most! – mondta; végigsimított a nyakán, a mellén, megnézte a tenyerét. – Fáradt vagyok.

A férje bólintott.

– Na. Akkor együnk. Hívd a gyerekeket.

– Hívd a gyerekeket – mondta ugyanúgy az asszony.

– Nincsenek a kertben.

– Én nem bánom – mondta fejét ingatva az asszony.

– Mit nem bánsz? – A férfi vakargatta szőrtelen mellkasát, s azt latolgatta, hogy vajon ő is olyan öregnek látszik-e, mint a felesége. Mert a felesége eléggé megöregedett. Harmincéves korára meglehetősen öregnek látszik. Megviseltnek.

– Mi van? – nézett fel türelmetlenül az asszony.

– Tessék? Hát… csak nem tudom, mit nem bánsz.

– Most mi az isten csudáját akarsz?!

– Mit akarnék? Azt, hogy hívjuk be a gyerekeket, és együnk. – Az ajtóba csavarozott fogasnál a kabátzsebében kotorászott. Az újságját kereste. Vett egy Esti Hírlapot. Nem találta. A felesége nem mozdult, csak ült a konyhaszéken összeroskadva. Hát persze! Rajta ült az újságon! Odament hozzá, ki akarta rántani alóla, az újság elszakadt.

– Na! – mondta bosszankodva. – Felemelhetted volna a fenekedet.

– Ne kínozzatok már, ne kínozzatok! – ugrott fel az asszony. – Hol a kölykök, hol te, hol a boltos, hol a művezető!… Azt mondtam, hívd be a gyerekeket, aztán legyünk túl már ezen az egészen, ezen a mai napon, ezen az istenátka… mindenen!

A férfi megütközve nézte. Ő is fáradt volt, szeretett volna kényelmesen vacsorázni meg egy kicsit újságot olvasgatni sör mellett. De sör nincs, persze. Az járt az eszében, hogy evés után átballag a kocsmába egy korsóra. De az asszony viselkedése megzavarta.

– Most mit izélsz? – kérdezte félszegen.

– Hagyjál! – fordult el tőle az asszony.

– Mi a baj? Na. Mondd csak meg! Mit izélsz, hallod?

Az asszony kenyeret metszett, nem felelt.

– Kérdeztelek! Hallod? Kérdeztelek… – A férfi kezdett ingerült lenni. – Nem férsz a bőrödben? Töri magát az ember, s akkor itthon ez várja. Ez. Ez a… Hallod? Televíziót is vettem, színes televíziót, még mit akarsz? Eszpresszóba akarsz járni? Vagy mi? Na. Mondd már meg, mi bajod!

– Semmi.

– Hát jó. Ha semmi bajod, akkor jól van. – Nem akart veszekedni, enni szeretett volna, meg átmenni a kocsmába egy pofa sörre. – Ha semmi baj, akkor én azt mondom, hogy… – Meglátta a kislányt az ajtóban. – Na. Vica már elő is került.

Az asszony nem fordult feléjük; letette a kenyeret az asztalra, leült.

– Gyertek – szólt csendesen. – Gyertek enni. Köszöntetek apátoknak?

– Hát az öcsédet hol hagytad? – kérdezte az asztalhoz telepedve a férfi. Vett a tálból, reszelt sajtot szórt a makarónira. – Na. Mit állsz ott? – A kislány nem jött beljebb, erre a feleségére tekintett kérdőn. – Ezt meg mi lelte? – Nem kapott választ, újra a lányára pillantott; Vica sápadtan, fejét leszegve állt. – Ej, hát mi bajod neked is? Hol van Bélus?

– Kinn van – mondta halkan a kislány.

– Akkor hívd be – nevetett az apja. Gondolta, nevet egyet, aztán minden rendben lesz.

– Kinn van – ismételte meg vékony, éles hangon a kislány.

– Hol kinn? – kérdezte tele szájjal a férfi.

Vica mereven, mint egy bábu, megfordult, a fejével mutatta.

– Ott. Kinn, a hídnál.

– Hívd már be, nem érted?! – rivallt rá az anyja.

A kislány erre megrezzent, készségesen beljebb lépett, megkerülte az apját, az anyjához sietett, és lélegzetvétel nélkül hadarta:

– Kinn voltunk a hídnál és Bélus ütögette kaviccsal a másik kavicsot és mondtam hagyd abba te gonosz ördög ne idegesíts mert agyonváglak nem elég hogy annyi gond van hát még te is de nem hagyta abba azt akarod hogy agyonvágjalak és erre belegázolt a vízbe ütögette a vizet és hiába szóltam neki mert én szóltam de hányszor mégis hiába erre aztán odamentem és adtam neki egy pofont és elesett és én meg lenyomtam…

– Mi az, hogy lenyomtad? Hová? – kérdezte rekedten az apja.

Vica meg se hallotta, csak az anyját nézte tágra meredt szemmel, neki mondta:

– A víz alá…

– És most hol van?! – üvöltött rá az asszony.

A kislány hangja elakadt, rémülten nézte az anyját. Az meg már sikoltott, úgy kérdezte, s rázta a kislány vállát eszelősen.

– Hol van Bélus, azt mondd meg, te béka!…

Vica kirántotta magát az anyja kezéből, sötéten tekintett fel rá, idegenül, becsapottan. Dicséretet várt, nem haragot. – Ott van – mondta reszketve, de többet nem szólhatott, az anyja eltaszította, és kifutott az ajtón. A férfi meg letette a villát, s lassan felállt. – Hát hogyan… hát… – Talán nem is beszélt, csak szólni akart, csak tátogott, s állt bénán a tányérja fölött. Vicától várt valami biztató pillantást. – Hát hogyan… hogyan hogy… – A mellkasához nyúlt, de keze megállt a kigombolt ing hasadékában. – Hát hogy te… hogy te… mit csináltál? Mondd csak? Hogy mit?… – Az ajtóhoz botorkált, maga mögött hagyva a reszkető kislányt; látta a barackfákat a kertben, a kerítésnél ácsorgó, kukoricát majszoló öregasszonyt, látta a vashíd lábát és a kavicsos partot. A nap éppen lemenőben volt, vakított az ég alja, csak az alakok körvonala látszott a pirosas fényben. A férfi nagyokat nyelt, nem tudta, mi lesz, mi van, mit kellene tenni vagy mondani. Félt, nem mert mozdulni, feszülten figyelt.

Aztán meglódult. Rekedtes, ordításszerű hang tört fel a torkán; akkor értette csak meg, hogy mi történt, elindult a kerti úton a letaposott kerítésdrót felé, a folyó felé, s már futott, amikor meghallotta a partról a felesége jajveszékelését.

Szállás éjszakára

Az öregasszony nyitott ajtót, csak résnyire, mert kinn hóvihar tombolt. Egész nap havazott, felkerekedett a szél is; a sztrádákon kotrógépek zúgtak; a rádió mindenkit figyelmeztetett, hogy ne keljen útra, ha nem szükséges. Ezeket meg ide ette a fene valahonnan a ház elé. – Ketten vannak – szólt hátra az urának az öregasszony, de a biztosítóláncot még beakasztva hagyta.

– Ilyenkor? – A hang az emeletről jött, egy kanyargós falépcső tetejéről.

– Elakadtunk a kocsival – magyarázta az ajtó előtt álló férfi. – Reggelig maradnánk…

– Férj és feleség? – reccsent fentről a hang. – Férj és feleség? – ismételte meg az ura kérdését az öregasszony. Gyanakvóan nézte a bebugyoláltan is didergő nőt meg a szakállas férfit.

– Hát nem… még… – kezdte a magára terített pokróc alól kikandikáló nő vékony, bátortalan hangon. De társa türelmetlenül közbevágott: – A hölgy a jegyesem. Hadd lépjünk be legalább, mert megfagyunk itt, a kocsinál is fagyoskodtunk eleget. Nincs errefelé több ház, kénytelenek voltunk magukhoz bezörgetni. Kinn van a kapun, hogy zimmer frei…

– De mi csak nyáron adunk ki szobát. Akkor is inkább nyugatnémet márkáért.

– Csukd be, hisz mind behordja a havat – közeledett a lépcsőn a dörmögő férfi. – Mit alkudozol? Nincs szállás!

– Befútta kocsijukat a hó – vette védelmébe őket az asszony. – Ketten vannak, a hölgy az úr jegyese…

– Jegyese… – hümmögött a házigazda. Pocakos, bajszos vénember volt, mellényben, mamuszban. – Mi az, hogy jegyese?

Az öregasszony addigra kiakasztotta a biztosítóláncot; azok meg bejuthattak végre, behozták a hideget meg a havat. Csupa ráfagyott hó volt a cipőjük. Pokrócba bugyolálták magukat, de még így is reszkettek. A nő sápadt volt, soványka, ám a sok göncben egészen hasas, az öregasszonynak meg is akadt rajta a tekintete. Már megenyhült irántuk. – Na, jöjjenek. Ami igaz, az igaz, nem maradhatnak fedél nélkül ilyen cudar időben. Pucolkodjanak csak le itten az előtérben, de szobát már nem tudok befűteni, azt ajánlom, háljanak a konyhában, elég tágas, és van ottan egy dikó, azon megalhatnak ketten…

– Ha nincs más, az is jó lesz – mondta a férfi; átfogta biztatón jegyese vállát. – Reggel korán be kell érnünk a városba. Okvetlenül… Addigra talán megtisztogatják az utakat.

A mellényes, bajszos házigazda a fogát piszkálgatva méregette őket, hümmentett, dünnyögött; már rábízta a dolgot a feleségére. – Hát a konyhai dikón, igen, szükségből. Két fiatalnak az nem is olyan rossz… – heherészett, aztán kapaszkodott vissza a falépcsőn az emeleti szobába. Szép ház volt, takaros, vendégfogadásra épült, pénzt hozó ház, de ezen a decemberi éjszakán dermesztően hidegek voltak a lakatlan szobák. Mire a szállást kereső utasok havas lábbelijeiktől megszabadulva bebotorkáltak a vacsorafőzés melegét még őrző konyhába, a gazda már el is tűnt odafönn, letelepedett a televízió elé, és nézte az ünnepi műsort. A sarokban ezüstfenyő állt színes villanykörtékkel feldíszítve, s a kellemes melegben gyantaillatot árasztott. A gazda sört töltött egy óntetős kriglibe, nyáron kapta egyik müncheni vendégüktől. Ivott, és lassanként elnyomta az álom. Arra neszelt fel, hogy a felesége is feljött. – Most fekszenek le – mondta. – Láttad az asszonykát?

– Mit kellett volna látnom rajta?

– Nem olyan, mint egy jegyeshez illik. Nem tudom, a pokróc teszi-e, de mintha úgy volna. Teherben… – Na, más se kéne, csak hogy itt babázzon le nekünk! Meg kell kérni az árát! És meg is kérhetjük, szükséghelyzet, annyit kérsz tőlük reggel, amennyit csak akarsz. Ezret vagy még többet is. Pláne ha bepiszkítják az ágyneműt meg a konyhát. Nem kellett volna befogadni őket. Én az információ híve vagyok! Hozzánk mindig csak leinformálható vendégek jönnek, ezek meg, kit tudja, mifélék!… – Jól van, jól van, hagyd abba már, hiszen rendesnek látszanak – mondta az asszony. – A férfi olyan szelíd, az asszonyka meg csupa ártatlanság… – No hiszen! Ártatlanság! – dohogott tovább a gazda. – Szép kis jegyespár, mondhatom!…

Amikor elzárták a televíziót, és lefeküdtek, újra hallották a szél tombolását, rázta az ablakdeszkákat, zörgette az ajtókat, süvített a kéményben a huzat. Nyugtalan éjszakájuk lett a fergeteg miatt. Éjféltájt mintha jajongást is hallottak volna, furcsa zajokat, neszt odalentről, a gazda fel is ébresztette az asszonyát, hogy mi lehet az. Nehezen lehetett megítélni, hogy a vihar visong-e, vagy emberi hangok törnek fel hozzájuk. A szél egyszer-egyszer úgy vinnyogott, mintha csecsemő sírt volna…

Aztán egyszer csak fény lobbant. Mint egy üstökös – fénycsóva futott át az égen, megvilágította a szobát, végigsiklott a falon, a mennyezeten, s nyomában elültek a zajok. Elült a szél tombolása, csend lett. Nagy, békességes csend. A szívük verését is meghallhatták ebben a csendben.

Virradatkor szokása szerint az asszony felkelt, hogy tüzet rakjon a konyhában. A vendégek úgyis korán akarnak a városba érni, a vihar elmúlt, talán az utak is járhatók; megkéri tőlük a pénzt, aztán mehetnek isten hírével.

De a konyhában nem talált senkit. A dikón háborítatlan volt az ágynemű, semmi sem mutatta, hogy lett volna itt valaki is. Az öregasszony hátrahőkölt. Ám akkor hirtelen a fény, az éjszakai fény lobbant fel előtte. Cikázott, izzott, járt körbe-körbe, mintha hívná. Mindent megértett. Felszaladt az urához, felrázta. – Ők voltak itt nálunk az éjszaka! – mondta lélekszakadva. – Ők?! Kicsodák?! – nézett fel álomittasan az ember. – Hát ők! Őket fogadtuk be a viharból, őket!… – De kicsodákat, beszélj már?! Fizettek? – Nem. Elmentek… – Elmentek fizetség nélkül?! – Mert erre már felébredt. – Megmondtam neked, asszony! – Hát nem érted?! – Az öregasszony megragadta az ura vállát. – Mit számít most a pénz! Megadatott, hogy befogadhassuk őket, és az éjjel megszületett a Kisded!…

– Miféle kisded? Ja, vagy úgy! És megléptek fizetség nélkül! Ostoba asszony! Jobban tetted volna, ha fel sem ébresztesz ilyen bosszúságra!

De az öregasszony nem törődött az ura zsörtölődésével. Állt az ablaknál, és nézte az utat. Sehol sem voltak nyomok a hóban, ő mégis tudta, hogy Azok voltak itt náluk az éjszaka, és a szíve megtelt örömmel, hogy segíthetett.

Hófödte hegyek

A francia lift felső állomásánál a napos oldalon megolvadt a hó, csupán a letaposott, jegessé vált hófoltok tartották magukat a sártengerben; amikor a síelők felértek a felvonóval a csúcsra, a talajból kiütköző köveken meg a jégszigeteken próbáltak eljutni a sípályákig, de még így is alaposan összemaszalódtak a süppedős agyagban. A sziklákon mindenütt derékig levetkőzött férfiak és hócsizmás, overallos, de kigombolkozott nők napoztak; cserzett arcú, védőszemüveges alakok mozdulatlanul, kiterülve, mint valamiféle ősi, megdermedt tengerből kimászott lények, melyek a magas égből sugárzó fénytől remélnek éltető erőt.

A hamburger- meg goffriárus bódéja körül fáradt, izzadt, farkaséhes csapatok falatoztak, műanyag poharakból kortyolgatták a teát; a szomszédos bodegából meg sült kolbász szaga terjengett a hómezők friss levegőjével vegyülve.

Vakított a napverte hóvidék.

Márk és a felesége valamivel odébb, egy alpesi stílusban épült kávézó teraszán ültek; az asszony bebugyolálta magát az anorákjába, lábát felrakta a terasz korlátjára, és hunyt szemmel élvezte a tiszta, fényes délelőttöt. Tegnap az utolsó lesiklásnál ráfutott egy kőre, elzuhant, az éles kavicstörmelék feltépte a lasztexnadrágját, és alaposan megsebződött a térde. Az elsősegélyhelyen bekötözték, de nyugtatnia kellett a lábát, nem síelhetett. Így aztán csak napozni jöttek fel ide a hotelból. Kétezer méteren hamar lebarnul az ember, Edit, Márk felesége szép akart lenni, mire hazautaznak. Pihent. Pillái alól leste a férjét, látta, hogy az minduntalan az óráját nézi, aztán meg unalmában az alpesi házikó pincérnőjét bámulja, aki olykor kijött, hogy összeszedje a poharakat a pléhasztalokról.

– Kérni valamit? – kérdezte a pincérnő. Egymaga volt főnök és személyzet; magas, kreolos teremtés, karcsú, fiatal. Nem tűnt szlováknak. Inkább délies volt; déli vagy talán cigány. Márknak megakadt rajta a szeme, tetszett a szűk szoknyában a csípője, meg a duzzadt szája is kívánatos volt. – Van adag grillcsirke. Van első adag. – Egészen jól törte a magyart.

Valóban, érezni lehetett az ínycsiklandozó sült szagát.

– Ennél grillcsirkét? – kérdezte Márk a feleségét. Mióta feljöttek a csúcsra, és letelepedtek ezen a teraszon, most szólt hozzá először.

– Inkább limonádét innék.

– Van limonádéja? – nézett a cigányos nőre Márk.

– Lehetni csinálni. De lenni kóla, tonik…

– Nem, inkább limonádét – mondta csukott szemmel Edit.

– Akkor hát – mosolygott a pincérnőre a férfi –, ha lehetni csinálni limonádét…

– Oké! – mosolygott Márkra kedvesen a nő. – Lehetni.

Amint otthagyta őket, újra rájuk telepedett a csend. A hegyek felől szél süvöltött halkan, monotonon, de néha elnyomta ezt az űrbéli hangot a felvonó tájáról meg a sípályákról hallatszó zsivaj.

Madár körözött az égen. Márk nézte. Nem ismerte fel, micsoda madár, de megesett rajta a szíve, a havas, néptelen hegyek felett, az ég kékjében riasztóan magányos volt.

– Kivel beszéltél reggel?

Csak akkor hallotta meg, amikor a felesége másodszor is megkérdezte.

– Az a nő. Akivel ott beszélgettél. A hotelban. Ki volt az?

– Az a nő? – Márk, noha már várta ezt a kérdést, zavarba jött. De igyekezett közömbös hangon válaszolni: – Ja? Az a direktrisz volt…

Edit hallgatott. Márk figyelte, mit fog mondani, kíváncsi volt, mi járhat a felesége fejében. Amikor reggel készülődtek, hamarabb ment ki a hallba, mint Edit; akkor futott össze Zelmával. Előző nap is látták már egymást, sőt a szállóba érkezve azonnal belebotlott a recepciónál. Zelma nem ismerte meg mindjárt. Harminc-valahány év azért mégsem múlik el nyomtalanul. Márk szakállt eresztett, méghozzá immár ősz szakállt, meg is kopaszodott a feje búbján, és testes lett, ráadásul szemüveget visel. Zelma rengeteg emberrel találkozik naponta, hogyan is gondolhatta volna, hogy éppen Márk toppant elébe a messzi múltból? Amikor aztán felderengett neki valami, csak biccentett; Márk sem tudta, mi illik ennyi idő után, köszönt, de mint egy idegennek. Zelma előbb elsápadt, majd elöntötte arcát a pír; nem is maradt a pultnál, visszasietett az irodájába. Márknak hevesen dobogott a szíve, de csak részben az örömtől; inkább valami félelem szállta meg, bűntudat; leste, hogy Edit észrevett-e valamit, de az asszony a csomagokkal volt elfoglalva; Márk még odabenn, a szobájukban is azon igyekezett, hogy rendezkedvén, palástolja izgalmát.

– A direktrisz? – Edit hangja halk volt, gyanakvó.

– A hotel direktrisze. Kérdeztem tőle egyet s mást.

– Megemlítetted, hogy rossz a fűtés?

– Igen, persze, a fűtést. Meg még…

– Meg még?

– Semmi. Csak hogy… Hogy mikor indul az utolsó…

– Tessék?

– Hogy este meddig közlekedik a felvonó. Szerettem volna biztosan tudni, mert…

– Ki van írva az alsó állomáson.

– Na igen, de…

Szerencsére a pincérnő hozta a limonádét. – Miért nem mondom meg Editnek, hogy ki is ez a Zelma? – gondolta Márk. – Miért hazudozom összevissza? – A pincérnő elment Márk előtt, úgy tette le az asszony elé a poharat.

– Ön nem valamit, uram?

– De. Igen. Innék borovicskát. Lehetni?

– Lehetni! – nevetett felszabadultan a pincérnő.

– Bizalmaskodsz vele – jegyezte meg rosszallóan Edit, amikor a kreol szépség visszament az alpesi viskóba.

Márk nem válaszolt. Zelmára gondolt, és megint elfogta a nyugtalanság. Lehetetlen, hogy naponta találkozzanak, de az is lehetetlen, hogy elkerüljék egymást, hogy úgy tegyenek, mintha soha semmi közük sem lett volna egymáshoz.

– És bizalmaskodtál azzal a nővel is!

– Kivel? – Az ember nagyon szánalmas, amikor tetteti magát. Márk újra kérdezte, gyáván: – De kivel?!

– A hotelban. – Edit ivott a limonádéból, koppant az asztalon a pohár. – Láttam. Valami régi ismerős?

– A direktrisz? Ugyan! Csak… – Miért nem vallom be Editnek? Át kell költöznünk egy másik szállodába, vagy beszélnem kell arról a dologról, ez így nem mehet… – Csak érdeklődtem nála, mondtam már!

A pincérnő hozta a borovicskát.

– Egészsére!

– Egészségére! – javította ki Márk. – Köszönöm!

Jó formájú nő, nézett utána Márk. Tetszett neki. Zelma öreg. Megöregedett. Ősz, meggyötört arcú, a homloka csupa ránc. És sovány. Májfoltos a keze, noha csinosan öltözködik, ápolt. De nagyon öreg.

– Ezzel már kikezdtél – vetette oda Edit. – Ezzel a cigánylánnyal! – De csak megállapította minden él nélkül. Már évek óta nem kért számon a férjétől semmit. Jól éltek, közös kasszára, de külön utakon. Nem volt gyerekük, csak egy hízelgő, folyton csaholó kutyájuk, egy tacskó; összekuporgatták a nyaralót meg a kocsit, s néha vettek egy-két antik bútort a bizományiban, meg néhány értékesnek mondott festményt a szövetkezeti lakás falára. Mérnök és patikusnő – szerény kelet-európai egzisztencia, szerény kiegyensúlyozottság. Edit hunyt szemmel napozott, barna akart lenni, kreol, mint ez a pincérnő.

Márk mosolygott magában. Igen, kikezdett a pincérnővel, ahogy mindig is kikezdett a nőkkel. Ahogy Zelmával is annak idején a prágai repülőtéren. Ötvenegyben történt, vagy ötvenkettőben? Megérkezett egy minisztériumi delegációval a cseh fővárosba, ő volt a legfiatalabb, nemrég végzett mérnök a társaságban, de elég magabiztos ahhoz, hogy menten kikezdjen a tolmácsnővel. Zelma vörös haja, zöld szeme, kicsattanó jókedve, ahogy a magyarokat fogadta, elbűvölő volt. Este, a program után meghívta sörözni, kettesben, megszökve a többiektől, sokáig diskuráltak a hangulatos, bolthajtásos vendéglőben; a rokonszenv kölcsönös volt. Öt nap – mindössze ötnapos volt a kiküldetés, de úgy váltak el, mintha mindig ismerték volna egymást. A tranzit ajtajában azt hitték, csak hetekre búcsúznak, de hosszú hónapok teltek el, amíg újra láthatták egymást. Akkoriban csak kivételes esetekben lehetett utazni, sportolók, együttesek, delegációk juthattak csak át a határon még a szomszédos, úgynevezett testvéri, szocialista országokba is. Szlovákiai rokonaikat a Hernádon átszökve látogatták meg az emberek, szó sem lehetett arról, hogy Márk visszamenjen Zelmához. És Zelma sem kapott útlevelet. Csak levelezhettek; csak a telefon maradt; végtelen beszélgetések drága pénzért, s közben állandó vonalzavar, recsegés. Halló! Halló, hallasz engem?… Hogy sürgessék a találkozást, beadták a házassági engedélyekhez szükséges iratokat, de a hivatalok nem siettek, állandó kifogásokat találtak. A tiltás csak növelte a vágyakozást; Márk barátai csónakot szereztek; a szerelmesek telefonon egyeztették az időt, a Duna közepén akartak találkozni, Esztergomnál. Felhős, sötét éjjel eveztek egymás felé a folyón, vaktában közeledve, halkan csobbantak a lapátok, s már csaknem egymáshoz koccantak a ladikok, amikor fényszórók gyúltak, és géppisztolysorozatok riasztották szét őket. Márk az összeköttetései révén a komáromi határőrparancsnokhoz is eljutott; a százados jóvoltából aztán kerékpáros katona kísérte át a hídon; a magyar tiszt megbeszélte cseh kollégájával, hogy odaát néhány órára Zelma és Márk együtt lehetnek az őrség épületében. Kaptak egy szobát kulccsal, benne vaságy, katonai pokróc…

Márk emlékszik arra a délutánra, a sietségre meg az elfogódottságra is; az ügyetlen, mert ideges ölelkezésre, aztán a mindent elborító vágyra, a vad egymásra találásra, míg csak le nem járt az idő. Akkor aztán a katona visszakísérte a magyar oldalra.

Hiába volt minden beadvány, könyörgés, a két ország bürokratái gyanakodva néztek egymásra. És aztán egyszer, egy éjszaka autón jöttek Márkért. Államvédelmis főhadnagy faggatta hajnalig s másnap estétől ismét hajnalig öt napon át, hogy miféle kapcsolatai vannak odaát, miért akar Zelmával találkozni, azzal a pozsonyi lánnyal, akit konspirációs tervekkel küldtek Prágába a testvérbátyja bandájának vezetői. Vád alatt van az egész társaság, Zelma ugyan szabad, de megfigyelik, hát jobban teszi Márk, ha szakít, és nem okvetetlenkedik útlevélügyben…

Huszonhat éves volt akkor, Zelma huszonhárom.

Nem írt többé. Nem telefonált többé. Mert amikor a kihallgatás után néhány nappal végre erőt vett magán, és egy vidéki postahivatalból felhívta Zelmát, a lány néhány kurta szó után letette a kagylót.

– Kérem!

A pincérnő a feszes, fekete szoknyájában ott hajladozott előtte a teraszon, a fehér hegyekről visszaverődő fényben csak a sziluettje látszott. – Kérem!

– Bitte?

– Beszéljen csak magyarul. Olyan bájos.

– Ó, igen? Lehetni még egy borovicska talán?

– Még eggyel, legyen szíves. És a feleségemnek is valamit, ha kér.

– Asszonyom?

– Nekem nem kell semmi. Köszönöm.

– Akkor csak nekem. Bár nem érdemlem meg.

– Nem? De, megérdemelni ön, hogyne!

– Dupla adagot hozzon. Lehetni?

– Ó! Sztó gramm? – Nevetett. Kacér volt, nevetett.

– Ahogy mondja, szépségem!

Aztán megint csend lett. Az óráját nézte Márk, még csak fél tizenegy. Fél kettőkor lesz ebéd. Zelma megjelenik a hallban, beszélni kell vele, s talán be is kell mutatni Editnek. Be fogom mutatni őket egymásnak, és túl leszünk a dolgon. Elintézem néhány kurta mondatban a múltat – gondolta Márk. – Hiszen olyan régen volt. Olyan nagyon-nagyon régen. Zelma – egy régi ismerős. Ennyi elég lesz. Tolmácsolt Prágában, volt némi liezonunk, de aztán azok az idők…

A pincérnő hozta a borovicskát. Megint kedveskedett volna, de Edit szúrós tekintete megbénította. Letette az italt, és távozott.

– Minek iszol annyit délelőtt? – kérdezte az asszony.

– El akarom zsongítani magam – mondta Márk. Nem ő akart szakítani Zelmával, most mégis, hogy szemtől szembe találkoztak, hűtlennek érezte magát. Megfutamodónak. Gyávának, mert hagyta, hogy parancsszóra megöljék a szerelmet.

– Már régóta figyelem, egyre többet iszol.

– Csak amennyi kell a zsongításhoz. Csak annyit. Ne zsörtölődj. Inkább nézd, milyen szépek a hegyek…

– Meg a pincérnő.

– Meg a pincérnő, meg te is, drágám!

– Na, ezt hagyjuk! Csak ne kend el a dolgokat!

– Pedig folyton azt tesszük. Elkenjük a dolgokat.

– Ha iszol, mindjárt kötözködsz. Ne kötözködj, kérlek!

– Igazad van. Inkább élvezzük ezt a szép napot. Az isten áldott napját!… Kérem! – intett a pincérnőnek. – Lehetne lehetni?

– Ízléstelen vagy! – mondta a felesége. – Néha azt kell hinnem, hogy nem is ismerlek igazán.

– Az bizony lehet! – nevetett Márk. De nem esett jól neki a nevetés. A feje kihűlt, a mellkasában is hideget érzett. Megint látta a fehér hegyek fölött keringő madarat. Magányos volt, és kiszolgáltatottnak tűnt a magas égen.

A bűntény

A férfi azt állította magáról, hogy nyomozó hadnagy a politikai rendőrségnél; civilben járt: szilvakék öltöny, fehér ing, bordó nyakkendő; a haját dióolajjal kenhette, mert összetapadt és fénylett; simán hátrafésülte, valamelyik háború előtti filmszínészre hasonlított. Talán tetszett is a fiatalasszonynak. A fiúnak legalábbis gyanús volt az a kedvesség, amivel mindig fogadta; délutánonként sokszor látta őket együtt a kertben, hátul, a fatelep mögötti ház nagy hársfája alatt. Az asszony nyugágyban pihent, térdét, derekát plédekbe bugyolálta a hűvösödő alkonyatban; állítólag valami női baj kínozta, azért óvta magát a meghűléstől. A fiút nagyon izgatta, mi lehet ez a női baj; gyengédséget érzett a fiatalasszony iránt. Amikor először náluk járt, és meglátta ugyanígy a kertben még a tavaszon, azonnal megakadt rajta a szeme. Karcsú volt, szőke és csaknem lányos alakú, finom, de kissé barbár arccsontú és érzéki szájú, a tekintete pedig, ahogy barátságosan visszaköszönt, azonnal, fogva tartotta a fiút. A tejért jöttem, mondta akkor meglehetősen zavartan, s megállt a nyugágy közelében, az apámnak viszem a tejet mától fogva mindennap… A nő bólintott, és elmagyarázta, hol található az anyósa, vele kell elintézni a dolgot. Attól kezdve napszálltakor mindig megjelent a tejeskannával; ha a telep még nyitva volt, annak a kapuján hajtott be a kerékpárján, megállt az irodánál, beszólt, a néni, a fiatalasszony anyósa átment vele a házba; de ha későbben érkezett, s már lakat volt a léckapun, akkor csak a rózsalugassal benőtt kerti úton jutott be hozzájuk. A hársfa alatt mindig ott hevert plédekbe bugyolálva a nő, s mellette ült egy nádfotelban a szilvakék öltönyös férfi. Amint elhaladt mellettük, féltékenyen leste, milyen közel ülnek egymáshoz; a férfi a térdére könyökölve, előrehajolva, bizalmasan duruzsolt a fiatalasszonynak; ilyenkor észre sem vették, hiába köszönt, hiába zörrent a kormányra akasztott tejeskanna teteje, pillantást sem vetettek rá. Eleinte nem tudta, ki ez az öltönyös alak, de irigyelte tőle a meghitt közelséget, hiszen akkoriban már csakis azért biciklizett minden délután oda és vissza három kilométert, hogy láthassa a fiatalasszonyt. Tizenhat éves múlt, keze-lába nagyra nőtt, de igyekezett, hogy megnyerje a lányok tetszését; nemrégiben, a háború utolsó évében hadimunkára fogták mint leventét, megvállasodott a sok csákányozásban. Éjszakánként szerelmi képek gyötörték, hajnalonta felriadt nyugtalan, de édes álmából; a nyár forrósága különösen hevítette a vérét. Amióta ismerte, éjszakai látomásaiban a fiatalasszonyt vélte felfedezni, a fák alatt találkozott vele, a nő magához intette némán, átfoghatta a derekát, nyakához szoríthatta arcát az elszabadult, szőke hajtincsek közé, tenyere alatt érezhette a csípő lágy ívét, a mellek halmait, köréje fonódtak a meztelen combok; előfordult, hogy felébredvén az éj közepén, nem tudott elaludni ismét, kiosont házuk udvarára, és a fekete árnyékok között bolyongott felhevülve, míg csak le nem csillapodott kissé, s alig várta, hogy másnap újra láthassa a valóságban, ott, a kertben. Titkával – álombeli találkozásaik emlékével – lépett be a kapun, szívdobogva leste, ott ül-e a hársfa alatt, s amikor meglátta, végtelen boldogság öntötte el. Szeretem. Szeretem, szeretem… Tekintetével felitta a látványt, a lenyugvó napban aranylón áttetsző hajkoszorút, az orr, az áll, a nyak sziluettjét a lombok közül sugárzó fényben. Ha egyedül találta, amit mindig remélt, lelassított haladtában, várta, hogy a köszönés után megszólítsák, de a nő legtöbbször csak szelíd mosollyal biccentett, a kert bokrain, virágain felejtett tekintettel, mozdulatlanul. Olykor mégis beszédes kedvében volt, ilyenkor egy kurta mozdulattal megállította. Hogy van az édesapja? Használ a kúra? Ő pedig kapott a szón, biciklijét a fa törzséhez támasztotta, közelebb lépett, hogy érezze a nő illatát, valamilyen parfümét, mandula szagára emlékeztetőt. Részletesen elmondta, mennyire szenvedett az apja a fájdalmaktól, mintha kést vágtak volna a bordái alá, de a kecsketej, amit a doktor ajánlott, jót tesz a gyomrának, issza is szorgalmasan, pedig különös az íze, egyszer ő is megkóstolta, undorodott tőle. A nő derűsen hallgatta, arcáról eltűnt a fáradt szomorúság; a kecskét, mondta, még az inflációs időkben vették tíz gramm aranyért egy feketézőtől, mégpedig a férje kedvéért, mert annak is ulcusa van, de hát most nem kell a tej, ugye, sajnos nem… Miért nem? – kérdezte merészen a fiú, végre meg akarta tudni, hol van a nő férje; hol lehet, hogy esténként azzal a szilvakék öltönyös férfival ülhet meghitt kettesben itt, a hársfa alatt. Nincs itthon… most nincs… A fiatalasszonynak elborult a kedve, de igyekezett közömbös maradni. Láthatja, szegény anyósom egyedül kínlódik a teleppel, na, nem mintha sok lenne a munka mostanában; maga is tudja, nem jön áru, se szén, se fa, néha egy-egy vagonnal, azt menten szétkapkodják… Aztán, mint aki restelli mások előtt a gondját, újra elmosolyodott. A kecsketejet mi sem szeretjük, sem az anyósom, sem én, így aztán… szóval kerestünk valakit, aki megveszi… Azt hiszem, igazán nem adjuk drágán… Megtörtént, hogy éppen ilyenkor érkezett a szilvakék öltönyös férfi, rángatta a kapucsengőt, a rozsdás drót reszelős hangja végigfutott a lugason; a rácsos kapunál türelmesen várt a vendég, amíg valaki; rendszerint az öregasszony, végigcaplatott a kulccsal a betonutacskán a petúniák, halványlila szegfűcsomók és a kőbe kapaszkodó portulácskák között.

Már megint itt van! – hallotta a fiú az öregasszony dünnyögését. Már megint!… De azért ment, sietett, fogadta a férfi szívélyes köszönését, és beengedte. A fiú ezalatt már hátrament az ólakhoz, a baromfiudvarban kipányvázva mekegett a tarka kecske, hatalmasra puffadt bendővel, az idegenjöttére félénken hátrálva. Nemsokára megjelent a néni is, még mindig mogorván, s amit az imént még leplezni tudott, féktelen haraggal. Mindig ide eszi a fene! Sohasem hagy már minket békén! De nem magyarázott meg semmit; türelmetlenül csapkodva bánt az edényekkel; kimérte a cserépkorsóból a tejet a zománcozott kannába. A fiú eleinte azt hitte, a menyére féltékenykedik a fia távollétében, azért dühöng, mert a szemtelen udvarlót el kell tűrnie, de soha nem hallotta a két nőt veszekedni, soha nem ütötte meg a fülét egyetlen megjegyzés sem, amiből arra következtethetett volna, hogy a fiatalasszony ezzel az alakkal megcsalja a férjét.

Akárki volt is a lenyalt hajú pasas, akármennyire ártatlan lehetett is a nő dologban, ő, a fiú halálos féltékenységet érzett, különösen azért, mert ha együtt üldögéltek, a fiatalasszony rá se hederített, nem fogadta még a köszönését sem. Néha, amint szándékos lassúsággal ment el mellettük, elkapott egykét szót a beszélgetésükből. De hiszen az lehetetlen!… Ezt az anyósommal kell megbeszélni, ő kezeli a pénzt! Aztán máskor: Ékszert nem… már nincs! De igazán nincs! Hiszen mit meg nem tennék, tudhatja… Legyen belátással! Mire a férfi: Azt mondja, hogy mindent megtenne? Mindent? Igazán?…

A fiú a kannájában lötykölődő tejjel aznap hazafelé kerékpározva minduntalan az asszony szavaira gondolt: „Hiszen mit meg nem tennék…” A düh könnyeket csalt a szemébe. Poros dűlő vitt az akácok alatt, a bicikli kereke minduntalan megcsúszott a laza talajon. Régi homokbánya volt a közelben, környékén dombra felfelé kellett tekerni a pedált; mindig megpróbált felhajtani rá, erőlködött egy darabig, aztán leszállt, tolta a gépet, lisztfinom homokkal telt meg a cipője, mire az emelkedőre ért. A magasból megkapó látványt nyújtott a kivájt domboldal, a sárga mélység peremén, a fűcsomók alól állandóan pergett lefelé a homok; amióta gazdátlan lett, boldog-boldogtalan bányászott itt, senki sem törődött vele, hogy az üregek, a barlangszerű bemélyedések állandó omlásveszélyt jelenthetnek, mindenki csak a maga hasznát nézte. A fiú beleborzongott a szörnyűségbe, amint megállt a tetőn, hogy alatta ingatag a talaj, elég lenne néhányszor nagyot dobbantani, s beszakadna a föld; aminthogy itt-ott nagy robajjal le is zúdult időnként egy-egy jókora homokréteg. Száraz nyár volt, kiégett minden, a tarack között bogarak mászkáltak gyanútlanul a fiú cipője körül, egyiket-másikat megpöckölte, a mélybe peregtek a homokszemcsékkel. Önsajnálat fogta el ebben a csendben, ahol ember nem volt sehol, és szabad útjára engedhette érzelmeit. Gyötrődött a nő iránti szerelemtől. Aztán az éjszakára gondolt sóvárogva, amikor talán megint felbukkan álmában, amikor az övé lesz, vele lesz, hogy másnap annál jobban kínozza a látvány, sustorgó beszélgetése a hársfa alatt a szilvakék öltönyös férfival.

Forró napok követték egymást, a felhőtlen égből perzselőn tűzött a nap, fülledtek voltak az éjszakák. A fiatalasszony sem burkolta már magát plédekbe, könnyű selyemruhában ült a kertben, csak a férfi maradt állig begombolkozva.

Egyik kora délutánon a fiúnak dolga akadt a fatelepen, az apja néhány mázsa szenet és fát akart rendelni, amit aztán majd Fránci, a süketnéma mindenes szállítana házhoz a régi, testes muraközi lovak helyébe a háború után valahonnan befogott félvak lóval. Az öregasszonyt a hűs, oltatlanmész- és petróleumszagú irodában találta. Nagy csend volt a telepen, legyek és darazsak dongtak a tűzoltófecskendő feketére poshadt vize felett; a fészerek üresen tátongtak, Fránci a szétszedett körfűrész forgó részeit zsírozgatta nagy unalmában. A fiút, amikor végzett a rendeléssel, heves szívdobogás fogta el a gondolatra, hogy a fiatalasszony most biztosan egyedül van otthon, bemehetne hozzá. Kikarikázott a telep szénporos udvarából, megkerülte a telket, s a kapu felé vette útját. Szépen sütött a nap, a lugas zöldjén át a kertbe lehetett látni. A fiú a csengő után nyúlt, de keze félúton megállt; mit mondjon, miért zavarkodik? Semmi sem jutott eszébe, amivel beállíthatna. Éppen menni akart, amikor észrevett valakit a bokrok lombjai között, különös látvány volt, amint egy pillanatra feltűnt: karcsú nőalak, ruhátlanul. A fiú nem hitt a szemének, a kerítésen átvilágító napsávok is vakították; izgatottan próbált rést lelni a lombok között, de az alak eltűnt. A fiút kiverte a veríték. Egész testében reszketett, amint felkapott a gépre, hogy a telepen át hajtson be a ház kertjébe. Őrültségnek tartotta, mégis be akart jutni a nőhöz. A telepen még az irodában szöszmötölt a néni, Fránci meg háttal szorgoskodott, sikerült észrevétlenül átvágni a hátsó bejárathoz, ami a kertbe vezetett. Bokrok közé rejtette biciklijét, nehogy a lánc vagy a sárhányó nesze fölriassza a nőt. Tolvaj módjára óvakodott előre. Egy bukszus mögül kilépve aztán hirtelen meglátta, meztelenül öntözte magát a forróságban, a kanna rózsájából permetező víz végigcsordult karcsú, gyönyörű testén. A fiú megrándult, éles fájdalmat érzett az ágyékában, torka kiszáradt, de ahelyett hogy elrejtőzött volna, ott maradt, ahová kilépett.

A zajra a nő összerezzent. Maga elé kapta a karjait; a fiú azt hitte, kiáltozni fog, elzavarja, de váratlanul leeresztette mindkét karját, és feléje fordult.

– Hőség van – mondta nyugodtan. Ott állt a fiú előtt meztelenül, vízgyöngyökkel a testén. De a tekintete üres volt, mintha nem is látná, hogy bámulják. – Rettenetes hőség. Fullasztó!…

Megfordult, elindult. A fiú reszketve nézte, mint megy lassú mozgással, ringó csípővel, mezítelen talpával a füvet taposva a hársfa felé. A nyugágyon ott hevert a pongyolája, érte nyúlt, hajlás közben megrezzent a melle; aztán anélkül, hogy a fiúra nézett volna, a köntöst magára öltötte. Csak akkor fordult meg.

– Jöjjön! Jöjjön, kérem!

A fiú megbabonázottan engedelmeskedett.

– Foglaljon helyet. Itt… Ide… – És a nádfotelra mutatott, amiben a szilvakék öltönyös férfi szokott üldögélni.

– Nem! – mondta a fiú. Tiltakozását kissé csodálkozva vette tudomásul a nő, de nem erőltette a dolgot, ő maga elnyúlt a nyugágyon. A fiú lassan átment a nádasztal túloldalára, lekuporodott a földre. Szédült. A szívverésétől csaknem fuldoklott, nyakában érezte az erek lüktetését. Csodálta a nőt, rettenetesen kívánta, akár álmaiban, amikor kedvére szeretkezhet vele. De most nem tehetett semmit. Nem is mert tenni semmit. Arra lett figyelmes, hogy a nő sír. Ez megrendítette.

– Valami baj van? – kérdezte szorongva.

Nem láthatta, intett-e a nő, csak a halk szipogást hallotta továbbra is. Egyszer csak mégis kitört: – Vége! Vége, vége!…

A fiú döbbenten hallgatott. Ült a füvön, ült dermedten, lassan csitult a szívdobogása.

– Becsapott! – mondta könnyein át a nő. Háttal ült a fiúnak, talán azért is tudott beszélni, mert nem kellett ránéznie. – Az aljas disznó! Az aljas…

– Róla van szó? – kérdezte halkan a fiú. Nem kapott választ. – Róla?

– Amikor elvitték a férjemet, ez már másnap itt volt. Fűt-fát ígért, hogy ő elintézheti, kihozza, ad acta teszik az ügyét… Hiszen ártatlan! – Felsírt, előregörnyedt, rázta a zokogás. – Csak az üzletet akarják megszerezni! Tudjuk, hogy kik. Pontosan tudjuk, kik jelentették fel az államvédelminél hamis vádakkal, hogy megkaparinthassák a telepet. Régóta az irigyeink. Persze, most benn vannak a kompártban, gondolhatja. Az illető azelőtt rendőr volt Horthyéknál, most kirúgták, hát kell nekik az üzlet. Ráfogták a férjemre, hogy fasiszta! Fasiszta? Mi az, hogy fasiszta?! Amerikai fogságban volt, behívták katonának, aztán kinn fogságba került, negyvenöt őszén jött haza, azóta piszkálják. Hogy nyugatos! Egyszerű katona volt, és nem fasiszta! Ez meg idejött, hogy elintézi az ügyet. Nyomozó odabenn, egy szavába kerül… Hittem neki. Hát persze, az ember mindent megtesz… mindent! Nem akartam, hogy benn sínylődjön, hogy ott tartsák ártatlanul! Ez meg pénzt kért. Csak úgy mellesleg, hogy beteg az anyja, orvosra kell. Kölcsön. Aztán a gyógyszerekre… Mindent odaadtunk neki… De tegnap…

A fiú úgy érezte, kihűl a teste, jéghideg volt a füvet markolászó keze is.

– Tegnap… – folytatta szipogva a nő – tegnap rám tört. És én… én még mindig azt hittem, hogy azon az áron…. A gazember! A szélhámos csirkefogója! A tárgyalást persze kitűzték, ma tudtam meg, hogy nem eresztik ki… Én meg… – Elhallgatott, a fiú megijedt, olyan hirtelen elcsendesült. Alig hallotta, amikor még azt mondta: – Megvet? Ugye, megvet! Ugye, szörnyűség, szörnyűség!…

Nem is biztos, hogy a fiúnak beszélt. Egyszer sem fordult feléje; egyre nagyobb letargiába zuhant, végül meg se mozdult. A fiú felállt, lassan elindult a bokrok felé, ahol a biciklijét hagyta. Nem is tudta, mit tesz, szédelegve botorkált, felkavarodott a gyomra. Vágy és gyűlölet kavargott benne. Áttolta a gépet a telepen, már kinn volt az úton, amikor meghallotta az öregasszony hangját: Hát te meg hol jártál, hiszen még nem fejtük meg a kecskét…

A dűlőn meg-megcsúszott a bicikli kereke, az emelkedőn le kellett szállni, maga elé bámulva tolta a gépet, forrt benne a düh és megvetés, izzadt arcán könnyek csordultak végig.

– Na nézd csak, te vagy az?

Felnézett az ismerős hangra. A szilvakék öltönyös férfi állt előtte, zsebkendőjével verejtékező homlokát törölgette, cipője, nadrágszára csupa por volt, sima haján megcsúszott a fény.

– Lekéstem a helyiérdekűt, nem várom meg a következő vonatot, gondoltam nekivágok gyalog, de piszok meleg van. A tejet viszed?

– Még nem!

A fiút magát is meglepte, milyen kemény a hangja. Vad indulat lökte ki belőle a szavakat.

– Á, igen… Éppen nézem, mi ez itt. Homokbánya? Homokos ez a talaj, jó a szőlőnek meg a sárgabaracknak. Na, az idén lesz is barack szépen… Hát minden jót, megyek is tovább ebben a sivatagban…

– Sehová! – állt elébe a fiú, s ellökte magától a kerékpárt.

– Tessék?!

– Itt marad! – A fiú kést kapott elő a farzsebéből; kikattintotta, a hegyes pengét a férfinak szegezte. A sima hajú meghökkent, elnevette magát, de aztán arcára fagyott a vigyor, szemöldöke összerándult; zakója alatt a melléhez kapott, és előrántotta a pisztolyát.

– Na, takarodj az utamból! Takarodj, te taknyos!

A fiú szeme megtelt könnyel, arca kivörösödött, némán, féktelen gyűlölettel lépett kettőt a pasas felé a nyitott késsel.

– Takarodj, nem hallod?!

A fiúnak félelmében megborzongott a háta, ajka reszketett, de nem hátrált. Nem tudott hátrálni. A férfi a bal, szabad öklével feléje sújtott, hogy kiverje a bicskát a markából, de elvétette. Nem akart lőni, nem vette komolyan ezt a sihedert, csak mérhetetlenül felbőszült:

– Mi bajod velem?!

Amannak a kezében megvillant a penge.

– Azt kérdeztem, mi bajod velem! Az istenedet!…

Farolt, mert a fiú elszántan indult feléje. Még képes leszúrni a marhája! – villant az agyába, és a levegőbe lőtt. A dörrenést mély, hangos dübörgés nyomta el; omlott, morajlott a föld.

A fiú visszaugrott, nehogy alatta is beszakadjon a talaj. A szilvakék öltönyös kiáltani sem tudott, amint csúszott lefelé a sárga meredélyen, mert fölébe zúdult a homok, és betemette.

Amikor csend lett, a fiú a szakadás pereméhez óvakodott, le is ereszkedett kissé, sarka felszántotta a homokfalat. Fülelt. Nem hallott semmit, mozgást sem látott, noha tudta, hogy a férfi még élhet. Kikaparhatná. Kiáshatná a frissességében nedvesen barnálló omlás alól. Töméntelen homok fedte, de még megmenthetné. Mégsem tett semmit, csak várt. Várt, várt, aztán felmászott a partra, lekucorodott, s ott maradt mozdulatlanul sokáig.

Este a szokott időben elkarikázott a tejért. A fiatalasszony a nyugágyban feküdt, éppen csak rápillantott, amikor elment mellette. Hátul, az ólaknál kétségbeesetten mekegett a kecske, feltekerte magát a pányvára, szorult nyakán az örve. A néni kimérte a tejet egy kölcsön kannába. Visszahozd ám! A fiú bólintott. Nem otthonról jövök, csak azért… A csorgó tej szaga az orrába csapott, hányingere támadt. Ma nem volt itt, mondta a néni, mintha mindig is beszámolt volna neki a dolgaik felől. A fiú hallgatott, igyekezett legyűrni gyomra remegését.

Elmenőben megállt a hársfák alatt, hátha megszólítja a nő, bizalmas szót remélt, egy intést, valamit.

– Jó éjt! – szólt oda végre a fiatalasszony. – Jó éjt…

A fiú csendesen viszonozta a köszönést; kitolta biciklijét a kapun. Megmondhattam volna neki, gondolta zaklatottan, de talán jobb, ha nem tudja…

Aztán már az úton, miközben vadul, kétségbeesetten tekerte a pedált: Nem én követtem el… Hiszen nem én… nem én… nem én… De mégis…

A kecsketej lötykölődött a kölcsön kannában. A bánya mellett, az emelkedőn le kellett szállni a gépről.

Gyilkossá tett… Gyilkossá tettek…

Már lement a nap. Az omlásban csend volt. A partoldal hideg árnyékot vetett, néma volt odalenn minden, és sötét.

A táncosnő

Északról hoztam ezt a délies történetet sok évvel ezelőttről, emlékeimben. Egy nőt láttam táncolni a tengerparti város modern színházában, mediterrán tájról érkezett táncosnőt, barnát, karcsút, sötét hajút és olajos szeműt; áttetsző, vörös ruhában, mezítelen lábbal táncolt; a selyem hol úszott körülötte, hol rátekeredett, rásimult testére, melle barna bimbója ilyenkor átsütött az anyagon, s áttetszett dús öle is, csípőjének, combjának kecses vonala, háta, karja, nyaka kreolsága; de leginkább mégis a meztelen lába vonzotta a férfitekinteteket, a formás, izmos kis lábfejek, a lassan vagy sebesen forgók, ujjhegyre emelkedők, talpalók, toppantók, pörgők; a természetességükben szemérmetlenek.

Dob szólt, majd fuvola; dobos és fuvolás játszott a színpad mélyén, két fiatal férfi, törökülésben, hollófekete köpenyben, fejükön vörös fezzel. Lassan, halkan és tompán szólt a dob és éppen csak meg-megnyikkant a fuvola, amikor a nő befutott a színre, s megállt a mélykék bársonyfüggönnyel bevont háttér előtt a reá zúduló éles reflektorfényben. Állt ott a redőket vető, a testét beborító vörös selyemben, mezítláb, amitől oly titkokat rejtő, sejtelmes lett a csupasz vállról aláhulló kelme.

A nézőtér felmorajlott. Nők meglepett szisszenései, férfiak nehéz sóhajtásai hallatszottak át a tompa dobszón és a felsikkanó fuvolahangon. A táncosnő lehunyta a szemét, fejét kissé felvetette, és mintha álmunkból szállna fel, megemelkedett, széttárta karját, melyről, mint finom, puha denevérszárny, a selyem átívelt a derekához. Testén enyhe remegés futott végig, aztán a dob felerősödő hangjára, a fuvola bátorodó dallamára lépdelni kezdett emelt sarokkal, kecsesen, könnyedén. Lépdelt, lépdelt, mind fokozottabban kimozdulva a középpontból; amikor pedig szilajodott a ritmus, dereka megfeszült, majd hirtelen előrevetette felsőtestét, s ebből a hát-, fej- és karhajlásból pattant fel forogni; forgott, pörgött égnek emelt kézzel, égre tekintő arccal, szélsebesen. A vörös selyem, mint óriási lángnyelv lobogása, körülfogta, fellebbent róla, szabaddá tette barna bőrét, orsóként pergő lábait, sötét öle fölött lapos hasát, leheletfinom bordáit, feszülő keble bársonyát; sikkantott, jajongott a fuvola, fullasztóan, majd vérpezsdítőn szólt a dob; a fekete köpenyükbe burkolózott zenészek láthatatlanná váltak a színpad mélyén; csak a nő, a táncos égett barnán és vörösen az éles reflektorfényben.

Kiszáradt torokkal ültünk, s néztük őt. Izzó testtel, dobogó szívvel bámultuk táncát. Nőt, férfit egyaránt elöntött a vágy; csodáltuk, mint pompás virágot, a gyönyörű testet, a táncban felragyogót, a tökéleteset.

A zene ritmusa állandóan fokozódott, a kisdob és a fuvola voltaképpen egy zenekari crescendót idézett és variált; és a nő képes volt ugyanígy fokozni a táncot, fáradhatatlanul jutott feljebb s egyre feljebb az ostinatoritmus mind jobban emelkedő spirálján a szinte beláthatatlan csúcsig.

Mert a csúcs, ha nem volt is messze, távolibbnak tűnt, mint vélhettük volna; csaknem hihetetlennek tartottam, hogy a nő majd újra és újra ennyi erőt meríthessen a zenéből, s ily nagy szenvedéllyel növelhesse az eksztázist anélkül, hogy elfáradna; sőt azt kellett látnom, hogy gyönyöre gyönyört támaszt mindegyre, végeérhetetlen ez a tánc; s mi is szárnyaltunk vele soha nem tapasztalt kábulatban, a szépség áhítatában.

Történt akkor valami, amit eleinte észre sem vettünk, én sem igen emlékszem, hogy azonnal felfogtam-e: a terem közepén egyszer csak egy fiú jelent meg, sápadt, magas termetű, szőke kamasz; sötét öltönyt viselt, s ez az ünnepélyes öltözék kiemelte arca finomságát, alakja eleganciáját. Senki sem tudhatta, hogy az előadás alatt jött-e be, vagy valamelyik zsöllyéből állt-e fel, s indult el a színpad felé. Amikor a közelembe ért, rápillantottam, semmit sem akartam elmulasztani a tánc látványából, ám mégis jól emlékszem a fiú tekintetére: homályos volt, mint a részegeké, érzéki szája megvonaglott; a holdkórosok járnak úgy, ahogy ő ment a rivaldához.

Sokáig állt ott. Állt, amilyen közel csak állhatott a színpadhoz, és babonázottan nézte a táncosnőt, majd hirtelen – és ekkor voltunk kénytelenek odafigyelni rá – utat keresett, hogy feljusson hozzá. Eszelősen, egyre eszelősebben kutatta, hogyan juthatna át a proszcéniumon, felkapaszkodott a plüssel bevont korlátra, de lecsúszott, új lehetőség után nézett kapkodva, idegesen, lármázva és már-már kiáltozva; többen csitítgatták, igyekeztek eltuszkolni, lepisszegték, de ő hajthatatlan volt, míg végre is a jegyszedőnők teremszolgákat hívtak, akik, lefogták és kivezették…

A táncosnő mindebből semmit sem vett észre. Jajongott, sikoltott a zene, dübörgött a dob, ő pedig egész testében vonaglott, válla rázkódott, keble megfeszült, karját, fejét hátravetve forgott mezítelen lábbal, mezítelen talppal, a vörös selyemtől lángoló mezítelenségben, barnán, szédítően.

Aztán egy utolsó sikoly a fuvolán – és a test a dob lanyhuló, tompuló ütemére lelassult, a kelme ráborult a kebelre, csípőre, combra, és a nő kinyitotta szemét.

Halálos csend lett.

Mély, nehéz lélegzetek hullámzottak át ezen a csenden. A táncosnő visszaérkezett a földre, lepillantott a néma publikumra.

Az öröm és a boldogság tapsorkánja tört ki. Zúgott a taps, mint friss zápor a fullasztó hőség után.

A nő meghajolt, s eltűnt a kárpitok mögött. Az est második része előtt szünet következett.

Kinn az előcsarnokban kezdtünk magunkhoz térni. De az arcokon még ott ragyogott az iménti élmény fénye, csillogó szemmel nézték egymást nők és férfiak.

A büfénél álltam, amikor váratlanul felfordulás támadt, izgatott emberek siettek végig az oldalfolyosón, feltűnt egy rendőr is, majd fehér köpenyes orvos törte át magát a tömegen.

Talán valaki rosszul lett, s kihívták a mentőket, gondoltam könnyedén, noha a látvány alaposan lehűtött, kedvemet szegte. Meglepett valami megmagyarázhatatlan szorongás.

Még a szünetben megtudtam, mi történt. Az ilyen hír gyorsan terjed, idegenek adták tovább azonnal idegeneknek:

– Tudja, az a fiú! Az a gyerek, aki majdnem botrányt csinált!… Aki fel akart jutni a színpadra!…

Megölte magát a táncosnő öltözője előtt, a folyosón.

De hát hogyan?! Miként?!

A teremből kivezették, útjára engedték, azt hitték, elhagyta a színházat. Ő azonban meglelte a művészbejárót, hazudott valamit a portásnak, megkereste az öltözőt. Nekitámaszkodott a falnak, s talán éppen akkor, amikor a nő eljutott a csúcsra, amikor élesen sikoltott a fuvola, valamilyen szerzett kis pisztollyal szíven lőtte magát.

Meghalt, azt mondták…

Néhány soros levelet szorongatott a markában, a szenzációkat kedvelők rögtön azt is tudták, hogy mi volt a cédulán. A fiú idegbeteg volt, hajtogatták, csak hogy megszabaduljanak a nyomasztó titoktól. Csak hogy menten magyarázatot leljenek rá, megnyugtató magyarázatot. Belebolondult a nőbe, ennyi az egész. Kamaszkori hisztéria. Sajnos tragikus végű…

Az előadás folytatódott. Kicsit hosszabb volt a szünet, de senki sem ment el, valamennyien visszatértünk a nézőtérre. A két, fekete köpenyes zenész ismét elfoglalta a helyét a mélykék függöny előtt. Piros fezük, öltözékük egyformává tette őket.

A nő ugyanabban az áttetsző selyemben jelent meg. Új dallam kélt a fuvolán, más, de mégis az előzőhöz hasonló. Változatlanul ostinatoritmus volt, de senki sem unta, s hevítő lett megint a tánc. Tekintetünket egy pillanatig sem tudtuk elvonni a színről. Szállt, úszott a vörös selyem, mellünkben dübörgött a dob, érzékeinket felkorbácsolta a fuvola éles hangja. Kezét nyújtotta felénk, karját tárta ki, combját villantotta fel, keblét feszítette – s meztelen lábával forgott előttünk, kínálta, elvonta testét, mosolyát, eltűnt a sötétben s felbukkant a fényben a nő. Gyönyört támasztott, és gyönyört fokozott újra, a tánc gyönyörét, a test gyönyörét, a szépség gyönyörét a fénysugárban.

Másnap az újságok írtak az esetről, a fiúról, aki megölte magát. Tizenhét éves volt, diák, már többször járt a színházban, idejét azzal töltötte, hogy elment csodálni a nő táncát. A pisztolyt valószínűleg csak azon az estén vitte magával; azt még homály fedte, hogy miként jutott hozzá. A lap nem közölte, hogy a fiú már más alkalommal is botrányt okozott volna, hogy más estéken is zaklatta volna a nőt. Gyilkossági szándéka nem lehetett, bizonyság rá a búcsúlevél. A papíron, amit halála pillanatában a kezében találtak, ez állt: „Megálmodtalak, s most látlak is, de félek, soha nem leszel az enyém, tudom, tudom, hogy soha nem lehet enyém a tökéletesség, már tudom, hát mire várjak?”

Vallomása szerint az anya a fián nem vett észre semmi különöset. Tanulmányaiban ugyan nem jeleskedett, de szolid volt, szófogadó. Nem igaz tehát, hogy idegbeteg volt. Az apa megrendülten, összetörten csak azt hajtogatta az újságíróknak: „Később… később nem vette volna ezt ilyen komolyan… Ha eltelik néhány év … Ó, hogy miért is nem várt néhány évig?!… Néhány év… és már nem esett volna ennyire kétségbe…” Arra a kérdésre, hogy ő is látta-e táncolni a nőt, nem felelt, csak nézett maga elé, mint aki nem hall semmit.

A város régi arca

 

A gyermekkor árnyai

A sötét szobák. A gyermekkor sötét szobái. Az ablakon bevetülő fények, az ívlámpák imbolygása az utca fölött. A szél. Sivít, dudál a szél, szikrázik a téli ég. Dorombol a vaskályha, a karikák résein át vörös foltok vetülnek a fekete falakra.

Sötét bútorok a homályban.

A reccsenő, sötét szekrények, komódok. Az órák bongása. A délutánok csendje.

A téli esték.

A szorongás a csendben. A gyerek torokszorító félelme.

 

 

Harmincnyolcban vagy harminckilencben történt. Kölyök voltam, hét-nyolc esztendős. Egy pesti bérház harmadik emeletén laktunk, tágas szobákban. Az épület földszintjén volt az apám vendéglője. Afféle családias törzsvendéglő, majdnem minden sarkon akadt ilyen. Nappal inkább átmenő forgalmat bonyolítottak le, a söntés hozta a hasznot; délben megjöttek az ebédvendégek, aztán, pangott az üzlet alkonyatig. Telente csak a söntésben égett ilyenkor a villany, a hátsó helyiségek félhomályban maradtak. Szerettem ezeket az órákat, az üres vendéglő olyan volt, mint egy néptelen színpad, ahol még nem kezdődött el az előadás. Bejárhattam minden zegét-zugát, leülhettem az asztalokhoz, hozzányúlhattam a tárgyakhoz. Hat óra tájt megérkeztek az első kuncsaftok, havat hoztak be a cipőjükön meg a kabátgallérjukon, a kokszkályhához álltak, tenyerüket az öntöttvas tető csúcsa fölé tartották, toporogtak, amíg csak át nem járta testüket a meleg. Amikor növekedett a forgalom, és felgyújtották a termek világításait, minket, gyerekeket kiparancsoltak az üzletből. Nagyanyánkkal fel kellett mennünk a lakásba.

– Majd a pincér felviszi a vacsorát!…

Lenn, a vendéglőben fellendült az élet, férfiak ülték körül az asztalokat, kártya járta, meg hangos, vidám beszéd; vacsorákat rendeltek; sercegett a zsír a konyhában, a serpenyőben vesevelő pirult; poharak csengtek, edények csörömpöltek; cigaretták füstje szállt a tejszínű lámpaburák körül – szerettem volna ott maradni a vendégek között, nézni, hallgatni őket, szerettem volna részt venni a nyüzsgésben, de nem lehetett.

Azon az estén hideg volt, száraz, fagyos február. Szél rázta az ablaktáblákat, ide-oda táncolt a falakon az utcai fény, ugráltak az árnyak. Nem kattintottuk fel a csillárt, csak egy kis, selyemernyős éjjeliszekrény-lámpa világított; nagyanyánk a fotelba telepedett, s régi, kemény fedelű könyvből olvasott mesét. Ősz hajú, kedves asszony volt, szemüvege mögül ki-kitekintett, amint ujját a sorokon tartva, németből fordította a szöveget; afrikaiak kalandjairól szólt, a képeken szerecseneket láthattunk, meg fehér vadászokat krokodilok meg elejtett vízilovak tetemei körül.

Emlékszem a szobára, az ablakok keresztfáira, a tömzsi szekrényre, a rézágy gombjaira, a terítőkre, a rojtokra a terítők szélén; emlékszem a kályha ajtaján kivetülő fényfoltokra, a kislámpa megpörkölődött selyemernyőjére. Húgom nagyanyám lábánál ült, és gyönyörködve hallgatta a már unásig ismert mesét; én egy széken ültem, egyenes derékkal, egyre türelmetlenebbül, egyre jobban szorongva. Úgy éreztem, egyedül vagyok, kirekesztve mindenből, ami élet, rab vagyok, fogoly egy sötét veremben. Dudált a szél, és ez a felerősödő-elhalkuló hang kísértetiesnek tetszett. Néztem őket – húgomat és nagyanyámat –, és nem értettem, hogy miért nem félnek ettől a messziről érkező hangtól. Vajon miért nem rettegnek a homálytól, ami körülveszi őket is a kislámpa fénykörén túl? Dermedten ültem, hallgattam a német szavakat meg a fordítást; az eredeti szöveg rímelt, nagymama tolmácsolása akadozott; az utcáról fel-felvillant a táncoló fény.

Csengettek.

Éles, kurta csengetés volt, belehasított a csendbe, de nem riadalmat keltett bennem, hanem örömöt; történik valami, jelentkezik az élet. Nagymama letette a könyvet. – Ez Miklós lesz… – és kiment az előszobába. Valóban a pincér érkezett; krinolint, főtt tojást, vajat hozott a tálcán, s kinek-kinek a kedvenc bögréjében az esti teát. Ott álltunk az ajtóban, Miklós fehér kabátját cibálta a szél – számomra egy felmentő sereg zászlaja lengett-lobogott a sötétben. A pincér válla fölött tartotta a tálcát, beszélt valakivel – egy hölgy érdeklődött valamelyik emeleti lakó felől. Miklós felvilágosította, a kérdezősködő meglepett, heves mozdulatot tett, hozzáért a tálcához, az megbillent a pincér tenyerén, de más baj nem is lett, csupán a bögrém hullt a földre, és tört darabokra.

Világosan emlékszem a pillanatra, a bögre cserepeire a gang kövén, a bajkeverő sopánkodására. Miklós dühös kifakadására – és a belőlem feltörő zokogásra. A csörömpölést követő pillanatnyi csend után jajongó, hisztérikus sírás rázott meg, mintha szörnyű fájdalom ért volna. Nem is tudtak megvigasztalni. Óbégattam és üvöltöttem, toporzékoltam; a pincér elképedt, kétségbeesett, hogy ügyetlensége okozta egetverő sírásomat.

Pontosan emlékszem rá ennyi idő múltán is, hogy ott, abban a pillanatban tudtam, oktalan ez a féktelen zokogás. A bögre elvesztése nem indokolta ezt a heves kitörést. Mégsem tudtam parancsolni magamnak. Bekísértek a szobába, csitítottak, talán a húgom is; a pincér a fejemet simogatta, nagyanyám ölelgetett, de hasztalan. A díványra hasaltam, ömlöttek a könnyeim, azt hittem, a szívem hasad meg, fájt a sírás, merő fájdalom voltam, merő kétségbeesés; sírtam, amíg csak bele nem fáradtam.

Ami darabokra tört, értéktelen volt, fehér fajansz, színes matricával. Gyári holmi. Mindig abból kávéztam, teáztam, de különösebben nem ragaszkodtam hozzá. Akkor hát miért sajnáltam annyira?

Nem, ennek a hisztérikus rohamnak semmi köze nem volt a bögre eltöréséhez. Inkább a néma délutánnak, a téli alkonyatnak, az imbolygó fényeknek-árnyaknak, a homálynak – valaminek, aminek nincs neve. Gyűlt, gyűlt bennem valami pánik, valami különös félelem. Riasztott a szél sivító hangja. Rettegéssel töltött el az élet nesze, az élet csendje, a közelgő éj, a falakat átitató sötét.

Vagy talán csak a régi terítő rojtja.

A szekrény reccsenése.

Szorongtam.

A gyerek szorong. Nemcsak az, akit bántanak, akit megvernek, akivel gonoszul bánnak. Engem szerettek. Féltettek. Szüleim jól éltek, becsülték egymást, a gondunkat viselték. Nagyanyák, nagynénik, rokonok fogtak körül. Mégis félelmetes volt minden. Minden homályban állt, mint téli estéken a lámpa fénykörén túl a szoba.

A város régi arca

Rücskös, szürke falak málló vakolatát, kapuk leszakadt szárnyát, járdák repedéseit, macskakövek domborulatát, rozsdamarta kerítések lándzsáit nézem, s keresem a város régi arcát. Megyek a Rákóczi út forgatagában, látom messziről a Keleti pályaudvar sárga homlokzatát az új felüljáró mögött; befordulok a Hársfa utcába, megyek a szűk Dohány utca vén házai között, a Rózsák terén átvágok a volt szegényháznál az úttesten, elérem a Rottenbiller utcát, balról ott van az Állatorvosi Főiskola, jobbról pedig az a kétemeletes ház, tenyérnyi előkertjével, barnára mázolt kapujával a sarkon…

Rottenbiller utca 21.

Itt születtem.

Jóllehet, a János kórházban jöttem világra, ott is kereszteltek meg a pavilonok közé ékelt kápolnában, de anyám 1931. november első napjaiban ide hozott haza, abba az első emeleti szoba-konyhás lakásba, amiben korábban Annus néném, apám nővére élt a férjével, míg fel nem költöztek a másodikra.

Ezen a tájon úgy rohannak meg az emlékek, mint faluja határában a messziről érkezőt.

Családom története ehhez a helyhez kötődik. Itt kezdődött az én életem is.

A Keleti füstös csarnokába érkeztek sorra apám meg a nővérei, még az első világháború előtti békés esztendőkben a Nyugat-Dunántúlról, szerencsét próbálni, megélni, jövőt teremteni.

Róza néném a Kőbányai Sörgyár konyhájára szegődött el szakácsnőnek, de a Hársfa utcában szerzett lakást, ugyancsak szoba-konyhásat; a földszintes ház még a hajdani külső városrész síkságából a volt Kerepesi út egykori mellékutcáinak hangulatát megőrizve maradt meg; gaztól felvert udvarával, udvarán a rozzant sufnik sorával meg a deszkaajtós árnyékszékkel nagyon is vidékies volt, talán azért is laktak benne szívesen; Géza bátyám, a székelyudvarhelyi asztalos, aki a háborút a huszároknál szolgálta végig (őrv. Pozsony Géza az 1897-es bábolnai svadronból), munka után jó időben mindig kiült a nyitva hagyott konyhaajtó elé egy masszív, maga készítette hokedlire, hátát a falnak vetette; ingujjban ült, a hasa alatt megszíjazott, bő nadrágban, cúgos cipőben, s a nikotintól sárga mutató- és hüvelykujja közé csippentett, sodort cigarettát szívta komótosan, várva a vacsorát, míg a paréj és bogáncs fölé lombosodott ecetfát meg a hordókban nevelt leándereket nézte, és kertes házról álmodott.

Annus néném, Róza húga apai nagybátyjához jött fel Fülesről (ma Nikitsch, Burgenlandban), ő is a Keleti üvegcsarnokába érkezett, hogy a nagybácsi vendéglőjében – Dohány utca és Rottenbiller utca sarok – afféle mindenesként háztartást tanuljon.

(A vendéglővel átellenben ott az az előkertes, 21. számú ház, ahol majd él s élünk, földszintjén Anzenberger Aladár sütödéjével.)

Annus néném sokszor mesélte:

– Amikor a nagybácsimnál dolgoztam a konyhán, gyakran átküldtek a szemközti pékségbe süteményért, kenyérért. Tőlük hoztuk a pékárut. Nagyon kedveltek engem ott, elbeszélgettek velem, szép voltam, sudár, mosolygós, kék szemű, fiatal… Aztán egyszer, amikor Sámson nagybátyám megbetegedett, és az orvos hegyi levegőt ajánlott a tüdejének, a főpincér kapta meg elszámolásra az üzletet. Nem akartam tovább náluk maradni, gondoltam, hazamegyek az anyámékhoz Fülesre. Legközelebb mondtam is a pékségben, na, nemsokára utoljára jövök. Erre aztán rákezdték, hogy eszembe ne jusson visszamenni a falunkba, vagyis a pusztára, mert a Jakab-majorban laktunk, kívül a községen, egy birtokon… Haza ne menjek, inkább szegődjem el hozzájuk, a lányok, akik náluk szolgáltak, mind a boltban voltak elfoglalva, akkoriban kisasszonyoknak hívták őket, szóval hát kellene valaki, aki ellátja a konyhát. Addig-addig csábítottak, míg végül kötélnek álltam. Igen kedves család volt, nagy háztartást vezettek, megismertem a szokásaikat, mindent begyakoroltam, főztem a családnak meg az inasoknak. Megszerettek. Jól éltünk ott náluk mindannyian szolgálók, péklegények. Szerettem a pékséget, a kemencékből áradó friss kenyérszagot, a ropogós kiflik illatát. Micsoda zsemléket sütöttek! A császárzsömlék! Fonott kalácsok! Aladár bácsi, a főnök vasárnap ebéd után sorban behívta az inasokat, mozira egy koronát kaptak tőle, de mi, lányok olykor kettőt is. Vacsorát nem kellett felszolgálni az inasoknak, csak reggelit meg ebédet; tej volt bőven, kaptak egy liter kávét, délben rendesen három fogást, vacsoránakvalót venni meg 20 fillért. Hét inas volt mindig. Mi, lányok, négyen voltunk. Az inasok reggel vitték a friss árut az üzletekbe, intézetekbe, a megrendelőkhöz. Házakhoz is. Hátikosárban vitték, nagy, mély, fonott kosarakban. Derék emberek voltak mind, fehér bőrűek, ujjatlan trikóban, patyolat kötényben, kis sipkával a fejük búbján; tudom, az én Vendim is ilyen volt, ott volt köztük később, de ha kiöltözött, senki sem mondta volna, hogy nem valami úriember, nagyságos úr vagy méltóságos, annyira elegánsan járt, hiszen szép is volt, szép, barna, szelíd. Amikor megjött a háborúból, nálunk kapott munkát a forradalom után. Mármint a kommün után. Szervezett munkás volt, szocdem, mindig beválasztották valamibe, vigalmi bizottságba, ebbe-abba ott, a szakegyletben. Na de most az Anzenbergeréket mondom. Karácsonykor, szenteste, ha hetet ütött az óra, ott kellett állni mindenkinek a fa alatt, a főnök maga készítette el az ajándékokat, ő osztotta szét; aztán még húsz-húsz koronát kaptak az idősebbek, tízet-tízet a fiatalabbak, mi, lányok is húszat kaptunk. Utána együtt vacsoráztunk a családdal, sült meg rántott csirkét… A háború alatt mégis hazamentem a szüleimhez…

 

 

Annus és Vendi akkor már két éve házasok; 19-ben esküdtek; az ágyuk fölött sokszor nézegettem később az esküvői képet (készítette Schmidt Ede utóda Brunhuber Béla, Budapest VIII. Baross utcza 61.). Barnás tónusú fotó volt két boldog, ifjú emberről.

Ragyogott náluk minden a kis lakásban; sokszor felszöktem hozzájuk az alattuk lévő emeletről, mert Annus néni konyhakredencében örökké találtam valamiféle finom süteményt, mesteri szakácsnő volt valóban. Gyerekkoromban még megvolt a pékség, a műhelyből hőség és a sülő kenyér illata szállt; délelőttönként Vendi bácsi hajneccben, ingujjban öblös bögréből rumos teát kortyolgatott, vagy babkávéból főzött kapucínert ivott mazsolás kuglóffal; a kávét meg a teát a Baross téri Meinl-boltból vásárolták. Az utcáról felhallatszott a villamos csörömpölése – a Liget felől jött, át a Damjanich utcán, ráfordulva a Rottenbillerre.

Ha az ember végigsétált a szép, fás Rottenbiller utcán, a páratlan oldalon néhány előkertes palotát láthatott, nem beszélve a Főiskola vaskerítéssel övezett parkjáról. Ott volt a nagy kocsibehajtásos épület, az OMTK, tejeskannákat szállító stráfkocsik gördültek ki s be a macskaköves udvarra a rámpákhoz, éjjel-nappal rakodtak, fuvarozták a tejet meg a tejtermékeket az üzletekbe. Szomszédságában a Mauthner központja, a mag- és terménykereskedések raktára, aztán odébb, már a Damjanich utcában egy kis mozi – a Mozgó –, arrébb a villamosremíz és a széles, keramitos út végén, a Liget peremén a Regnum Marianum épülete, a templomé, amit a háború után, hogy a díszszemlék meg egyéb ünnepségek felvonulási terének bőségesen legyen hely, lebontottak.

A Rottenbiller utca páros oldalán, a Baross tér felé menet mindig át kellett lábolni egy gomolygó felhőn; a pincehelyiségből áradó gőz egy tisztítóműhely párája volt; a ház műkő lábazatán talán még ma is olvasható a cég neve: Szeleczky A. J. Vegytisztító. Aztán ott volt a sarkon a Filléres Áruház, afféle olcsó holmikat áruló bazár; büféjében remek, kettépattintható virslit lehetett kapni mustárral, tormával kis papírtálcán potom pénzért, de az igazi csemege a szentjánoskenyér volt, barna zacskóban mérték, száraz volt, tele maggal, de édes és rágni való.

Apám azokban a harmincas években a Műjégpálya éttermében dolgozott, elegáns hely volt, emlékszem, mint főurat mindig frakkban láttam, amikor hébe-hóba felkerestük anyámmal munka közben. Szólt a zene, fehéren csillogott a pálya, szikrázott a jég az ablakon túl, az esti fényben jégtáncosok, tréningező versenyzők pörögtek-forogtak a sebesen sikló korcsolyázók gyűrűjében, a teremben pedig nehéz damaszttal terített asztaloknál előkelő vendégek vacsoráztak.

Azután a Budai Vigadóban volt főpincér apám, abban az épületben, amiben most a Népművelési Intézet székel a Corvin téren. Éjjel kettőkor zártak, elszámoltak, akkor átöltözött, s mivel már nem volt semmiféle közjármű (de minek is költötte volna bérkocsira, szürke- vagy kéktaxira a pénzét), gyalog tette meg az utat hazáig, a Rottenbiller utcáig, ami nem kis táv, ha meggondoljuk, hogy mennyit talpalt az étteremben déltől éjszakáig. De nem volt rest; akkoriban az emberek még nem ijedtek meg ekkora sétától. Hiszen anyám is hányszor felballagott velünk, gyerekeivel a Várba a hetedik kerületből a szüleihez. Végig a Dohány utcán, át az Erzsébet téren, át a Lánchídon, fel a Hunyadi János úton, a Halászbástya alatt… Szállhattunk volna buszra, meg ott volt a sikló is, de jó időben kellemesebbnek tetszett gyalogszerrel.

Harmincötben hűtlenek lettünk a hetedik kerülethez, vendéglőt béreltünk Óbudán, a Vörösvári út 101-ben. A Schlosser-féle házban kerthelyiség is volt, apám szépen rendbe hozta; zöldre mázolt rácsok, tövükben ládákban muskátlik, a piros salakon kockás abrosszal terített, kecskelábú asztalok, székek… Főleg iparosok jártak hozzánk, meg a közeli téglagyárak munkásai. Ma már csak a nevében él a Vörösvári út, eltűntek a földszintes házak, a sikátorok, lakótelepek épülettömbjei magaslanak helyükben. De azidőtt vidékies volt ott minden. Hanem jól emlékszem a főváros első trolibuszára is – a trolejbuszra, ahogy neveztük –, a doboz alakú kocsik ott közlekedtek Óbudán, a Bécsi út és a Vörösvári út találkozásánál volt a járat végállomása, ha jól tudom. Talán a háború akadályozta meg a troli elterjedését, hiszen a kocsik gumikerekűek voltak, márpedig a gumi hamarosan hiánycikk lett. Olyannyira, hogy még az autóbuszokra is villamoskerekeket szereltek, és sínre rakták őket; ilyen kocsik közlekedtek éktelen zajjal és robajjal a pesti Király (ma Majakovszkij) utcában például a negyvenes években.

Óbuda sok mindenben emlékeztetett a Várra, ahol nagyapáméknak vendéglőjük volt, az Országház utca 20-ban. 1912-ben kerültek fel oda a Tabánból; az üzletet nagyanyám örökölte öreganyjától, Rusz mamától, ahogy mindig emlegette, árva lányként ez az asszony nevelte abban a Felsőhegy utcai házban, ahol a kiegyezés utáni időkben fogadója volt. Anyám szülei ugyanis a Tabánban nevelkedtek. Kasznár nagyapámat el is szomorította az ódon városrész lebontása, gyűjtögette a cikkeket, képeket, albumba ragasztotta; csendes délutánokon azt lapozgattam, így ismertem meg én is a hegyoldalban kanyargó utcákat, a Rác fürdő körüli hajdani viskókat, a Duna-vizet árusító szamarasokat, akik a teherhordó jószágokra málházott hordókban szállították a folyóról az ivóvizet a polgároknak, hangosan kiáltozván az emelkedőkön: – Donau-wasser!… Donau-wasser!… – Nagyapám eredetileg litográfus volt Budán, a kereskedelmi minisztérium nyomdájában; megjárta a frontot, megsebesült, 18-ban leszerelték – vendéglős lett. Szépen tudott citerázni, ha jókedve kerekedett, a vendégeinek is játszott esténként, záróra felé.

Szerettem ott, náluk, a Várban. Az Országház utca 20-ban, vagyis abban a középkori alapokon nyugvó házban állítólag még maga Cillei Ulrik is lakott; a tömzsi falak, a kapu két felén a simára kopott kerékvetők, az emeleti ablakok alatt a gótikus kőcsipkék, a zárt udvar s az udvaron a százesztendős vadszőlő, melynek hajtásai, indái befonták az emeleti függőfolyosó vaskorlátját, a szinte feneketlen pince, mert a boroshordók közti járat félelmetesen döngött a léptünk alatt, hiszen ott húzódott alant, vízzel elárasztva a vári, titkos alagútrendszer egyik ága – egyszóval az öreg ház és maga a Várnegyed csendje, békéje, nyugalma nagyon tetszett. Szemben velünk a pénzügyminisztérium hatalmas épülete magaslott, az utca vége felé ott volt a hadügy meg a belügy; a Kapisztrán téren a laktanya, ahová – a kantinjába – bejáratosak voltunk, mert a család jó barátja vezette, egy kedélyes úr, igazi vendéglátófajta: arcáról sohasem tűnt el a derű.

Manapság sokat járok fel a Várba, annyi szerencsétlen esztendő után végre megszépült, olyan, mint egy ékszer. Gyermekkoromban nem volt ilyen kifestett, használtabb volt, s ezért mindig az az érzésem, hogy bár lakói most is vannak, élet most is zajlik falai között, a Vár mégsem olyan meghitt, otthonos, mint réges-régen. Inkább idegenforgalmi látványosság. Hiszen lehet és kell is mutogatni, dísze a fővárosnak. Még a sokadalom sincs ellenemre, a vásárosok sátrai a Szentháromság téren, az anakronisztikus fiákerek, a keménykalapos, mellényes kocsisok sem, de még a cilinderes verklisek is tetszenek, a betyárruhás, csikóskalapos népdalénekes is hadd mulattassa az egzotikumra éhes külföldieket; rendben van, keressék kenyerüket, virágozzék mindenféle üzlet, játsszanak reneszánsz ruhában a muzsikusok, szállják meg portrérajzolók és képárusok a templom tövét. Nincs ellenemre. Hanem a Vár a drága vendéglőivel, a Hiltonnal, de még a Koronázó-templommal is szolgáltatásra s nem valódi életre van berendezve. Show és business. Gyönyörködöm a műemlékvédelemben részesült épületekben, a színekben pompázó utcákban, de az életet keresem közben, egy városnegyed igazi arcát. A Vár vendéglőibe nem az ott honos lakók térnek be frissen csapolt sörre, jóízű házmesterre vagy hosszúlépésre, nem ők üldögélnek fél liter bor mellett a vadszőlő árnyékában nyári délelőttökön, sós kiflit majszolgatva a kerthelyiségek asztalainál, nem ők sietnek az utcákon dolgaik után, még a Ruswurmba sem ők térnek be egy kis ebéd utánra való krémesért – egyszóval nem tudom, hol vannak a Vár polgárai. A Szent István-szobornál katonazene szól, fehér egyenruhás karmester vezényel Strauss-keringőt, polkát, egyvelegeket, pattog a Radetzky-mars… Barangolok az Úri utcán, a Tárnok utcán, végigmegyek a Bástya sétányon, lenézek a Halászbástyáról a folyóra, nézem a pesti síkságot. Békesség, békesség. De hiányzik a hétköznapok természetessége, az, ami csak a látszat mögött lelhető fel, ha van és fellelhető.

Harmincnyolcban meghalt a nagyapám, az üzlet másé lett. Negyvennégyben, Buda ostroma idején találat érte a ház hátsó traktusát, de az egész megrongálódott. Amikor újjáépült, az üzletajtót befalazták, a régi kirakat mellé egy másik ablak is került a bejárat helyére. Az épület visszanyerte eredeti – még a XIX. század előtti képét. Színe most téglapiros, csak a szürkülő csipkepárkány olyan, mint gyerekkoromban.

1937-ben apám feladta az óbudai üzlet bérletét, és Pesten, a hetedik kerületben, nem messze a Rottenbiller utcától, nem messze a Keletitől, ahová tizenkét évesen pincértanulónak a fővárosba kerülvén, először szippantott a nagyvilági – füstös – levegőből: a Rózsa utca és Dob utca sarkán, egy háromemeletes ház földszintjén nyitott új vendéglőt.

Jól menő üzlet lett, bár nagy volt a konkurencia: annak idején minden sarkon volt egy kocsma, söntés, vendéglő, snapszbutik. Emlékszem például a Makkhetesre: a Dob utca végén volt, tőlünk százméternyire, kerthelyiségében egy nagy koronájú gesztenyefán színes villanykörték égtek estelente; a közelben, az Izabella téren állt a Magyar Színház – ma Nemzeti, a Hevesi Sándor téren –, s ha arra mentem, üzletek és műhelyek sora előtt haladtam el az utcánkban: volt ott kerékpár-mechanikus, cipész, gumijavító, borbély – a Lauer-féle, ahová hajat nyíratni jártunk –, zöldséges – kettő is! –, bőrkereskedés, üveges, hentes; aztán ott volt a sarkon az éjjel-nappal nyitva tartó kávéház – a színházról nevezték el –, ablaktábláit szürkébe vonta a dohányfüst, gyér fényt szórtak a légypiszkos lámpaburák a termekben, öreg pincérek csoszogtak a márványasztalok között, nikkeltálcán kávét, tejet, vizet, szikkadt brióst, néha konyakot, rumot s olykor tintát, tollat és papírt is szolgáltak fel a lecsúszott, szerencsét remélő kártyásoknak, lóversenyzőknek, maguk is nagy zsugások és versenypálya-látogatók, akik hétről hétre hiába várták a jól értesült kuncsaftoktól a príma tippeket. Ha továbbmentem a Dob utcán, a páratlan oldalon elértem az iskolát, ide kellett volna járnom elemibe, de apám rossz hírűnek tartotta, való igaz, vásott kölykökbe botlottam mindig, üvöltve, egymást taszigálva, verekedve özönlöttek ki a kapun, alig lehetett kitérni az útjukból. Népiskola volt, falusi rendszerű, nyolcosztályos. Így aztán a Szív utcába jártam, oda írattak elöljárósági engedéllyel, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Utam reggelente a Jósika téren át, az Odeon mozi előtt, a Lövölde teret érintve vezetett a csendes, úrias Szív utcába. Csábított a Ligetbe torkolló Fasor is, de szívesebben ténferegtem el a Körút felé, sőt azon túlra is, egészen a Vilmos császár útig. (Ma Tanács körút.) Érdekes, izgalmas vidék volt arrafelé. Még a Körút előtt egy földszintes – vagy egyemeletes? – ház kapujában feltűnően öltözködő, kifestett, kirúzsozott nőket bámulhattam meg, le és fel sétáltak a járdán, kedvesen megszólítgatták a férfiakat. Szívdobogva mentem el köztük, éreztem erős kölniillatukat, rám mosolyogtak, arcomba fújták a cigarettafüstöt. Meg ott volt a Vesta mozi, nyáron nem hajtották be a nézőtér spalettáit, kihallatszott az utcára az orrhangú angol beszéd, be lehetett lesni a vászonra, a rossz látószög miatt hórihorgassá nyúltak és féloldalasan jártak a cowboyok meg a farmerlányok. A Körutat elhagyva egyre szűkebb lett az utca; a kereskedések, régiségboltok, krájzlerájok, aztán meg a kaftános, szakállas férfiak csoportjai a házak kapuiban, a furcsa, elnyújtott beszéd, a jiddis meg német szavak keveredése, némely öreg udvarról a fuvarosistállók kiáramló ammóniák- meg falusias szénaszaga – mindez örökké csábított, mintha valamilyen regényes világban jártam volna.

Váratlanul törnek rám az emlékek: járom a várost, s hirtelen egy házfal, egy repedés a járdán, egy csorba kerékvető, kifordult szegélykő, vakolat alól előtűnő, festett cégér, pincemélyből felszálló dohszag, egy pad a téren, tűzfalak szürke síkja feltámasztja bennem a város régi arcát. S feltámad minden: hajdani emberek mennek a hajdani utcákon, emberek, akik már nem élnek, mégis itt vannak, ahogy ott van minden kőben, hasadékban, ablakrámában az egykori Pest, az egykori Buda…

A lapot tintaceruzával írták. De mintha nem is hetven éve rótták volna a sorokat, ha megnedvesítem: a betűk szétfutnak vöröseslilán, elevenen, mint a vér.

Tabán

Amikor nagyapám először látta az apja fényképét, nem ismert rá az elbeszélésekből, idegennek tetszett a keskeny, szakállas arc, a mélyen ülő szempár, a figyelő, szomorú, komoly tekintet. Gyermek volt még, s egy januári napon akadt rá a szekrény mélyébe rejtett, összezsinegezett levelek, rózsaszín selyempapírba csomagolt iratok között: Sokáig nézte; csend volt a szobában, pattogott a tűz; kinn a vén, század végi Tabán utcáira reggel óta hullott a hó; hó ült a Gellérthegy oldalán, patyolatfehér volt a Felsőhegy út, vastagodó hószőnyeg lepte a Kőmíves utca lépcsőit, az Aranykakas utcában csüdig süppedtek a hóba a stráfkocsit vonó muraközi lovak, orrlikaikból pára gomolygott, és szállt foszlányokban a kucsmás, pokrócba-ponyvába bugyoláltan is didergő kocsis felé; a Rác fürdő kéménye beleveszett a sűrű felhőkbe. Papírtrombiták áztak a Hadnagy utca havában, szerpentinek és konfettik pirosa festette meg a Horváth-kert körül a buckákat; szilveszter díszei voltak a minap. Elmúltak az ünnepek, elmúlt a lárma; a fiú megértette, hogy az óévvel nem veszett el minden, újra kezdődik az élet, vendégek térnek be a kávézóba, amit az anyja nyitott néhány éve itt, a Tabán szélén, ahol nyáridőben a Duna-vizet szállító szamaras lajtfogatok kanyarodnak a dombnak; jönnek a kávézóba a régi vendégek, a csokornyakkendős színész, a lüszterkabátos hivatalnok, ott ülnek ismét a karcsú lábú, márványlapos asztalkáknál, olvasgatják a nádkeretbe csíptetett újságokat, kortyolgatják a talpaspoharakban felszolgált kapucínert.

– Vigyél friss vizet ahhoz az asztalhoz!… Ürítsd ki a hamutartókat, büdös az a sok szivarvég!… – Ilyeneket mondott a fiúnak az anyja. Kis kávézó volt az övék, csendes, özvegyi. Eltartotta a családot. Négy lány, egy fiú – gürcöltek, de megéltek. – Mutasd azt a képet? Hol akadtál rá? Ez az apád. Az apád arcképe. De most menj, sok a dolgom!…

A fiúnak eleinte idegen volt a barna tónusú fotográfiáról reátekintő, szakállas arc. Öregnek látta, ismeretlennek. De aztán álmodott róla. Álmában az apja beszélt hozzá, kézen fogta, sétáltak a Fehér Sas téren, a Holdvilág utcában, leereszkedtek a Dunához, nézegették a boltokat, a fákat, megálltak az öreg kövek közül kiütköző fűcsomóknál, és az apja mesélt, felkapta, magához szorította; Ferenc még a dohányillatot is érezte álmában, még a pödört bajusz szúrását is az arcbőrén. Kedves és nyílt férfi volt az apja, amerre csak mentek ők ketten, a fiú álmában, vígság volt és derű, mindenki szerette és tisztelte a szakállas férfit. A fiú büszke volt rá. Várta az éjszakákat, hogy találkozhassanak, várta az éji álmot. Már nem látta öregnek, a tekintetéből is eltűnt a szomorúság – fiatal, erős ember volt az apja.

– Negyvenkét éves volt, amikor itthagyott minket – mondta Ferencnek az anya. – Itthagyott a nővéreiddel meg veled a hasamban.

Csend volt a kávézóban délután, félhomály, hó lepte a Tabánt. A fiú az ablakon át nézte a fehér világot, az anyja beszélt, rákönyökölt a pultra, nagy kontykoszorúja volt, mint Erzsébet királynőnek. Testes, magas nő volt, bírta a strapát. Bírom a strapát, hála istennek, de azért özvegyen!… szokta sóhajtások közt oda-odavetni a vendégeinek. – Bizony – mondta a fiának, a pult mögül ő is a téli, néptelen utcát nézve –, bizony, négy hónappal az apád halála után születtél!…

A fiú lassanként megismerte a történetet. Egyszer álmában katonának látta, az apjának csákója volt, és zsinóros dolmánya, füstölgő csatatéren álltak, a férfi még egészen gyerek volt, bajusztalan, sima arcú. Megálmodta ezt, mielőtt még az anyja elmesélte volna, hogyan fogták be tizennyolc éves korában a morvaországi szász legényt a toborzók. Tíz évet szolgált, az utolsó esztendőket Magyarországon. Budán. Amikor leszerelt, itt telepedett meg a Tabánban. Kitanulta a nyomdászmesterséget, litográfus lett.

– Ügyes kezű volt nagyon. Rajzolt. Láttad volna, milyen szépen rajzolt. Aztán műhelyfőnök lett…

Műhelyfőnök! Akkor hát azért tisztelték! A fiú elképzelte, milyen műhelyfőnök lehetett az apja. Az a szigorúság a tekintetében! – attól talán még ő is félt volna. De álmaiban soha nem volt szigorú. Barát volt, kedves, jó barát, apa, férfi. Férfi barát.

A nővérei meséltek róla. Történeteket is tudtak: karácsonyok, nyári kirándulások, nagy ebédek, egy reggel, amikor az apjuk bajuszkötőjén kacarásztak, lefekvéskor apai csókok, takaróigazítások… De a fiú ezekből az elbeszélésekből nem ismert rá. Másnak látta. Álmaiban ő jobban megismerte. Úgy érezte, ő ismeri csak igazán.

Az anyjától hallotta a tragédiát is.

Az apjának volt egy részeges beosztottja, engedetlen, kötekedő alak. Éveken át veszekedett vele, de tűrte, eltűrte a műhelyben, mert nyomorúságos élete miatt sajnálta. Mégis amikor végképp betelt a pohár, figyelmeztette, hogy ha nem javul meg, kiteszi a szűrét. Pökhendi volt az az alak, packázott vele. Aznap is, amikor a baj történt. Ferenc apja csúnyán lekapta, emlékeztette az ígéretére. Majd fogta a kész levonatot, hogy felvigye az igazgatóhoz láttamoztatni. Ez a munkás meg abban a hiszemben, hogy az ő fegyelmezetlenségét ment jelenteni, nyitott bicskával várta.

Ferenc apja kivédte a szúrást, a penge éppen csak megsebezte a bal tenyerét. Nem sokat törődött vele, de az ólom, amivel a nyomdában dolgoztak, megfertőzte a sebet, vérmérgezést kapott. Az orvosok már csak úgy tudtak volna segíteni rajta, ha amputálják a karját.

– Nem engedte! Nem, nem és nem!… – A fiú anyja mindig elsírta magát, amikor idáig ért az elbeszélésben. – Képzelheted, itt vagyok négy leánykával, te a hasamban, ő pedig makacskodik, hogy nem és nem, fél karral hogyan éljen tovább, hogyan dolgozzon?! A láz beszélt belőle, mert amikor lecsillapodott, már beleegyezett volna a csonkolásba, csakhogy késő volt… Kaptam utána nyugdíjat. De azzal mire mentem volna? Meg kellett nyitnom ezt a kávézót… – Az asszony szemét újra elfutották a könnyek. – Amikor négy hónap múlva megszülettél apád halála után, fehér fejkötőbe, fehér ingecskébe öltöztettünk. És az ingecske csipkéibe fekete szalagocskát fűztünk…

A fiú álmában megkérdezte az apját: – Tudtad, hogy megszületek, miért nem vártál meg? – Szelíden kérdezte, de a férfi mégis érezte a szemrehányást, nem válaszolt, csak szomorúan, szomorúan nézte a fiát. Szomorúan, ahogy a fényképen. Aztán a kezéért nyúlt, s a fiú adta, fogták egymás kezét, és elindultak a havas utcákon, puha, nesztelen léptekkel a vastag hóban, némán, de egymáshoz tartozóan a Fehér Sas tér felé…

Ünnepek emléke

Ifjúkorában apám néha ellenállhatatlan vágyat érzett magában a művészetek iránt; hegedülni tanult, s mivel neves szállodákban dolgozott mint étlapíró, felszolgáló, majd főpincér, alkalma volt a hotelok éttermeiben muzsikáló zenekarok prímásaitól leckéket vennie; de éppen így érdekelte a festészet is, igaz, inkább műgyűjtőként, semmint a rajzban vagy a piktúrában tevékenykedőként; művészekkel ismerkedett meg, akiktől képeket vásárolt, sokszor a hitelek fejében. S végül írt is; töredékek maradtak fenn egy vonalas, széles pepita füzetben. A tintaceruzával rótt sorok nagy lendülettel vezetnek be a történetekbe, de a harmadik vagy a negyedik oldalon a kéziratok mindig félbeszakadtak, a beszélyek soha nem nyertek befejezést. Gyerekkoromban sokszor kezemben volt ez a füzet, később eltettem emlékbe, s ha fel-fellapoztam, mindig elcsodálkoztam, mennyire erősen maradtak meg a kölyökkor emlékei apámban, mekkora nosztalgiával próbálta megörökíteni a múltba veszett időket, hogy ragaszkodott kamaszemlékeihez, a tájhoz, ahol felnőtt, a vidékhez, ahol élete kialakult. Az írások ezért is maradtak töredékek: csupán felcsillant valami a ködből, aztán bele is merült újra, nem lehetett igazán megragadni. Az elbeszélésmorzsák közül leginkább az volt mindig is a kedvencem, amelyik egy kalapvásárlásról szólt: Apám leírta benne, hogy miként indultak útnak fivérével Fülesről (ma Nikitsch, Burgenlandban) Keresztúrba (Deutschkreutz) új kalapot venni maguknak. Ünnep-előtti idő volt, talán húsvét vagy pünkösd közelgett, s ők ketten, legénykék szüleik jóvoltából számíthattak rá, hogy erre az alkalomra újat kapnak, noha a régit is ki lehetett volna még tisztítani – karimája körül a zsírosodást eltávolítani, a filcet némileg felgőzölni, a rojtolódott szalagot kicserélni; de talán ki is nőtték valamelyest, meg legényesedtek is, dukált nekik az új. Némi koronákkal a zsebükben nekivágtak az útnak jó időben, hogy Keresztúrról gyalogszerrel napszálltáig meg is forduljanak. Apámék Füles határában, egy pusztán laktak, nagyapám uradalmi gazda volt a Jakabmajorban, a Zichy-birtokon. Onnan jártak be a faluba, s meglehet, azért is kellett az új kalap, mert a pusztaiakat alaposabban végigmérik a községbeliek, jobban megnézték, mire telik nekik, mire nem; a sihederek adtak a megjelenésre, hiszen ünnepen rendesen kiöltözik az ember.

A történet a pepita füzetben ott ért véget, hogy kijutván a majorba vezető fasorból, percet sem késlekedtek rágyújtani dugdosott, maguk faragta pipájukra, ketten egyre, s pöfékelni emberesen a csípős szűzdohányt. Alighanem valamilyen mikszáthos fordulatot készített elő apám, ami majd a keresztúri kalaposnál kulminált volna, ha eljut odáig a történetében. De csak annyira futotta, hogy megörökítette a két boldog fiút, akik örvendenek a vásárlásnak, máris büszkék az új holmira, amiben majd parádézhatnak a népek előtt. Már maga a kirándulás is ünnepfélének számított, kimozdulni a köznapok egyhangúságából, munkátlanul tölteni a napot, nézelődni a vidéken, jövő-menő emberekkel találkozni, újat látni, híreket hallani a világból s esetleg perecet vagy medvecukrot venni valamelyik boltosnál. Apám gyakran emlegette szavakkal is, hogy milyen nagy dolog volt egy ilyen kalapvásárlás, ahogy mindenféle más új öltözék megszerzése is, hogy óvták, becsülték ünneplő holmijaikat, mennyire vigyáztak rájuk. Lábbeli, pantalló, ing, mellény, kabát, kalap – ott várta a szekrényben az ünnepek pirkadatát, hogy megszellőztessenek estelig, azután megint szépen a helyükre kerüljenek a levendulaillatú sötétbe.

Meglehet, nem húsvét vagy pünkösd, hanem búcsú előtt történt mindez; az is nagy ünnep volt, az asszonyok foszlós kalácsot sütöttek, tejeskávét adtak reggelire, még a cselédházakban is; az uraság, mert szeszfőzdéje is volt, kiméretett családonként fél liter erős törkölypálinkát, ezt aztán felvizezték, s az ebéd utáni pihenő után kiültek vele a házak elé, egyikük citerázott, másikuk bécsi harmonikán játszott; amikor pedig elfogyott a pálinka, valami jó lábú gyereket elszalajtottak borért a faluba, a korcsmároshoz. Estelig, etetésig muzsikáltak, danoltak, s akinek még volt kedve és pénze rá, beballagott a jószág ellátása után a községbe is, körülnézni. De ez már ráadás volt, mert az igazi ünnepet a délelőtt jelentette, a kiöltözködés a templomba, aztán a rekkenő hőségben vagy a fák árnyékában a ráérős beszélgetés mise után – fekete ruhában, kifényesített csizmában, cipőben, fehér ingben, simára borotvált arccal, megstuccolt bajusszal, tisztára sikált kézzel; meg a lófrálás a mézeskalácsosok sátrai, a cserepesek, nyergesek, rőfösök ponyvái körül. Aztán a fröccsözés, sörözés a Mersits-féle vendéglőben, míg csak el nem harangozták a delet. Az ebéd is gazdag volt ilyenkor mindenütt, a legszegényebb portákon is: aranyló tyúkleves hajszálvékonyra metélt tésztával, öblös tálban zöldségektől illatozott a csontokról leváló, remegő főtt hús, a nokedlis tyúkpaprikás zsírja vörösen ragyogott a tányérokban, a lerből vaníliás sütemény került elő: rácsos linzer, téglaszín baracklekvárral.

Magam is emlékszem ilyen ünnepekre, a cenki István-napi búcsúra, de a szelíd, nyári vasárnapokra is, amikor a hajnali, megszokott neszek helyett csak fél nyolc felé koccantak meg az edények, csapódott a tűzhely ajtaja, s csapta meg orromat a forralt tej gőze; az asszonyok indultak a korai misére, hogy ebédfőzésre hazaérjenek, a férfiak még ellátták a dolgukat a majorban, s csak azután mosakodtak, öltöttek ünneplőt, kefélgették kalapjaikat, kerestek elő a sublót fiókjából tiszta zsebkendőt, s igazítottak még egyet a tükör előtt a nyakkendőjükön.

Más volt az ünnep, a vasárnap, mint a többi nap, nem csak a munka szünete miatt, de mintha másként lett volna kék az ég is, másként zöld a fa lombja, vagy patyolatfehér a hó, az eső is másként permetezett ilyenkor, a szó is másként hangzott, másként csendültek a tárgyak, szálltak az illatok; békesség és nyugalom, derű és szelídség ülte meg a világot.

Apám, aki anyjától öröklötten rendszeres templomjáró volt, idős korában sokat östörgött azon, hogy a családból már csak anyám követte őt a misékre, el sem tudta képzelni az ünnepet istentisztelet nélkül, de nem annyira a vétek miatt, mint inkább szokásból. A szertartás adta meg a nap hangulatát, s tette emelkedetté a lelket; az, hogy készült, felöltözött, elindult, részt vett valamin, amin eszmélése óta mindig is, télben és nyárban, háborúban, fogságban, egészségesen és betegségből lábadozva, boldogan és boldogtalanul, gyerekként, ifjúként, korosodó férfiként, sikerei teljében vagy sorsa hanyatlása idején, apám számára biztonságot jelentett; ez a folytonosság, hogy van valami, ami ismerős és változatlan hosszú évtizedeken át, miközben a világ így-úgy alakult és alakul, miközben a történelem hiteket morzsolt szét, és hiteket teremtett, hogy újra szétroncsolja azokat; és megint másokat lökjön fel helyettük, ez az ünnepekben meglelt kontinuitás serkentette őt a templomba járásra elsősorban, bár hívő volt, ha nem is bigott – ahogy szerette hangoztatni.

Ha azt mondom, ünnep, nem zászlólobogásos, trombitaharsogásos, katonazenés, szónokok sztentori hangjától zengő, piros betűs ünnepélyekre gondolok, hanem falusi templomok tömjénillatú hűvösére, a Fő utca fellocsolt járdáján a hosszú sétákra valamelyik polgárista lánnyal a délutáni litániáról jövet, lugasok darázsdongásos csendjére; vagy a pesti bérházak szürke falán végigcsorgó sárga napfényre, a gangokra kitett hokedliken üldögélő férfiakra, akik a déli – uri – mise előtt még elszívnak egy hülznis cigarettát ingujjban, mellényben (ingujjuk hossza a muszkli fölött takaros gumigyűrűvel van felfogva), simára kefélt hajukat necc szorítja a koponyájukra, ujjukon pecsétgyűrű, és a Modiano hüvelybe töltött illatos száldohány füstjével együtt jólesőn szippantják be a konyhák nyitott ajtaján kiszálló rántott húsok és uborkasaláták szagát, melyek ugyan kissé összevegyülnek a pincék mélyéről felszivárgó dohszaggal. Rádió szól, egyvelegeket játszik a stúdióban a szalonzenekar, Strauss-keringők, polkák…

Vagy ott voltak az óbudai kerthelyiségek, a muskátlis, piros salakos nyári vendéglők, ahol a vasárnapi urak és hölgyek kettépattintható bécsi virslit ettek ebéd előtt, tormával, vagy zónapörköltöt fogyasztottak, jeges sört kortyolgattak, ernyők árnyékában enyhet keresve, trécselve, diskurálva, sós kiflit ropogtatva. Emlékszem a vári utcákra, a kalapos dámákra, a sétabotos férfiakra, akik a Bástya sétányon grasszáltak, habos kávét ittak a Ruswurmnál, misét hallgattak a Koronázó-templomban, lornyonnal, cvikkerrel nézték a Halászbástyáról a Dunát, a folyón a hajókat, Pestet, azután fiákerbe ültek, s elhajtattak ebédelni.

Emlékszem nagyapám vári vendéglőjében a vasárnapi közönségre: kőművesekre, kéményseprőmesterekre, banktisztviselőkre, asztalosakra, hentesekre, üvegesekre, nyomdászokra, urasági inasokra – öltönyeikben, kamásnisan, lapos szalmakalapjaikkal, kézelőikkel, mandzsettagombjaikkal, nyakkendőtűikkel valamennyien egyformán elegánsak voltak, csak a kezükön, körmükön látszott a mesterség. Péksegéd vagy postafőtiszt ünnepi öltözékben csaknem megkülönböztethetetlen volt egymástól.

Ez volt az ünnep – mássá lenni, de nem a többitől különbözni, hanem köznapi önmagunktól. Valamiféle demokráciát is pótolt: egyenlőséget biztosított, ha másban nem is, de legalább a külsőségekben. Aztán az ünnep estéjén újra szögre kellett akasztani a jelmezt, s felvenni a gúnyát, a könyökvédőt, az overallt, a mesterkötényt, a köpenyt, s várni megint a hetedik napot, amit az úr megáldott, azaz megszentelt, mivel hogy azon szűnt volna meg minden ő csinálmányának csinálásától, melyet teremtett vala az Isten, hogy azt elvégezné.

Frontátvonulás

A nemrég mindent patyolatfehéren befedő hónak már csak mocskos buckái maradtak meg a városban, jéggé keményedett, sártól, koromtól megfeketedett hókupacok, sáros lé csordogál alóluk a kanálisok felé, piszkos kis patakok, mégis a tavasz közeledtének illúzióját keltők. Néhol még fogságba ejtett autók vesztegelnek a tél páncéljába rekedten, de a többség már kiszabadult, és veri, veri fel a szennylét a járdákra; a várost majd csak a lemosó, enyhe esők és szárító szelek fogják megtisztítani, de ilyen a télutó, sár, latyak borít mindent. Szürke köd ül a házakon, a fekete faágakon áttetsző vízcseppek remegnek, a tél könnyei. Puha párába vész a háttér.

Mentőkocsi szirénája vijjog, elhajt mellettem a fehér autó; a kék lámpa fel-felvillan a ködben.

– Front van… – mondja valaki.

Utat adnak a mentőnek az autók. Van valami nyugtalanító ebben a melegedő februárban s a nyirkos enyhületben. Telefonra várok az útszélen, a fülkében karcsú szőke nő beszél, elfordul, ráhajol a kagylóra, úgy diskurál hosszan, idegesen.

Megint egy mentőkocsi a nyálkás, csillogó úton. Kettéhasít ez a hang, átvág rajtam, mint egy ostorcsapás. A karcsú, szőke nő végre átengedi a telefont.

– Halló!…

Megszakad a vonal, újra tárcsázok, kattogás; a fülke üvegén vízgyöngyök; nincs vonal, türelmetlenkedem, becseng.

– …hát nem tudtad?! Tegnap reggel! Azt hittem, már megtelefonálták…

Nem. Még nem tudtam.

– …frontátvonulás! Panaszkodott erre az időjárásra. És tegnap reggel… Kétszázhetvenre szaladt fel a vérnyomása…

A mentőt kilenckor hívták, tízre érkezett. Az asszony nyolckor lett rosszul, a körzeti orvos nem volt benn, kilenc felé járt, mire kiment hozzá. Az asszony akkor már két órája volt eszméletlen.

Útra készültek éppen, elszédült, hányinger kerülgette, panaszkodott, bement a fürdőszobába, a társa várta, utána ment, ott találta eszméletlenül.

Agyvérzés. Szirénázva vitte a mentő a kórházba.

A homlokán volt egy kis forradás, erre gondoltam a telefonálás után; a homlokán az a kis forradás, amit én okoztam, ez jut az eszembe. Kislány volt még, Terenyén laktak, ott nyaraltam náluk, ugráltunk a bőrgarnitúrán a szalonban. Szalon! Valamelyik szoba a szolgálati lakásban, ahová a malomellenőr papa beköltözött a családjával. Kinn rekkenő nyár volt, kergettük egymást a kertben, incselkedve, unokatestvérek a vékony karókra felfutott, virágzó babszárak között, aztán be a hűs házba, fel a bőrfotelokba, meglöktem őt, beverte a fejét az asztal szélébe. Ömlött a vér a felhasadt bőr alól. A sebet három kapoccsal fogta össze a falusi orvos. Hazafelé már nevetett, barna, hullámos, dús haja volt, felfutó, ívelt szemöldöke, széles arca, az arcában kis gödröcskék. Nem haragudott, csak én voltam megszeppenve, sajnáltam; évek, évtizedek múlva is bántott ez a forradása homlokán. Ám derűsen emlegette mindig: – Ezt te csináltad! – Az unokabátyja voltam, három évvel idősebb, mint ő, neki csak öccsei voltak, kedvelt, szeretett.

Pedig ritkán találkoztunk, mert mindig költöztek, vidékről vidékre helyezgették az apját; Balassagyarmat, Szikszó… Szép, magas férfi volt az apja, pénzügyi szakember; valamikor festőnek készült, maradtak képei, olajfestmények fekete, lakkozott keretben még akadémista korából. Aztán a Felvidék visszacsatolása után Kassára költöztek, az ősi házba. Nagyanyám járt hozzájuk a Keletiből induló gyorssal; sokat mesélt róluk meg az udvarukon épült nagy csűrről, a régi kúriáról, a szalonról, ahol a bőrgarnitúra állt. – Amiről Terenyén lelökted Olgit!…

Negyvennégyben tízéves volt, de eljött egyedül látogatóba hozzánk; az Alföldön voltunk egy tanyán, oda érkezett; én mentem be érte a tíz kilométernyire lévő faluba, a vasútállomásra a tejeskocsin. Hátul zörögtek a kannák, mi a bakon ültünk a kocsis mellett az istállószagú pokrócon, fogta a kezem; így értünk be a poros dűlőkön a tanyára. Bombázták Ceglédet, Szolnokot; repülőrajok szálltak a magasban, délelőttönként felmorajlottak a Liberátor-kötelékek, fürge Moszkitók röpdöstek körülöttük, hullott a sztaniol az égből, de nyár volt, gyerekek voltunk, sárga belű görögdinnye érett a mezőn, s a közeli réten fiók bíbiceket fogtunk a nedves zsombékok között. Aztán visszautazott Kassára a szüleihez, de ősszel együtt voltunk ismét; a nyugati határra költöztek ők is velünk, apám rokonaihoz a háború meg a légitámadások elől. Ott ért bennünket a front. Nagy tél volt akkor is, hótorlaszok zárták el az utakat, árkokat kellett ásni a hóban, hogy eljuthassunk a boltba, sort állni kenyérért, dohányért, sóért; német katonák szállásolták be magukat hozzánk; bácskai menekültek érkeztek ekhós szekereken; aztán megjött a tavasz, ágyúszóval jött a húsvét, a házban szovjet katonák laktak, kozák lovasok vágtattak a kertek alatt, s amikor megindultak a vonatok, az anyjuk felpakolta őket, mind a négy gyerekét, és szerkocsin, szénhalmokon utazva igyekezett vissza a férjéhez. De már nem mehettek Kassára; akik a visszacsatolás után költöztek a Felvidékre, azokat kitoloncolták, ráadásul az apjuk is elhagyta őket. Így hát, otthontalanná válva, velünk laktak sokáig.

Úgy éltünk, mint a testvérek, kilenc gyerek; táborokra szakadtunk, pártoskodtunk, de ő mindig velem tartott; többé soha nem ejtettem rajta sebet. Később elkísértem a táncdélutánokra; szép, magas lány lett, hosszú hajú; felkérték a fiúk, én távolról figyeltem, az anyja rám bízta, s bízott bennem ő is. – Az unokabátyám!… Akkoriban, ötvenöt táján tudták visszaszerezni Kassáról a bútoraikat, mert negyvenötben csak egy kis csomaggal távozott onnan az apjuk; tíz év múlva mentek át érte a határon, kiraktuk a vagonból az ágyakat, a szekrényt, edényeket, lámpákat, nippeket; a rokonok őrizgették meg nekik padláson, csűrben. – Erről löktél le! – nézte a kopott bőrfotelt; kopottak voltunk mi is, meggyötörtek, de nevettünk.

Ötvenhatban egy ismerősük rájuk hagyta a lakását, s kiment az országból; így jutottak otthonhoz végre. Nemsokára férjhez ment, a férje művezető volt, ő meg irodába járt, gyerekeket nevelt; két lánya született, aztán jöttek az unokák. Észrevétlenül, csendben, nyugodtan élt, mindig szelíden fogadta sorsát. Hamar megözvegyült, de újra párra talált, csinos asszony volt, jólelkű, derűs.

– …hiába. Az orvosok tehetetlenek voltak. Tudod, hogy még csak ötvenhárom éves volt?

A sápadt homlokon a vékony kis sebhely. Erre gondolok a telefonálás óta. Az a régi nyár, a kertből a szalonba zuhogó fény, egy kislány nevető arca, a csillogó asztallap s a bőr alól előserkenő, piros vér…

A fekete faágakon vízcseppek, februárban. Remegnek, lehullanak, újabb cseppek futnak a helyükbe.

Puha párába vész a háttér.

Az eltűnt pillanat

Régi, bekeretezett családi fotográfiát akasztott ki valaki egy utcai márványtábla fölé, a valaha-híresség-lakta ház falára, az ünnepi koszorúnak szánt kampóra. Arra jártomban vettem észre, első pillanatban fel sem tűnt, mennyire bizarr, csak néhány lépés után fordultam vissza jobban megnézni, mi is szúrt szemet nekem az emléktábla alatt.

Vékonyka, barnára festett gipszkeretben, üveg alatt, paszpartuval körülfogott fényképet láthattam: egy anyát két kisgyermekével.

Hamarjában azt hittem, az elfonnyadt koszorú helyére a nevezetes ember családi albumából került ki egy kép, de nem; a márványba vésett név viselője a múlt században élt, ez a fénykép pedig a mi korunkban, a harmincas évek derekán készült: sütővassal hullámos hajúra frizurált, csipkegalléros asszony mosolyog rajta mackóval játszó kisfia és nagy masnis leánykája fölé hajolva.

Kik ezek? Hogyan kerültek ide?

A ház falán egy fénykép, keretben, üveg alatt, mint egy szobában, egy enteriőrben?

Aztán láttam, a járdaszélen mindenütt kupacokban-halmokban lomok hevertek. Kibelezett televíziós készülékek, rozsdásodó hűtőszekrények, roggyant díványok, felhasadt kárpitú, törött lábú fotelok, foncsorukat vesztett tükrök, vásott lábbelik, nejlonzsákba gyömködött rongyok. Lomtalanítást hirdetett a kerületi hivatal, s itt, ezek között a roncsok között találhatta valaki ezt a családi fényképet, onnan emelhette fel, húzhatta elő, mert megakadt rajta a tekintete, vagy éppenséggel guberálás közben akadt rá, forgatta, nézegette meglepetten: ni csak, egy teljesen ép…

Egy teljesen ép – micsoda? Családi kép? Mit kezdjen vele? Minek neki ez az idegen nőt, idegen gyerekeket ábrázoló fénykép?

Elképzelem, ahogy zavarba jött, már nem volt szíve visszadobni a lomok közé, de elvinni sem akarta. Személyes tárgy. Nagyon is személyes. Valakinek sokat jelenthetett, de neki?!

Arra is gondolhatott, hogy talán véletlenül került a szemétbe, nemigen szoktak így kidobni egy képet. Netán keresik is, keresni fogják, lejönnek az utcára idegesen, kétségbeesetten: – Jaj, a mama képe! Tudod, amin a mama és mi ketten!… Vagy: – A nagymama meg anya és az öccse!… Vagy: – A tánti! Hiszen emlékszel! Vilma tánti meg a két gyereke, Ellus és Géza! Akik nyáron mindig feljöttek Pestre egy hétre… harminchatban… akkor adhatták emlékbe azt a képet! Hova lett? Hogyhogy kidobtad? Hogyhogy!!… Még negyvenháromban is meglátogattak minket… aztán már… hiszen emlékezhetsz… aztán már, szegények!… Vagy: – A Géza és az Ellus! De hát hogy kerülhettek a lomok közé? Istenem, utoljára ötvenben találkoztunk… Vagy: – Tudod, amikor ötvenhétben Bécsből írtak, még kérték is, hogy tegyük el azt a képet!… Meg kell találnunk!…

Erre gondolhatott a megtaláló, s valami feltűnő helyre akarta tenni, hogy a hajnali szállítók elől megmentse, hogy ne lapátolják fel a teherautóra, ne zúzzák össze, ne semmisítsék meg. Ezért akaszthatta fel a márványtábla alatti kampóra.

De nem kellett senkinek. Még napok múlva is ott függött a falon, a járókelők elsiettek mellette, még csak azt sem mondhatnám, hogy megbámulták volna, mint szokatlan látványt. Én azonban mindennap megnéztem. Megálltam előtte – megállított, vonzott. Ismerősség áradt a fotóról, valami bizalmasság, meghittség. Alig volt rajta nyoma az időnek, bár üvege alá némi por gyülemlett, ötven év pora. Kissé megszürkült a paszpartu, itt-ott megsárgult a fotográfia is, a keret barnasága alól néhol előfehérlett a gipsz, az egész mégsem volt avíttas. Eleven, friss volt az a mozdulat is, ahogy a hullámos hajú asszony boldogan nézi gyermekeit, a játék mackót szorongató kisfiút és a dundi kislányt.

A pillanat. A boldogság pillanata.

Egyszerű műtermi fotó volt, a mester bizonyára beállította őket, vesződött a gyerekekkel, hogy nyugton maradjanak a kamera előtt, meg kellett várni, hogy megigazítsa a masináját, fejére húzza a fekete leplet, felemelje a kezét, szóljon figyelmeztetően, majd lobbanjon a magnézium, s bizony ehhez türelem kellett, az anya tartásában még sincs merevség, a gyerekek is bátran néznek a lencsébe, zavar nélkül, cseppet sem mereven.

A pillanat tökéletes.

Ez a tökéletesség vonzott a képhez naponta. Ez a nyugalom, béke, ez a szerető, anyai gyerekek-fölé-hajlás, ez a biztonságot nyújtó féltés-óvás. Néztem őket, ismerkedtem velük. A nő a képen még nem lehetett harmincesztendős. A sötét, rövid haj, a sima váll, a nyak íve, a meztelen felsőkar, a barna – feltehetően barna – szempár, a szájszegletben a szelíd mosoly egyre ismerősebb lett.

A fotón volt mégis valami nyugtalanító. Eleinte nem tudtam, micsoda. A kép idilli, a kompozíció – és a helyzet – harmonikus, akkor hát mi?

A gyerekek. Rájöttem, hogy a gyerekek. A nő asszonyisága, anyasága mindenkoronvalónak hatott, de a gyerekek… Ezek akkor indultak neki az életnek. Ötven éve. És mi minden történt ebben az elmúlt öt évtizedben! A fotografálást követő második évben kitört a világháború, s ők úgy nőttek fel, hogy körülöttük lángolt a föld. Aztán a háborút követő idők, az ötvenes évek, a katasztrófák. Vajon ez a két gyermek mivé lett? Mi lett belőlük: gyilkos vagy áldozat? Mit tanultak meg: szenvedni vagy szenvedtetni? Meghúzták magukat, vagy karriert csináltak? Hivatalban ültek-e, vagy börtönben, boldogok lettek-e, vagy boldogtalanok? Megéltek-e szép szerelmeket, vagy magukra maradtak? Lettek-e fiaik, lányaik, akik fölé ők is odahajolhattak védőn, szeretőn, óvón, aggodalmasan, reménykedőn? Hittek-e, vagy hitetlenségre szoktatta őket a kor, gyanakvásra, bizalmatlanságra, vagy éppenséggel belevetették magukat egy eszmébe, s győztek vagy rajtavesztettek? Megrontotta-e őket a keserves évek okozta félelem, vagy el tudták felejteni a rettegést, ki tudtak gyógyulni belőle? Itt a képen még semmi baj. Még biztonságos és nyugalmas minden. Még minden jól sikerülhet.

De sikerülhetett-e?

Ez vonzott a képhez, ezt kellett néznem mindennap, a pillanatot, amikor a jövő még nem volt sehol, csak a szeretés, a sugárzó barna szempár.

Aztán egy reggelen vagy egy estén eltűnt a kép. Leakasztották vagy leakasztatták, mint az emléktáblát megcsúfoló blaszfémiát.

– Nem tudja, hova lett? – kérdeztem a közeli újságárust. Vállat vont, nem is érdekelte a dolog. Talán nem is látta, talán nem is tudta, mit keresek. Jöttek-mentek az emberek, ott nyüzsögtek a standjánál, vették a hírlapokat. Ő meg kiabálta a híreket, mert megérkezett az esti lap, tele friss szenzációval.

Villamoson

Suhan velem a villamos, az 59-es, fel a Nagyenyed utcán, a Böszörményi úton a Németvölgyi felé a színes őszben. A pálya mindvégig emelkedő, de a gyors járatú szerelvénynek ez meg se kottyan, vágtat, mintha sík vidéken vinnék kerekei.

A Németvölgyi úton juharlevelek hullanak a nedves földre. Október van, a nap a felhők mögül süt, hűvösödik az idő. A villamos ablakán becsap az ősz fanyar illata.

Eszembe jut, hányszor is jártam már errefelé fél évszázadnál is több idő óta, hányszor utaztam ezen a járaton, különösen ilyentájt, gesztenyeérés idején, vasárnap délutánonként a Farkasrétre menet, milyen régóta ismerem ezt a vonalat. Elönt valami különös érzés, olyasmi, amit egy birtokos érezhet ősi kastélyával dicsekedőn.

Ülök a csővázas, műbőr huzatú ülésen, és felrémlenek azok a régi kocsik, a lakkosan fénylő lécpadok sárga-barna csíkozása, a fakeretes ablakok, a díszes öntöttvas pillérek a tető alatt meg a szerelvény mennyezetén görgőkön végigfutó bőrszíj, amit indulást jelezve megrántott a kalauz. A kalauz! Délidőben, nyáron az üresen döcögő villamoskocsiban bóbiskoló kalauz, vagy a zsúfoltságban ügyesen furakodó, a tömegben mindenkihez időben eljutó, a le- és felszállókat figyelő, a jegyeket árusító, kezelő, a végállomásokon az áramszedőt kötéllel menetiránt átbillentő kalauz.

– Kérem a jegyeket! A jegyeket kérem! Kérem kezelésre…

A régi járatok. A régi, nagy múltú 6-os a Körúton. A mindig zsúfolt hatos; fürtökben lógtak lépcsőin az emberek, tele volt a kocsi, tele a peron, szorongtak a lépcsőn kapaszkodva, egymást taszigálva, egymást markolva az utasok, nem volt már egy talpalatnyi hely sem, mégis felfértek mindig újabbak és újabbak, hiába füttyögött a rendőr, hogy leszállni, leszállni onnan, azt akarja, hogy lesodorják az autók?… A lépcsők mindig tele voltak.

A 6-os megvan, de hol a 10-es? Ott zötyögött végig a szűk Király utcán, az is régi ismerősöm, meg a 46-os. A negyvenhatos a Keletitől ment a Nyugatiig. A Baross tér sarkán, a Meinl-bolt előtt, a Bethlen Gábor utcából indult. Ügyesen szelte át a várost pályaudvartól pályaudvarig. Tele volt átutazó vidékiekkel, az ülések között bőröndök, batyuk, vesszőfonatú kofferok; a 46-os híres volt országszerte. Aztán ott volt a 75-ös, ez a modernnek számító, középajtós, félköríves homlokzatú, kétkocsis szerelvény. Ez is a Keletitől indult, átment Budára, a mai Lékai téren volt a végállomása. Átszálltunk róla az ötvenkilencesre. Az 56-os megvan, ez vitt ki Hűvösvölgybe, ki a zöldbe, igazi síneken, vagyis olyan pályán, mint a vasúti: kátrányos talpfák kőzúzalék ágyban…

Olvasom, hogy az idén ősszel lett százéves a pesti villamos. Száz év! Ez igen, ez már kor, ez már tiszteletre méltó! Három-négy generáció. Apáink, nagyapáink, dédapáink villamosa is ez; micsoda régi családi holmi!

Gyerekkoromban, ha a nyári vakációról jövet a vonat átcsattogott velünk a dunántúli tájakról az Összekötő híd vaslemezei felett, s azután a Duna partján nemsokára megláttuk az első villamoskocsit, megdobbant a szívünk: megérkeztünk, itt vagyunk Budapesten. A sárga szerelvények csengős-zörömbölős-vinnyogó hangja, a kanyarokban a kerekek fémes sikolya a vaspályán, mint valamiféle felerősített köszörűzaj, egyszeriben az otthonosság érzetével töltött el: ez már a főváros, a város! Ez már nem vidék!

Sokáig azt hittem, csakis itt, ebben a metropolisban van villamos e hazában, így hát mélységesen csalódtam, amikor egyszer Pécsre érve a pályaudvar előtt megláttam az ottani zöld szerelvényeket. Sín, áramszedő, vezeték az úttest felett: semmi kétség, ha más színű is, de Pécsett is van villamos. Hiszen jártam már másfelé: Győrben, Sopronban, de mindenütt csak kávébarna Mávaut buszokat láttam városi forgalomban, úgy véltem, vidéken nem is lehet más – a villamos, az Budapesté.

De a százéves, az valóban csak a székesfővárosé.

Emlékszem a nyitott peronokra, a lépcsők felett az ügyes rácsra, amit csak ritkán zárt fel a kalauz, az utasok legalábbis soha, leeresztve hagyták, így aztán könnyen lehetett fel- vagy leugrálni is, noha a menet közbeni ugrálgatás nem volt veszélytelen. Elég volt egy rossz mozdulat, s máris a kerekek alá kerülhetett az ember. Mégis sokan csinálták. Még a megállók előtt landoltak, vagy kanyarokban, amikor lassított a szerelvény. Ma már nem lehet ugrálni, az ajtókat induláskor automata rendszer zárja; aminthogy tujázni sem lehet, az utolsó kocsi hátsó lökhárítóján utazni, a kikapcsolt pótkocsi-vezeték vastag gumicsövébe kapaszkodva. Iskolatáskás gyerkőcök, kötényes inasok, ágrólszakadtak kedvenc – kényszerű – utazási módja volt ez; indulás után lehetett csak bravúros gyorsasággal, fél fenékkel ügyeskedve felugrani az ütközőre, s meghúzódni ott a következő megállóig, mert ha a kalauz észrevette a potyázót, lecsöngette a kocsit, vagy a peronablakon alattomban kihajolva lekapta – mondjuk – a diák sapkáját, az ilyet pedig nem volt tanácsos megvárni. Víg utazások estek a tuján, ingyenes és izgalmas utazások.

A jegyek. A jegyek is eszembe jutnak, a szakaszjegyek meg az átszállók. Emlékszem, volt persely is a kisszakasszal utazóknak; a vezérkocsi első felében lehetett, nem is tudom, hány megállót villamosozni, ha felszálláskor pénzt dobott az ember a lépcső mellé szerelt fémdobozba. A jegyek formája változott az évtizedek alatt, s persze a tarifa is. Ha átszállóra gondolok, a hetvenfilléres jut eszembe. A város vázlatos térképét nyomták a jegyre, a vonalak feltüntetésével, ezeket csippentette ki lyukasztójával a kalauz; egy órán belül legfeljebb négyszer lehetett átszállni, csupán egy Duna-hidat érinteni, s a legrövidebb úton kellett a célhoz érni.

A háborús években színes jegyeket nyomtak, már nem tudom, miért, csak az akkori viccre emlékszem. Felszáll egy részeg ember a 6-osra, odadülöngél a kalauzhoz, és azt mondja: – Kérek egy átszállót! – Pirosat vagy fehéret? – kérdi gépiesen a kalauz. Mire az illető felderülő arccal: – Kadarkát, persze, kadarkát… kevés szódával!…

A pesti villamos. A fővárosi villamos. Idegen országokban járva sokféle városi vasutat láttam már, halk suhanású, elegáns, pompás szerelvényeket. De a villamos – vagy ahogy régen mondtuk: a villanyos – nekem mindig is csak ez. A pesti. A budai. Akármilyen is, de csak ez.

Suhan velem az 59-es az őszben. Gyors, fürge kocsi, nem érzi az ember az emelkedőt. Nyílik, csukódik az ajtaja a megállókban önmagától, a vezető mikrofonba mondja az utcaneveket. A géphang személytelen. Nincs kalauz, az utasok maguk kezelik jegyeiket, vagy bérletük van. Bizalom. Zárt kocsik: biztonságra törekvés. De néha ellenőrök bukkannak fel, váratlanul, hogy éberségükkel szolgálják a vállalat érdekeit. Kétfelől szállják meg a kocsikat, hogy senki se bújhasson ki a számonkérés alól. Majd az utazás ismét zavartalan.

Némafilm

Olyan a fény, mint nyáron, olyan színesek még a kertek, zöldell a lomb, s könnyű ruhákban járnak a nők, meztelen karral, meztelen vállal, harisnyátlanul a pántos cipőkben, ingujjban a férfiak még a csípős reggeleken is, mert hűs már az éj meg a hajnal, de nehéz lemondani a nyárról.

Gyerekzsivaj sincs már a házakban, tereken, csak az iskolák ablakaiból árad a hangzuhatag, míg el nem némítja az élesen felberregő csengő.

Délelőtt.

A csendes utcán ketten mennek; idős pár; a férfi halad elöl agyontisztított, agyonvasalt csíkos öltönyben, nyitott nyakú ingben, szalmakalaposan. Kövérkés, termetes; puha, barna magas szárú cipője széttaposott ennek a hatalmas testnek a súlyától. Vászonból varrt, tömött szatyrot cipel, ahogy lép, kissé sántítva valamiféle csípőfájdalomtól vagy egyéb, a csontjaiba alattomban befészkelt bajtól, a kabátja szára csaknem a térdéig laffog; szabad kezével egyre csak int maga mögé a válla fölött hívón, sürgetőn, de nem néz hátra, s nem is szól, csak megy, megy a lejtős utcán.

Mögötte az asszony minden hívó, sürgető intésre szuszogva bólint, meggyorsítja lépteit, de lemarad mégis; testes ő is, feszül rajta a virágmintás kartonruha, a kötött ujjas; bokáját szorítja a cipő szára, piros az arca, ahogy igyekszik a férje után.

Forgalmasabb útra érnek, át kell menni a zebrán, itt már zajlik az élet, autó-autót követ, várni kellene, hogy csituljon a beláthatatlan áradat, de a férfi türelmetlenül nekivág. Most valamelyest együtt haladnak, az asszony legalábbis csak kicsit marad le; fékez az egyik kocsioszlop, de a belső sávon vadul a zebrára hajt egy autó; fékcsikorgás; az asszony rémülten a férje után kap, elrántja a monstrum elől; ott állnak egy pillanatig bénán a gépek között, de felvillannak a reflektorok figyelmeztetőn, továbbmennek hát sietve; a férfi lerázza magáról a felesége kezét, krákog, köhint zavarában-dühében; átvergődnek a túloldalra a füst és moraj tengerén.

Szűk utca, sötét – itt a ház, ahol évtizedek óta élnek; a falakon a régi és a még régebbi harcok nyoma, golyóvájta lyukak a szürke vakolatban; a kapualj homálya, kukák bűze, macskaszag, bemocskolódott, sápadt fényű villanykörte a lépcsőházban.

Első emelet.

Mennek a gangon, ahogy az utcán, elöl a férfi a szatyorral, hátra-hátraintve a válla fölött, mögötte az asszony bólogatva, zihálva.

A konyha csendje. Kirakják a viaszosvászonnal borított asztalra a piacról, boltból hazacipelt holmit: zöldséget, paradicsompaprikát, kaprot, nyári almát, tejet, lisztet, darált húst, szalonnát. Helyre tesznek mindent, polcra, szekrénybe, hűtőbe; a férfi csak ezután veszi le fejéről a szalmakalapot, bújik ki a nyűtt zakóból; az asszony meg pongyolát vesz fel, s nekilát, hogy elkészítse az ebédet.

Az ura odatelepszik a hokedlire, szétteríti az újságot, forgatja, lapozgatja, olvas.

Hagyma- és zöldségillat a levegőben. Víz zubog, kis gőzfelhők a tűzhely fölött. Az asszony zsemlét áztat, összegyúrja a fasírtnak valót. Amikor sercegni kezd az olaj, a férfi felpillant, összehajtja az újságot, bemegy a szobába.

A redőny még lehúzva.

Áporodottság árad a falakból, holmikból. De azért rend van, reggel, mielőtt vásárolni indultak, a felesége rendet rakott. Csak szellőztetni kellene. Felhúzza a redőnyöket, megáll a nyitott ablaknál, látja az utcát, az autók tetejét, a galambokat a párkányokon, a szemközti ház ablakainak egyikében egy arcot – egy fiatal nő arcát. Az arc mozdulatlan, sötét haj keretezi, a sötét haj belevész a szoba homályába – az arc, mint egy látomás. Szép homlok, szép orr, szép száj; ott van néhány méternyire tőle az utca szakadéka fölött; a férfi önkéntelenül biccent, köszön, felemelt kézzel int, de az arc mozdulatlan.

Ajtó nyílik a háta mögött, a felesége jött be, hozza a papucsát, leteszi a fotel elé; a férfi megfordul, a fotelba ül, kifűzi utcai cipőjét, megmozgatja a lábujjait, aztán belebújik a bőrpapucsba. Az asszony kimegy, nyitva hagyja az ajtót, hallani, hogy tányérokat rak a konyhaasztalra; ebéd. A férfi visszatér, az ablakhoz – de már nem találja a szemközti ablakban az arcot. Hirtelen nem is tudja, melyik ablakban látta, a szeme káprázik a kinti fénytől, sehol sincs az arc, pedig szeretné újra látni.

Ebédelnek. A konyhában ételszag; jó az ebéd, a felesége ízletesen főz, de mértékletesen kell élni, az orvosok is mondják, meg aztán minden nagyon megdrágult, a nyugdíjból alig futja a kiadásokra. Eladogatnak ezt-azt, könyveket, régi porcelánt, lassanként kifosztják magukat, pedig azt rebesgetik, hogy nehéz idők jönnek.

Esznek. Mohón, étvággyal, ahogy a gyerekek szoktak enni, jó a fasírt, a főzelék. Be lehetne vinni a Bizományiba azt az ólomkristály vázát is, amit ő, a férfi kapott nyugdíjazásakor a szaktársaktól. Micsoda ünnepély volt! A legjobb műhelyfőnök – így ölelgették a búcsúzáskor. Talán lehetne kapni valamennyit azért a vázáért.

Délutánra felmelegszik az idő. Átjárja a szobát a szeptemberi meleg; az asszony végzett a konyhával, pohárban vizet, kis tányérkán tablettákat hoz be a férjének: a szokásos gyógyszereket. Megvárja, amíg lenyeli őket egy-egy korttyal, aztán elhelyezkedik a kanapén, nekilát kötni. A férje nézi, hogyan járnak a kötőtűk, aztán eszébe jut, hogy neki meg elő kell keresni egy nyugtát, mert valami félreértés van a lakbérbefizetés körül, előveszi a szekrény aljából a madzaggal átkötött cipősdobozt, levelek, fényképek, iratok hevernek benne, ölében tartva kutat-turkál a papírok között.

Csend.

Felpillant – az asszony elejtett kézzel, hátrahanyatlottan ül a kanapén, a kötés a tűkkel mellette hever a földön. Megrémül; kihűl ereiben a vér, de nem tud felállni azonnal, csak bámulja a feleségét, aztán egy pillanatnyi szédülésből hirtelen magához térve felugrik. A dobozból széthullanak a cédulák, fényképek. Ijesztő a hátracsuklott fej, a nyitott száj. Dermedten hajol föléje, megérinti a vállát, az asszony felhorkan, előrekapja a fejét, szeme tágra nyílik, nem ért semmit, elszundított, felriasztották. Keresi a kötést, lehajol, felveszi, nekilát. A férfi tekintetében még ott a rémület, elfordul, hogy ne lássa az asszony. Összeszedegeti a doboz tartalmát, s akkor kezébe kerül egy kép, egy női portré, sötét haj koszorúzta sápadt, szép arc. De hiszen ez az az arc! A szemközti ablakból!

Nem. Ez a felesége lánykori képe.

Azért odaáll az ablakhoz. Hátha. Hátha feltűnik ott az az arc. Hátha újra láthatja.

De nincs ott senki. Csendes a délután. Csak a kötőtűk koccannak néha.

A színház: csoda

Drongról mesélek megint, mint valamikor régen, a nagy bohócról, ki jó barátja Dringnek. Együtt jártak-keltek ők sokáig a világban, idegen és hazai tájakon, tóparti őszben barangolva, rozzant hotelokban megszállva, víz ragyogásában gyönyörködve, lombhullatta fák alatt, s jártak telekben, nagy havakban, jártak csendes ösvényeken az életről eldiskurálva: halálról, nőkről – és a színházról! A színházról, mindkettőjük nagy szerelméről. Boldog idők! Amikor még lehetett szeretni az esténként benépesülő nézőteret, a bordó bársonyfüggönyök ráncait, súlyos hullámait, a kigyúló reflektorokat, a gyönyörűséges színésznőket, a rozzantan is hatalmas tehetségű színész urakat, a csitri naivákat, a nagy hasú buffókat, a szerelmet valló szépfiúkat és a karjukba hulló dús keblű asszonyokat – a rivaldafényt! A rivaldafényt meg a festett kulisszákat, az enyvszagot, a lécek fenyőillatát, a színpad mélyéről süvítő huzatot, a zsinórpadlás vastraverzeit. Amikor még álom és mese, valóság és tragédia, embertörténet és emberáldozat volt a színház. Amikor még jó volt játszani, színdarabot írni érzelmekről és gondokról, fájdalmakról és örömökről. És nem kellett szégyellni a szeretetet, nem kellett restelkedni a történet lassúdad előrehaladása miatt, sem kapkodni nem kellett, sem bukfencet vetni, feneket mutogatni, sírós arccal is vigyorogni, mindenáron zajt, zenebonát csapni, és malackodni sem kellett, vagy szenzációt vadászni, hogy benépesüljön a stukkós, fehér és arany mintás, vörös és tengerkék plüsstől díszes terem.

Drong hosszú őszi délutánokon erről mesélt Dringnek, a hajdanvolt estékről, a gong vérforrósító kondulásáról, a függöny gyors surrogásáról, a mély sötétről, amelybe aztán belesüt egy fénynyaláb, és akkor ott áll ő, ott áll a drága emberek előtt, akik tapssal fogadják, pedig még meg se szólalt. Nagy álma volt ez Drongnak. – Egyszer – mondta ábrándozva –, egyszer megélhetem majd, hogy ott álljak a fényben, körül senki, csak én, a rám hulló sugarak vakító ölelésében. És mindenki rám figyel majd! Mindenki!

Dring hallgatta türelmesen. Drong akkoriban kalapokat viselt, széles karimájú filcet, bécsi keménykalapot. Nyakán selyemsál, úszott utána a finom kelme. Arcát kékre borotválta, szemöldökét felpederte, távol ülő szemében ragyogás, széles ajkán megült a derű, asszonyok szerette kezével gesztikulált, úgy tartotta ujjait, prédikátori pózban, hogy lássák, nem mindennapi kéz ez, tehetség van minden mozdulatában, világokat lehet vele teremteni. Később szakállt növesztett, mint egy norvég hajós, bajusztalant, csak az állán körbefutót. De azokon az őszi délutánokon még nem volt fehér szakálla, ám sima arcán mégis feltűnt már a szomorúság.

– Az életünk mondta Dringnek – hamar bealkonyul. – Egy ligetben sétáltak, a kisváros peremén, békanyálas tó partján. Vérszínű cseresnyeszilvák, japán diófák és méregzöld tiszafák alatt. – Gyerekkorunk sem volt, elsöpörte a háború. Halottak vettek körül minket, meztelen halottak, tarkón lőtt, vézna testek elhantolatlanul. Sebesült lovakat fogdostunk össze a mezőkön, kiégett tankok között bóklásztunk, nem értünk rá megtanulni a virágok nevét. Mire várhatunk még? Mit tudhatunk meg a világból, mit kaphatunk még? – Hidak íveltek át a patakon, a kis sédek vize a nagy medencébe folyt, és Drong nézte arcuk tükörképét a sima tófelületen. – Nem adom fel! Nem adhatom fel mégsem! Vonz a fény, vonz a rivalda, vonz a sötét, mély nézőtér, mint Csehov öreg színészét, Szvetlovidovot, a kivénhedt komikust. Hogy mondja a vén bohóc? „Ahol művészet van, és tehetség, ott nincs se vénség, sem magány, se betegség, halál is csak félig-meddig…” Ej, ej, Dring, galambocskám, fogok én még tapsot aratni, fogok én még mindenkit megnevettetni, megríkatni, felzaklatni, csak legyen rá időm! Csak legyen időm!…

Drong szerette a vidéki utakat. Szerette a külföldi szállodákat is, a szőke pincérnőket Leningrádban, a keseszőke, kék szemű, odaadó lányokat; szerette a pompás utakat a svájci hegyekben, a francia templomokat, a párizsi utcákat, az antikváriumokat, a tengert a déli partokon, szerette a gömbölyded kavicsokat nyaldosó, zúgó, csattogó, örökké mozgó vizeket. Szeretett versenyt szavalni a széllel, az elemekkel, a végtelen tenger dobolásával; a színre lépésre készült, a nagy fellépésre, a sikerre. Éjnek évadján kiült a part kőfalára, csillagok szikráztak felette; Drong kitárta szívét az éjszakának, és fohászkodott: „Add meg, add meg nekem a sikert! Add, hogy szólhassak hozzájuk szeretetem minden melegével. Hogy magamhoz ölelhessem őket, ezüsthajú véneket, karcsú asszonyokat, hajzuhatagos lányokat, vidéki szépségeket, a gyermekeket és a katonákat, a papokat és a gyilkosokat, ellenséget és barátot. A szeretet megváltó erejét kínálom nekik, add meg, Sors, add, hogy felmehessek eléjük a színre, és a magasból hulljon rám a sugár, legyek ebben a sugárban parányi és mégis hatalmas, mert rajtam a tekintetek csodaereje…” Így imádkozott Drong a francia éjszakában, így kérte a Sorsot az Alpokban kanyargó utakon, amikor autóban suhant fel a fenyvesek között.

– Tudod – mondta Dringnek, akivel megosztotta örömét, bánatát –, tudod, bolondság, de képtelen vagyok lemondani róla. Nem a hiúság sarkall, hanem valami megmagyarázhatatlan érzés, ami hasonlatos a teljes élet utáni vágyra. Mint a szerelem! Látod, igen, akár a szerelem! Magamért kívánom a szerelmet, igaz, de mégis inkább azért, akit boldoggá tehetek. A másik boldogsága ad nekem boldogságot! A más örömének visszfényében élem meg a magamét; hidd el, Dring, nincs ebben semmi önzés! Boldoggá akarom tenni őket, hogy boldog lehessek magam is!…

Drong akkoriban kis staggionékkal lépett fel, sátrakban, rozzant pajtákban, kecskelábú asztalokra fektetett deszkákon adta elő bohócszámait. Tomboltak, tapsoltak a lábánál állók, de ő többre vágyott. Dring meg ő utaztak, jártak-keltek, esténként belisztezték az arcukat, pirosra, festették az orrukat, nevettettek; aztán megvacsoráztak – jeges vodka, kaviár, sültek, borok –, Drong rászokott a sörre is, sok sört ivott, jéghideget, torokfagyasztót, s csak a negyedik palack után tért át a vörösre: a pinot noirra vagy a kékfrankosra.

– Tudod – mondta máskor, évek múltán Drong, amikor egy nyári kertben ültek a hársfa alatt, elpilledve a déli melegtől –, tudod, Dring, azt hiszem, rájöttem, mit kell tennem! – Dring álmosan pislogott, legyek és méhek dongtak a lombok alatt, virágok kornyadoztak a kánikulában. A vízre vágyott Dring, a hűs tóra, de a barátja szóval tartotta. – Csodálkozni fogsz! Írtam magamnak egy gyönyörűt, azzal fogok fellépni. Egy színpadi mű, eljátszom benne végre a szerepemet! Feljuthatok végre a rivaldafénybe! Mert várhatok én bárkire! Bólogatnak, biztatnak, hümmögnek, mosolyognak, a vállamat paskolják, de nem tesznek semmit! Hát cselekvésre szántam el magam, s lám, megírtam magamnak a szerepet!

– Na, és milyen az a szerep? – élénkült meg Dring.

– Nagy szerep! – düllesztette ki szőrös, domború mellkasát Drong.

– Az természetes – bólintott Dring. – De mégis… miről szól?

– Az életről.

– Az élet széles és végtelen.

– Az élet széles és végtelen, így igaz, Dring, de csak akkor élhetjük meg igazán, ha odaadjuk magunkat társainknak. Ha nem fukarkodunk, ha nem magunkra pazaroljuk az időt.

– És tudsz már valamit belőle?

– Az életből vagy a szerepből?

– A szerepből, amit magadnak írtál!

– Hát… már tudok. Tudok eleget. Tanulom elég régóta!

– Felmondanál belőle valamennyit?

– Kérlek. – Drong mindenekelőtt lehajolt, már amennyire a teste engedte, mert az utóbbi időkben elkeseredésében meghízott valamelyest. Kivett a szék árnyékából egy söröspalackot, s óvatosan, hogy habot ne verjen, a pohár oldalára csorgatta az aranyló nedűt. Ivott nagy kortyokban, gusztusosan, szenvedéllyel. Dring nézte, s azt gondolta magában, hogy, a barátja mindent így csinál, szenvedéllyel, gusztusosan. Elnyűhetetlen. Lobog, és a legkétségbeejtőbb helyzetekben is bízik, remél. Nemhiába! – Hát hallgasd akkor – emelte fel formás kezét Drong. – Az egyik szakasz így hangzik: „Csak az válthat meg, aki meghal értünk, csak azt váltjuk meg, akiért meghalunk…”

– Gyönyörű! De ezt már régen is hallottam tőled!

– Régen, régen! – csapta fel karját a levegőbe Drong. – Milyen régen? Ezer éve? Százezer éve?!… De mondok neked mást is a szerepemből, hallgasd csak:

 

Nem biztos hogy szeretni kell azokat kiket szeretünk a körülöttünk burkoló ködben semmit sem tehetünk Arcunkat hulló hó borítja a nap sugara százezernyi és akkor is szeretjük őket ha nem akarjuk is szeretni.*

 

– Mesteri! – csettintett elismerően Dring. – És mikor lépsz fel?

– Már meg van beszélve…

– De mikor?

– Mikor, mikor! Ha eljön az ideje!

– Az ország legnagyobb színházában?

– Nem mindegy az?! – csattant fel türelmetlenül Drong.

– De egy igazi színházban?

– Hát hol másutt?! Már nemcsak bohóc leszek, Dring, hanem színész! Színész, ahogy a legnagyobbak, akikre csak hullott valaha is reflektorfény!…

Valóban eljött az idő: Dring olvashatta, hogy a barátja itt és itt… színre lép a maga írta szerepben. Hallotta, milyen izgalommal készül erre Drong. A rendező kiabál vele, de ő türelmes, a rendező megdicséri, ám ő elégedetlen önmagával. A kollégák imádják, befogadták, színész a színészek között. Jól mentek a próbák, Drong boldog volt. – Így kell ezt! – mutatta a többieknek. – Erre gondoltam mindig is, hogy ez a színjátszás, ez!

A legutolsó próbán brillírozott. Ünnepelték a társulat tagjai. Pezsgőt bontatott a színészbüfében. Pezsgőket. Ittak. Ittak, élcelődtek, derültek, Drong lobogott, éltette a többieket is, körülfogták, istenítették.

Élt a színház.

Úgy élt, mint régen, száz éve, ezer éve, háromezer éve. Ünnep volt megint, ünnep és boldogság.

Drong ivott, és megéhezett azon az estén. Töltött káposztát rendelt. A büfésnő kitálalta az adagokat, ott gőzölögtek a pulton, a pohárszék alatt. Felkapott egyet Drong, beszélt, evett, ivott. Mohón. Felhevülten. És… És. És egyszer csak fennakadt a szeme. És megállt a falat a szájában. És vér buggyant a nyelvéből.

Mindenki megdöbbent, megrémültek; felsikoltottak a kis színésznők.

Drong a szájába nyúlt, és egy jókora üvegszilánkot emelt ki a nyelve tövéből. Egy pohár darabját! Eltört a pohárszéken, és – nem vették észre – cserepe a káposztás tányérba hullott.

Vérzett Drong nyelve, ömlött a vér, ökrendezett. Autó, barátok, telefon, kórház. Az ügyeletes orvos belesápadt. Csak Drong nem félt. Varrják össze, csináljanak vele valamit, mert másnap premier! Holnap fel kell lépnie! Itt az idő, eljött az idő, nem mulaszthatja el! A publikum is várja!

– Holnap fellépni képtelenség! – mondta az orvos. – Meg is fog duzzadni a nyelve. Összevarrjuk, megstoppoljuk, de holnap nem fog tudni beszélni, művész úr!

– Az lehetetlen! – mondta… vagyis akarta mondani Drong, mert csak hörgött, dadogott, s alvadt vérdarabok, nem pedig szavak hullottak a szájából.

Megoperálták. Rendbe hozták. De pihennie kellett. „Maradjon el az előadás…”

Nem! – intett Drong, legyűrve fájdalmát. Nem, nem, holnap ott lesz a színen!

És másnap ott volt valóban. Felvette a jelmezt, sminkelt, némán, csak a fejével intve, csak a kezével rendelkezve. A direktor, a rendező, a társak a kezüket tördelték: mi lesz itt? Egy néma, dadogó, varrott nyelvű hős?!

– Meg se szólalj, a fiúk átveszik a szövegedet, csak légy a színen, elégedj meg azzal, hogy ott vagy…

Drong a fejét rázta tiltakozóan. Nem bírtak vele. Aztán ráhagyták: végre is nemcsak színész, szerző is!

Tombolt a publikum: Drongot akarták. Elérkezett a jelenete, s Drong kilépett a sötét színpadra; a felfutott függöny suhogása még ott ült a levegőben, amikor a mély sötétbe fény hasított a magasból, s körbefogta Drongot. Indult a jelenet.

És Drong beszélt, beszélt – vagyis hebegett, habogott, dadogott, nyökögött, éktelen szavak buktak ki duzzadt nyelvéről: – …hatgotafhgt mklhgbfir… oersdmgzrkév… – Drong elsápadt, amikor meghallotta a saját hangját, a makogását – és látta az elképedt, halálra vált, a botrány szagát érző színészeket maga körül, és látta a takarásban a rémült rendezőt, a sipítozó ügyelőt, a kezét tördelő igazgatót. De lenn a nézőtéren csend honolt, templomi csend. Senki sem moccant, ültek, ültek, és hallgatták Drongot. Mert a színház boltja alá érve a sebes, duzzadt nyelvről kibukó dadogás tisztán csendülő beszéd lett. Az emberek értették Drongot, a színészt; értették, mert Drong azt akarta, hogy értsék. Nekik beszélt, hozzájuk szólt, a szívét tárta ki előttük, az életét mutatta fel – és ők, a mélyben ülők felfogták, mit mond nekik. Könnyeztek, mosolyogtak, derültek, borultak, lelkesedtek, figyeltek.

És amikor befejeződött a jelenet, tapsorkán tört ki. Taps, éljenzés, az öröm és a tetszés hangjai. Ünnepelték Drongot, aki dagadt nyelvvel is el tudta mondani, amire oly régóta készült. Senki sem sejtette, micsoda kín volt így színre lépni, micsoda erőfeszítésébe került játszani, a publikum könnyednek, nagyszerűnek találta Drongot. Tapsoltak, tapsoltak; a direktor, a rendező, a műszak, a kollégák – eleinte döbbenten hallották a botrány zaja helyett az örömujjongást, de aztán Dronggal együtt könnyeztek.

Mert ott állt Drong, és folyt, folyt szeméből a könny. Az öröm könnye, a szenvedés könnye, az odaadó szeretet könnye.

És azt suttogta a taps viharában, a reflektorok fényében, a függöny suhogásában: – Csoda! Csoda!… Csoda! A színház: csoda!…

És talán már nem is fájt a seb. Már meg is gyógyult talán. Dring felszaladt hozzá, megölelte.

– Drong! Hát… Drong!

Ő még mindig azt hajtogatta:

– Csoda! A színház: csoda!

A zubbony

 

A teremtés sokadik napján

Az Atya, mielőtt Fiát a Földre bocsátotta volna, ellátta jó tanácsokkal. Ott ült a trónusán, ahonnan kényelmesen beláthatta az egész Világot, s miközben figyelte a Nap, a Hold és a csillagok járását, a Föld forgását meg a rajta lakók viselkedését, részletesen elmagyarázta a Fiúnak az ő feladatát. Olykor megállt a beszédben, mert szemet szúrt neki valamelyik teremtményének helytelenkedése, fejcsóválva jegyezte meg a gonoszkodókat, hogy aztán majd nyomon követhesse őket újabb tetteik elkövetésekor, vagy amikor elszánják magukat a vezeklésre. A Fiú aggodalmasan nézte az Atya gondterhelt arcát, homlokán a megsokasodott ráncokat, de nem is sejtette, mennyire megbánta már szegény Öreg, hogy annak idején belefogott a Világ teremtésébe; rettentő nyűg volt ez az egész Mindenség már a nyakán. Persze a Földdel akadt a legtöbb baj. Szó se róla, előfordultak galaktikarobbanások, meteoritzuhanások, csillagködgomolygások, de mik voltak ezek a földi katasztrófákhoz képest?! Az időben, amikor ez a bizonyos Földre bocsátás zajlott, az emberek már rég túl voltak a paradicsomi kiűzetésen, a bábeli nyelvzavaron, az özönvízen, Szodoma és Gomorra pusztulásán, Lót sóbálvánnyá válásán és még számtalan tragédián; éppen az időszámítás előtti idők vége felé jártak.

– Menj! – mondta az Atya, kezét áldólag a Fiú feje fölé tartva. (A Fiú jól láthatta, mennyire reszket ez a kéz a szüntelen idegfeszültségtől.) – Menj, váltsd meg őket, légy hozzájuk kegyelmes a nevemben. Tanítsd az embereket a jóra, nyisd fel szemüket a látásra, fülüket a hallásra, ajkukat az igaz szóra. Gyógyítsd testüket, lelküket. Légy hozzájuk türelmesnél is türelmesebb, vezesd őket a színem elé, neveld őket jámborságra, felebaráti szeretetre és így tovább és így tovább, miként írva vagyon. Szeresd valamennyit, hiszen mindannyian a teremtményeim, de légy velük óvatos! Ha észreveszik, hogy más dolgod sincs, mint hogy értük fáradozzál, rád akaszkodnak, kiszipolyoznak. Nem kell felülni minden panaszuknak, szeretnek siránkozni. Ha felfedezik, mennyire irgalmas vagy, kihasználnak, s noha azzal küldelek közéjük, hogy mindre külön-külön is ügyelj, vigyázz, ne vesszél el a részletekben. Mert a végén aztán majd veled akarnak elintéztetni mindent. Vagy a közbenjárásod révén! Nagyon kérlek, szerelmetes Fiam, ne ígérgess nekik nyakra-főre! Főleg az én nevemben ne, hiszen láthatod, mennyire kimerítenek a Világ dolgai! Rendben van, fohászkodjanak, imádkozzanak ezért-azért, de magyarázd meg nekik, hogy a lelki üdvösségükön kívül másra ne nagyon számítsanak, a boronafogtól a kecsketejig, a saruszíjtól az aranyozott brokátig mindent megadni úgysem tudok. Azt hiszem, túl sokat vállaltam, amikor belekezdtem a Teremtésbe, nem sejtettem, hogy ilyen bonyolult szövevény jön létre a Végtelenségtől a fűszálakig! Még jó, hogy a növények, kövek, a parányi bogarak nem protestálnák. Hidd el, és remélem, köztünk marad, szerelmetes Fiam, hidd el, sokszor ellágyulva tekintek egy élettelen bolygóra, kiégett csillagra, szinte hálás vagyok a felőlük áradó nyugalomért! De a Föld?! Hát majd meglátod! Annyi ott a ravaszság és hamisság, hogy csak győzd megváltói erővel! Könyörögnek majd, hogy szabadítsd meg őket a bűneiktől, de ha megteszed, azonnal újabbakat követnek el. Mindent meg kell tenned értük mégis, de ne számíts rá, hogy hálásak lesznek neked. Vagy nekem! Én ugyan már megszoktam. Rengeteg mindent elintéztem nekik csak úgy, grátisz! Rég nem lennének a Föld színén, ha időről időre nem lennék irgalmas hozzájuk. Légy hát irgalmas te is. És ne vedd zokon, ha nem méltányolják. Még ha keresztre feszítteted is magad értük, akkor se fognak megrendülni. Kicsit sopánkodnak majd, de megy mindegyik a maga dolgára, ha pedig feltámadsz, leesik a kő a szívükről, hogy lám, nem is történt olyan végzetes tragédia. Ez se bántson nagyon, ez az örökös önvigasztalásra való hajlamuk. Ne haragudj meg rájuk, hogy örökösen a kezüket mossák – ahogy azt majd Pilátus teszi, miután téged elítélt; könnyen megtagadnak mindent, ami addig szent volt előttük, könnyen forgatják a köpönyeget színére, visszájára, mikor hogyan kívánja az érdek. Akin segítesz, megtagad, ellened fordul, mert mind hamis a maga módján. Hamisak, kalmárok, kicsinyesek, de ami igaz, az igaz: nagyon szerencsétlenek!

– Majd én igazzá és boldoggá teszem őket!

– Tessék? – hajolt kissé közelebb a Fiúhoz az Atya, mert részben megromlott hallása, részben elkalandozó figyelme miatt nem értette a jobbján ülőt.

– Mondom, majd én megváltom őket, igaz és boldog teremtményekké teszem valamennyit!

– Na igen – bólintott az Atya. – Erről van szó. Leküldelek a Földre, és pontosan ezzel a megbízatással. Tudom, nem fogok csalódni benned. Csak azt szeretném, hogy te se csalódj.

– Miben, Atyám?

– A hitedben.

– Mindig is hinni fogok, bárhogy alakuljon a helyzet!

– Jó – mondta az Atya. – Rendben. Így legyen. Reméljük, így is lesz!

– Így lesz, Atyám!

– Persze. Hiszen éppen most mondom, hogy én is remélem.

– Talán te nem hiszel ebben, Atyám?

Az Atya kis ideig hallgatott. A szakállát simogatta, tekintete persze eközben is szüntelen vizslatta az Egyetemet. Semmi sem maradhatott előtte észrevétlen, még egy hangya küszködése sem. Ez az összpontosított figyelem, amit nem éppen a minap kezdett el gyakorolni, kezdte kimeríteni.

– Atyám! – szólt újra a Fiú. – Te nem hiszel ebben?

Az Atya nem akarta elhamarkodni a választ, a Fiú azonban félreértette a hallgatását, és kifakadt:

– Te nem hiszel! Márpedig ha nem hiszel, miért küldesz le közéjük? Miért akarod, hogy fáradozzam velük és értük? Miért kívánod kínhalálomat a kereszten? Miért?

– Nézd! – szólt csendesen és szomorúan az Atya. – Ha már így szóba hoztad… Mi mást tehetnék?

– Mi mást tehetnél?! Szóval tényleg így van, ahogy gondolom?! Te nem hiszel!

– Azért ez így túl erős! – emelte fel finom, az olasz reneszánsz festők által majd oly sokszor és szépen megfestendő kezét az Atya. – Azért ez erős, hogy nem hiszek. Csak éppen… csak éppenséggel van bennem némi kétely.

– Benned?! Uramatyám! És miféle kétely?

– Fiam, fiam! – csóválta meg fejét az Atya fájdalmasan. – A szívem szakad meg, ahogy elnézem kétségbeesett arcodat! Az egész azért nem ennyire szörnyű! Ha a megváltás nem is fog sikerülni, azért a világ…

– Nem fog sikerülni?!

– Sajnos előfordulhat, hogy nem. Ezzel szembe kell nézni. De azért nem omlik össze a világ. Elég jól megszerkesztettem, nincs ugyan hiba nélkül, de eltart vagy egy örökkévalóságig. Úgyhogy elmegy, eldöcög akkor is, ha kudarcot vallunk…

A Fiú felindultságában szólni sem tudott. Aztán kerekre meredt szemmel azt kérdezte:

– Elmegy?! Eldöcög?! Mit kell hallanom, Atyám?

– Na jó, ezt majd még lesz elég időnk megbeszélni! Most menj, eredj a Földre, és láss dologhoz!

– De hogyan? Ha mögöttem nem erős hit, de kétely áll?!

– Ha kétely, hát kétely! – Az Atya kezdte elveszíteni isteni türelmét. – Majd te is megtanulod! Te is meglátod!… Benned még ott lobog a megváltó eszme friss, töretlen hite! De én láttam már eleget, éppen eleget ahhoz, hogy néha kételkedjem a szándékok sikerében! Az idejét sem tudom, mióta bajlódom ezzel az egésszel! Létrehoztam, most már mozgásban kell tartanom, nem tehetek mást. Szegüljek szembe magammal? Valljam be a kudarcot? Hogy hiába volt a csoda, a Semmiből a Valami megteremtése? Nem, azt nem lehet. Tessék, nézd a kezem! A kezem! Látod, mennyire remeg? Idegkimerültség! Azt hiszed, nem láttam be már milliószor, hogy felesleges munkába kezdtem? Kérlek, ne hozzál ki a sodromből a szemrehányásaiddal, menj, csináljuk a várakozások szerint. Siess a Földre, és próbálkozzál a megváltással. Végtére is lehet, hogy sikerül!

– Lehet, hogy sikerül?! Ó, Atyám, így olyan nehéz! Hiszen a lélek erős, de a test, amit adsz nekem, gyenge! Ám ha a lélek is meginog? Márpedig hogyan lehetne teherbíró, amikor biztatás helyett a szkepticizmusod kísér majd utamon? – A Fiú esdeklően tekintett az Atyára, de az csak hallgatott. Nagyon szomorú volt, és hallgatott. Végeredményben kimondhatatlanul sajnálta Egyszülött Fiát.

Abban pedig dac támadt. Felállt az Atya jobbjáról, és azt mondta:

– Márpedig, Atyám, hiszem, hogy sikerülni fog!

– Szeretem látni és hallani ezt az ifjúi konokságot!

– Ez hit, Atyám, töretlen hit! A megváltás sikerülni fog! Megyek. Máris megyek és nekilátok! Sikerülni fog! Mégpedig a Te nevedben!

– Én csodálkoznék rajta a legjobban! – mormolta dús, ősz szakállába az Atya. – Bizony, mondom, magam lennék a legjobban meglepődve…

Történelmi idők

Hajnalonta N. fülel; csaknem mindig ugyanabban a percben ébred, és hallgatja türelmetlenül a neszeket; amikor végre a postaláda fedőlapjának halk csapódása hallatszik, sebesen kiugrik az ágyból – minden áldott nap izgatottan várja az újságot. A felesége szeretne még egy kis reggeli nyugalmat, neheztel a korai mocorgásért. Meg is jegyzi:

– Mi a csuda ütött beléd mostanság? Azelőtt nem voltál ennyire oda az újságodért! Félredobtad, hogy nincs benne semmi. Legfeljebb a reggelinél nézted át, akkor is csak hátulról kezdve, a sportrovatot meg a bírósági híreket. Merthogy amit elöl írnak, abból egy szó sem igaz. Most már igaz?

– Ne zavarj! – ennyit mond csak N., és mohón bújja a kül- és belpolitikai tudósításokat. Még a vezércikket is átnézi, pedig régebben eszébe sem jutott ilyesmit elolvasni. – Ne zavarj! Ezek történelmi idők!

Az asszony elbiggyeszti a száját. „Történelmi idők!” Elég sok gondja van manapság, ezért sem szeret kiesni az álom öléből. Azonnal megszállják a gondok: pénz, pénz… Ötszázasok meg ezresek lebegnek lelki szemei előtt, örökké számol, töpreng, hogyan is ossza be a nyugdíjukat. N. nem vállalt munkát a nyugalomba vonulása után, örült, hogy megszabadult a zűrzavarból, pedig csak osztályvezetőként dolgozott, de mint régi élelmiszer-kereskedelmi szakember azt hitte, szükség van ügybuzgalmára, fel kell hívnia az illetékesek figyelmét a bajokra, a hiányosságokra; a csalásokra, sőt a lopásokra is, hát igyekeztek őt lerázni. Soha nem tudott beletörődni az agybajos ügyekbe. Valahogy mégis kihúzta a nyugdíjig, de többé be sem tette a lábát a vállalatához. Máshová sem. Pedig kellett volna a pénz, mert a gyerekeiket is támogatják még szüntelen. A fiú huszonnyolc éves, villamosmérnök, most nősül. Ők már tíz éve gyűjtenek a fiuknak, de még mindig nem jött össze annyi, hogy lakáshoz juttathassák a fiatalokat, az árak fürgébben emelkednek, mint az ő kis gyűjtögetett vagyonkájuk összege. A lány hála istennek elég jól ment férjhez egy doktorhoz, mert vele együtt otthonhoz is jutott, igaz, csak garzonhoz; most meg már jön a baba, cserére lenne szükségük, meg bútorokra; egy kezdő pedagógus meg egy kezdő orvos (fővárosi kórházban) bizony szülői támogatásra szorul.

Az asszony az árakra gondol, csak a napi bevásárlásokra rengeteg elmegy; a kocsit nem is használják, négyéves Lada, N. még aktív korában vette. „Ez az utolsó autónk, kímélni kell, többé nem futja kocsira, majd meglátod…” Már csak a benzinárak miatt sem szaladgálnak vele. Rengeteg pénzt megeszünk, gondolja az asszony, pedig nem is vagyunk nagy étkűek, de viszi a pénzt az élelem. N. lapozgat mellette az ágyban, hol felmordul, hol elismerően dünnyög, hol meg felkiált: „Az anyjuk mindenét! Úgy tesznek, mintha ezt most ők találták volna ki!” Vagy felnevet, de nem jóízűen, hanem bosszankodva: „Most jönnek ezzel?! Én már régen megmondtam!” Vagy: „Na tessék! Feltalálták a spanyolviaszkot, nagyszerű, negyven évig kellett várni rá!”…

Az asszony szeretné megosztani a napi gondokat az urával, de őt csak az újság érdekli.

– Megjegyzem – mondja neki csipetnyi éllel –, ez még mindig tűrhetőbb, mint a rádióhallgatásod! Akkor szüntelenül birizgáltad a keresőt, és sípoltattad meg recsegtetted a készüléket, hogy bejöjjön a Szabad Európa…

– Ezt hallgasd meg! – mutat rá egy-egy cikkre a férfi, és máris olvasni kezdi a legújabb leleplezésekről szóló beszámolókat. Elhelyezkedik a párnán, belesüpped, mint a szíve szerint való hírekbe, kijelentésekbe, felhívásokba. Jól érzi magát. Sok mindent megélt, a fiatalságát tönkretette a háború, megjárta a keleti frontot, négy évig sínylődött hadifogságban (keleten), mire hazajött, már megfagyott a politikai légkörtől az ország, be kellett fognia a száját, magába kellett fojtani a véleményét, s bár soha nem állt be a hatalom szekértolói közé, mégis valamelyest megalkuvónak érezte magát, mert eltűrte szabadsága és önállósága megcsonkítását. Csak a munkájának élt, méghozzá becsülettel; elképzelhetetlen volt számára, hogy ne tartsa be az elemi morált. Még hitte is, hogy az egyes emberek jóindulata, igyekezete, szorgalma és becsülete megválthatja az országot, noha százszor is megbizonyosodhatott afelől, hogy ez hasztalan hit és igyekezet. Nem tudtak igazán kibabrálni vele, mert erkölcsi feddhetetlensége lefegyverző volt. Csak éppen kellemetlen is ugyanakkor a főnökeinek. Meg a főnöke főnökeinek.

Mostanában olyanokat láthat, olvashat, tapasztalhat, amelyekkel végre egyetérthet. Az újságok őszinte hangot ütnek meg, erre hosszú évtizedek óta nem volt példa. Az ország becsületét féltő és mentő törekvések, az ésszerű gondolkodás, a józanság, a kendőzetlenség, a hamisságok leleplezése, a véleménynyilvánítás szabadságára való törekvések mind N. kedvére valók.

– Látod! – mondja a feleségének, az újságot lobogtatva. – Látod, lehet így is! Mióta mondom már, hogy vissza kell térni a normális gondolkodáshoz! Most már azok, ott fenn, belátták. Kicsit sokáig kellett várnunk erre, de megtörtént. Rájöttek, hogy másként nem megy, másként nem mehet! Becsületesen kell élni, megalkuvások nélkül, mert eljöhet az idő, amikor számon kérik a gyávaságot, a hamisságot, az aljasságot! Képzelheted, milyen kínos azoknak, akik még egy-két éve is ugrottak a főnökök szeszélyes kívánságára, és belekeverték magukat valami igazságtalan ügy fedezésébe, elkenésébe! Akik pusztán karrierizmusból hazudtak! Hogy nézhetnek most szembe magukkal? Ezek történelmi idők! Nagyot változott minden, ezt már nem lehet visszafordítani! Elszabadult az igazság, és az igazság mámorító, nagy erő!…

– Azt hiszem, felkelhetnénk – mondja az asszony, és kikászálódik az ágyból.

– Te nem is figyelsz rám? – sértődik meg N. – Te nem is figyelsz, amikor én a legfontosabbat…

– Ha nem megyek időben a boltba – mondja higgadtan az asszony –, nem tudok bevásárolni. Nem lesz kenyér, már csak lyukas tejeszacskókat találok. Ha látnád azt a boltot, egy akkora nagy üzlet, és négyen vagy öten szolgálnak ki, mert senkinek sem éri meg, hogy ott dolgozzon… Olyan türelmetlenek azok az eladónők… úgy beszélnek a vevőkkel, olyan indulatosan… Persze mindenki tele van indulattal, mert fő a feje, nehéz megélni, senki sem tudja, mi lesz, hogyan lábalunk ki a bajokból, mindenki a másikon tölti ki a mérgét. Három helyre is be kell néznem, amíg összeszedem a főznivalót

– A főznivalót?! Téged most ez érdekel?

– Te nem jársz vásárolni, nem tudod! Máskülönben ezek a cikkek engem is nagyon érdekelnek; de nekem a megélhetéssel is kell törődnöm…

– Történelmi időket élünk, és te a főznivalókkal jössz nekem! – háborog N. És egyedül olvassa tovább az újságot.

Negyven tonettszék

Nagyanyám negyvenöt nyarán már beletörődött, hogy a világvevő Orionja mindörökre elveszett az elöljáróság padlásán, ahová a hadműveletek közeledtén, a beszolgáltatás során került, a rádiót felírta a háborús veszteségek listájára. De a negyven tonettszék eltűnése, már a békeidőben, sehogy sem volt ínyére. Az ügyben személyes felelősséget érzett; akkoriban ugyanis egész családi vagyonunkat ő kezelte; anyám velünk, gyerekeivel még a németek bevonulása után Pestről vidékre költözött, apámat pedig behívták katonának – negyvenötben éppen egy bajorországi lágerben várt sorsára, mit sem tudva rólunk, ahogy mi sem őróla, míg csak meg nem érkeztek hozzánk augusztus tájban az első vöröskeresztes levelek; ám aggódáson kívül más nem gyötörte a jenkik fogságában, hacsak a semmittevés nem. De a lustálkodást megunván, egy helybéli gazdánál vállalt egész nyárra munkát; aratott, csépelt a fenyves erdő alján, kolompoláskor a gazdáékkal ette a krumpligombócot a főtt füstölt hússal, nagyokat aludt a szénában, lovakat hajtott, csak éppen azt nem tudta, élünk-e, megvagyunk-e. De ez egy másik történet. Ebből annyi tartozik ide, hogy távollétében nagyanyámra maradt vendéglőnk vezetése. Hiszen jó kezekre: ő kislánykora óta jártas volt a szakmában, lévén maga is vendéglőslány, majd üzletasszony. Az ostromig kiárusította a készletet; a beözönlő katonák egy csepp bort sem találtak a pincében, amikor végigdöngették a hordókat. Nem volt se pálinka, se likőr; semmi sem volt, csak a puszta berendezés. Amikor elérkezett az ideje, nagyanyám bespalettázta, belakatolta az üzletet, és a ház többi lakójával együtt levonult az óvóhelyre. Mire feljöhetett, más világ lett; a harcok elültével örömmel tapasztalhatta, hogy minden ép maradt, az üzlet megmenekedett a bombáktól, aknáktól, pusztító tüzektől; az asztalok, székek a helyükön voltak, még a konyhaajtó feletti falióra sem sínylette meg a légnyomásokat; sehol egy karcolás, golyónyom, de a pince, a kamra üres volt. Hogyan lehet itt elindítani az üzletet?

Az élet valahogy mégiscsak előredöccent. Egy leleményes szódás kézikocsin szállítani kezdte a vaskos, rekeszes faládákban a kis- és nagyszódákat; nagyanyám babot szerzett, valamennyi zsírozóval sós vízben mindennap megfőzött belőle néhány adagot; jöttek rá a kuncsaftok. Bableves és szóda – ez volt a menü. Nyomorúságos, de hozott némi filléreket, azonkívül az üzletet úgyis nyitva kellett tartani. Tisztán, szépen, rendesen, mintha igazi vendéglátás folyna.

Ezekben az időkben történt, hogy a szociáldemokrata párt kerületi szervezetének emberei egy szép napon betoppantak az üzletbe; néhány ismeretlen ember, egyik sem tartozott a régi törzs- vagy futóvendégek közé. Körbejártak, szemügyre vették a berendezést, majd közölték, hogy az asztalok körüli székekre szükségük lenne harmadnapig. Gyűlést rendeznek, márpedig az emberek nem ácsoroghatnak órákon át; nincs más választásuk, kölcsön kell kérniük az ülőalkalmatosságokat.

Nagyanyám sehogy sem értette a dolgot, hiszen hogy is lehetne meg egy vendéglő székek nélkül? Nem büfé ez! Nem söntés! Nem snapszbutik! Vigyék el az óvóhelyről a padokat, azok a kutyának sem kellenek, ott penészednek az ostrom óta! De a szocdemek a fejüket ingatták, nem, nem, nekik ezek kellenek.

– Holnap lesz a gyűlés, holnapután már vissza is szállítjuk valamennyit, kedves… ö… ööö…

– Nemzetes asszony! – segítette ki a megszólítást keresgélő embert szórakozottan a nagyanyám, hiszen megszokta volt, hogy így szólítsák; özvegyi neve előtt ott állt a vitéz szócska nagyapám jogán, akit az első háborúban szerzett érdemeiért avatott fel a kormányzó.

– Nono! – nézett rá megrovón a főszaki. – Nemzetes asszony? Manapság? Nono!…

Nagyanyám megszeppent, de annyira azért nem, hogy mielőtt kihurcolták volna a székeket, ne kérjen róluk írást.

– Tessék, kérem, bár ez a legmesszebbmenőkig való bizalmatlanság a proletariátussal szemben! Hiszen szavamat adtam, hogy meghozzuk! De legyen! Negyven szék…

– Negyven tonettszék! – vetette közbe nyomatékkal nagyanyám.

– Jó. Rendben. Tessék! Aláírtam…

Felrakodtak egy stráfkocsira, ami elé megmaradt sovány gebéjét fogta be a hajdani fuvarozási vállalkozó. Sárkány úr ott görnyedt a lova mellett ócska gúnyában, de keménykalappal a fején, s csak nézte a rekvirálást. Talán a legfontosabb mégiscsak az – töprengett ezenközben –, mégiscsak az, hogy ő is meg a lova is megúszták az ostromot. Bár ki tudja, mit kell majd itt még megúszni?!

Az üzlet ott maradt székek nélkül – és nemcsak három napig. Mert sem az adott szó, sem az elismervény nem jelentett semmit. Nagyanyám várta negyednap is, ötödnap is a szállítást, ám senkinek sem volt se híre, se hamva. Betörtetett hát személyesen reklamálni a kerületi pártszervezetbe. Ott eleinte szabadkoztak, hogy azért késnek, mert szükség van még a székekre, aztán újabb ígéreteket tettek, majd lassanként, amikor ismét és ismét rájuk tört, kezdtek foghegyről beszélni vele: mit akadékoskodik, a pártnak inkább van szüksége arra a negyven darab székre – ha ugyan negyven volt egyáltalán?! –, mint egy vendéglősnének! Mi a fontosabb? A kocsma vagy a munkásmozgalom?! Az a fontosabb, hogy a részeg disznók terpeszkedjenek a székeken, vagy a fáradt szaktársak üldögélhessenek rajtuk, miközben fontos ügyeik előadóit hallgatják?

Egy idő múltán pedig már azt kérdezték: – Végeredményben miféle székekről tetszik beszélni?!

Nagyanyám már ott tartott, hogy patáliát csap, de aztán valami azt súgta neki, hogy másféle úton-módon próbálkozzék. Egy álmatlan hajnalon eszébe jutott a megoldás. Hohó! – gondolta, felismerve a helyzet lényegét –, hohó, hiszen ezek engem reakciósnak tartanak! Burzsujnak vagy mi a fenének! Milyen fenyegetően mért végig az a főszaki, amikor meghallotta a nemzetes asszonyt! Még nagyobb bajok is lehetnek, ha nem leszek okos!

Nem is annyira önmagát féltette, mint inkább a veje üzletét, a nehéz időkben reá bízott javakat. Cselekvéshez látott. Akadt a vendégek között néhány szervezett munkás, régi jó törzsvendégek, valamikor bizony sokat söröztek, kártyáztak, politizáltak, és a zónapörköltök fölött Marxról vitáztak ebben a családias vendéglőben. Ezektől kérdezte meg, hogyan léphetne be ő is a szocdem pártba.

Elrendezték az ügyét. Jelentkezett, támogatták, felvették.

– Hiszen a férjem, szegény, valamikor nyomdász volt! Kapom is utána a nyugdíjat! Úgy ám, kedves szaktársak vagy elvtársak, vagy hogyan is kell mondani. Nyomdász volt az uram, bizony!

– Jól van, nemzetes asszony! – bólogattak, a sörhasú Miksa bácsi a kefekötőktől meg mások. – El van intézve a dolog, nemzetes asszony!

Csak a székek ügye húzódott.

– A székek természetesen megvannak, de nem itt, a kerületben, hanem kölcsönben, más párthelyiségben… – mondták neki most már, mint párttagnak, bizalmasan.

– Kölcsönadták az én székeimet?!

– A munkásmozgalomnak pillanatnyilag szüksége van rájuk. Ezt meg kell érteni! Különösen egy párttagnak, ejnye, ejnye!…

Nagyanyám nem volt megértő. Levelet írt a vezetőségnek: „Én, mint a szociáldemokrata párt tagja, méltatlannak érzem, hogy azt a 40, azaz negyven darab tonettszéket, amit…”

Aztán elment a Palace-ba. A szocdemek felnagyított jelvénye: a meztelen, kalapácsos férfi hatalmas alakja ott vöröslött a székházzá átalakult hotel homlokzatán. Nagyanyámat mély bőrfotelba ültették a titkárságon, várt, várt, országos sürgés-forgás volt körülötte. Végre bejutott a főtitkárhoz. Az erős, barázdált arcú, mosolygós, érces hangú férfi elébe sietett.

– Igen, igen, tudom, a Nanica néni rokonsága! Hát hogy van az én drága Nanica néném? Meg Vendel bátyám?

Jó jel, vélte nagyanyám, hogy a főtitkár ilyen nyájasan emlékszik a múltra. Ugyanis amikor még pékinas volt, apám nővérének, Nanica néninek a férje, Vendel bácsi keze alatt dolgozott. Fel is járt hozzájuk gyakorta a szoba-konyhás lakásba, jó uzsonnákra. A kapucíner Meinl-kávéból készült, és a kredencben mindig akadtak pompás, vanília illatú sütemények. – Persze, persze, a székek! Semmiség, elintézzük!

– Én most már tagja vagyok a…

– Üdvözlöm Nanica nénit meg Vendel bácsit!

– Mert, ugye, beléptem a…

– Negyven szék! Nem felejtem el!

De talán mégis elfelejtette. Mert végül is az óvóhelyről kellett felhozni az asztalok mellé a padokat. Szögek álltak ki belőlük itt-ott, némelyik vendégnek alaposan felhasították az ülepén a nadrágját. Micsoda silány holmik voltak! Ám azok a jó tonettszékek valahol a nagy munkásmozgalmi élet mélyén hánykolódtak. Nagyanyám azonban váltig reménykedett, hiszen a főtitkár is megígérte…

Aztán bekövetkezett negyvennyolcban a fúzió. Akkor már nem is volt meg az üzlet, a székekre sem volt többé szükség, nagyanyám megtehette volna, hogy otthagyja az egészet. De mielőtt elszánta volna magát, már át is vették az MDP-be.

Néha megkérdezték a káderesek: – Van a családban párttag?

– Á, nincs, dehogy! Ja, igaz! A nagymama!

Esőben, hóban ment a gyűlésekre. – Igazán nem kellene a nagymamának!…

– Hogy mondhattok ilyet? És a nyugdíj? Ha elveszik?

Kapott özvegyi jogon pár száz forintot, akkoriban már azt féltette.

– Na és mi volt ma a pártban?

– Az az izé beszélt… na, nem jut eszembe a neve.

– És miről?

– Miről? Már nem is tudom. Kicsit elaludtam. Mindig elalszom…

Aztán jött ötvenhat, a forradalom. Nagymamó lelkesedett, bízott. – Látja, nemzetes asszony! – mondta neki egy régi ismerős, egykori törzsvendég –, látja, azért mégiscsak történt valami!

– Hála istennek, hiszen eleget féltünk, rettegtünk…

Ötvenhétben egyik-másik délután mindig nagyon készülődött, útra kelt. – A nagymama hova jár el mindig?

– Hát párttaggyűlésre!

– Uramisten! Csak nem lett tagja az MSZMP-nek is?

– Átvettek.

– Nem kellett volna! Minek? Hiszen a nagymama sohasem meggyőződésből…

– Hát nem is! Csak belekeveredtem. Azzal a régi üggyel, még negyvenötben.

– Miféle régi üggyel?

– Ti már nem emlékeztek rá! A székek miatt történt minden. Az a negyven tonettszék… Azokat akartam megmenteni. De mind elveszett. Talán a két párt fúziója miatt. Ha nem jön létre az a fúzió, a szocdemek előbb-utóbb visszaadták volna. Akkor még lett volna értelme az áldozatomnak. De így csak sodródom pártról pártra… Nem vonulhatok vissza, mert ha megteszem, megpiszkálják az ügyemet, és azonnal kiderül, hogy én csak a székek miatt… Akkor pedig a nyugdíjamat is elveszik. Jobb, ha nem keltek feltűnést…

Amikor kilencvenéves kora felé meghalt, tagkönyvét megtaláltuk a fehérneműsszekrénye polcán, mellette a nyugdíjszelvényeket meg az elismervényt a tonettszékekről. Ott leltünk rájuk, ahol a férje vitézi oklevelét meg az emailírozott, koronás, kardos címert is őrizte.

Pesti nyár

A szobában egy légy döngicsélt. Kitartóan dongott, zümmögött, nekirepült az ablaknak, belegabalyodott a függönybe, döngése felerősödött, aztán kiszabadulva tovaröppent, körözött, majd ismét az ablaktáblának koppant.

Kovács erre a szüntelen zümmögésre ébredt. Messziről érkezett, az álom birodalmából, s amint rájött, hogy mi keltette fel, dühös lett, és keserű; ráadásul ki nem állhatta a légyzümmögést, ez az erőszakos dongás mérhetetlenül ingerelte mindig is. Különösen a reggeli csendben az ilyen agresszívvá erősödő hang, monoton nesz tépdeste szálanként az idegeit. De nem volt ereje kikászálódni az ágyból, hogy agyoncsapja a legyet, tagjait bénította a lomhaság, meg aztán szeretett volna még elidőzni kissé az álmánál is.

Ráért, szabadságon volt.

A reggeli fény bezuhogott az ablakon, már túlságosan is felmelegítette a lakótelepi lakást. Különös volt hétköznapon ez a nyugalmas szoba, aminek békéjét csak a légy kitartó döngése zavarta meg; Kovács egyedül volt ezen a júniusi reggelen. A gyerekek iskolai táborba utaztak, a felesége pedig dolgozni ment, nem vette ki a szabadságát a férjével együtt, mivel sehová sem szándékoztak nyaralni menni. Az idén nem kaptak szakszervezeti beutalót (kérdés, tellett volna-e még az efféle költségre is, hiszen a két gyerek táborozása is sokba került, ha úgy mindent összead az ember). Kovácsnak azonban azt mondták az üzemben, hogy ki kell vennie legalább egy hetet a többiek szabadságbeosztása miatt.

– Jól van – mondta Kovács, legalább pihenek egy kicsit.

– Ahogy én téged ismerlek – nevetett a művezetője –, végigdolgozod az egész hetet. Van egy-két hely, ahol fusizhatsz, igaz? Egy kis adómentes kereset…

– Munka akadna – felelte Kovács –, de fáradt vagyok.

– Szóval nem kell a pénz?

Kovács legyintett, nem a pénzre, hanem arra, hogy úgysem lehet eleget keresni. Aztán visszament a karbantartó műhelybe, és arra gondolt, hogy néhány évvel ezelőtt még el tudtak menni a bolgár tengerpartra a kölykökkel, meg bejárták Türingiát, sőt arra is volt pénzük, hogy a Magyar Tenger partján üdüljenek. De most már csak a srácokat küldték táborozni.

Álmában azonban ott volt a tengernél.

Valami drága hely volt, előkelő hotel, a teraszról leláttak a plázsra, a vesszőfonatú napozószékekre, az árnyat adó ernyőkre, a habzó tengervízre, a pálmákra. Csinos pincérlányok szolgálták fel a jeges italokat, miközben ők nyugágyakból nézték a széllovasokat a magasra csapó hullámok tetején. Gondtalanok voltak, és tudták, hogy pompás napok várnak rájuk; a gyerekek ott hancúroztak körülöttük. Kovács csengetett, a kocsiját kérte a garázsból, végig akartak száguldani a parti sztrádán, megebédelni valahol egy kis vendéglőben, halakat, rákot enni ízletes salátákkal; egy jó kis kirándulásra vágytak, amikor kitört a botrány. A hoteligazgató rontott be hozzájuk a számlával, fekete ruhás úr, vöröslő arccal, izgatottan, és azt kiabálta, hogy kiderült, nincs a költekezésre fedezetük; takarodjanak el azonnal, követelte hadonászva, ez a luxus nem nekik való, semmi keresnivalójuk ebben a drága szállodában. A gyerekek Kovács mögé bújtak riadtan, de neki cseppet sem szállt inába a bátorsága, szembeszegült a direktorral; higgadtan magyarázta, hogy ő egy magyar szakmunkás, megérdemelt pihenését tölti itt a tengerparton, és igenis van fedezete a költségekre, ő rengeteget dolgozott, éppen úgy megérdemli, mint sok más léhűtő, hogy erről az előkelő teraszról nézze a világot. Az igazgató megszeppent, bocsánatot kért és visszavonult. Intézkedett a kocsi felől; a márkás autó halk zümmögéssel gördült ki a föld alatti garázsból, már ott dongott a főbejárat előtt, amikor…

…Amikor a légyzümmögés felébresztette Kovácsot.

Megpróbált védekezni a nesz ellen, a fülére szorította a kispárnát, szemét behunyta, hogy újra visszaálmodja magát a luxushotelba. Most következne a kirándulás a parti úton, a roston sült rák… a suhanás az autóban…

De nem sikerült visszavarázsolnia magát. Nyugtalan lett; már nem esett jól az ágy; a légy meg csak egyre dongott, dongott… Felpattant, kezében a kispárnával hajtóvadászatra indult ellene, csapdosott, levert néhány apró tárgyat, szitkozódott; végre az ablaktáblán agyonnyomta. Csend lett.

Reggelizés után bement a városba. A lakótelep sivárságából a régi negyedekbe vágyódott. Mint aki holmi perverzióra készül: a Belváros felé vette útját; különös hangulat csábította a Duna-korzóra. Gyönyörű volt az idő; a hatalmas Duna fölött a Várhegy s ideát a fehér teraszok, az elegáns urak és csinos hölgyek az asztaloknál – álmát idézték vissza. És Kovács, hunyt szemmel, akár a mélybe ugrók betért közéjük. Leült az egyik barna-fehér napernyő alá; eleresztette magát, arcán szétömlött a derű. Szép és gazdag volt a világ. A folyóról hűs szél kerekedett, enyhítve a kánikulát, s enyhítve mindent: gondot; kispénzűséget. Ennyit megengedhetek magamnak, gondolta. Kovács; hiszen szabadságon vagyok. Szabadságon vagyok a városomban. Ide jöttem nyaralni, ide, ahová mások külországból drága pénzért utaznak, s lakják ezeket a füstszín üvegfalú hotelokat. Sejtelmes keblű és csípőjű pincérlányok tűntek fel a büfé felől, és Kovács úgy érezte magát, mint álmában; de egyszeriben felrémlett a vöröslő, dühödt arc is, az álombeli direktor képe: „Magának erre nincs fedezete!”

– Parancsol? – hajolt föléje egy ringó kis kebel.

– Azonnal – hebegte Kovács. A pincérnő eléje tette az árlapot, és diszkréten magára hagyta. Kovács nézte az árakat, a számok valahogy lehűtötték, s amit álmában nem, most szorongva érezte, hogy a vöröslő arcú direktornak igaza volt… És eszébe jutott, hogy a kisebbik fiának nem vették meg azt a cipőt, amit kiszemelt magának, hanem a tavalyi tornacipőjében küldték el, a nagyobbik meg egy sétálómagnót szeretne már mióta… És a felesége minden bevásárlásnál…

Körülkémlelt. A bájos pincérlány a büfénél trécselt; talán meg lehetne szökni feltűnés nélkül. Izgett-mozgott; micsoda felelőtlenség volt ide beülni! Kínosan érezte magát, mint aki visszaél mások jóhiszeműségével. Ahogy az az álombeli igazgató is csalónak vélte… Felállt, a verejték elöntötte; oldalazva, mintha csak egy másik asztalt választana, kisurrant a teraszról.

Idegességében azt hitte, észrevették. Pedig nem törődött vele senki.

A zubbony

Hiába is tagadjuk, ma is vannak még kísértethistóriák. Éppen a minapában esett meg egy ilyen Tomasics Béla nyugdíjas, de még aktív közéleti férfiúval.

Hősünk mint politikai szakértő (mondhatnám szakember) egy idő óta rendre publikálta a múlttal merészen szembenéző cikkeit, előadásokat tartott a közállapotokról, sorra vette a hibákat, kellő történelmi távlatból ostorozta a hazai és külhoni személyi kultuszt, a törvénytelenségeket, a hatóságok túlkapásait, egyszóval mindazt, ami a szocializmus korábbi szakaszaiban gátolta az ipari kibontakozást, és megrendítette a társadalmat. Közgazdasági kérdésekben is elmélyedt, a korábban kiátkozott gazdasági szerkezetek újbóli bevezetésének fontosságát fejtegette, valaha félisteneknek tartott személyekről rántotta le a leplet és így tovább.

A cikkeit olvasók, az előadásait hallgatók persze már régtől fogva tisztában voltak mindazzal, amit ő most a nyilvánosság elé tárt, de közléseit mégis érdeklődés fogadta, hiszen különös élvezet mindarról a lapokban olvasni, nyílt fórumokon hallani, amiről hosszú-hosszú évekig még csak suttogni sem volt tanácsos.

Ily módon sikerei voltak; vérszemet kapott, s egyre messzebb ment politikai és gazdasági következtetéseiben. Egy napon azonban különös dologra lett figyelmes: kocsija visszapillantó tükrében észrevett egy fekete Volgát, amely mindenütt a nyomában járt. Felfoghatta volna véletlennek is, ám hirtelen támadt szorongásában úgy vélte, hogy a Ladáját követő kocsiból figyelik. Ösztönösen menekülni kezdett, ügyes, sőt veszélyes manőverezésekkel, bravúros, bár a mások testi épségét veszélyeztető előzésekkel meg is szökött előle, de hogy, hogy nem, a Volga utolérte, semmiféle trükkel sem lehetett lerázni. Tomasics Béla még csak azt sem láthatta, ki vezeti a fekete autót, mert ablakai, a szélvédője is foncsorozott üvegből készült. A gázra lépett, eszeveszett tempóban hajtott hazáig. Üldözője az utolsó utcasaroknál elmaradt. Hajszoltságában emberünk hosszú percekig ült a volánnál remegve és sápadtan, míg újra visszanyerte erejét és bátorságát.

Így történt ez attól kezdve: valahányszor útra kelt, a Volga felbukkant mögötte. De nem szólt róla senkinek, még a feleségének sem. Jobb az ilyet nem szellőztetni, gondolta óvatosan. Pedig az asszonynak feltűnt, hogy férje az utóbbi időkben ideges, összerezzen, ha szól hozzá, s mielőtt elindul hazulról, az ablak függönye mögül kitartóan kémleli az utcát.

De Tomasicsot nemcsak a Volgával üldözte követője. Ott termett mögötte mindenütt: vendéglőben, színházban, sőt még, a nyilvános illemhelyeken is. Előadásait is megzavarta; Tomasics Béla a tarkóján érezte figyelő tekintetét, de soha nem fordult meg, hogy szembetalálja magát vele, azt gondolta, ha nem veszi tudomásul, talán nem is létezik. Hanem azért odalett a magabiztossága, dadogott, elvesztette a fonalat; a hallgatói azt hitték, rosszullét kerülgeti.

Egyik éjjel otthonában is felrémlett a jelenléte. Tomasics tompa neszekre riadt álmából, mintha léptek alatt nyikordulna a padló, fiókokat húzgálnának, löködnének ki és be, könyveket vernének le a polcokról, fotelok kárpitját hasítanák fel éles szerszámmal, képek üvegét zúznák be. Verejtékezve gyújtott villanyt, káprázatában valami különös holmit látott ellebbenni a fény elől; mintha emberi alak lett volna, de csak törzs; fej, kéz és láb nélkül; alig akart hinni a szemének: egy zubbony volt az, aranygombos, váll-lapos zubbony. Rossz álom, gondolta. Kimerít a munka, pihennem kellene. De amikor reggel a fürdőszobába ment, beleakadt egy nyitva hagyott fiókba, amiből iratok szóródtak szét a padlóra, üvegcserépre taposott, s helyükről elmozdított bútorokba botlott.

Még mindig nem szólt az asszonynak. Semmi szükség, hogy aztán majd fecsegjen róla a szomszédoknak. De az egyik délelőttön, miközben újabb cikksorozatán dolgozott, hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki merően figyeli a válla fölött; s mint aki orvtámadó tőrétől fél, felordított. Felesége lélekszakadva rontott be a szobába. – Ott, ott! Ő az… – nyögte a válla fölé mutogatva emberünk, de az asszony nem látott mást, csak az asztal lapjához szorult, halálra vált férjét. – Talán jó lesz, ha hideg zuhanyt veszek – tért magához Tomasics, és kiment az előszobába. Rémülten rohant vissza: a zubbony ott volt a fogasnál, s amint kilépett, az útját állta.

– Mi az már megint?! – kérdezte az asszony, de ő csak a fejét rázta, hogy semmi, semmi, noha meghűlt ereiben a vér.

Egy szeles, viharos estén éppen előadói körútjáról tért haza, kiszállt a Ladájából – néhány méternyire tőle megállt az elmaradhatatlan fekete Volga is. Tomasics be akart surranni a kapun, de egy szélroham eléje sodort valamit; a zubbony volt az, ott lebegett előtte, s mielőtt kikerülhette volna, hang nélkül, erőszakos lebegéssel a Volgába terelte. Fekete kendő hullott az ölébe, s ő tudta, hogy be kell kötnie a szemét. A kocsi sokáig vitte, kiráncigálták, betuszkolták egy liftbe, folyosókon kísérték végig. Amikor levehette a kendőt a szeméről, egy faburkolatú irodában találta magát.

A zubbony ott terpeszkedett a nehéz íróasztal mögött.

Tomasics megdermedt.

– Ön ellen eljárást indítottam – hallotta a zubbony magabiztos hangját. De se fej, se kéz, csak az aranygombok meg a rangjelzés.

– Kicsoda maga?! – fortyant fel Tomasics Béla.

– Nem ismer meg? Nocsak, nocsak!

– De megismerem! Maga követ engem…

– És régebbi emlékek? Nos? Nézzen meg jobban!

– Hogyan?! Ez igaz lenne?! – Tomasicsot bénává tette a felismerés, de aztán erőt vett magán, felpattant, s mielőtt fogvatartója észbe kapott volna, futásnak eredt. Ki az ajtón, végig a folyosókon. Csodálatos módon ki tudott jutni az épületből. Senki sem állta útját, mintha a házban rajtuk kívül nem is lett volna senki. A vihar még nem állt el, csuromvizesen ért haza. Reszketett minden porcikájában, teát kért, és ágyba kívánt bújni. Amint belépett a szobába, visszahőkölt. A zubbony megint ott volt. Ott ült a karosszékben, reá várt.

– Nem, nem, nem! – üvöltötte kétségbeesve.

– Mi baj van? – futott utána a felesége.

– Ott… az… Az… ott! – dadogta.

– A régi zubbonyod. Amit a testületnél hordtál. Lehoztam a padlásról, csak belefészkelnek a molyok, gondoltam, szétfejtem, mindig kell valamire rongy meg folt a háznál. De ha zavar, leveszem a szék támlájáról… eltehetem… Hanem jobb lesz, ha lefekszel, hozom a forró teát, bújj az ágyba és… – Nem folytathatta, mert most rajta volt a sor, hogy álmélkodjon: a zubbony eltűnt a szobából. – Hát ez meg hova lett? Uramisten! Láttál már ilyet? Hihetetlen! Még a szomszédasszony sem fogja elhinni…

– Ostoba asszony! – förmedt rá Tomasics a feleségére. – Egy szót se erről senkinek! Senkinek! Megértetted?!

Levelek a távolból

A természet lágy ölén

– Á, uram, ismét nálunk? – kedveskedett a videokazetták eladásával és kölcsönzésével foglalkozó üzlet csinos kiszolgálónője, amint belépni látta azt a jóképű, ötvenes férfit, aki mostanában sűrűn megfordult náluk. – Ma mivel szolgálhatok?

– A szokásossal. – Halkan, diszkréten mondta, hogy a többi vevő ne hallja, és tekintetével mohón végigmérte a nőt; szőke, karcsú teremtés volt, az üzlethálózat alkalmazottainak egyenruhájában, vagyis kék pettyes blúzban és szilvakék, feszes szoknyában. – Remekül áll magának ez a szín – tette hozzá bizalmasan. – Elbűvölő!

– Igazán? – A nő könnyedén felkacagott, s ettől a férfi bátorságot nyert. – Ma valami szép őszit szeretnék.

– Őszit? – A nő emlékezetében megpróbálta sorra venni a készletüket. – Szóval őszit? És milyen őszit?

– Ha lehetne, kora őszit. Napos, száraz, langymeleg, derűs időt. És hegyvidéki tájat.

– Hogy tetszett a múltkor az a nyári? Tudja! Folyópart, legelők, szénaboglya?

– Pompásan éreztem magam. Felüdültem. De most a hegyekbe vágyom. Sárguló levelek, rozsdabarna lombok…

– … és alkonyi, áttetsző ködök, a csendes tisztáson egy kalyiba – fejezte be ábrándosan a nő.

– Maga már nagyszerűen ismeri az ízlésemet – mondta meghatottan és boldogan a férfi.

– Igyekszem, uram! – A polcon sorakozó kazetták közül kivett egyet. – Azt hiszem, ez az, amire szüksége van. Összesen két példány van belőle. – Feljegyezte a kazetta számát, átadta, a másikat gondosan félretette.

– Köszönöm! – Amint átvette a kazettát, a férfi megszorította a nő kezét. Nem ütközött ellenállásba, bár nem tudhatta, nem véletlen érintésnek hitte-e a nő. – Meddig vannak nyitva?

– Fél ötig.

– És akkor még bevásárlás, miegyéb? – Igyekezett közömbös hangon faggatódzni.

– Nem, nem, azt kora reggel intézem. Sietek haza. Rendszerint ötre már otthon vagyok.

– Ötre már én is, mindig – mondta mosolyogva a férfi. Amikor a kasszánál fizetett, fél szemmel úgy látta, mintha a nő a kazetta másodpéldányát a retiküljébe süllyesztette volna. De ebben nem volt biztos. Az ajtóból kedvesen odaköszönt neki: – Viszlát!

– A viszontlátásra! – intett a nő, a szavakat alaposan hangsúlyozva.

A férfi hazafelé bevásárolt. Almát vett, felvágottat, sajtokat, zsemlét és kis gondolkodás után némi desszertet. Még akadt intéznivalója, de öt óra tájban hazaért. A felesége még nem volt otthon. Elővette a szekrény aljából a hátizsákját, és sietve becsomagolt. Takaró, kulacs, esőkabát, élelmiszeres doboz. Átöltözött. Térdnadrág, vastag zokni, bakancs, szöveting, széldzseki. Negyed hatra elkészült. Bezárkózott a szobájába, a kölcsönzőből hozott kazettát behelyezte a gépbe, szokott kényelmes foteljába telepedett, és bekapcsolta a videolejátszót.

Villódzott a kép, aztán tisztultak a színek. A halványkék égre rárajzolódtak a rőt hegyek, az avarral borított ösvények, a fenyvesek mélyzöldje. Csend volt, mélységes csend, csak a látvány kápráztatott, de hangtalan; néma világ tárult a férfi elé. Elbűvölő helyszínek váltogatták egymást: horhosok agyagos vízmosásai, vénséges tölgyesek, fürge patakok, köves csapások a göcsörtös, vaskos gyökerek között; a lombokban a nap fénynyalábjai. Aztán egy út, amin elindulhatott a tekintet. Két felén feltűntek, majd elmaradtak a szebbnél szebb tájak. Olykor gyors röptű madár szelte át a képet, gyík futott a páfrányok között, mókus surrant a fára, de hangtalan. Könnyű szél mozgatta az ágakat nesz nélkül, peregtek a vörös, sárga, halványzöld levelek.

A férfit körülfogta az erdő, a hegyvidéki táj, a magasba szökő bazaltoszlopok szürke orgonasípsora, a tisztások fénye és a magaslati légmozgásban dűlő-hullámzó fűtenger.

– Micsoda levegő! – lélegzett tág tüdővel a fennsíkon. Fölötte kifeszített, kék ég s körül a csúcsok… Aztán feltűnt a kalyiba is.

Odaért. A kamera rásvenkelt az ajtóra. Durva fatákolmány, romantikus. Kitárult. Benn félhomály volt; meg kellett szokni a szemnek. Kecskelábú asztal, fenyőből faragott székek, priccs; a kis ablakon a pókok hálói s az ablakszemen túl a néma, fénylő táj.

Csend, béke, nyugalom.

A férfi úgy érezte, hogy a város, a hivatal, az utca forgalma, a hétköznapok nyüzsgése, a gondok, a család, az emberek és minden, minden, amivel naponta meg kell küzdeni, évszázadnyi távolságba veszett. Tekintetével körbejárhatta a kalyiba belsejét, igen, erre vágyott, erre a háborítatlan magányra. A poros üvegkockákon át most egy szarvast látott, nagyszerű példányt, ment, vonult büszkén, szabadon, királyian a hegy gerincén.

A férfi megállította a lejátszót. Megéhezett. Kibontotta a hátizsákját, elővette az élelmiszeres dobozt, falatozott. Lassan, ráérősen. Jól érezte magát ebben a kalyibában.

Amikor jóllakott, meghúzta a kulacsot. A rumos tea kellemesen hatott, felpezsdült tőle a vére. Nem bánta volna, ha most még sincs egyedül; arra a szőke, kék ruhás kiszolgálónőre gondolt; igazán eltölthetnék együtt ezt a délutánt itt, a hegyek között.

Elindította a videót. A kamera a fekhelyre pásztázott, aztán az ajtóra siklott. Mintha megmozdult volna a fakilincs! A férfi reménykedve várt, de nem nyitott rá senki. Időzött még a kalyibában egy kicsit, majd éles vágással kinn találta magát az ormon. Alkonyodott odalenn, a hegy derekánál köd terjengett, széles felhő, eltakarta a lenti tájat. Vöröslő erdők, zöldellő fenyvesek, a fennsík ezerszínű rétje fogta körül. Lassan eltűnt a nap, már csak a visszfénye világított az égen.

Lefelé tartott a meredélyen. De még utoljára felpillanthatott; észrevette, hogy a távolból egy alak közeledik a kalyibához, s amint jobban szemügyre vette, látta, hogy egy nő. Karcsú és szőke, és kék kezeslábast visel, a fején pedig kék kendő van. Intett, de már nem volt idő, a nő nem vette észre, bement a kalyibába.

Már csak néhány méter volt a kazettán. Kifutott a szalag; elsötétült a képernyő.

A férfi kikapcsolta a készüléket. Tűnődött, vajon csakugyan látta-e azt a kék ruhás alakot, vagy csak a képzelete csalta meg. Kideríthetetlen. Jóleső fáradtságot érzett a tagjaiban, kinyújtózott. Az órájára pillantott; sietve átöltözött ismét, köntöst vett magára, papucsba bújt. A hátizsákot gondosan visszadugta a szekrény aljába. Mire elkészült, megérkezett a felesége.

Vacsoráztak, váltottak néhány szót a napi dolgokról; az asszonyt kimerítette a napi lótás-futás, korán nyugovóra tértek.

Másnap a férfi visszavitte a kölcsönzött kazettát az üzletbe.

– Elkéstem – mondta sajnálkozva, óvatosan és diszkréten a kék pettyes blúzt és feszes szoknyát viselő kiszolgálónő. – Sajnálom, pedig igyekeztem, de feltartottak a szomszédok. Mire odaértem, maga már nem volt ott.

– Hol? – kérdezte izgatottan a férfi.

– Hát a kalyibában. Csak hatkor indíthattam a videót.

– Szóval mégiscsak?… – Megérintette a nő kezét. – Igen, még láttam egy pillanatra…

– Nem akar utazni? – simogatta meg a férfi karját a nő. – Csodálatos útirajzfilmjeink is vannak.

– Nem, én természetimádó vagyok, elegem van a zsúfolt városokból. A szabadban sokkal egészségesebb.

– Talán igaza van. – Közelebb hajolt a férfihoz. – Legközelebb jobban igyekszem, és leghelyesebb lesz, ha gondosan egyeztetjük az időt. De még akkor is közbejöhet valami.

– Reméljük, nem jön közbe semmi. Nos, mit ajánl? Van még választék a hegyvidéki anyagból?

– Jaj, ne! Nem akarom lebeszélni, de állandóan hegyet mászni!?… Borzasztóan fárasztó.

– Értem – bólintott a férfi. – Hát, nem bánom, adjon valami lankás tájat. De csak a maga kedvéért. És igyekezzen. Negyed hatkor indítom a videót.

– Negyed hatkor – A nő hálásan megszorította a férfi csuklóját. – Igyekezni fogok. De várjon. Kérem, várjon…

Ecce video

A havernál láttunk egy tök jó horrort, először azt hittük, pite, mert nem volt semmi, csak jött-ment a csóró, egy olyan szakállas, nagy hajú, meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogy hívják, olyan hippisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak dumált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szeretet meg minden, na végre aztán bepörögtek rá, mert az izék, a górék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval hogy menő akar lenni ezzel a dumával, és irtóra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atyaúristen jobb keze vagy direkt a fia! pláne! Naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De mégis sokan bedőltek, tökre odavoltak tőle, mert olyat tett, hogy ráment a vízre, az szuper jó sztori volt, csak úgy simán ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami jó trükkje lehetett, persze videón semmi az ilyen, rákopírozás vagy más technikás dolog, de tökre bírtam! Aztán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de állati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, hogy na, kelj csak fel szépen, csórikám, de azonnal, ne tedd itt magad, hát persze hogy ugrott az ipse, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset varázsolt elő egy kosárból, halas szendvicset, mind bezabálták, dőltünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert az a sok flamós mind rávetette magát a kajára, tudjátok, hogyan van, mint egy fogadáson, amikor ingyenzaba van, persze égés!, na de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem nézte jó szemmel, ez ott egy izé volt, egy megszállt rész, szóval helytartó meg minden, na, szóval, tartomány! – és majdnem kiesett a szemük, hogy ki mit csinál, mit pofázik, szóval érted, nem? Hogy gyülekezés nuku, mert a csávó körül mindig sokan nyüzsögtek, a jard meg dühöngött, hogy mit dumál a szeretetről, pláne hogy az ott almás, csak egy másik országban létezik, na, erre külön bezsongtak, hogy külföldi kapcsolatok meg ilyesmi, hogy miféle másik ország, meg ki az az Atya, miféle kapcsolat, be akarták húzni a csőbe, hogy kém, szóval ügynök, szóval hogy ennek az Atya nevű górénak a zsoldjában áll, na persze, mert a haverok meg elkezdték terjeszteni, hogy a csávó a King, ő a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, ezt dumálták, és kész, tizenketten voltak, tizenkét krapekból állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó csávó, úgyhogy állatira gyanús lett a jardnak.

Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizsizni, de a csávó le volt törve, mert érezte, hogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki sem tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind majrézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval a King, de az csak ült köztük, tök nyugi volt, csak le volt törve, meg ilyet szólt: jól van, haver, ha köpni akarsz, hát köpj, te tudod, a sztori nem állhat meg. Hát nem is állt meg. Irtóra keveset ettek, csak egy kis kenyeret meg bort, és már ott kezdődött a horror, mert a csávó, szegény hapsikám azt mondta, majd a testét fogják enni, a vérét fogják inni, ezt kell nekik enni meg inni, hogy emlékezzenek majd rá, persze csak nézte mind, és akkor ivott, és amikor felemelte az izét, a kupát vagy mit, úgy csinált, mintha máris vért inna, a saját vérét, szóval azért ciki volt! Aztán az volt, hogy vacsora után kimentek egy kertbe, egy hegyre, késő este, ott kempingeztek a fák alatt, csakhogy ő nem tudott aludni, ott szlalomozott köztük, mert tudta, hogy lesi a jard. Jöttek is. És ráadásul tényleg az egyik haver árulta el. Megcsókolta az a mocsok, így jelezte a jardnak, szóval a kommandósoknak, hogy kit kell elcsípni. Na, rácsaptak, könnygáz meg minden, gumibot, onnantól aztán már nem volt pite, tényleg nem volt, mert bevitték, elkezdték szadizni, faggatták, hogy miféle országgal van kapcsolata, igaz-e, hogy ő a King, meg ki az az Atya, köpje csak szépen, kik akarják hatalomra juttatni, mért nem tetszik a rendszer, meg minden. Szóval tök szar volt, de ő csak tűrte, nézte őket, azt marhára bírtam, ahogy csak úgy nézte őket, szóval még ő sajnálkozott. Szegény csávó. Az biztos, hogy én nem hagytam volna magam, jó, hogy meg volt kötözve a csuklója, de akkor is, mit tudom én, haraptam volna, vagy szembeköpöm azt a sok szar szadizót, megmondtam volna, hogy kivel szórakozzanak, de ez csak állt ott, tisztára nyomi volt a csávó, mintha élvezte volna a szenvedést, hiába szadizták a kommandósok, pedig tök rászálltak, tettek a fejére egy töviskoronát, csupa vér volt, ostorral verték, szeges bőrszíjjal, majdnem eldobtam magam, közelről mutatták a sebeket, tök közel hozta a kamera, kifordult a hús, de a csávó meg se mukkant, ez aztán nagy égés volt a jardnak. És nem köpte be az országot, nem köpte be az Atyát, tökre keményen viselkedett, erre aztán elhatározták, hogy kinyírják. Annyira begurultak, meg már annyira benne voltak a szadizásban. Marhára szadi módon nyírták ki. Keresztre feszítették, átverték a kezét meg a lábát, de frankón, és élve, persze, csak film, de akkor is, mutatta a kép közelről, recsegett a csont, az ízület, meztelenül volt szegény hapsikám, a fején az a töviskoszorú, a keze-lába átszögelve, na, és amikor már fenn volt a kereszten, egy marhára állat-szadi militer még átdöfte az oldalát, hogy onnan is jöjjön a vér, én még ilyen szadi videót nem láttam. Két másik hapi is volt a szomszédos két keresztfán, de azok csak statisztáltak, szóval nem voltak sztárok, csak olyan ko-sztárok, de ez! Hát ez, szegény!… Nem mondom, kemény sztori, azért járunk videózni a haverhoz, hogy ilyet lássunk, nem lávsztorikat, na, néha azok is kellenek, azok is jók, ha van bennük egy kis szexi-szadi, de az az igazi jó kazetta, ahol kinyírják a csávót, hát ezt kinyírták! A végén persze van egy hepiend, az mindig kell, hogy el tudják adni a sztorit, a végén az van, hogy feltámad a csávó, lézertechnika, semmi más, szóval olyan sci-fi jelenet, száll fel a csávó a kozmoszba, de csak úgy, semmi rakéta, semmi Chalanger vagy Szajuz, de az már nem érdekes, addig izgi, amíg a kommandósok szadizzák. Marhára szadizós horror. Nem volt szinkronizálva, mert csak úgy hozták be, a szöveget nem értettük, de a képek tök jók voltak. Marhára tök jók. Nem tudom, látunk-e még a havernál ilyet.

Nő az ablakban

Madarak röpködtek körülötte. Csapdostak szárnyaikkal, arcát érték a tollak. Egy nő bukkant fel a madárraj mögül; karcsú teremtés, hosszú selyemruhában, fedetlen kebellel. Lassú léptekkel közelített, várta, de a nő egy ballonkabátos fiatalembert ölelt át, aki letépte róla a ruhát, és szeretkezett vele a madarakkal teli ég alatt.

Fülöp kábán, agyonverten riadt fel álmából. Eltartott egy darabig, amíg felfogta, hogy a felesége – a selyemruhás nő – ott fekszik mellette gyűrt hálóingben, kócosan, jóízű szuszogással.

Már reggel volt, a világosság narancsszínű fénye kirajzolta a függöny mintáit a falra meg a parkettára. Fülöp kijózanodott álmából, és minden fájdalom rátört. Irén, a felesége megcsalta. Nemcsak álmában. Nem. Tegnap este minden kiderült.

Eddig nem volt semmi baj. Éltek rendesen; délutánjaikat, estéiket otthon töltötték, reggel munkába indultak, dél körül felhívták egymást telefonon. Ügyes-bajos dolgok, bevásárlások, csekkek intézése, családi gondok. Néha társaság (barátok, rokonok), egy-egy mozi, színház. Nyáron két hét szabadság valamelyik üdülőben. Ennyi. Kis fizetés, kis élet. De nyugalmas élet. Legalábbis Fülöp azt hitte.

Egy ideje Irén elkezdett kimaradni. De mindig tudott valami elfogadható, indokot: barátnők, nagynéni, értekezlet. S mindig olyan kedvesen mondta, Fülöphöz simulva: – Pedig sietnék haza hozzád, ha tehetném…

Tegnap este Fülöp érte ment. Nem volt szokása, meglepetést akart. Akadt néhány üres órája; tanárkodása mellett bukófélben lévő diákokat korrepetált fizikából. Mellékkereset. Fizetéskiegészítés. Szerette a tanítványait, buzgón magyarázott; Irén, bár némileg rokon szakmában dolgozott (szoftveres volt, programozó egy irodaházban), soha nem hallgatta végig türelmesen férje képletmegoldásait. Fülöp mozijegyet vett, arra támadt kedve, hogy megnézzenek egy jó szerelmes filmet. Le és fel sétált az irodaház előtt, de Irén késett, a sötétedő délutánban az eső is nekieredt, behúzódott egy eresz alá. Későn vette észre, hogy Irén kilép a kapun, mire feléje indult, az asszony már egy ballonkabátos fiatalemberbe karolva ment a buszmegálló felé.

Meghűlt benne a vér. Nem akart hinni a szemének, ágyékába hasított a féltékenység. Utánuk vetni magát – ez volt az első gondolata, de aztán valami különös, önkínzó hangulatnak engedve inkább hazament. Bezárkózott. A kulcsot a zárban hagyta. – Nem engedem be! – határozta el keserűségében. – Menjen a pasasához!

Ült a sötétben, és várt. Egyre jobban gyűlt benne a harag, ezerszer felidézte a hihetetlen jelenetet. Közben-közben az is átfutott az agyán, hogy talán igazságtalan: Irénnek semmi köze ahhoz a ballonkabátos emberhez, csak az eső miatt kapaszkodott a karjába, s valami hivatalos ügyben távoztak. De érezte, hogy komolyabb a dolog. Ösztönei azt súgták, hogy Irénnek viszonya van azzal a férfival. Nagyon úgy mentek egymás mellett. Szerelmesen.

Későn jött Irén. Babrált a kulccsal, aztán csöngetett. Fülöp kiszáradt torokkal ült, hagyta, hadd szóljon csak az a csengő. Dörömbölt az asszony. Dörömbölt, aztán csend lett. Fülöp megszeppent a csendtől. Csak nem ment el?!… Felugrott, reszkető kézzel nyitott, ajtót.

– Mi történt?! – kérdezte ingerülten Irén. – Nem hallod, hogy csöngetek? – Bejött, táskáját, kabátját felakasztotta az előszobában, haját igazgatta a tükörben. – Értekezlet volt, teljesen hülyék, elszúrják az ember estéjét, pedig moziba is mehettünk volna – mondta színészkedve.

– Én is azt hittem, hogy moziba megyünk – mondta rekedten a férfi. Nézte, hogyan vonul a konyhába az asszony, kredencajtót, frizsidert nyitogat, tányérkára sajtot, felvágottat rakosgat, s csak úgy állva nekilát falatozni. Fülöp a konyhaajtóból nézte. Gyűlölte minden mozdulatát. Hazudik! Tőle jön! Éhes. Megéhezett. Megéhezett a bestia.

– Mit nézel?! – állt meg a falat az asszony szájában. Megijedt a vad, mohó, dühödt tekintettől.

– Magas, barna, ballonkabátos! – tört ki Fülöp.

– Tessék?!

– Magas, barna, ballonkabátos! – Fülöp már üvöltött. – Magas, barna, ballonkabátos!…

– Kiről beszélsz?!

– Ne tettesd magad! Magas, barna, ballonkabátos! – rontott a feleségének. Az asszony sikoltozva menekült, bezárkózott a szobájába. Fülöp egy ideig döngette az ajtót, aztán lecsillapodott. Hevesen vert a szíve, rátört a keserűség. Könyörgött Irénnek, hogy jöjjön ki. – Miért tetted? – kérdezte, amikor az asszony egy félóra múlva előmerészkedett. – Kíváncsiságból! – vetette oda bántóan Irén. – De miért?! Hiszen olyan szépen élünk!… – Az asszony felnevetett. – Szépen? – De látta halálra vált férjét, megsajnálta. – Ne vedd komolyan, drágám! Egy ismerős, egy kedves fiú, elmentünk kicsit dumálni, ennyi volt az egész… – Csak ennyi? – kapott a szalmaszálért Fülöp. Irén kezéért nyúlt, csókolgatta a fehér, vörös körmű kezet, hullottak rá a könnyei.

Fuj, de undorító egy síró férfi! – gondolta Irén, de fennhangon azt mondta: – Te drága, egyetlenem! – Fülöp azonnal az ölébe akarta rántani, de az asszony eltaszította. – Ne, most ne! Nem akarom!

Erre aztán újrakezdődött az egész. Hogy persze, a ballonkabátos miatt, a szeretője miatt; csapdosás, üvöltés, könyörgés, sírás. Hajnalig megrendezték egynéhányszor…

Most, hogy a narancssárga reggelben Fülöp álmából riadva nézte a mellette alvó Irént, minden fájdalma fellobbant. Meg kell halni! Mindennek vége, elmetszi az ereit, altatókat vesz be, megmérgezi magát! Akkor aztán majd megtudja Irén, hogy miféle játékot űzött vele!

Összefacsarodott a szíve, annyira megsajnálta önmagát. Óvatosan felkelt, kilopakodott a konyhába. Ragyogó reggel vert be az ablakon. Ez az utolsó reggelem – nyelte torkába folyó könnyeit Fülöp. A konyhában tartották a gyógyszereket, meglelte a Tardylt. Ebből egy nagy marékkal…

Már éppen be akarta venni az első adagot, amikor a szemközti ház nyitott erkélyajtaja mögött megpillantott egy karcsú, fekete nőt. Mint egy erotikus látomás! A látomás ráadásul vetkőzni kezdett, lustán, kéjesen. Aztán nekiállt tornázni. Fenséges mozdulatok! Kecsesek, ingerlőek. Fülöpnek olvadozni kezdtek a tabletták izzadó markában. Bámulta a csodálatos testet. Szája kiszáradt, szédült, elöntötte a forró kívánás.

– Drágám! – szólalt meg ekkor mögötte az utána lopakodó Irén. Bűntudatosan a férfi hátához simult. – Bocsáss meg, drágám. Ostoba voltam tegnap. Csak egy buta flört, elhiheted. Meg tudsz bocsátani? Kérlek! Kérlek, drágám! – Fülöp tett egy ideges, türelmetlen mozdulatot, bosszantotta, hogy a felesége kissé elmozdította az ablaktól. – Mi ez itt?! Uramisten!! – vette észre akkor s kapta fel Irén a gyógyszeres üveget. – Drágám! Miattam?! Miattam, ezt?! Te jó ég! – És zokogva borult a férfi vállára.

Fülöp egy ügyes rándítással lerázta. Nagyon kellett figyelnie, hogy odaát annak a pompás fekete nőnek minden ritmikus mozdulatát élesen, pontosan lássa.

Mese a vőlegényről

Ment, mendegélt a Vőlegény a széles országúton, vándorolt a dűlőkön, kacskaringós folyók partján, ment, mendegélt fütyörészve, vígan, hetykén, könnyedén, vállán batyuja, kezében bokrétás furkósbotja; kapaszkodott fel a hegyi csapásokon, ereszkedett le a völgyekbe; megszállt pajtákban, pitvarokban, jó emberek házában; szalonnázott, borozott, danolt velük; tréfás kedvű volt, s nagy huncut őkelme, mondták is neki a falusiak, hogy ej, ej, te Vőlegény, szabad vagy, mint a madár, mennyire irigyelünk téged, jössz-mész a világban, országot látsz, pajtásokat szerzel; ha csizmád elkopik, dolgozol néhány napig a csizmadiának, fát aprítasz, felásod a kertjét, s fizetségül új lábbeliben folytathatod az utadat; ha ruhád levásik rólad, serénykedsz valameddig a szabó házában, s máris új öltözék lesz munkád ára; ha vihar, eső, hó, szél elnyűvi föveged, beállsz napszámba a sövegjártóhoz, s úgy mész tovább, hogy mindenki téged csudál; egyszóval, szeret téged a jóisten, te Vőlegény. A Vőlegény meg csak bólogatott, somolygott a kis bajuszkája alatt, hogy biza, így van ez, ha az ember Vőlegény, akkor övé a széles nagyvilág.

Tavasszal virághullásban, nyáron verőfényben, ősszel pirosló erdőkben, télen hóesésben vándorolt, vándorolt a Vőlegény, s ki tudja, meddig élt volna még vígságban, ha egyszer csak nem találkozik a Menyasszonnyal. De mit tegyünk, ha így hozta a sora: egy szép napon látja ám, hogy szembejő vele az úton egy gyönyörű leány egy szál magában, pántlikás ruhában, veres csizmácskában, babos kendőbe kötött bugyorral. Arca, mint az érett barack, dereka, mint a darázsé, haja, mint az arany, nevetése, mint a patak hűs csobogása déli melegben az árnyas liget alján; fogai, mint az igazgyöngyök, hangja, mint a kisharang csendülése ünnepnapon.

Összetalálkoztak a széles országúton, meglátja a Menyasszony a Vőlegényt, megtorpan, s mint aki nem akar hinni a szemének, alig jut szóhoz.

– Ni csak! Hiszen te vagy a Vőlegény!

– Én az vagyok – szólt amaz pirulva, hogy így felismerték. – Az vagyok, biz, senki más. Hát tebenned kit tisztelhetek, galambom?

– Csodálom, hogy nem tudod – nézett rá az aranyhajú gyönyörűség a Vőlegényre kissé máris megbántottan, máris villámló tekintettel. – Nagyon csodálom, hogy nem ismersz fel, hiszen én vagyok a Menyasszony!

– No, ha te vagy, hát te vagy, örülök, hogy utamba kerültél, hallottam már rólad, szívesen el is nézegetnélek, mert bevallom, tetszel nekem, de sietős az utam, várnak a cimboráim, várnak a jóembereim széles e határban, estére vacsorával, éjszakára szállással, másnapra mulatsággal vagy munkával, így hát ha a szívem itt is tartana, bocsásd meg nekem, de szedem a lábam, az isten megáldjon!…

Tért volna ki a Vőlegény a szépséges leány elől nagy somolyogva, bazsalyogva, hanem az oldalt lépett egyet, s megint előtte volt.

– Márpedig egy tapodtat se! – szólt reá, ha nem is a kisharang csendüléséhez, ám inkább a puskalövés süvítéséhez hasonló hangon. – Te innen sehova sem mégy, mert éppen hogy téged kereslek égen-földön, nincs se széles e határ, se cimbora, te most velem jössz a paphoz!

– Hát aztán minek? – kérdezte a Vőlegény ártatlanul, bár kissé megszeppenve is, mert az aranyhajú lányból egyszeriben fúria lett erre a kérdésre.

– Hogy miért?! Hát hogy boldogok legyünk! A pap összead minket, azután azon szent perctől fogva már csak ásó-kapa választ el, holtodiglan-holtomiglan együvé tartozunk, talán bizony nem hallottál ilyesmiről?!

– Hallani hallottam – motyogta a Vőlegény –, de azt hittem, csak az öregek riogatnak vele. Mert hiszen szép vagy, nagyon szép, te aranyhajú leány, de nekem meg dolgom van erre is, amarra is, hát hogyan is mehetnék veled a paphoz, hogy kötést kérjek a szabadság helyett?

Több se kellett a Menyasszonynak, könnyekbe tört ki, hogy így megcsúfolják, toporzékolt, hogy nem akarnak vele a parókiára szaladni, de csakhamar felhagyott a kétségbeeséssel, látta, hogy azzal ugyan sokra nem megy, inkább felvetette a fejecskéjét, és ráparancsolt a Vőlegényre:

– Add a kezed, s indíts! Amarra van, lám, a legközelebbi falu, ide látszik tornyának a gombja, arra vezess, te nyámnyila!

A Vőlegényt annyira meglepte ez a parancsszó, hogy semennyit nem ellenkezett, hanem vezette a leányt a falu plébánosához. Ott aztán kijelentette szépen, hogy szabad akaratából akar házasodni, a pap a csuklójukra tekerte a stólát, megcsókoltatta velük a szent keresztet, és esküjüket vette az örök hűségre.

Mehettek isten hírével.

Mentek is, de már nem vándorútra, hanem egy faluszéli kis házba, ahol aztán gyerekeik születtek, ők pedig dolgoztak, küszködtek hajnaltól napestig, hogy porontyaikat felneveljék.

Így teltek az esztendők.

A Vőlegény lassacskán meg is feledkezett régebbi életéről, legfeljebb ha egymaga munkálkodott a mezőn, a nagy csendben, a pacsirták dalolását hallgatva jutottak eszébe a hajdani évek, amikor még fütyörészve vándorolt a messzi utakon. Hébe-korba leste is, kivált ünnepeken, amikor elidőzött kissé ebéd előtt a miséről a korcsmába betérő falubeliekkel, leste, figyelte, nem lát-e az ivóban amolyan egykori magafajtát, de nem akadt útjába egy sem, hanem egyszer, amikor éppen a rétről bandukolt hazafelé, alkonyattájt mégis szembekerült valakivel, akiről rögtön tudta, ki lehet. Jóképű, vidám legény volt, vándorbotján bokréta, fütyörészve jött a fák alatt. Megdobbant a szíve, amint megpillantotta, s várta, hogy a közelébe érjen. Akkor megszólította:

– Megállj, te ifjú! Nemde Vőlegény vagy?

– Az vagyok, biza! – kerekedett el a tekintete a jövevénynek. – Honnan tudod?

– Megismerlek én, ne félj, megismerlek! – felelte megkönnyebbedve a meghatottságtól. – Megismerlek, pajtás!

– Hát te ki vagy? – kérdezte amaz csodálkozva. – Kit tisztelhetek benned, öregapám?

– Öregapám?! – hökkent meg emberünk. – Csak nem látsz engem aggastyánnak?

A vidám vándor egészségesen, nagy hangon felnevetett.

– Hogyne látnálak annak, amikor olyan vénséges vagy, mint az országút!

Na, megharagudott erre, hogy is ne, hiszen még alig teltek el feje fölött az évek, de azért nem fordított hátat a szemtelenjének. Inkább közelebb hívta magához, hogy titkot súghasson a fülébe.

– Azt mondom neked, te ifjú, hogy ha utadba akad egy szép, aranyhajú leány, váltig tagadd, hogy te lennél a Vőlegény!

– Még ilyet! Aztán miért tagadnám, ha egyszer az vagyok?

– Miért, miért, te ostoba! Mert azonnal karon ragad, elvonszol a legközelebbi falu papjához, és hozzád adatja magát holtodiglan-holtáiglan…

Elkezdett erre kacagni az ifjú vándor, csak úgy potyogtak a könnyei, annyira hahotázott, mert ilyet még nem hallott sohasem.

– Jól van, vénség, majd letagadom, hogy én volnék a Vőlegény – mondta azért jóságosan, csak hogy ne okozzon csalódást, de eszébe sem volt, hogy igazán megfogadja. Búcsút intett, s folytatta útját fütyörészve, ment, távolodott táncléptekkel, bakugrásokkal, bolondosan. Emberünk pedig, aki immár vénséges apó lett, noha alig élt meg negyven nyarat és negyven telet, kétségbeesve, tehetetlenül, sajnálkozva nézett utána. De sokáig nem ácsoroghatott, mert várta otthon a dolog; sietett is, nem akart késlekedni. Mégis kikapott, amikor belépett a házba, hogy merre bóklászott ilyen sokáig, etetni kell az állatokat, rendbe kell tenni estére a ház körül az udvart, vizet kell merni a kútból, szénát kell szórni a jászlakba; östörgött vele a hajdani szép, aranyhajú leány, csak úgy szikrázott a szeme, annyira perlekedett. A porontyok meg az üres tányért verték a kanalaikkal, lábukkal dobogtak, visítoztak, egymás hajába kaptak, és követelték a vacsorát. A kis házban nagy volt a lárma, de a leglármásabb a Menyasszony volt, aki lámpaoltásig sem szűnt meg szidalmazni a Vőlegényt – mármint az öregembert –, amiért legtöbbször üres a kamra, így hát üres a lábos; s bizony mindezért őt mihasznának titulálta.

Az meg csak lesett; még akkor is, amikor már fenn ragyogtak a csillagok az éjszakai égen, akkor is lesett, csak lesett ki a kicsiny ablakon, hogy vajon merre járhat az a víg legény, akivel a dűlőúton találkozott? Vajon merre vihetik lábai őt, aki – az Isten, ha megóvná! – még nem is sejti, mi vár rá, ha vándorlása során összetalálkozik az aranyhajú, szép leánnyal…

Az illuzionista

Ma hosszú idő múltán újra találkoztam régi ismerősömmel, egy magas, ötvenes férfival, talán két éve tűnt el a szemem elől, s most alig ismertem rá. Azelőtt mindig csodáltam, hogy bár ősz, mégis mennyire fiatalos, mások is mondták, magam is úgy tartottam, hogy éveinek számából letagadhatott volna tízet. Tanult ember, felelős beosztásban dolgozott mindig, közgazdász, ha jól emlékszem, mert csak futó ismeretségben voltunk, szívesen beszélt a munkájáról, de nem az a fajta, aki untat vele. Inkább a másik ember dolga-baja érdekelte mindig, tapasztalhattam én is, amikor hébe-korba összefutottunk az utcán vagy utazás közben a városba tartva. Hangja csaknem halk volt, és szelíd; udvariasan kérdezett, figyelmesen hallgatott; úgy tetszett, sokat tud, mert mindenhez volt hozzáfűznivalója. Képes volt felfogni embertársai hullámhosszait, ráhangolódott bárkire, úgyhogy az, aki beszélt vele, nyugalmat érzett, sőt boldog volt, mert talán még soha nem lelt ennyire értő partnerre. Megfigyeltem, hogy a nők szinte rajongtak érte; ő soha nem élt vissza a kínálkozó helyzetekkel, legfeljebb néhanap tett pikáns célzásokat, de ezeket sem bántóan, inkább derűsen, humorral, kedvességgel. Nem is haragudtak meg rá a nők, bizalmasak voltak vele, csaknem gátlástalanul tárták fel előtte titkaikat. Diszkrét volt – ezt érezhették. De nemcsak a nők szerették, hanem a férfiak is rokonszenveztek vele; egyszer egy közös ismerősünkkel beszéltem róla, s megállapíthattuk, hogy senki sincs, aki ne kedvelné, népszerű volt, lebilincselő modorú.

Mindenki irigyelte ezért.

Már a megjelenése is kellemesen hatott; nem öltözött divatosan, ám minden holmiban elegáns volt, talán éppen ez volt a titka: nem volt agyonfésült, skatulyából kihúzott; eleganciája könnyed volt, természetes. Hallottam, hogy családja van, de nem ismertem sem a feleségét, sem a gyermekeit. Amilyen derék férfinak láttam, elképzeltem mellé egy csinos, középtermetű nőt, kiegyensúlyozott, mosolygós teremtést, aki a karjába kapaszkodva, a vállának dőlve halad mellette az életben. Elképzeltem a gyerekeit is – úgy hallottam, lánya és fia van –, jól nevelt, szerény csemetéknek gondoltam őket, akik büszkén néznek apjukra, anyjukra, de tehetik is, hiszen szép emberpár viseli gondjukat. A lakásukat is elképzeltem, a hétköznapjaikat is, jóllehet barátunk erről soha nem beszélt, mindig gondosan kerülte a kitárulkozást, ha szóba került otthoni élete, udvariasan kitért a téma elől, nem zavarral, csak éppen a diszkréciót megőrzendő. Előfordult mégis, hogy ő hozakodott elő az övéivel, dicsérőleg emlegette nőjét és gyermekeit, nem fennhéjázóan, inkább nagy visszafogottsággal, ahogy az intelligens lényéhez illett.

Ha bajban voltam, ha rosszul mentek az ügyeim, mindig ő jutott eszembe: bezzeg vele ilyesmi nem fordulhat elő. Bezzeg ő nyugodt; nyugodtan végzi a munkáját, nyugodtan ül otthon szerettei körében, vacsora után olvasgat a kertben vagy az erkélyen vagy a szoba mélyén, sétára indul a nejével, egymást átkarolva nézik gyermekeik hancúrozását, megbocsátó mosollyal, csak néha-néha odaszólva figyelmeztetőn, fegyelmezőn. Kapkodásaim idején is ő villant fel előttem magabiztossága, felkészültsége; amikor reggelente csapkodva, szemüvegemet, tárcámat, kocsikulcsomat keresve szidtam házam népét, rettegve, hogy munkámból elkésem, hirtelen őt idézte fel képzeletem, láttam, milyen kényelmesen reggelizik, miközben átlapozza az újságokat, aztán komótosan felölti a zakóját, ellenőrzi a keze ügyében lévő táskáját, minden benne van-e (de mily felesleges mozdulat, hiszen már átnézte az este!) – aztán lágy búcsú a családtól, pontosan kiszámított indulás… Irigyeltem.

Egy boldog ember! – mondták a barátok. Az iskolában bólogattak a tanárnők: ó, igen, ezek a gyerekek védett környezetben élnek, ó, az apjuk… ó, az anyjuk!… meg is látszik rajtuk, jól tanulnak, anyuka ellenőrzi a leckét, apuka kellőképpen szigorú, semmi kényeztetés, semmi túlkapás… A szomszédok ámultak: soha sincs veszekedés, mindig csendes a ház, derűs és csendes, mint valami szép mesében.

Aztán egy darabig eltűnt a szemem elő. Másfél év telhetett el, míg újra felbukkant, csak futólag láttam, mert mintha nem örült volna a találkozásnak, intett, biccentett, köszönt, szaladt – mint aki menekül. Meglepődtem, mert nem illett ez korábbi modorához. Nemsokára ismét összefutottunk, akkor is csak néhány szót válthattam vele; türelmetlenül válaszolgatott, jobbra-balra tekingetett, nem volt képes nyugton állni, s bár küllemén még nem tapasztaltam változást, viselkedése megdöbbentett. Régi nyugalma oda lett, feszültség áradt belőle, nem is igen tartóztattam, mert rám is átragadt idegessége.

Nem hallottam felőle vagy egy fél évig. Kósza hírek keringtek ugyan róla, de hihetetlennek tetszettek: házát felveri a lárma, ő maga is veszekedős, hangoskodó lett, elhanyagolja magát és a munkáját.

Ma aztán megláttam egy téren, a buszmegállóban.

Meg sem ismertem volna, ha nem várakozás közben látom meg: hosszú percek teltek el, amíg annak az alaknak az arcvonásaiban, aki a közelemben állt, az ő képét véltem felfedezni. Sovány, beesett arcú, meggörbedt vállú férfi ácsorgott a tömegben, kezében agyonnyűtt műanyag szatyor; borotválatlan volt, és ingerült. Belekötött az emberekbe minden kis semmiségért (hogy miért tolakodnak eléje, hogy ne lökdössék), morgott, mert késett a busz, csaknem perpatvarba kezdett egy kamasszal. Megszólítottam; idegenül nézett rám, de aztán megenyhült, a régi ismerős felbukkanása kissé felderítette. Felszálltunk a buszra, feszengtünk, nem ment a beszélgetés. Minduntalan a huzatra, a melegre, a túlzsúfoltságra panaszkodott, ha rám nézett, akkor sem figyelt, nem volt jelen – és ez szinte hihetetlennek tetszett. Mint egy távoli tájra költözött alak, akinek már semmi köze sincs az otthagyottakhoz.

Bántam, hogy megszólítottam, kellemetlen volt ez a feszengés. Ám egyszer csak felém fordult, s valami régi fényt véltem megcsillanni a szemében.

– Nem bírtam tovább!

– Tessék?

– Nem bírtam tovább! – Úgy fakadt ki belőle, mint egy már megőrizhetetlen titok. Megütközve hallgattam. Megütközve és értetlenül.

– Mit nem bírt tovább? – kérdeztem a zajos autóbuszban.

– A mutatványt! Nem bírtam tovább a mutatványt.

– De miféle mutatványt?

– Hát… – Elakadt. Rám meredt, hogy vajon miért nem értem. – Hát… az egészet. Tartani… Egyensúlyban tartani. Tudja – hajolt közel hozzám bizalmasan, s újra emberi lett az arca, szomorú mosoly jelent meg az ajkán –, tudja, illuzionista voltam, élvezték a mutatványaimat, csodálták, értettem is hozzá, de belefáradtam. Nem megy már. Nem megy… – Felpillantott, kihunyt szemében a fény. – Itt le kell szállom!

Furakodott; otthagyott köszönés nélkül. Eltűnt az emberek sűrűjében.

Az utcaseprő

Az őszt szeretem a legjobban. A nyár heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen meg mindent beborít a hó; nem mondom, őszidőben is végigszáguldanak a városon a hirtelen támadt fergetegek, de a hőmérséklet általában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívül ott az a sok lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájának.

Szeretem, ha van mit seperni.

Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Szegény megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócska gyermek koromban például az utamba akadó kerti kavicsokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felszedegettem a szöszt meg a cérnaszálakat; kamaszodván is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a terítőt simítottam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virágokat a vázában, de mindezt csak úgy mellékesen, szinte öntudatlanul. Nem kétséges azonban, hogy állandóan a rendre fordítottam a legnagyobb figyelmet. Eleinte furcsállották mániámat, de megszokták; elterjedt rólam a családban, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, noha meg is mosolyogták ezt az igyekezetemet. Mint fiúgyermek, megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem, láthatták, mily türelemmel és odaadással helyezem estelente a szék karfájára élére hajtott nadrágomat, mint akasztom vállfára kabátomat, és mennyire vigyázok, hogy a zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen.

Az aszimmetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrelmet okozott egy ferdén függő kép látványa, különösen ha nem igazíthattam meg, vagy, mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, a kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tologattam a széttaszigált székeket; így tettem idegen lakásokban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tudva arról, hogy kéretlenül rendezkedem.

Amikor állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni. Akár hivatalba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésbe, mindenütt annyi összevisszaságot tapasztaltam, hogy időm a dolgok és az ügyek ráncba szedésével telt el, de ahelyett hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan kipenderítettek, mondván, hogy buzgalmam miatt elhanyagolom a reám bízott munkákat; végtére is csak annyit végezzek el, amennyi rám tartozik, és ne avatkozzam be mindenbe.

Már-már attól tartottam, hogy kenyér nélkül maradok, amikor egy szép napon két kopottas, veres arcú, rekedt hangú alak párbeszédét hallottam véletlenül. A buszmegállóban várakoztam, ők meg mögöttem siránkoztak, csak úgy dőlt belőlük a panasz, munkájukat átkozták, mivelhogy dolguk szerint egész nap a város piszkát kellett takarítaniuk. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én hivatásom. Jelentkeztem a Köztisztaságinál; felvettek. Seprűt és lapátot kaptam, és egy foszforeszkáló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet.

Végre a szenvedélyemnek élhettem. Az igazat megvallva, még ma is úgy vagyok, hogy akkor sem dobnám sutba a seprűt és a lapátot, ha egy vasat sem fizetnének, annyira élvezem a munkámat. Fel nem foghatom, miért nyavalygott az a két, veres arcú borissza, talán bizony a sors kényszerítette őket utcát seperni. Én azonban megtaláltam a helyemet. Tudom, kevesen vannak a világon, akik ugyanezt elmondhatnák magukról; a legtöbben gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hétvége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyok mindezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül, mindig repülnek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenvedek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom – vagy ha nem, hát élénken elképzelem –, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, amíg pihenek. Milyen nagy rendetlenség támad: plakátok csücskét tépik le, ferdén hagyják a szemétgyűjtőket az utcákon, nemcsak csikkeket szórnak el, de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a sok lehullott levél is beborítja a járdát.

Ott vannak például a buszmegállók. Hiába sűrű a járat, egykettőre összejön a tömeg, a várakozók idegesek, dohányoznak, mások fagylaltoznak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek színes staniclikből, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szítt cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétától vagy a fagylalt tölcsérének elázott csücskétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sürgök-forgok az emberek között a seprűmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadékot. Legjobb esetben gépiesen utat engednek nekem, elhúzódnak a felkavart por elől, de rám se tekintenek, személytelen vagyok, voltaképpen láthatatlan a részükre.

De ez mellékes, mert nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tudom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zúdulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot; nem is adhatok, mert nem a kötelességtudat hajt, amibe bizony belefáradhat az ember, hanem valami belső kényszernek engedelmeskedem.

Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne – amit persze soha nem tennék meg! –, ha abbahagynám a söprést. Akár csak a buszmegállóban. Néhány órán belül bokáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnapra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fogna seprűt a kezébe, hogy takarítson helyettem.

Ám hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelégedésre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kell feszíteni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válok másoknak.

Néha késő este végigjárom a körzetemet. Alkonyatig mindent eltakarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát, a felsepert úttestet. Ha meglátok egy-egy cigarettacsikket, papírfecnit, felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek; aki csip-csup szemetekért hajladoz az éjszakában, mi más is lenne? Nem bánom, mit tartanak felőlem. És még csak azt sem mondom az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Hiszen anélkül nem lehet élni! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprű és lapát legyen mindig. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent észrevegyek, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem legyen jó mindig ezután is, és akkor takarítom, söpröm, söpröm az utcát, elsöpröm a szemetet, söpröm, amíg bírom erővel.

A föld alatt

Ülnek a metróban hárman, két férfi meg egy nő. Öregek, ijesztően öregek; göncökben, gúnyákban. Az egyik ember görbedt hátú és hórihorgas, a másik kicsi, megvénült gyerekarcán pihés, ősz szakáll. Majszol. Majszol az égimeszelő is, könyöke csontos térdén, úgy vájkál a földre tett nejlonszatyorban; könyékig turkál benne, szuszog, tapogatódzik: száraz bejglidarabot halász elő, fogatlan szájához emeli, rágja. Kajla karimájú kalapja elfedi az arcát, amint előredűlve ül. A kis szakállas bakancsos lába között is zsák áll, ő is abból kotorja elő a harapnivalót; az sem más, mint ünnepekről maradt mákos tekercs, csontszáraz, de penészes is talán. Morzsálódik, amint tör belőle. Mert töri, és kínálja a nőt, szó nélkül, gesztusok nélkül. Csak éppen odanyújtja a falatot. Az öregasszonyon fekete, pecsétes kalapocska, százéves buklékabátján szőre hullott prémgallér; vékony lába szára elvész a gumicsizmában, ujjain cérnakesztyű. Vár a falatra elegánsan, de azért mohón a szájához kapja. Az a száj! Csupa ránc az ajkak környéke, amint ráncos az egész arc, a sápadt madárarc a nikotinsárga, ősz hajtincsek alatt.

Ülnek, utaznak a robogó metrón, és esznek. Módszeresen, kitartóan, fáradhatatlanul. A megállókban ki- és beözönlenek a népek, csapódnak az ajtók, a lámpafényes állomások ontják az utasokat, de ők mit sem törődnek a tömeggel, a kocsi sarkába húzódva esznek, meghúzódnak a csattogó, vágtató vonatban, a földalatti-alagút sötétjében száguldó szerelvényen.

Esznek. Majszolnak. Rágnak. Nyelnek, harapnak, nyelnek, harapnak, nyelnek… Még a morzsákra is ügyelnek, markukba gyűjtik, nyelvükkel felszedegetik piszkos tenyerükből. Nem néznek egymásra, nem beszélnek, aprólékosan, gonddal táplálkoznak.

Aztán egyszer csak kiürül a szakállas kisöreg zsákja. Hiába matat, nincs több bejgli. Csupán a tekintetével int a nőnek, hogy vége. Méltósággal veszi tudomásul a kopott dáma, egyenes derékkal, némán biccent. Az emberke összehajtja a zsákot, az ölébe teszi, ül mozdulatlanul. Zakatol, csattog a vonat, fékez, indul, tolonganak az emberek. A hórihorgas vénség azonban még mindig eszik. Akad zsákmány a szatyrában. Diós bejgli. De mielőtt beleharapna, most felnéz oldalvást. Észreveszi, hogy amazok kifogytak a táplálékból. Látni az arcát: mintha szénportól lenne fekete a kiugró pofacsont. Fogatlan ínye duzzadt. Megrebben gyulladt szemhéja. Hang nélkül nyújtja a bejglit; a kisöreg meg a nő ránéznek, nyelnek, nyeldekelnek, de nem fogadják el. Tartja, kínálja mégis. Végre a szakállas tör belőle, és továbbadja a nőnek. Ő maga nem kér. A hórihorgas még vár egy darabig, aztán újra lehajtja a fejét, és tovább majszol. Sóvárogva nézi a másik férfi; inkább a nő felé fordul, s elmosolyodik, mert látja, milyen mohón rágcsálja apró fogaival a kőkemény kelt tésztát az anyóka. Amaz megérzi, s viszonozza a tekintetet. Egy pillanatra megáll majszoló szájának mozgása, ajkára mosoly fut, kedves mosoly. A kis, szakállas öreg boldog. Tétova mozdulatot tesz a kezével, de nem ér hozzá.

És hallgatva utaznak tovább.

A mennyország kapujában

Zelk Zoltán ott állt a mennyország kapujában, hogy elszívhasson egy cigarettát, mert odabenn újabban megtiltották neki a dohányzást. Mellesleg arra is számított, hogy majd arra téved valaki, akitől kérhet egy kis kölcsönt. Állt Zelk egy kumuluszon, s hogy jól kihasználja az időt, egy négysorost fogalmazott fejben, az első két sorával már el is készült, amikor váratlanul alantról egy felfelé szálló, ismerős alakot látott; az illető közeledett.

– Te jóságos Isten! – ámuldozott Zelk. – Akármi legyek, ha ez nem a Galsai!

Annyira meglepődött, hogy ujjai közül kipottyant a cigaretta. A félig szívott csikk himbálódzva szállt alá a magasságból.

Galsai elkapta.

– Kösz, Zolikám, már nagyon vágytam egy slukkra!

Zelket bosszantotta a dolog, mert elég sóher volt, nem szívesen pazarolt el így egy cigarettát, de azért a könnyekig meghatódva tárta ölelésre a karját.

– Gráci! Hát hogyhogy?!

– Most mondd! – huppant Zelk mellé, a felhőre Galsai, amitől persze a kumulusz megbillent. – Most mondd, öregem, hát mit szólsz?!

– Nézd, kedves, ez velem is megtörtént. De azért borzasztóan csodálkozom! Tudtam, hogy hipochonder vagy, de hogy igazán beteg?…

– Magam sem értem! – nézegetett felfelé Galsai, a kaput meg a magasságot kémlelve. – Ez egyszerűen hi-he-tet-len, kérlek! Hogy ez megtörténhessen az emberrel! Komolyan mondom, mindig azt hittem, csak ijesztgetés. Jó, jó, jártam temetésekre, elolvastam az újságokban, hogy ez meg ez meghalt, tudom, ugye, hogy te is, de hogy én?! Kérlek szépen, fogalmam sincs, kihez fordulhatnék. Hát kihez fordulhat az ember ilyen esetben? Te mégis már régebben itt vagy, biztosan vannak információid… Hova lehet fellebbezni? Hatvanegy vagyok, ugye, ez valami tévedés, már megint valamit összekevertek, ez az adminisztráció, kérlek, ami itt van!… Én ezt nem hagyom annyiban! Nekem, ugye, ott a lapom, az a Grimasz… Igaz is, nem írnál nekünk valamit? Remekül fizetünk, háromszáz forint egy flekk… Mindegy, mit adsz, verset, akármit… Te annak idején egészen jó tárcákat írtál. Most lesz lapzárta… – A homlokára csapott. – Lapzárta! És itt rohadok egy ilyen szar felhőn! Felhőn?! Most látom! Te Atyaegyisten! Ez kilyukadhat! Eloszolhat! Ez rettenetesen bizonytalan!…

– Ne izgulj, Gráci – nyugtatta Zelk a maga lassú, nyújtott hanghordozásával. – Innen te már nem esel le sehová sem!

– Hát mi ez itt? – bökött most már csendesebben a magasba Galsai. – Csak nem a…

– De, Gráci, de! Ez a mennyország!

– Ez a mennyország?! Ne mondd! Komolyan? Szóval ez az? Micsoda mázli! És te itt laksz? Akarom mondani, hogy kerültél ide?

– Hiszen te is ide kerülsz, Gráci!

– Mondd csak, biztos ez? Nem mondom, hogy bűnös ember lettem volna, de mégis… nem voltam az a kimondottan szent életű. Mindenféle emberi gyarlóság, ugye… Ital, nő… Meg az én fenenagy hedonizmusom! Persze, már ne is haragudj, rólad is tudok egyet és mást! Hogy intézted el, hogy ide juss?

– A költők mind ide jutnak, Gráci!

– Aha! Na de én?

– Nem azt mondtam, hogy a versírók, hanem a költők!

– Remek, remek! Ezt azért írd meg valahol, hogy költőnek tartanak! – De azért még nem hagyott alább az aggodalma. Közelebb hajolt Zelkhez. – És mondd csak, milyen hely ez itt? Elviselhető? Na, csak azért, mert az ember sohasem tudhatja, engem már annyiszor bebóvliztak…

– Nézd – vakarta meg a feje búbját Zelk. – Hogy is mondjam…

– Ne légy kíméletes! Tiltják a dohányzást? A piát? Nem lehet nőt bevinni? Talán zabálni sem lehet?!

– Grácikám – nézett szomorú tekintettel Galsaira Zelk. – Nem ilyen egyszerű. Az a helyzet, hogy mi, akik onnan jövünk…

– Honnan? A Földről?

– Fenét! Arról van szó, hogy akik a szocialista táborból…

– Micsoda?!

– Igen, bizony, szegény barátom! Mi, akik a szocialista táborból kerülünk ide, egy ugyanolyan rezsimbe vagyunk besorolva.

– Egy ugyanolyan rezs… Hát ezt kikérem magamnak! Ezt ki-ké-rem… ezt… – Gráci fuldoklott, levegő után kapkodott. – Micsoda megkülönböztetés? Micsoda inszinuáció! Mindjárt megüt a guta! Hát ez… ez… Na nem! Tiltakozni fogok! Tiltakozom! Talán még van annyi protekcióm az egyháznál… Intézkedni fogok! Szólok az Aczélnak! Felmentést kérek! Nem, nekem ebből már elég volt! Az Aczél a nyugdíjaztatásomnál is készségesen segített, hát akkor legyen szíves, most is! Nem ettem meszet, hogy ugyanazt csináljam, mint odalenn?! Ez mégiscsak sok! Hát nincs menekvés?!

– Nincs, kedves, nincs! Ezek itt azt hiszik…

– Ezek itt ne higgyenek semmit! Fogalmuk sincs semmiről! Miért kell engem büntetni? Miért?

– Kedvesem – csitította Zelk. – Ez nem büntetés. Nem fogod elhinni, ezek itt kedvezni akarnak nekünk.

– Kedvezni?! Ezzel?! Hogy berendeznek nekünk egy ilyen…

– Igen, igen! – Zelk körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki. Galsai füléhez hajolt. – Ezek itt úgy tudják, hogy a szocializmus a földi mennyország. Pechünkre valahogy bevették ezt a propagandát. És a lelkeknek biztosítani akarják a honi kondíciókat.

– Baromság!

Zelk vállat vont.

– Udvariatlanság lenne visszautasítani a kedvességüket.

– Na nem, nem, hát én nem leszek tapintatos! Az ember meghal, rendesen befejezi odalenn, na, gondolja, végre megszabadultam, és akkor tessék, itt ugyanaz! Nem, nem! Én visszamegyek, disszidálok, és újra meghalok! Beverekszem magam, legalábbis az ítéletnapig tartó időre, egy kapitalista rendszerű mennyországba!

– Az nem fog menni, öregem! – mondta szomorúan Zelk.

– Hogy én milyen marha vagyok! – csapott megint verejtékező homlokára Galsai. Rettentően izzadt, pedig csak egy nyitott ing volt rajta, de a magasságból dőlt a fény; Gráci nem győzte a tarkóját, nyakát meg az olajbarna haját törölgetni. – Hogy én mekkora egy állat vagyok! Kinn voltam Bécsben! Bécsben! Érted! Kinn voltam Bécsben, és ahelyett hogy ott maradtam volna, hazajövök meghalni! Este megérkezem Bécsből, és reggel… Tessék! Ezt a marhaságot! Ezt a baromi pechet! Hát nem voltam én mindig és mindig peches? Most mondd! Most mit szólsz ehhez? Csakis velem fordulhat elő ekkora pech!

– Semmi baj, Gráci, nagyon jó kis társaság vár rád.

– Ezzel vigasztalsz?

– Itt az egész farkasréti művészparcella. Itt van Szántó Tibi Pécsről. Szederkényi. Itt vannak a nagy öregek, a fiatalok… Szabó Pisti, Kormos, Kamondy Laci…

– Jó, jó! És a kaja milyen?

– Minden olyan, mint odalenn volt, nálunk.

– Ajaj! Minden olyan? Szóval semmi csoda?

– Csoda? Itt nincs csoda, kedves!

– Na de hát azt mondták… azt tanultuk, hogy majd fönn, a mennyországban…

– Kedves Gráci, a csoda nem itt van! A csoda odalenn volt. Az, hogy léteztünk, voltunk, éltünk, szerettünk és írtunk. Ez volt a csoda. És most gyere, bevezetlek. Ne búsulj! Ha odalenn kibírtuk, még azt a kis hátralévő örökkévalóságot is kibírjuk. Gyere, Gráci!

Zelk vezette Galsait felhőről felhőre a mennyország kapujáig. Mielőtt beléptek volna, Grácihoz fordult.

– Írok egy négysorost. Két sora már készen van. Te, mint a Grimasz főszerkesztője, nem tudnál egy kis előleget adni rá? Úgy hallottam, zsebből fizetsz.

– Hát, kérlek, momentán… – kezdte zavartan elhárítani a pénzkiadást Galsai –, ami azt illeti, momentán… – Felcsillant a szeme. – De hiszen itt nem is lehet! Itt nincs pénz! Nincs előleg, adósság, nincsenek anyagi gondok, Zolikám! Itt aztán nincs pénz!

– Pénz mindenhol van, kedves – mosolygott Zelk. – És ahogy én téged ismerlek, itt is meg fogod találni. Tessék! Lépj be a kapun, Gráci!

Sztálin titkos naplója

Páratlan lelettel gazdagodott az eddigi Sztálin-dokumentáció. Egykori dácsájának eresze alól előkerült titkos naplója. A pepita kockás fedelű, egyszerű irka, benne a J. V. keze írásával telerótt lapok igazi szenzációt ígérnek, hiszen bepillantást engednek Sztálin lelkének legmélyebb bugyraiba. A feldolgozás alatt lévő dokumentumból a világon elsőként közlünk részleteket.

A füzet első oldalán ez olvasható:

Figyelmeztetés önmagamnak! Ennek a naplónak a lapjait minden bejegyzés után el kell égetni! Senki kezébe sem kerülhet, a magaméba sem!!

Eljárás: Amint leírtam valamit, azonnal intézkedni kell a megsemmisítéséről. A naplót úgy kell vezetni, hogy tartalmának nyoma se maradjon. Amennyiben mégis az utókor kezébe kerülne, az csakis aljas árulás következménye lehet, ez esetben szigorú eljárást leszek kénytelen foganatosítani akár önmagam ellen is. Éberen kell ügyelnem rá, nehogy a határozott és megmásíthatatlan utasításom ellenére megőrizzem és valahová eldugjam ezeket a feljegyzéseket. (A dácsa ereszébe pl. A szerk. megjegyzése) Figyelem! Zsebeimet, fiókjaimat és minden elképzelhető helyet, ahol módomban lenne ezt a füzetet elrejteni, át kell kutatni. Eljárás megtalálás esetén: l. elkobzás, 2. az irat megsemmisítése és 3. személyem felelősségre vonása, esetleg leváltása és likvidálása.

Jelszó: Ne áruld el magad, nehogy eláruljon téged! SZIGORÚAN BIZALMAS! TITKOS!!!! NEM KERÜLHET A KEZEMBE!!!

Ezután következnek, sajnos dátum nélkül a jeljegyzések, melyekből néhány részletet közreadunk:

(Keltezés nélkül)

… Sok gondot okoz nekem ez a Napló! A legnagyobb óvatossággal kell vezetnem, a legteljesebb titoktartásban. Amint rovom e sorokat, elfordítom a fejem, hogy még csak véletlenül se olvashassak bele feljegyzéseimbe. Megnehezíti helyzetemet, hogy ily módon nem tudhatom, mit írok le, mit kell óvnom illetéktelen tekintetek elől. Beleborzadok, ha elképzelem, hogy beosztottjaim vagy a nép közül bárki is elolvashatná írásomat. Szörnyűséges ez a diktatúra, amit teremtettem, nincs tőle egy perc nyugtom sem. Kelepce: itt lakom a Kremlben, ahol valamikor a cárok, van néhány biztonságos dácsám, őrszemélyzetem, hivatalnokaim; a legnagyobb kényelemben élhetnék, hiszen minden a rendelkezésemre áll: a katonaság, a haditengerészet, az állambiztonsági szervek, ehetek, ihatok, angol pipából szívhatom a legfinomabb dohányt, van szép egyenruhám, drága pisztolyom, külön mozim, összeköttetésben állok a világ számos kormányfőjével, uralkodójával és miniszterével, nincs a földnek olyan zuga, ahol ne ismernék a nevemet, könyveket írok, beszédeket tartok, van takaros bajszom, jól bírom a dínom-dánomot, vodkaivásban mindenkit lesöprök a porondról – nem akarom tovább sorolni, élhetnék, mint Marci Hevesen („Marci Hevesen” L. Összes Műveim, 1086978. kötet, 2000056795467. oldal: „Hogyan élt Marci Hevesen, avagy a semmittevés dialektikája a diktatúrában, különös tekintettel a szocialista építésre”) – egyszóval élhetnék a legnagyobb békességben, ehelyett letartóztatásokat és kivégzéseket kell elrendelnem, tábornokokat, írókat, művészeket és párttitkárokat kell likvidáltatnom, és örökösen gyanakodni és gyanakodni. Gyanakodni másokra – mindenkire! – és magamra! Ez a legkínosabb: önmagamat, ezt a pipázgató, vodkázó, falatozó és gramofonozó, had- és társadalomtudománnyal, nyelvészettel és esztétikával, közgazdaságtannal és mezőgazdasággal, iparral, kereskedelemmel és privát ügyekkel foglalkozó grúz férfit is állandóan figyelnem kell. (…)

Mindezen ellenőrzések között az önellenőrzést is a legmagasabb szinten valósítottam meg.

(…) Reggel, amikor felkelek, az ágyamból kilépve azonnal hátrafordulok. A gyors, éber mozgást még az illegalitásban tanultam meg. Tehát ravaszul és gyorsan megfordulok, hogy lássam, kiszálltam-e az ágyból. De nem elég csupán pillantással felmérni a helyzetet, végigtapogatom a takarót, benézek a lepedő alá, felemelem a párnát, s mi több, egy újabb és váratlan mozdulattal az ágy alá is bekukkantok, s csak amikor így, alaposan meggyőződtem róla, hogy nem vagyok sehol, akkor merem állítani, hogy felkeltem. Ezek után kimegyek a fürdőszobába, aminek a fala körös-körül tükrös, úgyhogy egyszerre sok-sok Sztálin jelenik meg a helyiségben. Amint belépek, azonnal pisztolyt rántok, természetesen a tükörképeim is. Felmordulok: senki se moccanjon! Mozdulatlanul állok magam is, várok, csak tekintetemmel pásztázom végig a tükröket. Fegyverem rájuk szegezve, énrám az övék! Percekig állunk így! Kivárom az alkalmas pillanatot, és lövök. Ha engem találna a golyó, akkor tudhatnám, hogy én vagyok az ál-Sztálin, ha azonban csörömpölést hallok, és az egyik tükörfal szilánkokra zúzódva a csempére hullik, megnyugodhatok, én az igazi Sztálin vagyok, én magam vagyok én, és megkezdhetem a borotválkozást.

Különös dolog szembenézni magammal a mosdó fölött. Mondhatom, néha egészen meghatódom azon, hogy beszappanozhatom az arcomat, s mi több, arra a bátorságra is vetemedhetem, hogy egy gyilkos szerszámot, a borotvát(!) a torkomra illeszthetek. Fantasztikus bizalom és óriási felelősség! Hiszen megszaladhat kezemben a kés! De hogy ne legyek olyan szabadjára hagyva, ott borotválkozik mellettem, körülöttem a többi Sztálin is, szakasztott ugyanolyan pizsamában, szakasztott ugyanakkora borostával az állán. Egyszerre végzünk minden mozdulatot, a legapróbbat is. Így aztán nem lenne célszerű a merénylet, mert ki tudhatná, vajon az igazi Sztálin halna-e meg, ha pedig tévedne a gyilkos, borzalmas bosszút állnék, ezt jól tudjuk valamennyien!

(…) Emlékszem, valamikor azt hittem, pap leszek, szelíd, jóságos ember. Hiszen alapjában véve ma is békés természetű vagyok, nem tehetek róla, hogy kényszerhelyzetbe kerültem. Gyanú gyanút szül, nincs megállás. A diktatúra terrort, s abban sincs megállás. Fárasztó. Jut eszembe: ha pópa lennék, szakállat növesztettem volna (mint ifjan, mikor még nem dőlt el a sorsom), nem borotválkoznék, és ez a fürdőszobai procedúra is elmaradna…

(…) Délfelé érek a hivatalomba. Amit az őrszemélyzet nem tesz meg, én nem mulasztom el: lépten-nyomon igazoltatom magam. Még így is erős szívdobogással lépek munkatermembe; mindennap attól félek, hogy kinyitván az ajtót, Sztálint fogom ott találni az íróasztalnál, vagyis magamat, s ebben az esetben alapos gyanúm támadhatna a legaljasabb provokációra, csakhogy kit kellene agyonlőnöm? Magamat, aki beléptem, vagy magamat, aki már az asztalnál dolgozom? (Nem beszélve arról, hogy illetéktelenül miféle hivatali iratokba nézhetnék bele érkezésem előtt, hiszen a titkárom kötelességszerűen kiszolgáltatná a napi munkát! Apropó! A titkárt is likvidálni!!!)…

(Keltezés nélkül)

… Gyönyörű innen, a Kreml ablakából a város. Havazik. A Vörös téren apró emberkék, érdekes alakok, furcsák, ahogy jönnek-mennek, sietnek, betérnek a GUM-ba, fülükre húzzák a kucsmát, felhajtják a gallért; érdekesek a nők a csizmáikban meg a kendőikkel. Parányi játékszerek. Szeretem őket, hiszen az enyémek, de örökösen az az ingerem támad, hogy mint gyerekkoromban a megbámult, vonuló hangyák közé, csizmámmal rájuk tapossak. Legyőzhetetlen vágy: egyszerre ragaszkodni is hozzá és tönkre is tenni, ami a birtokunk! Szét kell szednem az embereket, és meg kell néznem, mi van bennük; efelől számtalan izgalmas és megunhatatlan jelentést olvashatok a kihallgató szerveink jegyzőkönyveiből. Igaza van Dosztojevszkijnek, mélységes mély bűnök lappanganak bennünk, és nincs érdekfeszítőbb, mint megtalálni ezeket a bűnöket. A bűnösök bűnhődni akarnak; az az én szomorú kötelességem, hogy kívánságuk beteljesítője legyek. Pedig milyen szép lenne egy behavazott parókián, ilyenkor délidőben, amikor a házvezetőnő már megfőzte a levest, megsütötte a húst, és az illatos kalács is asztalra kerül. Kinn trojka csengője csilingel, megérkezik a szomszédos körzet pópája, topog, veri csizmájáról a havat, és azt mondja, cudar idő! Én meg kupicákba töltöm a pálinkát, és iszunk egy kortyot a káposztaleves előtt…

Idill. Nem lesz részem benne soha! Csak azt látom, hogy a mauzóleum erkélyét hó lepi, hó súlya nyomja a fenyők ágait, és odalenn az a sok kis ember futkároz, s közülük akármelyikük mozgását bármelyik percben megállíthatom…

(Keltezés nélkül)

Még ifjú voltam, amikor Bakuban elém állt egy cigányasszony, és én nevetve megengedtem neki, hogy jósoljon a tenyeremből. Barna, csillogó szeme egészen megbabonázott. Drótkötelet látok a nyakadban, ifiúr, azt mondta. Hatalmas vagy, akkora, mint egy templom. Magas talapzaton állsz, és bronzból vagy, akár egy szobor. Állsz a széles téren, valami liget szélén egy kis ország fővárosában. Ünnepelnek, koszorút tesznek eléd, rettegnek tőled! Jól van, mondtam a cigányasszonynak, szeretem, ha ilyeneket hazudsz! Nem hazudok én, ifiúr, jósolok a tenyeredből. Egyszer, egy őszi estén drótkötelet vetnek a nyakadba, és lerántanak a talapzatról, teherautó után kötve vonszolnak, aztán szétdarabolnak… Vigyázz, ifiúr, vigyázz, még elkerülheted ezt…

Nevettem rajta, de bosszantott is ez az ostobaság. Elzavartam, hiába tartotta a markát, igaz, egy huncut kopejkám sem volt. Csúnyán átkozódott, fenyegetett, hogy fog az átka…

(Keltezés nélkül)

Álmatlan éjszakáimon kidolgoztam egy remek módszert. Meghalok (van elég alteregóm, majd intézkedem!) – agyvérzés vagy ilyesmi, még nem tudom. Persze mind ott nyüzsögnek majd körülöttem. Én pedig kihallgatom a fecsegésüket. A civódásukat. Figyelem, hogy marakodnak a koncon! Megjegyzem rágalmaikat, amiket rám szórnak, hiszen már halott vagyok, gondolják. Kelepcébe csalom őket! Amikor már azt gondolják, mindent tehetnek, mindent kimondhatnak, ami eddig tilos volt, vagy amit tanácsosabb volt elhallgatni, előjövök a farbával! Előbb szépen kiugratom a nyulat a bokorból, aztán likvidálom azt a sok szabadon fecsegőt! Azt a sok önálló gondolkodásút!

Csak arra kell ügyelnem, hogy el ne vétsem ezt a cselt a halállal. Alapos biztonsági intézkedésekre lesz szükségem, nehogy az önkonspiráció balul üssön ki, éjjel-nappal figyelnem kell magam, elég egy óvatlan pillanat, s én kerülök a ravatalra. Akkor pedig mindennek vége…

(Keltezés nélkül)

… Újabban attól tartok, hogy önmagam árulója leszek. A minap… még leírni is hátborzongató! – a minap csak úgy véletlenül belenéztem a tükörbe, és – nem láttam benne senkit! Hol lehettem? Csak nem tettem el láb alól magamat máris?…

(Keltezés nélkül)

Összehívtam alteregóimat, mind ott voltunk a dácsámban. Hajnali ötig tartott a dáridó. Elég sokat ittam, spanyol óborokat, persze előtte vodka, konyak, észrevettem, hogy kezd megártani az ital, de tartottam magam. Csak a búcsúzkodásnál éreztem szédülést. A biztonság okáért egyenként engedtem el őket, nehogy összeverekedjünk. Ilyenkor egyformán öltözünk, ugyanolyan pipát szívunk, úgyhogy kellett vigyázni. Mindenkivel kezet ráztam, ügyelve, hogy az ajtónak ugyanazon pontját egy pillanatig se hagyjam el. Mégis történt valami, Berija vagy Hruscsov, már nem tudom, melyik, véletlenül meglökött, elkerültem a helyemről, éppen amikor két alteregóm egyszerre akart távozni. A kézfogások közben megzavarodtam, nem emlékszem, én köszöntem-e el magamtól vagy magam éntőlem. Távoztam-e vagy maradtam? Végzetes! Senki sem tudja megmondani, én vagyok-e én, annyira elkeveredtem. Írom ezt a naplót, de cseppet sem vagyok benne biztos, hogy én írom-e, vagy máris illetéktelen kezébe került…

Félek, elvesztem, a túlbiztosítás áldozata lettem, nem merek tükörbe nézni sem, hátha már valóban nem vagyok sehol…

A gyufa lángja

 

Szenzációk idején

Jó lenne hangulatos, őszi tárcát írni színes hegyoldalakról, fanyar illatú kertekről, fasorok sárga-rőt levélszőnyegéről, völgyekben szállongó ködökről, lámpavilágú estékről, füstfelhős vendéglőkben diskuráló férfiakról, szobák homályában kávézó asszonyokról; jó lenne krúdysan mézillatú történeteket írni, kosztolányisan könnyedeket, elegánsakat vagy móriczosan bővérűeket, tersánszkysan vidámat, kópésat, mulattatót vagy bölcsen, irodalmiasan politizálót, mint Bálint György; jó lenne megrajzolni érdekes embereket, elmondani ráérősen különös históriákat váratlan csattanóval a mesék végén; szép lenne szerelmesekről írni, akik boldogságukkal bástyázzák körül magukat a kegyetlen világ elől, maguknak való öregekről regélni, régi emlékeken merengőkről vagy mesteremberekről, kiknek kezei alól pompás holmik kerülnek ki; gelléris iparosokról, nyomorúságukban is életszeretőkről, söröző-daloló mázolókról, bőrkötényes szállítókról, arany óraláncú kereskedőkről – és egyáltalán, jó lenne ábrázolni figurákat, tájakat, életet; irodalmat lenne jó írni művészi tökélyre vitt mondatokkal, pontos jelzőkkel, feledhetetlen költői képekkel, megkapó atmoszférával, jó lenne, jó lenne, de nem lehet.

Nem lehet, mert nem ennek van most az ideje.

Valljuk be őszintén: senki sem kíváncsi manapság egy lírai tárcára, lelki novellára, elemző regényre, csehovos drámára, alanyi versre, türelmetlenségében senki sem tud elmélyedni ezekben, mindenkit csak a dokumentumok, a szenzációk, a világraszóló politikai leleplezések érdekelnek.

Érthető.

Újságcikkek és gyors kiadású könyvek, füzetek tárnak elénk érdekfeszítőbbnél érdekfeszítőbb adatokat, vallomásokat, iratokat, memoárokat, jegyzőkönyveket, peranyagokat. Ezekre vetjük rá magunkat mohón. Mint egy felrántott zsilip mögül, előzubognak a múlt titkai. Titkai? Hiszen régóta nem titkok ezek, csak éppen nem lehetett róluk nyíltan beszélni vagy írni; de főleg írni; eltelt évtizedeink politikai bűnei közül még a legnyilvánvalóbbakról is csak óvatosan, a lényeget kerülgetve lehetett szót ejteni. Hogyne lélegeznénk fel, amikor kezünkbe vehetjük ezeket a nyíltan árusított, sőt propagált dokumentumokat. Mit lehet megtudni még, még, még életünk megnyomorítóiról? A tettesekről. És a tetteikről – amiket ugyan jól ismerünk, mert mi voltunk az áldozatok, de hadd lám csak, mit írnak róluk azok, akiknek módjuk van bepillantani az összefüggésekbe.

Érthető, hogy izgalmasabb olvasmány az ilyen. Izgalmasabb megtudni, mi minden történt ott a messzi Kremlben, ami persze nem is volt olyan messze tőlünk, hogy kit és hogyan likvidált Sztálin, hogy mit tartottak róla közvetlen munkatársai, milyen koncepciós perek zajlottak le közel és távol, kik felelősek a tömegsírokba temetettek haláláért; ki mit gondolt és ezzel szemben mit tett az ötvenes években itt, nálunk, miért és hogyan szolgált ki egy bűnös politikát, mit hitt és mit nem hitt mégsem és így tovább. Melyik író tudna most szépirodalmi munkájával ugyanekkora figyelmet kelteni? Versenyre kelhet-e a szenzációs kiadványokkal egy fiktív történet, bárha a dokumentumokban tárgyalt korról (korokról) szólna is, mint például Paszternák Zsivágó doktora vagy Lengyel József Szembesítése? Nem is olyan régen, még talán tavaly is, visszhangzott volna a város és az ország a hangos fogadtatásuktól, ám most az ilyen könyvek is elhalványulnak a riportázsok, a leleplező feltárások mellett, hát még a sorsunkat közvetettebben megmutató munkák?

Ismétlem, érthető.

Annál is inkább érthető, mert nagy elnyomásban senyvedett az igazság. Mi minden volt tilos, mi mindent kellett elhallgatni, letagadni, mi mindennek kellett az ellenkezőjét hallani! Évtizedeken keresztül folyt a hazugság és az ámítás, a szándékos félrevezetés. Az emberek tehát most a nyers valóságot követelik. Nem a szépen és művészi tökéllyel megírt históriákba ágyazott korrajz kell, hanem adatok, adatok és adatok, számok, nevek, helyszínek, pontos és hiteles beszámolók. Úgy tetszik, telhetetlenek vagyunk, minden füzetet, kötetet megveszünk, ami csak segíthet a múltnyomozásban. Van kutatni való anyag bőségesen. Van mit megtudni az események hátteréről.

De hiszen arról olvasunk, amiről lényegében tudtunk eddig is! Tudtuk jól, kiféle-miféle Sztálin. Tudtunk a terrorról, a szibériai táborokról, az ártatlanul elhurcolt és még a nevüktől is megfosztott nőkről és férfiakról, akik aztán erdőt irtottak a távol keleten, és ha szerencséjük volt, megszabadultak tíz-tizenöt év múltán, s hazájukba visszajutva hírt adhattak az ott pusztultakról is. Tudtunk a nyomorról, a szocialista gazdaság labilitásáról, csődjéről, a politika frázisokon imbolygó állapotáról, tudtunk az erdélyi magyarság megnyomorításáról és irtásáról, határainkon túl a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilálásáról, tudtuk, milyen politikusok ülnek felettünk, kik packáznak velünk ebben a térségben; tudtunk mindenről, most mégis, hogy nyílttá lett ezekről a szó, úgy fogadjuk a közléseket, mint váratlan szenzációkat.

Hiszen van is szenzáció. De elsősorban nem abban, amiről olvasni, beszélni lehet. Az a szenzáció, hogy olvasni és beszélni lehet róluk.

A helyzet jelenti a szenzációt.

Noha sok előzménye volt, mégis rövid időn belül történt meg a szó szabadjára engedése. A tavasz, a nyár eleje még tele volt hivatali óvatossággal. Aztán néhány hónap alatt sok minden megváltozott. Nehéz kiigazodni az eseményekben, mert különös, hogy többé-kevésbé ugyanazon politikai vezetésen és tulajdonképpen ugyanazon politikai szituáción belül ennyire megforduljanak a vélemények. A vélemények a szó kimondásról, a politikai múlt megítéléséről, személyek minősítéséről, események megnevezéséről és így tovább. Mondhatnám, bizarr. És bizarr cselekedet kézbe venni a szokott égbolt alatt a leleplező szándékú, a keserű igazságokat feltáró, a bálványokat ledöntő írásokat. Ez a bizarrság is fokozhatja az olvasói mohóságot. Az emberek azt gondolják, csak minél több ilyen írás lásson napvilágot, csak minél több legyen a leleplezés, és akkor talán már nem lehet visszazárni a szellemet a palackba. Mert a szellem kiszabadult. Nől, növekszik, a kor fölé magasodik.

Nemrég még azt vetették az írók szemére a kultúrpolitikusok, hogy túl sok mű foglalkozik az ötvenes évekkel. Fanyalogtak, mert igazából már csak fanyalogniuk lehetett, és nem tiltani, mint régen; fanyalogtak, hogy minek annyit bolygatni a múltat. Itt a jelen, tessék azt ábrázolni.

Nos, ami azt illeti, most aztán itt vannak előttünk cikkekben, memoárokban az ötvenes évek. És itt lesznek még a szépirodalomban is sokáig. Hiszen az ötvenes évekből hoztuk magunkkal jelenkori gondjainkat, traumáinkat, az egész elrendezetlen életünket. Most a dokumentumok ideje járja. De igazán majd a szépirodalom fogja ábrázolni ezt a kort. A szépirodalom a maga örökkévalóbb módján. Ábrázolja is. Csak most kevéssé figyelnek rá.

Érthető.

Betűk a falon

A férfi korán kel, kutyák keltik; a kutyái – odasettenkednek a fekhelyéhez, orrukkal taszigálják, mancsukkal dögönyözik az oldalát, megnyaldossák a kezét; még csaknem sötét van odakinn, amikor ő már talpon van. A lakás a bérház második emeletén vakkantásoktól, morgásoktól és tompa zajoktól hangos; ajtó csapódik: a férfi egyszerre három ebbel siet le az utcára, félóra múlva megint néhánnyal; négy forduló, amíg a falkát megsétáltatja. A hátsó lépcsőn oson le velük, különösen azóta, hogy szembetalálta magát azzal a felirattal. Az egyik közeli ház falán virítottak a betűk. Szűk mellékutcákon, átjáróházak udvarán vág át, parkoló autókat kerülget, kiürítetlen szemetesedények mellett rövid pórázra fogva vezeti kutyáit. Ő maga is mintha közéjük tartozna, borzas, sebtiben magára kapkodott holmijaiban rendetlen, különben is van az ábrázatában valami kutyaszerű. Haja sima és hosszú, orra tömpe és vaskos, szája a sűrű fogsortól előreugró, szemhéja lefittyedő, tekintete szomorkás. Köhécsel, hunyorog, amíg várja, hogy a kutyák elvégezzék a dolgukat a járdaszélen, az úttest közepén, autók kerekei mellett vagy a lámpaoszlopoknál. Állja a járókelők szitkait: – Na, ez is, ezzel a sok döggel!… – Nem méltatja válaszra a becsmérlőket, nem száll vitába, türelmes; de amióta a festékszóróval írt szöveget olvasta, inkább gyanakvón hallgatag, ki tudja, a szidalmazó is nem azok közé tartozik-e, akik egyetértenek a felirattal: SOK A KUTYAPISZOK! NE TARTS KUTYÁT! Elhúzódik, amikor hallja maga mögött: – Ennyi dög! És mind az utcát mocskolja be! Aztán csak nézze az ember, hogy hova lép! Hogy pusztítanák ki őket!…

Magába zárkózottan rója a reggeli körutakat, fél szavakkal, pisszenésekkel, csettintésekkel kormányozza, terelgeti kutyáit, hogy mielőbb visszatérhessenek a lakásba.

Tucatnyi ebbel él együtt. Számuk változó, de inkább gyarapodó, mint csökkenő. Korcsok és fajtiszták, szukák és kanok, acsarkodók, szelídek, mélabúsak, virgonckodók – különbözőek, de egyben azonosak: szerencsétlenek és elhagyottak. Befogadta őket. A ház lakói már meg nem mondanák, mikor került a férfihoz az első. Csak arra figyeltek fel, hogy egyre nagyobb lett a csapat, mindenféle kivert, sebesült, szőrét hullató, beesett horpaszú, tépett fülű, sánta eb gyűlt a férfi köré. Nem nézték jó szemmel. – Hiszen ezek beteg állatok! Ótvarosak, daganatuk van! Kész lepratelep! Mit képzel ez az ember?! Itt gyerekek laknak, meg terhes anyák!… – De csak morgolódtak, nem tettek ellene semmit.

A kutyák hálásak a menedékért. A régebbi bérlők emlékeznek rá, hogy a férfi voltaképpen mindig magányosan élt, noha még a kutyák előtti korszakban nők jártak fel hozzá, némelyik ott is ragadt valamennyi időre, napokra, hónapokra, de ez már régen volt. A férfi megöregedett, talán felmondta az állását, talán nyugdíjba küldték; állítólag becsüs volt, jó hírű szakember; akik jártak a lakásában, sok szép antik bútort láttak: intarziás asztalokat, faragott szekrényeket és szobrokat, képeket is, falon függő, drága szőnyegeket, de semmi sem biztos, ezt csak úgy rebesgetik, mint ahogy azt is, hogy mire kellenek neki a kutyák. A befogott ebek talán nem is élik meg a másnapot, injekcióval megöli őket, a bőrüket lenyúzza, és eladja mint rókaprémet, farkasirhát; vagy egyszerűen magukat a kutyákat szolgáltatja be takaros összegekért a kísérleti állomásoknak. Az emberek hajlandók voltak elhinni ezeket a rágalmakat (mit sem szeretnek jobban!), pedig naponta láthatták a sétára indulókat s azt is, hogy a férfi nagy szatyrokban belsőséget, fagyasztott csirkelábat, miegyebet hord haza eleségnek. Akik nem hisznek a férfi gonoszságában, azok is legalább megjegyzéseket tesznek rá, szemtől szembe soha, de a gangon jó hangosan, hogy ő is meghallja, egymásnak mondogatják: – Vonyítanak! Egész éjjel vonyítanak!… És az a bűz! Maguk is érzik?!…

Jobb nem odafigyelni. Különösen azok után, hogy látta azokat a hatalmas betűkkel felfestett feliratokat!…

A reggeli séta után mindig nekilát napi teendőinek; az etetés vidám dolog, de aztán ott van a gondozás is; ilyenkor foszladozó fürdőköpenyében hajladozik köztük, kezeli a beteg kutyák sebeit, dünnyög hozzájuk, kiadagolja az orvosságokat, megnyugtatja őket. Az ablakán bekukkantók láthatják ezt a foglalatosságot. De azt már nem, hogy amikor elcsitul a falka, ő az íróasztalához ül, és leveleket ír. Leveleket a világ minden tájára az állatvédő ligáknak, egyesületeknek, jótékonykodó hölgyeknek, alapítványoknak és tenyésztőknek, kutyabarátoknak és vallási szektáknak. Ecseteli gondozottjainak az állapotát, részletezi, milyen anyagi terheket ró rá a velük való törődés, de kötelességének érzi, hogy megvédje őket, ne engedje még a legkorcsabbat se a kísérleti laboratóriumok asztalaira. „A viviszekció ellen küzdök. Ehhez kérem a segítségüket… Elhivatottságot érzek, az én keresztem, hogy törődjek ezekkel az elesettekkel…” – ilyeneket ír a leveleiben. Különösen egy ausztráliai tanítónővel vált sűrűn levelet, az illető elküldte a fényképét: sovány, szeplős nő, tarka selyemruhában guggol a kutyái között, átfogja a nyakukat, így nevet bele boldogan a lencsébe. „Ön az én lelki barátom…” – ezt írta a kép hátára a sovány tanítónő.

Bizonyos időközökben a férfi címére pénzküldemények érkeznek: font, márka, dollár, schilling vagy frank, nem nagy összegek, de szépecskék.

Ám legalább ilyen fontosak az elismerő sorok. Élvezi a dicsérő szavakat, büszke, amikor a gépies munka ellenére a fordítóirodákban felpillantanak rá ilyen mondatok olvastán „Az ön jótéteményei… Ön nemes lelkű, s mi a kiszolgáltatottak nevében köszönjük az ön karitatív cselekedeteit… Büszkék lehetnek önre a hazájában…” És így tovább.

Ezeket felolvassa a kutyáinak is.

– A pénz a tiétek – mondja nekik –, az elismerés az enyém. Azelőtt senki sem ismert, pedig jól végeztem a dolgomat. De most az egész világgal tartom a kapcsolatot, becsülnek, csodálnak…

Csak azok a feliratok! Csak azok nyugtalanítják.

Sétáltatja a kutyáit a reggeli utcán. – Ez is, azokkal a dögökkel!… – Eltűri a bántást, a falkával érez, maga is kutyaforma immár. Rója velük az utcákat béketűrőn.

És akkor megint meglát egy friss feliratot. Tegnap még nem volt itt, az éjjel szórhatták az árkád műkő lapjaira. Egészen közel ahhoz a házhoz, ahol lakik. „SOK A KUTYAPISZOK!…”

Talán már az ő kapujukra is felírták?!

Mintha krétakereszttel jelölték volna meg a hátát, megtorpan, körülnéz, szinte vakkant, mordul – védekezik.

– De hát ki gondozná őket?! Ki törődne velük?! Én ezen nem keresek semmit! Semmit! Csak kötelességből!… Szeretetből!…

Kutyái közrefogják, vészjóslóan morognak; a férfi üvölt, hadonászik, rátekerednek a pórázok; a járókelők döbbenten megállnak.

– Hagyjam őket cserben? Nem hagyhatom! Én most már nem hagyhatom!…

– Mit kiabál? – kérdi egy nagyothalló, szürke úr. – Mi baja?

De senki sem méltatja válaszra. Csak bámulják a férfit megrendülten.

Farsangidő

Vasárnap este hét óra felé csendesek a belvárosi utcák. Meg lehet állni a kirakatoknál nézelődni; a Duna felől ugyan hideg légáramlatok jönnek, de azért enyhe az idő, kegyes a tél, csaknem tavaszias a január vége. Pest legrégibb negyede fényes; a fényes kirakatokban fényes áruk: drága női ruhák, gyönyörűséges holmik pompás kelmékből; zöld és fekete bársonyok, katonakabát-utánzatok hölgyeknek – császári és cári divatokat idéző formák és színek –, selymek és brokátok és persze díszítésnek cilinderek, álarcok, legyezők, lornyonok. Farsangi hangulat. Ragyogó, kristálycsilláros, tükörsima padlatú báltermekbe való öltözékek.

Vajon megveszik ezeket a ruhákat?

Bálok ugyan vannak, de kinek az erszénye bírja? Ki tud vásárolni nyolc-kilencezerért egy kis alkalmi ruhácskát, hétezer-valamennyiért csizmácskát, kétezerért fehérneműcskét? Ki veszi meg ezeket, melyik férj, mely gavallér vagy dáma? Vajon egy tanárnő, szövőnő, gépírónő, postáskisasszony, mérnök – vagy orvosasszony(!), újságírónő, kiszolgálónő (etc.) megveheti-e? Gondol-e ilyen pompázatos ruhakölteményekre, amikor napi bevásárlását végzi a közértben? Ahová gyomorremegéssel lép be, hogy azt a néhány cikket, amit kosarába rak a polcokról – ebédre- és vacsoráravalót az öt-hat tagú családnak –, a nála lévő ötszáz forintból ki tudja-e fizetni a kasszánál. Nem kell-e valamit visszatenni a gondolára? S vehet-e felvágottat is a pultnál? Ilyenkor megfordul-e a fejében, hogy farsang van, bálok ideje, kellene egy estélyi ruha. (Még ez is, lám, nincs elég gondja enélkül is?)

A kirakatok mindazonáltal szépek, bámulatosak, képzelgésre csábítók egy gazdag világról, amelyben már csak kedvtelésből, játékból is ilyen szemkápráztató jelmezekbe öltöznek a fiatal lányok, érett asszonyok, korosodó hölgyek, mert várják őket vígságos, táncos esték vagy a szalonokban a derék, szmokingos férfiak (mert szmoking is van a kirakatokban, hogy el ne felejtsem, a férfidivat sem marad el, költekezhetünk mi is, adhatunk magunkra!). A januári, langyos téli estében jó álmodozni a kivilágított portálok előtt. Nem is bánnám, ha ilyen lenne az élet: előkelő estélyek, konyakozások kék szivarfüstben a mély bőrfotelokba süppedve; kaviár, francia pezsgő; lobogó fahasábok a kandallóban, kinn farsangi derű, álorcások víg csapatai a korzón, jólét, gondtalanság. De, sajnos, a fénykörökből kilépve oda a varázslat. A látvány csak mesebeli; olyanok ezek a kirakatok, mint az andalító bécsi operettek, melyek ügyesen elhitették a publikummal, hogy az élet végül is csupa dal és tánc. Hogy a konfliskocsis éppen olyan elégedett a sorsával, mint az orfeumokban mulató gróf. Hogy az utca népe ugyanazt az édes-bús, aranyos életet éli, mint a felsőbb körökbe tartozó urak és pénzmágnások. (Hát, istenem, kit ide, kit oda vetett sorsa!) Ezt érzem itt, a valutaboltok, autószalonok, butikok előtt: nincs fedezete ennek a csillogásnak. Ahogy az operettek meséi mögött sincs valódi társadalmi háttér.

De andalodjunk csak tovább. Nézzük a hófehér Mercedest, a meggyszínű Peugeot-t, a Galamb utcai üzlet üvegtáblái mögött diszkréten várakozó kocsikat. Ott van mindnek az ára dollárban számítva, gondolom, ha leteszem az összeget a pultra, vihetem az autót. Odább az újjászületett épületek bronzkapui, a titokzatos drinkbárok (open) egy turistaút képzetét keltik, mintha egy nyugati városkában sétálnánk (mondjuk, egy burgenlandi nagyközségben). Kellemes kirándulás útlevél és más fáradság nélkül.

Szemben a köznapi forgalommal, a Belváros vasárnap este szinte kihalt. Leginkább fiatalokat látni, csoportokba verődve hangoskodnak a Taverna gyorsétkezője előtt, járnak-kelnek a Váci utca hosszán, széltiben elfoglalják az utat. A lányok rongyokat utánzó slafrokokban, bő, piszkosnak tűnő klepetusokban, kenőcsökkel összetapasztott hajtincseikben színes pántlikákkal. Cipőjük ormótlan, széttaposott, mintha kukákból előhalászott göncöket vettek volna magukra. Csakhogy az értő szem felfedezi: ezrekbe kerülő butikholmik. A fogyasztói társadalom kereskedői rájöttek Amerika után itt is, hogy a fiatalokat kell öltöztetni, tömegesen csakis nekik lehet eladni vackokat, a csemeték kikönyörgik szüleik zsebéből a pénzt, vagy a haza nem adott keresetüket költik bóvlikra. Ott van hát a kétféle divat a mívesen-művesen szép Belvárosban, a két szélsőség: az elegancia és a topi. Utóbbi némileg valóságosabb, noha ez is jelmez. Csinos, szép lánykák bájai tűnnek el a cuccokban, s a csitrik rozzant bábukká, csúf boszorkajelöltekké válnak; csücsöri szájuk feketébe hajló mélylila a rúzstól, arcukon, szemük körül bohócos a festés. A fiúk pedig felnyírt tengerészgyalogos-, tankista-, gárdaújonc-frizuráikkal, rövid, derék fölötti dzsekijeikkel, azelőtt csak idióta gyermeken látott, bokáig érő, kurta csőnadrágjaikban, katonaságtól levetett surranóikban (bokapántos bakancs) megannyi önkéntes military – dzsungelharcos, kommandós –, némelyiken mindenféle, szegekkel kivert bőrszíj is laffog; kitűzőikkel – kedvenc popénekeseik képével –, fülbevalóikkal méltó partnereik a kis csajoknak.

Ők lepik el az utcát, a cityt a Bravóból, ebből a német nyelvű slágerlapból másolt öltözékeikben, és a videoklipek figuráinak modorát, a horrorfilmek hőseinek gesztusait utánozzák. Színjátszásuk ártatlannak tűnik, de néha valódi „keménységbe” vált át. Ott mennek előttem hatan-nyolcan, lányok, fiúk, csatárláncban cserkészik be az utcát. Van a járásukban valami vészjósló; s valóban harcra szántak; úgy látszik, kerestek valakit, mert most meglátnak egy hozzájuk hasonló vézna fickót, szökni próbál előlük a szerencsétlen, de utánaerednek, bekerítik, egyikük elkapja, csattannak az ökölcsapások; a vézna meggörnyed a gyomorszájas ütéstől, támadója orrba rúgja mérföldes bakancsával. A banda ugrásra kész. A lányok, mint az amerikai musicalekben, testükkel szorítják vissza, maguk mögé partnereiket, hogy acsargásukat fékezzék, irtóznak, de azért bámulják a párharcot. A véznának vérzik az arca, csak a tenyerével jelzi, hogy megadja magát. Szabadulhat, de hergelődve, éles, vad, parancsoló szavakat hallatva keringenek körülötte, félő, hogy újból csattannak az öklök, annyira tombol bennük az agresszivitás. Agresszív az öltözködésük, a viselkedésük, agresszivitás van a durva beszédükben, a járásukban. Lassan mégiscsak elül a harc hulláma, lomhán, mint egy portyázó őrs, mennek tovább. Talán benéznek egy diszkóba, talán videózni mennek, s elmerülnek egy véres, felkavaró sztoriban, vagy egy füstös helyiségbe zsúfolódva magnóikat bömböltetve élvezik valamelyik együttes műsorát. A Belváros nekik csupán díszlet. Kell a fényes, drága kirakatok háttere ahhoz a képzelt világhoz, amiben George Michellel, Don Johnsonnal, a Depeche Mode-dal, Eddy Murphyvel, Michael Jacksonnal, Mandy Smithszel és a többiekkel élnek jelmezeikben és álarcaikban, melyektől idegenségük megőrzését remélik, mint farsangoló a maszkabálban.

Üveggyűjtők

Hajnal felé fekete madarakkal álmodott, gyermekkora kertjében röpdösték körül, csapzottak voltak és némák, bár csőrükkel vagdalkoztak a földre szállván. Hessegette őket, de nem félt. Már álmaiban sem fél régóta, pedig egyedül volt, egyedül élt a második emeleti lakásban, magányos asszony, öregedőn. Amikor felnyitotta a szemét, soha nem töprengett el az álmok jelentésein. Nem félt sem éjjel, sem nappal, megpróbált okosan élni, beletörődőn, hogy feleslegesen ne eméssze magát. Négy éve hagyta abba a munkát, egy ideig még nyugdíjasan is vállalt gépelést, hiszen gépelt és gépelt évtizedeken át, szűk, dohányfüstös, kávéillatú irodákban a kereskedelmi érettségije óta; közben férjhez ment, gyerekeket szült és nevelt fel, kiházasította a lányát, útra bocsátotta a fiát, ápolta betegedő férjét, aztán eltemette; ült és gépelt jókedvűen udvarolgató férfiak, csevegő kolléganők között, s kiszolgált szelíd és haragos főnököket. Mostanában ujjaiba fészkelt a köszvény, félre kellett tenni az írógépet, azóta megpróbálja beosztani a nyugdíját. A lakást kisebbre cserélte, hogy juttasson valamit a gyerekeinek. De a fia otthagyta a megszerzett garzont az első feleségének, most albérletben él, tetemes összegeket fizet ki, nem tudja az anyját segíteni. Tanár. Órákat ad; néha telefonál: – Jól vagy, anya? Ugye, jól vagy! – Jól. – Jól, jól, jól, mit is mondana? A lányáéknak ott vannak az ikrek. – Jaj, anyukám, el sem tudod képzelni, mennyi megy el kosztra, ruházatra havonta! A gyerekek nyaggatnak, hogy az osztályban a többieknek már mindenük van, videó, kerékpár. El kell utaznunk valahová, az is nagy kiadás, de ez már szégyen, ezeket még tényleg nem vittük el a tengerhez vagy a hegyekbe, síelni… – Mit tanácsolsz, mit vegyek a születésnapjukra? – Anyukám, mágneslemezt a floppyhoz! – Mihez? – Tudod, a számítógépükhöz van az a masina! – Aha, gondoltam, egy százast… – Százast? A legolcsóbb lemez darabja száznegyven. És neki egy tízes csomag semmi! – Ó, úgy érted, hogy ezernégyszázért?!…

Egy ideje megpróbálta eladogatni a megmaradt holmikat. A kínaezüst likőrkészletet. Két kristályvázát is elvitt a bizományiba. De a gyerekei rászóltak, hogy ne herdálja el az unokák örökségét. Könyveket cipelt az antikváriumba. Néhány forint, az is valami. De a lányának nem panaszkodott. – Miben segítsünk, anyukám? – Semmiben, drágám, mindenem megvan! – Persze, hiszen egyedül élsz!…

A hajnali álma, a fekete madarak csapdosásának különös látványa még reggelizés közben is eszébe jutott. Teát melegített, az este forraltat langyította meg, kenyeret pirított a gázrezsón, s azon kapta magát, hogy felidézi annak a régi kertnek minden zugát: a mézgás törzsű, féloldalas koronájú szilvafát, a dáliákat, a gömbölyűre nyírt bukszusokat, a veteményest, a kerítés dróthálójára felkapaszkodó hajnalkaindákat. Mintha ott lett volna ismét, annyira elevenen támadt fel az a kert, elgyöngült, fájt a kép valóságossága.

A tea felpezsdítette; hideg volt a kora tavaszi reggel, s ő már hetek óta abbahagyta a fűtést. Vastag szoknyába bújt, két harisnyát is húzott a lábára, gondosan bebugyolálta a derekát. Leakasztotta a konyhai fogasról a bő vászonszatyrot, a szobában előkereste a pénztárcáját: még két fémhúszas, némi apró meg egy ötvenes volt benne, pedig még nem ért véget a hónap.

„Nem, nem, drágám, mindenem megvan”…

Indulás előtt elbátortalanodott, de aztán elforgatta a kulcsot a zárban. Csend volt, kora reggeli csend, szombati nyugalom. Ezt kívánta. A néptelen lépcsőházat, az üres utcát. Gyalog ment le a várhegyi lépcsőkön; macskák bámulták meg a házfalak tövéből; a bokrok ágain zöldellő rügyek, a pirosló hajtások meg a Vérmező ligetéből a madarak csivitelései kissé megnyugtatták; mintha csak sétára indult volna. De amint leért a forgalmas útra, újra elfogta az izgalom, vajon sikerül-e?

Az üveggyűjtő konténer egy hirdetőoszlop mellett állt, a járdán parkoló autók is eltakarták valamelyest. Ennek megörült, mert az este, amikor még egyszer terepszemlét tartott, csak az oszlop védelmében bízhatott. Le-fel járkált, néhányszor megkerülte a helyet, hogy erőt gyűjtsön, s leküzdje lámpalázát. Végre elszánta magát. A konténerben elég magasan álltak az üvegek, ha benyúlt könyékig a kerek nyíláson, elérte a palackokat. Szívdobogva szedegette ki a nagyobbakat, a lopás bűntudatával, bár igazából nem is tudta, miféle üvegek ezek, pénzt érők-e vagy csak kidobásra ítéltek. Mégis leste, nem látja-e valaki. Megizzadt a tenyere; némely üveg hangos csendüléssel hullott vissza a fémtartályba, de ő, mint valami zsákmányt halászó ragadozó, a karját újra és újra a kerek nyíláson benyújtva, mohón kutatott préda után.

Hirtelen megérzett egy reá szegeződő tekintetet. Rémülten megfordult. Piszkos ábrázatú, rongyokba öltözött, vászonnadrágja szárát szétfoszló hótaposó csizmájába gyűrt, ráncos képű, borostás férfi nézett vele farkasszemet. Az alak csámcsogott, torz pofákat vágott, száraz, mocsoktól fényes kezét szája elé kapva vigyorgott, majd haragos arcot öltve a tömött szatyorra mutatott.

– Rendben van, mami, de fizet nekem egy felest. Ha már elcsórja az üvegeimet, fizet! Egy feles, és kész!…

Lassan értette meg az asszony, hogy miről is van szó, a rémület megdermesztette. A figura mögött feltűnt egy másik is, varas-sebes homlokú, véreres szemű meg egy harmadik is, egy gumiarcú, bűzlő, hörögve beszélő. Álltak, és nézték az asszonyt, mint holmi gödrökből előmászott lények. Néztek és vártak. Az asszonynak eszébe jutott, hogy látott már ilyeneket a metróaluljárókban késő este, amikor befészkelik magukat a használhatatlan, megrongált, kagyló nélküli telefonok fülkéibe, vagy végigfekszenek a földalatti-állomások melegében a műanyag padokon; viszolyogva és szánakozva nézte őket mindig; látott ilyen alakokat az üvegvisszaváltók pultjai előtt: guberálnak – mint most ő! –, aztán beváltják a palackokat néhány forintért, hogy legyen pénzük italra.

– Na, mami! Egy felest nekem… meg a haveroknak. Csak ennyit. És elengedjük…

– Nem! – mondta ijedten. – Nem, nem! Vigye! Vigyék!… – Hátrált, menekült, odahagyva nekik a palackokkal telerakott vászonszatyrot.

– Hé, mami, hát nem tart velünk? – A torz arcú rekedtes nevetése kísérte. Szaladt, futott a sarokig, hogy eltűnjön előlük, félt; most hirtelen félni kezdett, könnyek gyűltek a szemébe; szaladt, és csapdosott maga körül hessegetőn, mint álmában, amikor a fekete, nagy madarakat űzte el a feje fölül. A kertet látta megint élesen, mintha oda menekülhetne, abba a gyerekkori kertbe a szégyen elől.

– Semmi baj – mondta délfelé mégis a telefonba a lányának, amikor az szokása szerint felcsengette érdeklődve. – Semmi, de semmi baj, drágám…

Nyári képeslapok

A finnek a hosszú tél után örülnek a nyárnak. Élvezik a világosságot, a meleget, a júniusban virágzó orgona illatát, a nyírfák üde zöldjét a fenyők mélyzöld karéjában, a fehér éjszakában a tavak csillogását. Szent Iván napja van, a Juhannus-ünnep.

G.-vel Lahtiból, a nemzetközi írótalálkozóról utazunk Helsinkibe. Péntek van, június 21-e, a léghűtéses buszban is rekkenő hőség. A szemközti forgalom óriási, autó autót követ, mindenki vidékre igyekszik, ott látványosabb, érdekesebb a ma esti vigalom; a tánc, a tűzugratás. Mire a fővárosba érünk – dél körül –, már üresek az utcák, a boltok is bezártak, csupán egynéhány élelmiszerüzlet és áruház tart nyitva egyig, fél kettőig. Melegen süt a nap, a fényben a kihalt negyedek az Antonioni-filmek néptelen városrészeit idézik.

De estére mégis sokan előkerülnek. A Seurasaarin tömegek verődnek össze; rendőrök irányítják a forgalmat, hatalmas emberáradat özönlik át a hídon a skanzenszigetre. Az utak menti pavilonokban ételt, italt árulnak; habzik a jó, kesernyés sör; pálinkát nem mérnek, de a férfiak, a fiatalok mégis üvegből nyakalják a fák alatt; emelkedik a hangulat, jókedv, derű, nótázás tölti be a ligetet. Itt-ott faházak, haranglábak, parasztudvarok; az ország minden tájáról ide, a skanzenba telepített épületek közt kavarog a nép. A vízparton már meggyújtották a máglyákat, hatalmas lánggal lobognak az égre. Mindenki ámulattal nézi a Juhannus-valkeát – az ünnepi tüzek lángnyelveit. Motorcsónakok köröznek a sziget közelében; Helsinkit süti a késő esti nap. Egy tisztáson zene szól, népviseletbe öltözöttek járják a régi táncokat. Nemrég zápor vert végig a városon, de a finnek legyintettek, majd eláll, az ünnepet sohasem mossa el az eső. Igazuk lett; csak az ösvények sárosak, lehűlt a levegő, szél lengedez a tenger felől, viszi, hegyezi a máglyák lángjait.

Késő éjszakáig bolyongunk. Éjszakáig? Hajnali háromkor a kikötőben baktatunk; G. barátom sem akar lefeküdni, mutogatom neki a várost az immár népesebb éjidőn. A parkokban, az utcákon, a járdák szélén barátságos – barátkozó – emberek. Fiatalok táncolnak magnózenére; punkok vonulnak maskarásan; fények lobbannak az öböl felett a hajókról. Az utcai árusoknál még lehet kapni szendvicset, tejet; most zárnak a diszkók, a mulatók. Járom G.-vel a várost, huszonhárom évvel ezelőtt láttam Helsinkit először, s azonnal beleszerettem; jártam már azóta itt, de most megint érezni akartam azt a hajdani rajongást; keresem az ismerős utcákat; felfedezek egy kikötői részletet, egy teret, ezekre a mindenütt előbukkanó gránitsziklákra is jól emlékszem; a hotel is nagyon otthonos, a Torni Szálló melletti sörbárban barátságos a szőke pincérlány – de még többet akarok, valami tökéletes pillanatot, valami harmóniát. S akkor ott, a kikötőben egyszer csak egy társaság halad el mellettünk, nők, férfiak vegyest, a hajóvendéglőből jönnek talán, felénk intenek, s mi visszaintünk vígan. Távolodnak; de aztán kopogós, sietős, szaladó lépteket hallunk magunk mögött – az egyik nő fut utánunk kitárt karral, csillogó szemmel, mint aki elfelejtett búcsúzkodni. S amint odaér, a nyakunkba ugrik, megcsókol minket, s mi ugyanolyan önfeledten, boldogan megcsókoljuk őt. – Kiitos! – mondja ragyogó arccal –, paljon kiitoksia! – Még egy csók s még egy, aztán máris rohan vissza a barátaihoz. Integetünk utána elbűvölve, amíg csak el nem tűnik a fehér éjszakában.

Ki volt? S miért köszönte meg az ölelést és a baráti csókot? Az arcára sem emlékszem már. Csak a karjára, ahogy átfogott, ahogy egymáshoz értünk ott, Juhannus éjjelén, abban az északi városban, az emberi szeretetpályák ritka találkozásainak egyik pillanatában.

Tegnap még Helsinki, ma pedig Moszkva. Borisz, a kísérőnk kérdi, mi legyen a program a repülő indulásáig; nincs sok idő, legjobb lesz, ha kihajtatunk Seremetyevóra. De talán megnézhetnénk néhány kolostort. A folyó partján akad egynéhány; valamikor a várost védték ezek az erődítmények.

Vasárnap van, derű, napfény. Kolomenszk. A legszebb kolostorok egyike; a Moszkva-folyóra néző tornyának eklektikussága lenyűgöző. G. barátom azt mondja, olyan ez a sok, játékos forma, mintha az építész nem tudott volna betelni a formák változatosságaival.

Elöl, a templomban istentisztelet. Jönnek-mennek a népek; nénék pusmognak az előtérben, cédulácskákat írnak, talán kérelmek imára, könyörgésre, ki tudja? Egy pult mögött fejkendős, sekrestyésforma asszony adminisztrálja a cetliket. Odább más hívek hosszú, türelmes sorban ceruzavékony gyertyákra várakoznak, kopejkáikat szorongatva. Bentről száll a gyönyörű ének, bariton, betölti az ódon teret. Pompázatos öltözékben, fején aranykoronával a pap. Mindenütt jövés-menés; az oldalhajóban felravatolozott férfi, borostás arca viaszsárga, beesett homlokán tenyérnyi szalag. Nők hajladoznak fölötte némán, virágokat helyeznek el egyszerű szürke ruhába öltöztetett tetemén. Senki sem törődik velünk, nem is figyelnek ránk, ahogy ott nézelődünk köztük, meglesve áhítatukat, halottjukat, imacéduláikat, meggyújtott kis gyertyáikat, sűrű keresztvetéseiket. A pap aranyos ruhája beleolvad az ikonosztáz ragyogásába. Egy óra múlva a repülőtéren kell lennünk, az új, csupaüveg-beton épületben, át kell esnünk a vám- és útlevélvizsgálaton, csomagjainkat modern átvilágító masinák nézik át; a gép tizenegyezer méter magasan, óránként kilencszázhatvan kilométeres sebességgel száll majd városok, falvak, erdők, folyók, hegyláncok felett, hogy két óra múlva Budapestre érjünk… A kolostor környéki szabadtéri múzeumban megnézzük Nagy Péter cár felállított házát, hogy aztán máris ezer kilométereket és évszázadokat utazzunk az időben…

A Gorkij utca sarkán, közel a volt Művész Színházhoz, csoportosulás. Cseresznyét árulnak ládákból, most érkezett az áru Bulgáriából. Az emberek türelmesen várnak itt is, utat engednek a Volgának, aztán visszaállnak a helyükre. Mielőtt a repülőtérre mennénk, még meg akarom mutatni G.-nek Csehov színházát. Nincs szerencsénk, tatarozzák, a homlokzatán a sirályt sem látni. De azért megilletődve nézegetjük a felállványozott épületet. Itt járt Ő, itt játszották a darabjait, itt hangzottak el mondatai, a művek végén felcsendülő remény-szavak: „…meglátjuk az eget, és látjuk, hogy minden földi rossz, minden szenvedésünk elmerül az irgalomba, amely betölti az egész világot…”

Menjünk, figyelmeztet Borisz, ki kell érnünk Seremetyevóra.

Elhajtunk a cseresznyére várakozó vasárnapi emberek között, ki, a széles Gorkij utcára.

A drága Csehov, mondom. Robog velünk a Volga.

A kozmosz lakói

Már kora reggel felzaklat a rádió. A bemondó is felháborodott hangon közli, hogy egy személyautó, feltehetően megleckéztetésből, mert előzőleg közlekedési párviadalt vívtak a forgalmi sávban, leszorította „ellenfelét”, egy segédmotorost, aki a mögöttük jövő teherautó alá került. A „viador” persze megszökött. Egy ilyen hír után már logikusan következnek a még nagyobb gazemberségek: a külpolitikai események. Merényletek, mészárlások, háborúk… Vad, pusztító indulatok kísértenek mindenünnen. Messzi, évtizedes élményeinkből is.

Nem lesz csillagközi háború – mondta megnyugtatólag a múltkor este a tévében sugárzott filmsorozatának egyik adásában Carl Sagan, miközben lenyűgöző otthonossággal a galaxisok közé kalauzolt minket, hajtva a kíváncsiságtól, hogy vajon van-e, lehet-e más bolygókon is értelmes élet. Az amerikai magazinok már régóta közlik „hiteles” szemtanúk történeteit a megjelent űrlényekről, az égbolton átsuhanó csészealjakról, éjszaka hazatérő házaspárokhoz tiszta angolsággal szóló, messzi üzeneteket hozó vagy információkat gyűjtő fénygömbök utasairól. Carl Sagan szerint ezek a fantázia szüleményei, de mégsem csupán megmosolyogni való híresztelések. Mert elképzelhető, hogy más naprendszerekből jelek, látogatók érkezzenek a Földre. Feltéve, ha van vagy lehet másutt is a mienkhez hasonló élet. Ott, a szemünk láttára végzett számításokat, hogy kirajzolódhassanak a valószínűség határai. Nem hóbortból. A földi tudomány ugyanis nem vár ölbe tett kézzel. Bár a tudósok nem látják bizonyítottnak, hogy bárki is találkozott volna Földön túli lényekkel, de azért a filmen is megcsodálhattunk egy óriás méretű rádióteleszkópot, amely jeleket sugároz az űrbe, onnan pedig mindenre felkészülten híradást vár. Az égi jelek egyszer meg is érkezhetnek!

Hanem évekkel ezelőtt azt olvastam, hogy Marylandben összeültek az asztrológusok, fizikusok, matematikusok, geológusok, biológusok és űrszakértők kutatásaik végeredményét kijelenteni, miszerint a világegyetemben másutt nincsenek értelmes élőlények. Ha lennének, akkor az elmúlt harmincmillió év alatt már jelentkeztek volna. „Ne várjunk Marslakókat!” – szögezték le magabiztosan. Nyugodjunk bele, hogy magunk vagyunk a világban. Egyedül, mint sötét szobában a riadozó gyermek. Az űr vak és süket. Az űr néma.

Amikor ezt olvastam, a hátamon futkosott a hideg. A hirtelen arcomba vágott társtalanság megdöbbentett. Micsoda árvaság! Elképzeltem magunkat ennek a csepp golyóbisnak a hátán a végtelen-végtelen-végtelenben! De aztán máshogyan kezdtem nézni a dolgot. Hiszen ha így állunk, akkor korlátlan gazdák vagyunk! A Földön kívül mienk az egész csillagos ég, a fény meg a sötét birodalma, a feneketlen űr, a galaxisok sokasága. A tér és az idő! Ha ezt tudatosítjuk magunkban, gondoltam, egyszeriben más mértékkel mérünk földi ügyeinkben. Nevetségessé válik a „provinciális” torzsalkodás, társtalanságunkban, egyedülvalóságunkban eltörpül minden oka gyűlölködéseinknek, vitáinknak, civódásainknak. Csak mi vagyunk élők, mi, emberek ebben a felmérhetetlen mindenségben. Egymásra utaltan, a kozmosz szeszélyeinek kitéve, segítséget soha, sehonnan – csakis embertársainktól remélve.

A film okosan csevegő Carl Saganja azonban talán nem hallott erről a marylandi konferenciáról, vagy nem tartja elfogadhatónak az ottani professzorok vélekedését. Ő ugyanis másféle okra vezeti vissza a jelentkezések eddigi elmaradását. Képzeljük csak el, mondta, milyen rövidke idő is az, ami alatt technikai civilizációnk a mai fejlett állapotába jutott. Száz év? Valószínű-e, hogy egy esetleges másik civilizáció is éppen ilyen ritmusban fejlődött? Aligha. Pedig csak hasonló felkészültség birtokában teremthet velünk kapcsolatot bárki is. A legkisebb fáziseltolódás is jelentős időveszteség, és hiábavaló lesz minden kommunikációs igyekezet. De – tette hozzá – azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy vajon megmarad-e, megmaradhat-e az a civilizáció, amelyik a fejlődés legfelsőbb fokára jutott, amikor is már képes lenne társak után kutatni az űrben. Nem törvényszerű, hogy elpusztuljon? Hogy elpusztítsa önmagát?!

Ez aztán mellbevágóbb, mint a marylandiek kijelentése!

Carl Sagant bizonyára földi tapasztalatok késztették a kegyetlen kérdésre. Való igaz, a legmerészebb képzeletet is felülmúló, csodálatos technikai civilizációnkat alig győzzük féken tartani: a nukleáris háború veszélye, az öngyilkos környezetszennyezés, a felszabadított vegyi anyagok hatása kétségessé teheti nemcsak az élőlények, hanem az egész glóbusz jövőjét is. A fejlődés szükségszerű, de a belőle származó tragédia is az? Amikor a tévét néztem, magamban szemrehányást tettem Carl Sagannak. Bízni kell! De aztán esti olvasmányom keserűvé és kételkedővé tett. Mert nemcsak a tudomány felszabadította pusztító erőket nehéz megzabolázni. Az emberi indulatokat is. Márpedig azokat sokkal nehezebb.

A könyv, amit kézbe vettem, Szita Szabolcs munkája: Holocaust az Alpok előtt. Tavaly jelent meg, de csak később jutottam hozzá. Az elszabadult pokol, a gyalázatos embertelenség dokumentuma a nyugat-magyarországi deportáltak sorsáról, az utolsó háborús esztendőről. Személyes élményeimet élesztgeti, jóllehet, negyven éve, amióta ott, az osztrák határ közelében magam is szemtanúja voltam a rémségeknek, azok soha el nem múlnak belőlem. Éppen a Radnóti Miklósról szóló részt olvastam. A járni már nem tudó, beteg, agyonkínzott munkaszolgálatos költőt végre az erőltetett menetből szekérre teszik. „Világosszürke zakó, bricsesznadrág és viharkabát van rajta.” (A viharkabát, aminek a zsebében lapul a versekkel – az eclogákkal, razglednicákkal teleírt – notesz!) A beteg foglyokkal teli két szekér Győrben lemarad a Fussmarschtól. A kísérő altiszt kórházban hagyná a munkaszolgálatosokat, de sehol sincs hely, kihajtanak a bécsi út felé, át a Rábcán, Abda község alá. Az ártéren néhány emberroncsot leparancsolnak a szekerekről gödröt ásni. Felettük a szürke, novemberi ég. Csend. A lovak a gátoldalban legelnek. Délutánra kész a sír. „Leszállni! – A magatehetetleneket társaik támogatják le a töltés oldalán.” Köztük a költő. Tarkólövés. – Így végzed hát te is… „A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belökik, úgy lőnek rájuk. Huszonegy ember.” Kőszegi Ábel nyomán idézi Szita Szabolcs.

A könyvespolcomon ott a Bori notesz hasonmás kiadása. Az exhumáláskor találták Radnóti zsebében. Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál.

A század. A halálba hajszoltak százada – és a XX.

Forgat-e majd jobbat, szebbet – emberibb XXI.-et hátán a Föld? Talán Carl Sagan sem tartja törvényszerűnek, hogy egy fejlett civilizáció okvetlenül elpusztítsa önmagát. Fegyvereivel – és gyűlölködéseivel.

Cigaretta-tárca

F. még sokáig restelkedve, a többiek előtt mentegetődzve vallotta be, hogy leszokott a dohányzásról. Némelyek csodálkoztak is, amikor F. a kínált cigarettát visszautasítva, szerény mosollyal megjegyezte, hogy ő már soha többé… – Soha többé?! – bámultak rá megütközve. – Hát nem tudom, képes lennék-e ilyesmire, hallja-e?! Hogy valamit soha többé, ha csak a sors nem kényszerítene rá, de még akkor sem igen nyugodnék bele, hiszen a soha többé józan fővel elképzelhetetlen, olyan, mint a halál… – F. csak mosolygott, ő ezt már nem látta ilyen tragikusan. Már nem. Na, igen, volt idő, amikor ő is kétségbeesett volna, ha arra kényszerül (vagy kényszerítik!), hogy valamiről lemondjon. Különösen egy szenvedélyről – és örökre! – Nem volt nehéz leszokni róla? – kérdezték részvéttel. – Hát… nem volt könnyű, sokáig kínzott a hiánya, minden mozdulatomban benne volt a vágy: érte nyúlni, rágyújtani. És ha valahonnan orromba csapott a füst… – Ó, pardon, akkor el is oltom – néztek F.-re tapintatosan. Hanem ő megnyugtatta őket: – Nem, nem, szívják csak nyugodtan a társaságomban, már nem érdekel, sőt arra sem emlékszem, mire volt jó, mi örömöt találtam benne! – Persze ez így nem volt igaz akkoriban. Még a kezdet kezdetére is emlékezett, az apja tárcájából csent Virginia illatára, az első szippantás izgalmára a fürdőszoba elreteszelt ajtaja mögött, a mélytüdőre szippantásra (meg a hirtelen támadt köhögési rohamra, ami majdnem árulója lett); a cimborákkal közös bagózásokra, amikor öten-hatan szívtak el egy cigarettát; a „lövöm a csikket” vagányos odamondására; később apja gesztusára: „Tizennyolc éves vagy, fiam, megkínállak a magaméból, parancsolj, gyújts rá!” Büszkévé tette a tudat, hogy immár ő is a szenvedélyesek táborába tartozik. Vált is belőle nagy dohányos; ujja sárga lett a nikotintól, öltönyeit átitatta a dohányillat, ahogy valamikori férfiőseinek a ruháit is; reggel első dolga volt rágyújtani, este lefekvés előtt még elszívott egyet, komótosan, hiszen látta eleget a férfiaktól, akiket valaha szeretett, tisztelt és becsült, hát meg is tanulta tőlük a módját. Néha azon kapta magát, hogy éppen úgy fújja ki a füstöt homlokráncolva, ahogy annak idején az apja, amikor egy-egy percre megpihen a nagy lótásban-futásban. F. arra is emlékezett, mekkora kincs lett a dohány a háborús években, sort kellett állni érte a trafikok vagy a falusi Hangya boltok előtt; a szép, eres dohánylevelekért jó pénzt kínáltak, és mit meg nem adtak – kenyeret, sót! – egy pakli Leventéért. F. maga is vadászott csikkekre, néha jókora végeket talált az utca porában, ha lemorzsolta róluk a papírt és a szenesedett szálakat, fél tucatból egy újat lehetett sodorni. De emlékezett a Modiano hülznikbe töltött szőke dohányszálakra is meg a háború utáni fajtákra, a mahorkára, a Lucky-Strike-ra, az illatosított Tulipánra, az 5 Éves Tervre, az erős Munkásra, a füstszűrős Fecskére, a nikotexekre, a külföldiekre, a Marlboróra, az elegáns Kentre, a könnyű Multifilterre… A kékes füstbodorra az asztal fölött. Idegenkedett a gondolattól, hogy mindezekről lemondjon. Pedig figyelmeztették az egészségét védő orvosok, hogy hagyja abba a dohányzást, ha jót akar. – De amikor nem tudok nélküle élni, nem tudok dolgozni, gondolkodni, diskurálni… – Dehogynem! – mondták azok, éppoly józan fővel, hideg mosollyal, ahogy mostanában már ő is tud beszélni erről a dologról. – Dehogynem tudsz nélküle élni! Meglátod, hogy tudsz! A saját érdekedben hagyj fel vele! A szenvedély – az ilyen káros szenvedély – csak ártalmas! Mi szükséged rá? Az életedet kockáztatod! Bizonyítsd be, milyen erős jellem vagy! Bárhogy kívánod is, ne gyújts rá! Ráadásul nem csak rólad van szó. A családodra is gondolj, nem pusztíthatod magad felelőtlenül!… Igaz, ami igaz, F. elgondolkodott ezen. Önmagát talán nem féltette – bár ki tudja? –, de a rafinált utalás a mások iránti felelősségére megingatták. Csakhogy képtelen volt az absztinenciára. Megpróbált fokozatosan leszokni, tíz-tizenkét cigarettát osztott be egy napra. Pipát vett, az nem olyan káros. Szivarra gyújtott, azt nem kell leszívni; az ember csak kipöfékeli a füstjét. De hiába. Egyrészt nehéz volt mértéket tartani, másrészt megmagyarázták neki, hogy a nikotin így is roncsol, az érrendszernek akár egyetlen cigaretta vagy egyetlen szippantás is árthat.

Felhagyott hát a méricskéléssel. Nem törődhetek állandóan a veszélyekkel – gondolta. – Élni akarom az életemet, nem kidekázni!

Hanem egy napon éppen egy szűk utcán akart áthajtani autójával, amikor szúrást érzett a mellében. Éppen csak átvillant az agyán, hogy ez valamiféle érgörcs, nem akart törődni vele, nagyokat lélegzett, s inkább a forgalmat figyelte – a kocsik cammogtak, elakadtak. De F. melléből nem állt ki a fájdalom, már légszomj is gyötörte, kiverte a hideg veríték. Letekerte az ablakot, rémülten igyekezett mélyeket szippantani…

Aznap döntött úgy, hogy megpróbálja…

Mert megijedt. Nem elhatározásról volt szó, hanem félelemről. Kívánta a cigarettát; a felbontott csomag még ott hevert a keze ügyében, a hamutartóban elnyomkodott csikkek is a folytatásra biztatták. De nem mert rágyújtani. Most már attól tartott, hogy valóban végzetes baj történhet.

Szenvedett. Szenvedett napokig, hetekig, hónapokig. Amikor riadalma lecsillapodott, a józanságára volt bízva. Szilárdan kitartott, bár nemegyszer már a kezében volt a cigaretta. – Csak ezt az egyet! – alkudozott önmagával. De szétmorzsolta markában a szivarkát. Tudta, ha ismét belekóstol, nincs megállás.

Akkor értette meg igazán, mit is jelent a soha többé!

Elborzadt. Elborzadt, mert ő maga döntött így, voltaképpen szabad akaratából. Lemondott valamiről végleg – félelemből. Ezért restelkedett, mentegetődzött még sokáig, ha megkínálták. Szégyellte gyávaságát. Mert gyávaságnak vélte maga is a bölcs megfontolást.

Hogy igazán védekezhessen, elültette magában a dohányzás elleni gyűlöletet. Leszólta a dohányzást. Ostobaságnak nevezte. Öngyilkosságnak.

Aztán ez is elmúlt. Ez a dac. Egyszerűen kiveszett belőle a szenvedély. Hideg fővel tudott beszélni róla. Elnézően, tárgyilagosan, érzelem nélkül.

Csak néha támadt benne nyugtalanság. Vajon igazi szenvedély volt-e az, amit így ennyire el lehetett hagyni? Mert ha igen, akkor, úgy látszik, félelemből bármely más szenvedélyemről is éppígy lemondanék – gondolta F. még hosszú évek múltán is, amikor felbukkant emlékezetében az absztinenciáját megelőző élete.

Könyv az űrben

Vannak könyvek, melyekről elolvasásuk után azonnal megfeledkezel, vannak, amelyek arra késztetnek, hogy másodszorra vagy harmadszorra is elővedd őket; és van ez a könyv, amit állandóan olvastam eddigi életem során a Földön és az Űrben. Megtanultam minden mondatát: amikor Havannában jártam, különösen azokat a helyeket kerestem fel, amelyek itt leírva állnak. Ez az én legbecsesebb tárgyam, és most hálával visszaadom önnek.

A szóban forgó könyv egy angol nyelvű kiadvány, a Penguin gondozásában megjelent Our Man in Havana. Szerzője Graham Greene. Aki pedig a mű belső borítójára ezeket a fenti sorokat írta, egy szovjet űrhajós, bizonyos Yorgi, „ami a George megfelelője az oroszban” – jegyzi meg a korosodó mester a vele beszélgető riporternőnek, ahogy az a The Sunday Telegraph hasábjain olvasható.

A Földön és az Űrben…

Hányszor teszik fel az ostobának tűnő, közhelyszámba menő kérdést az interjúk végén: „És ha egy lakatlan szigetre menne, melyik lenne az a könyv, amit okvetlen betenne útitáskájába?”

A válasz, noha legtöbbször frappáns, mindig kissé felelőtlen és fellengzős, ugyanis senki sem indul semmiféle lakatlan szigetre.

De asztronauták hosszú időre már igenis indultak az űrbe! Graham Greene a múlt év szeptemberében, amikor 1961 óta először ismét Moszkvában járt, mert meghívták a Szovjet írók Szövetségének közgyűlésére, egy űrhajóstól kapta ajándékba könyvének ronggyá olvasott példányát, amit azóta is különös szeretettel őriz antibes-i otthonában.

– Sajnos elcsúfítottam azzal, hogy összevissza ragasztottam a borítóját – panaszolja a lap munkatársának.

A férfi, aki a dedikációval ellátott példányt átnyújtotta az immár személyesen is megismert írónak, egyike azoknak, akik több mint öt hónapot töltöttek Föld körüli pályán. Három könyvet vihettek magukkal az útra, ő egyiknek a Greene-művet választotta. Nehéz megmondani, miért szeretünk egy könyvet, mindannyiunknak vannak kedvencei. A Havannai emberünk-et Yorgi űrhajós, úgy tetszik, már idelenn, a Földön is többször elolvasta, s éppen azért tette be a holmijai közé, mert kedvelte. Odafenn az űrben aztán mindennapi kenyere lett, s végül már betéve tudta minden sorát.

Számomra elképzelhetetlen, milyen lelkiállapotokba kerül az űrhajó kabinjában az ember. Nem tudom, mit jelent oly sokáig – öt hónapig! – távol lenni nemcsak az otthontól, a szülőföldtől, hanem a Földtől, ahol születtünk. Fogalmam sincs, hogy a gyönyörű és ugyanakkor megrendítő látványon túl – mi csak színes fotókról ismerjük az akvarellre emlékeztető képet: a sárgásbarna földrészek és mélykék tengerek foltjait –, nos, tehát ezen az álomszerű látványon túl, hogyan hat az emberre a bizonyosság: a Föld valóban gömbölyű, szabályos golyó, s úgy rajzolódik ki a végtelen vásznán, mint az éjszakai Hold; vagy mit jelent az a bizarr felismerés, hogy amit a kabin ablakából látni, a Glóbus éppen olyan, mint az otthoni, a negyvenes minyonégővel kivilágított földgömb a könyvszekrény tetején? Nem tudom, a csodálatos élménybe nem keveredik-e némi szorongás is, ha a repülő ember arra gondol, hogy csak műszerek, tévékamerák és képernyők, rádióhullámok köldökzsinórja köti össze az alant tarkálló anyafölddel? Az egyetlen hellyel a világon, ahol létezhet?

Persze kérdés: szorong-e, szoronghat-e egyáltalán egy űrhajós? Nem következtethetek a magam neuraszténiájából a kiválasztottak, a rendkívüli utazásra alkalmasak tűrőképességére. De azt kell hinnem, hogy mégicsak lehet bennük valamennyi állandó visszavágyódás arra a bolygóra, ami körül szabadon, a súlytalanság állapotában keringenek. És a technikai „köldökzsinórok” mellett éppen ezért lehet nagy szükségük odafenn egy másmilyenre is: egy könyvre, amelybe ott van egy maréknyi lenti élet, mint egy talizmánzacskóba varrt maréknyi föld.

Sohasem gondoltam át igazán, hogy mit is vihetnek magukkal a legszükségesebb felszerelések mellett a rakétával a kozmoszba kilőtt emberek. Könyvre, szépirodalmi műre éppenséggel nem gondoltam. Holmi kisebbrendűségi érzésből, ami az írót a gépek korszakában gyakran elfoghatja, fel sem tételeztem, hogy egy regénynek – urambocsá, talán még verseskönyvnek is! – helye lehet az űrhajóban.

A riporternő, aki meglátogatta Greene-t, azt írja, hogy a mester mint egy különös kincset tartja kezében a világűrt megjárt könyvet.

Greene ott ül egy kényelmes fotelban a zsúfolt, nem túl ízlésesen berendezett, modern, egyszobás, az antibes-i kikötőre néző lakásában, s keze a szamárfüles, szétmálló, szakadozott köteten pihen; elhiszem, hogy kedves neki ez a példány, ez a könyv, amely, lám, nemcsak képletesen, eljutott – ad astra – a csillagokig. És az űr csendjében egy másik ember agyába költözött minden sorával. Az űrhajós a legteljesebben birtokba vette ezt a regényt, annak a legutolsó betűjéig, olyannyira, hogy azt tartotta természetesnek, ha ő ajándékozza meg vele a szerzőt – vagy ahogy a dedikációjában írta: hálával visszaadja annak.

Mint sorsát bevégezte teremtményt a teremtőjének.

Micsoda olvasói gesztus. Ideális körforgás, minden könyvnek hasonló sorsot kívánhatunk, különösen ebben a mai világban, a XX. század végén, a XXI. század előestéjén, amikor a technikai civilizáció eluralkodik fölöttünk.

Az űrhajós esete megnyugtatott kissé.

Talán van rá remény, hogy a technokrácia korában is szükség lesz a költészetre.

Az irodalom talán megőrizheti egyenjogúságát.

Apáink, nagyapáink madárlátta kenyérrel kedveskedtek nekünk gyermekkorunkban. Mesebelien hangzott, elhittük mégis, mert a tarisznyában hazahozott kenyérdarab mintha valóban ízletesebbé vált volna attól, hogy megjárta erdőt-mezőt.

A madárlátta – űrlátta – könyv is jobb ízű: nagyobb becsületű lesz mindjárt, ha egy asztronauta zsákjából így előkerül.

Nem az üzleti sikerre gondolok, Greene nem is szorul efféle hírverésre, munkáit szétkapkodják mindenütt. Általában a könyv becséről van szó, amire az embernek, lám, Földön és Égen egyaránt szüksége van.

Élet a hóban

Már késő délután volt, harmadik napján a havas időnek. Autóbuszra vártunk a vidéki megállóban, a Duna fekete csíkja fölött, a fehér út partján. Mindenki topogott, fázott, csapdosta magát, az ujját huhogta, de az az idős úr, aki ott állt köztünk, alig moccant, türelmesen várakozott a kemény hidegben, télikabátja nyúlprém gallérját fel sem hajtotta a füléhez, állt, mint egy nyugalmazott tábornok, barna posztókalapban, bottal a kezében. Zúgolódtunk a kocsi késése miatt, egyesek szerint még csak most ment elébe a kotrógép, elakadhatott valahol, s talán csúszik a lejtő, homokot kell szórni a tükrös hóra. A folyón jégtáblák úsztak lomhán, torlódva, forogva az ár mozgása szerint. Sötétedett, s a sötéttel nőtt a hideg; az ember keze-lába majd lefagyott, de az öregúr csak néha mozdult, nem vett részt a morgolódásban, bár, láttam, figyelt minden szóra, s alig állta meg, hogy oda ne vessen egy-egy megjegyzést. Panaszkodott mindenki az állapotokra, hogy mennyire megbénította az életet a hirtelen ránk zúduló hófergeteg, történeteket meséltek kalandos munkába érkezésekről, vonatok késéséről, autók elakadásáról, utakon megfagyott szerencsétlenekről, behavazott falvakról, kihűlt lakásokról, mert a hidegben a gázszolgáltatás is akadozott, kiürült üzletekről, élelmiszerhiányról, sorban állásokról.

– Befuccsolt az élet! – mondta egy fiatalember. – Ekkora tél! Nem is emlékszem, hogy lett volna valaha is…

– Már hogyne lett volna – szólt akkor végre az idős úr. – Volt elég nagy hó negyvenben is meg negyvenkettőben… aztán negyvennégyről negyvenötre fordulóban. De mekkora hó volt! Háznyi torlaszokat fútt össze a szél, emlékszem én nagy telekre, amikor annyira befagyott a Duna, hogy át lehetett hajtani a jegén kocsival a szigetre. Ha tél van, hát legyen tél, számítani kell a hóra, nem csodálkozni rajta, hogy esik. Hó van, szél van, hideg van, fagy van – tél van! Fel kell készülni rá!

Nem bántóan beszélt, mégis a legtöbben elhúzódtak mellőle. Ott voltam a közelében, rám nézett, nekem folytatta:

– Nem mondom, hogy kellemes, de megijedni azért nem kell a téltől. Tudja, éppen Pesten voltam a fiaméknál, ott aludtam aznap, hát reggel az a nagy csend a havazásban! Se autóbusz dübörgése, se villamos zaja, se egy személykocsi búgása! Kinéztem az ablakon, és láttam, az emberek gyalog vágnak neki a havas utaknak, hogy munkába menjenek. Taposták a havat, komolyan mondom, öröm volt látni…

– Persze, a meleg szobából! -jegyezte meg egy férfi. Kucsmát viselt, dér lepte csüngő bajszát, kesztyűs kézzel cigarettázott. – Jó vicc! Még hogy öröm volt látni!

– Igen, kérem – mondta szelíden az öregember –, úgy van, öröm volt látni. Békességes kép volt, kérem szépen. A nagy csendben, a szép, havas, csendes reggelben a szapora léptű gyaloglók! A természet gondoskodott a környezetvédelemről: semmi benzingőz, semmi kipufogógáz, és ebben az egészséges, tiszta levegőben a gyaloglás! Elismerem, szokatlan volt, de csak azért, mert elkényelmesedtünk…

– Na, menjen már, papa! – szólt oda egy másik várakozó is, cingár alak, füles sapkában, vállszíjas táskával az oldalán. – Menjen már az ilyen dumával! Ki kényelmesedett el?! Ki ér rá elkényelmesedni?! Mindenki töri magát, egy nap alatt kétféle munkában is, hogy legyen pénze ehhez a dráguló élethez, hajnalban kelünk, este a tévéhíradóra érünk haza, ha nem később, hát ki tud így elkényelmesedni?!

– Bocsásson meg – hajolt meg feléje kissé az öregúr –, nem akarok én senkit megbántani, tudom, hogy mindenkinek hajszolt az élete, csupán arra utalok, kérem, hogy berendezkedtünk a technikai civilizációra, csakhogy a technikán sokszor kifog a természet. Gondoljanak csak az árvizekre, a földrengésekre, a tűzvészekre, a tűzhányók pusztításaira. De ne menjünk ilyen messzire! Emlékezzenek a jó néhány évvel ezelőtti New York-i áramszünetre. Micsoda katasztrófa érte a várost egy centrális üzemzavar miatt! Hogy mást ne mondjak, nem lehetett feljutni a felhőkarcolók emeleteire liftek nélkül, nem működtek a légkondicionáló berendezések, amelyek pedig szinte az életet biztosították korábban az örökösen zárt, mert nyithatatlan ablakok mögött, a mélyhűtőkben megromlott az étel, megszűnt minden közszolgáltatás, elszabadult a pokol, milliók rettegtek a sötétben, az egyik percről a másikra bizonytalanná vált helyzetben. Az ember, kérem, elszakadt a természettől, megszerkesztett magának egy művilágot, de ez a művilág bármelyik pillanatban csődöt mondhat, miként tapasztalhatjuk, kérem szépen…

Már megint csak nekem beszélt, mert a többiek legyintve elfordultak tőle. Egyre jobban sötétedett, a tiszta égen megjelentek az első csillagok, de a busz még mindig késett, a várakozókban nőttön-nőtt a türelmetlenség. Magam is szerettem volna már úton lenni, húsz kilométernyire volt a város, de most reménytelenül messze.

– Tudja – mondta az idős úr –, én itt éltem ezen a vidéken, orvos voltam, falusi orvos, nekem nem számított a tél. Motorral, gyalog vagy lovas szánnal jártam, áthajtottam a Duna jegén, ha a szigetre hívtak, térdig gázoltam a hóban, de a betegeket nem hagyhattam cserben. Tudom, ma is vannak hozzám hasonlók. Olvastam az újságban, hogy a hókotrók, a vasutasok, az egészségügyiek és mások mennyire helytálltak. Így is kell, az az ember dolga, hogy elvégezze a munkáját minden körülmények között. De a többség azt kérdi: minek? Minek törjem magam? Megéri? Mert legtöbben csak az anyagi hasznot lesik. Azért mondom, öröm volt látni, ahogy nekiindultak az emberek a járhatatlan utaknak azon a hófergeteges reggelen. Azok nem kérdezték, megéri-e. Meg azok sem, akik kinn dolgoztak az utakon, akik mentettek, szereltek, élelmiszert szállítottak. Azok nem a hasznot lesték… – Kicsit elgondolkodott, botjával a jeges havat böködte. – Alighanem a helyzet kényszeríti rá az embereket, hogy általában haszonlesők legyenek. Ha csak a vészterhes időkben van becsülete a helytállásnak, ha csak ilyenkor hárulhat rájuk a munkájuk teljes felelőssége, akkor mi más marad, mint az önző haszonlesés? Nagy bajok idején meghatódunk az áldozatosan, tisztességesen, önzetlenül elvégzett munkák hallatán. De az élet akkor van rendjén, ha mindez természetes, nem pedig szenzációs. Nekem itt nem mondta meg senki, hogy mit kell tennem, de nem is gátoltak meg semmiben, a magam gazdája voltam, rajtam volt minden felelősség, életek voltak rám bízva a szó szoros értelmében. Írhattak volna rólam minden héten egy szenzációs riportot… persze nem azért mondom, mintha erre vágytam volna. Eszemben sem volt. A hivatásomat akartam teljesíteni – és teljesítettem is, nem könnyen, és nemcsak a nagy havak meg a nagy fergetegek miatt nehezen, hanem sok akadékoskodó meg nemtörődöm felettesem miatt is, és sokszor én is belefáradtam, sokszor én is megkérdezhettem volna, megéri-e. De nem kérdeztem. Nem, soha nem kérdeztem, soha…

Állt ott, botjával a jeges hóban, állt a hidegben megedzetten, míg mi toporogtunk, egyre türelmetlenebbül toporogtunk a busz késése miatt.

A láncdohányos

Ülök az autóbuszban az ablaknál; néha kedvem támad nézelődni; utazom, és élvezem, hogy nem én vezetek, nem rajtam a felelősség, hanem azon a derék emberen, aki a fülkében ül a volánnál. Eleresztem magam, mint még az autós idők előtt, amikor közjárműveken utazva figyeltem az embereket; arcok, alakok, beszédfoszlányok indítottak el bennem történeteket, később ettől az élménygyűjtéstől megfosztott az autózás, de most egy idő óta megint gyalogos vagyok s nagyon is élvezem ezt a gondtalanságot. Nem mintha türelmesebb lennék, mint tavaly voltam, de a városban úgysem lehet kocsival sietősen eljutni sehová sem. Hát legalább nézelődöm.

Kijut a 4-es az Alagútból, odakanyarodik a Clark Ádám tér járdaívéhez a megállóba.

Ott látom meg a férfit.

Már nem fiatal; sovány, féloldalasan tartja magát; kalapja alól gondozatlan haj türemkedik elő, nagykabátja a nyakánál hátracsúszott, arca beesett, szeme dülledt, ajka minduntalan valami furcsa grimaszba torzul. Cigarettázik. Szinte rágja, harapja a cigarettát. Éppen a végére jut a csikknek, eldobja – valósággal megkönnyebbülök, amint látom ezt a mozdulatot, annyira visszataszítóan mohó vadsággal bagózott. De máris a zsebében kotorász a pakli után, oda se pillant, az Alagút torkát lesve újabb szivarkát vesz elő, megtapogatja a csomagot, hogy hány szál van még benne: vékony ujjaiban vibrál a kétségbeesett birtoklási vágy, remélhetőleg nem üres még ez a celofánba bújtatott, gyűrött papírcsomag. Újból rágyújt. Szippant – minden szippantáskor eltorzul az arca, nyeli a füstöt, kifújja, kiereszti orrán-száján, mint egy túlfűtött kazán a gőzgomolyagokat. De hisz olyan is: túlfűtött, izgatott, nyugtalan. Nyilván nem a 4-es járatot várta. Buszunk csak addig áll a megállóban, amíg le- és felözönlik a tömeg, de ezalatt is megfigyelhetem, milyen kényszeresen dohányzik ez az ember. Láncdohányos – így hívják ezeket; ki tudja, mennyit szív el naponta, hetvenet, százat vagy még többet? Én, aki már leszoktam a cigarettáról, irtózva érzem még az elképzelt füstözönt is a mellkasomban, a légcsövemben, a tüdőmben, ahogy így nézem ezt a féktelen bagózót.

Micsoda nikotinéhség!

Persze keszeg és sápadt, aligha egészséges. Bár ki tudja? Egyfelől sajnálkozom, mert bizonyára a körülményei szoktatták rá erre a pótcselekvésre – a rossz, kellemetlen, bántó körülmények; másfelől kissé irigylem is: ez a szüntelen szenvedély lenyűgöző!

Vajon mikor nem dohányzik ez az ember? – tűnődöm, még mindig a busz ablakából lesve őt. Amikor eszik? Vagy akkor is ott ég tányérja mellett, a hamutartóban a cigaretta, s egy-egy nyeldeklés után fel-felkapja, hogy csillapítsa a méreg utáni sóvárgását is? Na, a buszban nem dohányzik, meg olyan helyen sem, ahol szigorúan tilos, de micsoda kín lehet számára kivárni a pillanatot, amikor újra gyufát lobbanthat az orra alá! Nem hiszem, hogy szívesen jár moziba vagy színházba, inkább a televízió előtt pöfékel; s ő az, aki miatt munkahelyi kollégái vagy kénytelenek minduntalan szellőztetni, dermesztő időben is ablakot nyitni, vagy eltűrni a bagóbűzt, és bronhitiszt kapni, noha ők maguk absztinensek. Őt veszi körül füstfelleg az értekezleteken, ha kórházba kerül, vele veszekszenek a nővérek, mert számtalanszor rajtakapják, hogy a cigaretta parazsas végét a markába fordítva, a takaró alatt füstöl; neki bagószagú a kabátja, az ő hajából, irataiból, de még a papírpénzből is árad az áporodottság. Vajon milyen lehet az otthona? Nikotintól pácolt levegőjű? Ha alszik, akkor nyilván nem dohányzik, de ha éjszaka felriad, első dolga, hogy az ágya mellé készített pakliból matatva előhalásszon egy szál szivarkát, s mint sivatagi vándor, ha vizet kínáló oázisba ér, úgy nyeldekelje a slukkokat. Mit szól ehhez a társa? A felesége. Van felesége? („Ó, a férjem nagy dohányos! Már megszoktam. Negyven éven át… Képzelheti!”)

Cigarettával indul a nap a hajnali szürkületben, még pizsamában, csoszogva; cigarettázik a toaletten, a fürdőszobában (a mosdókagyló peremén sárga folt – és mindenütt hamu, hamu, dohányszálak, eldobott, széttaposott csikkek); cigarettázik a reggeli feketekávét hörpölve, cigarettázva búcsúzik el (fél szemmel hunyorogva, mert a szája sarkából lógó cigi füstcsíkja könnyezteti, de tele mindkét keze: táska, kalap, kesztyű, tűrni kell); cigarettázva indul neki a napnak, így ér az utcára – cigarettázva, cigarettázva. Két csomaggal vesz a trafikban, de az asszony is gondoskodik róla bevásárlás közben, hogy mindig legyen otthon néhány bontatlan pakli, ha kifogyna, mintha a levegő fogyna ki váratlanul – nem lehetne tovább élni…

Nézem, még mindig nézem ezt az embert, amíg a busz el nem indul; kezével idegesen a nyakához, melléhez, szájához, állához kapdos, türelmetlen, nem jön a járat, amire vár, de ha jönne, el kellene dobni a csikket: micsoda dilemma! Átfut agyamon, vajon mi történne vele, ha – mint már nem először rövid életünkben (s erre ő is emlékezhet!) – eltűnne a cigaretta a piacról? Nem juthatna élvezeti cikkéhez! Emlékszem, a háborús években micsoda mizéria volt. A cukor, liszt, só mellett a dohányt is csak korlátozottan lehetett kapni, míg aztán végképp el nem tűnt, s lett dugáru, drága valuta. Lesni kellett, mikor osztják a boltban, minket, gyerekeket küldtek a férfiak sorban állni, megesett, hogy esőben-hóban órák hosszat dideregtünk, amíg apáinknak, bátyáinknak tíz-tíz szálat vehettünk. Vagy mi történne vele fogságban, micsoda szenvedés tetézné szenvedéseit a nikotinéhsége miatt! Az élelmét, de még az életét is odaadná egyetlen slukkért!

Persze nincs kitéve ilyen veszélynek. Olyan szívnivalót vehet, amilyet csak akar. Magyart, külföldit, egyszerűt, extrát. De azért úgy vélem, mégiscsak kiszolgáltatott. Erre gondolok még az utolsó pillanatokban, amíg a buszmegállóban láthatom. A helyzet kiszolgáltatottja. Aki nem tud lemondani igényeiről, az mindig a helyzet kiszolgáltatottja. Az belepusztulhat az elvonásba. Mert csak az vészelheti át a nehéz időket, aki, bár rászokott valamire, el is tudja hagyni azt, ha úgy hozza a szükség. Márpedig az élet kiszámíthatatlan, nem lehet berendezkedni az állandóságra. Jobb, ha ezt nem felejti el az ember. Ez a láncdohányos nagyon rákapott a cigarettára, mind többet és többet kívánt, most már követeli a szervezete. Nem tudja mérsékelni az adagot, bárha az egészsége megsínyli is.

Végül is optimista, mondom magamban, amint már a Lánchídra kanyarodik velem a busz. Nem kételkedik abban, hogy mindig is hódolhat szenvedélyének. Vagy mégis tart ettől? Csak nem hajlandó tudomásul venni, nem akar lemondani előre, önként? Elég a kritikus pillanatban szembenézni a ténnyel?

Nem tudom. Behúzódom a busz ülésére, rábízom magam a buszsofőrre a ködbe vesző folyó felett; lesek, figyelek, úgy gondolom, jobb ez így most ebben a bizonytalanná vált forgalomban, saját kocsi nélkül, a ködben alig derengő, téli utakon.

A görl nem mosolyog

A görl (girl) munkája miatt nevezhető így, máskülönben egyszerűen lány; vagyis egy magyar lányról van szó, egy táncosnőről. Bárban, jó hírű, fővárosi mulatóban lép fel a revükarban. Egyik képeslapunkban olvasok róla, egy tanulságos riportban. Panaszkodik az újságírónőnek az egyik görl, hogy hiába figyelmeztette az új kis csajt, mosolyogjon a közönségre, az csak nézett rá értetlenül: Min mosolyogjak?

Na igen, ez lefegyverző kérdés.

A mulatóban vendégszereplő külföldi artista nem érti, miért unottak, kedvetlenek a lányok. Az a véleménye, hogy a világon mindenütt utcára kerülnének ilyen modorral. Sehol sem kapnának munkát, lennének bár szuperzseniális táncosok. (Pedig nem azok.) A nagyvárosok mulatói előtt sorban állnak a fellépésre áhítozó jelentkezők, várják, mikor lesz üresedés, nem kell-e beugrani valaki helyett, hogy végre ők is megcsinálhassák a szerencséjüket. (Ezt is a riportból tudom.)

Hát itt, nálunk szó sincs ilyesmiről – gondolom, miközben félreteszem a képeslapot. Ha a görlnek nincs kedve a vendégre mosolyogni, nem teszi. – Na és? Olyan nagy baj ez? – néz rám indignálódva a képzeletbeli görl. – Annyira oda kell lenni azért a vendégért? Nem itt ücsörög akkor is, ha álmos pillantásokkal hajigálom karcsú, táncos lábam?

És egyáltalán: oda kell lenni valamiért is?! Talán olyan sokra vihetem, ha töröm magam? Úgysem rúgnak ki. Ha pedig kirúgnak, annál jobb! Már úgyis torkig vagyok az egésszel!

Mivel? Mert ezt már nem a görl mondja. Vagy nem csak a görl mondja. Hiszen félti-e valaki is igazán a munkáját, a munkahelyét? Talán kényelemből, hogy ne kelljen változtatni, új főnököket, új szituációkat megszokni. De másért? A nagy pozíciókhoz ragaszkodók esetleg. De azok is csak esetleg!

Az emberek dolgoznak valahol, valamilyen hivatalban, üzemben, hivatásban, rendesen ellátják a feladatukat, hajszolódnak, becsülettel szolgálnak, legyűrik a napot, talpalnak, lógnak, túlóráznak, kinek milyen a szerencséje. Egyik munkából a másikba sietnek. Állásból gmk-ba a szakember, gyárból fusizni a munkás, színházból hakniba a színész, iskolából szakkörbe, szakkörből maszekhoz kisegítőbe a pedagógus, SZTK-ból magánrendelőbe az orvos, irodából magánlakásokba takarítani a gépírónő – és így tovább. Dolgoznak, fáradoznak, keresgetik a pénzt, munkálkodnak az emberek.

De mindehhez mosoly?!…

Min mosolyogjak? – kérdi a kis görl a karból.

Persze van ebben helyeselhető vonás is. Mert, teszem azt, miért mosolyog hófehér fogsorát mutatva a párizsi nagymulatóban táncoló lány, ha van kedve, ha nincs? Mert félti azt a jó helyét. A karrierjét. Retteg, hogy nem felel meg, aztán mehet, és hol kapnak érte? Mi lesz a sorsa? Amikor a csinos, prímán képzett lányok tucatjai állás nélkül tengődnek, s ott dideregnek a mulatók hátsó bejáratainál, lesve, ki dől ki, kinek a neccharisnyájába bújhatnak, kinek a strucctollát kapcsolhatják formás fenekükre… A szükség viszi rá a kereskedőt az udvariasságra, a munkanélküliségtől való szorongás készteti hajbókolásra az alkalmazottat, szolgálatkészségre a hivatalnokot, lelkesedésre a mérnököt, a szabót, a cipészt, de még a rendőr is azért jó modorú, nehogy kipenderítsék a testületből.

Ez a sarokba szorítottság kényszerű mosolya?

A múltkor egy nyugatnémet családot látogatott meg a HÉT című magyar televízióműsor munkatársa. Az apa elkeseredetten panaszolta, hogy a gazdasági élet túltelítettsége miatt már másodízben van munka nélkül. Megalázó érzés, bizonygatta. Ötvenéves, és azt kell tapasztalnia, hogy nincs rá szüksége a társadalomnak. A segélyből megélnek, ha nehezebben, ha takarékoskodva is, de ez a kevésbé elviselhetetlen. A tétlenség érzése a borzasztó.

Ezt itt nem ismerjük. Nem így ismerjük.

A tétlenség érzése nálunk másmilyen. Van munkahelyi tétlenség – határozott elképzelések híján. Szakmai tétlenség – a szükség szerinti megbízás híján. Szellemi tétlenség – kellő bizalom híján. Van gépies tétlenség (azaz álmunka) – lelkesedés híján.

Majdcsak csinálok valahol valamit, vonja meg a vállát a görl, ha figyelmeztetik. Ha nem tetszik a képem, elmehetek. Azt hiszik, élek-halok a táncért? Kávéfőzőként többet is fogok keresni! És beállhatok egy butikba is, kiszolgálni!

De nem megy el. Mert el sem küldik. Annyira nem fontos az a hiányzó mosoly.

Maszek cukrász panaszolja, hogy nyolcezerért nem kap kiszolgálót a pulthoz. A nő tízezret kér. Az se sok, mondja. A cukrász nagy nehezen megígéri a tízest. – Ja, igaz is! Szombat-vasárnap is nyitva tartanak? – Hát hogyne! Akkor van a legjobb üzlet! – Ó, akkor vissza az egész! A hétvégeket nem áldozom fel!

Nos, a görl tízezerért nem mosolyog. De többért sem, ha nincs hozzá kedve. Márpedig nincs. Kell a forint, nagyon kell a forint, mert drágaság van, de a pénznek valahogy még sincs becsülete. Amennyi jön, az úgyis mind elmegy bevásárlásra. Karriert pedig ki akar csinálni? Meddig futhat fel egy karrier? Az ember hajt, aztán egy szép napon kiderül, hogy csak pazarolta a mosolyát. Így hát a görl unott és kedvetlen.

A vezérigazgató-helyettes is. Na nem a mulatóban! A nagyvállalatnál. – Már csak azt várom, mikor mehetek nyugdíjba. Azon a napon! Azon a napon megnyugszom! Végre majd azt tehetem, amihez kedvem van!…

– Egy percig sem maradok, komám! Ahogy betöltöm a hatvanat, veszem a kalapom, és alászolgája!… – Ezt már egy színész mondja, országos hírű, elismert. – Én ezt nem csinálom! Azt sem tudom, ki lesz a főnök, mit fogok játszani, húztam eleget az igát, majd fellépek itt-ott, ha kedvemre valót találok. De ez a társulat! Nem akarok még egy infarktust!

Persze legtöbbször a színidirektor is ezt mondja. Ismerek egyet, néhány éve megszabadult az igazgatói székből. Azóta megifjodott. Fütyörész. Fütyörészni soha senki sem hallotta a vidéki városban, ahol a társulatot igazgatta. De most már igen. Megúszta. Csakhogy az életet nem megúszni kellene, hanem élni.

A görl is arra vár, hogy megússza?

Addig pedig felhúzza a neccharisnyát, felragasztja a műszempillákat, fejére aranyszínű parókát tesz, belebújik a flitteres bikinibe, és emelgeti, emelgeti a lábát a revükarban. Néha még a ritmust is eltalálva.

Majdcsak eltelik az élet.

Mosolytalanul.

Robinson hamburgere

Fiam kérésére leveszem a polcról a Robinzont; igen, így, z-vel írták rá ennek a régi kiadásnak a címlapjára, valamikor a század első éveiben a Singer és Wolfner cégnél. Anyámtól maradt rám, belső lapján az ő játék nyomdájával odabélyegzett családnevük: a könyv gerince és hátsó deklije már akkor is hiányzott, amikor én, sok évtizeddel ezelőtt, leginkább torokfájás, mumpsz, kanyaró vagy egyéb, ágyhoz kötő betegség idején újra meg újra elolvasgattam. Gergely fiam sem először veszi kézbe, hiszen azért is támadt rá kedve; némi influenzás gyengélkedésben ágynak esve, megint tengerre szállna Defoe vezényletével, hogy végigizgulja a vihart, a hajótörést, a szigetre vetődést, az otthonalapítást és gazdálkodást az ősvadonban. A robinsoni kalandot.

A könyv fedelén színes nyomat, a tajtékzó vízből éppen kimenekült ifjú rémülten, tíz körömmel kapaszkodik a partba, felette viharmadár köröz, a távolban pedig a süllyedő hajóroncs feketéll a komor ég alatt. Szörnyű, de immár reményteljes pillanat: minden odaveszett, ki tudja, mi vár Robinsonra – de legalább az élete megmaradt.

Most már csak arra kell törekednie, hogy meg is maradjon.

Gergely belemélyed a könyvbe, a történetben az ember apródonként úrrá lesz a vadonon, kialakítja életlehetőségeit. Én meg ahelyett, hogy visszaülnék az írógépemhez, belelapozok egy másik könyvbe, a Robinzonnal együtt billent elő a polcról, ez is régi kiadvány, talán velem egyidős (s ez több mint fél századot jelent), apám könyvei közül való, egy vendéglős- és szállodásmester, Kovaltsik Sándor írta világjáró körútjáról. „Amíg a piccolóból szakember lesz”. Ezt is forgattam akkoriban, főleg a képekre emlékszem, az egyiptomi pálmaligetre, a pompás Majestic óceánjáróra… Csodálatos módon pattannak fel emlékrekeszek, hogy annyi év múltával is azonnal szövegrészek derengjenek fel, mihelyt egy-egy oldalra rápillantok. Mégis, amint az amerikai életforma leírására bukkanok, másként ismerősek a sorok, nem a valamikori olvasmányélmény alapján, hanem – a mi mai jelenünkből. – No, lám csak! – mondom fennhangon; Gergely rám tekint, látja, olvasásba merülök, erre megnyugodva visszatér az ő Robinzonjához. „Amerikában csak azok jutnak valamire, akiknek még a feleségük is dolgozni jár” – akadok rá erre a mondatra. Odább: „Nekünk, európaiaknak nagyon csodálatos, hogy az amerikai, ha belép valahová, nem köszön, legföllebb annyit kiált: halló!” Ezek után világjárt ember létére is döbbenettel ír a hajszás életről. A pénzszerzés közbeni elembertelenedésről. Megjegyzi, téves azt hinni, hogy a dollár az utcán hever, keményen meg kell küzdeni a megélhetésért, s vannak igen tehetséges egyének, akik sokra viszik becsülettel, szorgalommal, de legtöbben a bluff (blöff) révén jutnak tekintélyes vagyonhoz. Aztán az éttermeket említi, mint a híres magyar konyha szakértője, felpanaszolja, hogy az étlapok kínálata egyhangú. Hungarian goulash, Veal Cottlet a’ la Holstein, csirke így-úgy meg Hamburger Steak található csupán a legtöbb helyen. De elsősorban az aggasztja, hogy fagyasztott húst fogyasztanak, ráadásul a baromfinak éppúgy, mint a disznónak, sőt a tojásnak is, halíze van. Ugyanis haltáppal etetik a jószágot. (Ezt a húszas évekről írja!) Nem titkolja csodálatát a fejlett technikai civilizáció láttán; ámulva közli, hogy a Fordnál naponta hat-hétezer kocsit gyártanak, tizennégy percenként jön le egy-egy a futószalagról, a tizenötödik percben már benzinnel látják el, és a sofőr máris viheti próbaútra. Feltűnt neki a töltőtoll általános használata is; amikor az Alden Hotelban irodai munkát végzett, a vezérigazgató figyelmeztette, hogy szerezzen töltőtollat magának, mert „ennek az ideges világnak legfőbb kelléke a gyors munkát és írást biztosító töltőtoll”. Ti. nincs idő arra, hogy az ember még a toll tintába mártogatásával is vesződjék. A forgalmat inkább akadályozó, mint segítő autóáradat azonban elborzasztja. S ugyanígy az emberek viselkedése is. A földalatti villamoson óriási a tolongás, ne adj’ isten, hogy gyerekes anya vagy öregember kerüljön a tömegbe, agyonnyomhatják a durva és nyers modorú tülekedők. Ismeretlen fogalom az udvariasság, a helyek felkínálása nőknek vagy idős embereknek. A „please” és a „thank you” ritkán hallható. A rohanásban még ebédelni sem érnek rá, állva, kapkodva bekebeleznek egy-két szendvicset, rá jeges vizet isznak, s máris loholnak tovább.

Nahát, gondolom, amint végigfutom ezeket az oldalakat, mindez azután az évtizedek alatt elért hozzánk is! Más, egyéb, rossz külhoni minták, szokások, utánzások után ez a kapkodás, tülekedés, egymást tiprás, ez a gyomorgörcsöt okozó életstílus, ez az idegbajt ránk hozó civilizációs hajsza meg a bluff sikere. – Még a hamburger is! – mondom megint hangosan. Térdemre eresztem a könyvet. Eszembe jut Nelson unokaöcsénk az USA New Jersey államából. Amikor vagy hét esztendeje nálunk nyaralt, tőle tanultuk a hamburgersütést. Akkor még novum volt, a család fintorogva ette a marhahúsból készült „fasírtot”. S lám csak, nem telt bele sok idő, nemzeti étkünkké vált. A rostra égett hús kesernyés szaga a hagymabűzzel keveredve betölti a várost. Hamburgerrel a kezükben sietnek az emberek a pesti utcán. – Te is szereted a hamburgert – nézek váratlanul a fiamra. – Tessék? – pillant fel értetlenül, mert a lakatlan szigetről rángattam vissza, onnan, ahová nem ér el a – bár még csak XVII. századi – világ zaja, tülekedése. – Csuda jó ennek a Robinsonnak – mondja önfeledten. – Igazán? – kérdem magamban. Virginia Woolf egy elegáns esszében elemzi Defoe remekét. Szerinte mást kap az olvasó a könyvtől, mint amire számít; romantikus történet helyett a tényekre szorítkozó leírást. Robinson a létéért küzd. A civilizációtól elszakadt embernek civilizációt kell teremtenie, hogy megélhessen, fennmaradhasson. „Az idő, amikor a villámlás felrobbanthatja az ember puskaporát, nem alkalmas rá, hogy a Természetről áradozzunk…” – írja szellemesen V. Woolf. S méltatja Defoe művészetében, hogy a köznapi, gyakorlatias cselekvések meg a használati eszközök mennyire felmagasztalódnak. Nos, Robinson helyzetében valóban: a szerszámok készítése meg az azokkal való munkálkodás a legfontosabb. A fizikai tények elsőrendűbbek, mint a lelki reakciók.

Gergely még nem végzett a könyvvel, de most oda lapoz, ahol Defoe megmenekíti hősét. – Azért jó, hogy a végén hazatér, ugye? – Hát persze – mondom. S azon töprengek, vajon ha még sokáig ott marad, szükségképpen eljutott volna-e a civilizációnak például arra a fokára, hogy hamburgersütőt nyisson, és a rostra égett hús meg a felszelt hagyma bűzével visszaszorítsa az óceán fölé a tiszta levegőt?

Darázsfészek

A mädchen alighanem csodálkozott, amikor váratlanul felmondott neki a főnöke. Hiszen igazán szóra sem érdemes, ami történt, mindössze egyetlen, vacak, a büfépult hűtőjében kissé már megtöppedt darázsfészket kapott be nagy hirtelen, munka közben, természetesen anélkül, hogy előzőleg befizette volna a kasszába a sütemény árát. Kora reggel óta talpon volt, vendég vendég hátán a pult előtt, nincs megállás; már gyomorgörcse volt az éhségtől, gondolta, minden további nélkül megehet egy ilyen semmiséget, megérdemli, ettől aztán nem megy tönkre az üzlet, ugyebár. Csakhogy az ellenőr nem így vélte. Meglátta a nassolást, jelentette a tulajdonosnak – vagy csak üzletvezetőnek? –, az pedig ügyet csinált a torkoskodásból. Megvonta a lánytól a bizalmat, s azonnali hatállyal elbocsátotta.

A nyugatnémet újság szerint ez Essenben történt, két éve. Állítólag azóta folyik a jogi vita, hogy helyénvaló-e ilyen esetben a főnök atyaisteni haragja vagy sem. Eszünkbe jutnak az efféle skandalumok a régi világból: az úrnő sápítozik férjecskéjének: – Drágám, képzeld, a cselédlány lop! – Lop?! – Lop, kérlek! Reggel megszámoltam a bonbonokat, én, drágám, elhiheted, egész nap egy szemet sem vettem ki a bonbonierből, hiszen fogyókúrázom, és tessék, mégis hiányzik belőle… – Aha! Mit óhajtasz, fiam? Küldjük el a lányt? – Azonnal add ki az útját! Aki bonbont lop, ékszert is lophat! Megyek is a konyhába, és ellenőrzöm az ezüstöt!…

Ezzel talán azt akarom mondani, hogy szeszélyeskedés bolhából elefántot csinálni? Lehetséges. Mert ez a darázsfészek-ügy a tapasztalatainkhoz képest nevetségesnek látszik.

A bírák azonban azt tartják, hogy a mégoly csekély tárgyak eltulajdonítása is indokolhatja az azonnali felmondást. Különösen ha a munkavállaló tudatában volt cselekedete jogtalanságának.

Nincs értesülésem afelől, hogy az esseni kisasszony tudatában volt-e ennek. Vagy éppen ellenkezőleg, a jogosság tudatában cselekedett? Ha a cég áldozatos munkát követel, nem sajnálhat tőle egy nyamvadt darázsfészket! Megértené a felháborodást, ha a táskájába csúsztatta volna, ha naponta hazalopna ezt-azt az áruból. De mennyit képes „felfalni” szolgálat közben, a szakadatlan rumliban? Ugyan már! A nyomtató lónak különben sem lehet bekötni a száját!

A bírák azonban vagy nem ismerik – vagy nem ismerik el ezt a közmondást. Düsseldorfban például szentesítették egy munkáltató felmondási jogát szervizalkalmazottja esetében. A fiú valamelyik ügyfél autójából zsebre vágott egy (l) márkát. Tehát nem leszerelte a kocsiról az antennát, nem a rádiót vagy a kazettás magnót operálta ki a műszerfal alól, nem a pótkereket gurította a szajré közé, és nem is valamilyen hiánycikk alkatrészt csavart ki a járműből, hogy azt majd jó pénzért – borravalóért – egy másik kuncsaftnak felajánlja; nem! – mindössze egyetlen árva márkát vett ki a kesztyűtartóból, de lehet, hogy csak az ülés hajlatából, ám a főnök – vagy a művezető, egy idősebb szerelő, netán egy jobb érzésű kolléga? – ezt is észrevette, és a fiú máris repült! Hasonlóképpen járt egy csemegekereskedés (nálunk közért) pénztárosnője. Előző nap kicsit kiköltekezett, a gyerekének vett síbakancsot, a férjének egy karton dobozos sört, befizette az összegyűlt parkolási bírságokat, kiürült a bukszája. De munka után feltétlenül meg akart venni a közeli drogériában egy kis üveg körömlakklemosót. Szert kellett tennie legalább egy márkára. Eszében volt, hogy kölcsönkér valakitől a kereskedésben, de ekkor egy idősebb, vastag lencsés szemüveget viselő hölgy került a kasszához. A pénztárosnőnek megdobbant a szíve, gondolt egy merészet – és az árakhoz gyorsan hozzácsapott plusz egy márkát, hogy később azt majd szépen kicseni a fiókból. A vevő nem is vett észre semmit. Hanem a mögötte várakozó úr – a pénztárosnő szerencsétlenségére – matematikatanár volt, állandóan fejben számolt, s menten közbeszólt a hölgy érdekében. Nyilván véletlenül történt a dolog, mondta a tanár teljes jóindulattal. De a pénztárosnő tagadott: a zsákmányt is és a becsületét is védve. Előkerült a főnök, átnézte az árut, azonnal visszaadatta a vevőnek a márkát, és bocsánatot kért. Majd behívatta alkalmazottját az irodába. – Sajnálom – közölte vele egy sebészorvos higgadtságával –, bizalmam és a vevők bizalma megingott önben, távoznia kell…

Igen, ezt mondta a főnök a pénztárosnőnek, nem pedig azt, hogy: – Hányszor mondtam már magának, Gizike… (Ó, mit le nem írok?! Gizike?! Talán Gretchen! Tehát:) …hányszor figyelmeztettem, kedves Gretchen, ha lebukik, ne tiltakozzon olyan ügyetlenül. Mindig a vevőnek van igaza, pontosabban annak, aki észreveszi a furfangot. Kár botrányt provokálni, mert a végén még beír a panaszkönyvbe, jön a vizsgálat, aztán nézhetünk! Nem elég, amit maga azzal a remek rutinjával csalni tud? Elegendő az mindannyiunknak az osztozkodáshoz! Na, menjen szépen vissza, törölgesse a szemét, mintha pityeregne a szidástól!

Nem, nem és nem! Nem nézték el annak a szegény NSZK-beli pénztárosnőnek az egyszeri botlást sem. Gretchent kitették az utcára. A főnökök könyörtelenek, különösen amióta lovat adnak alájuk a jogászok. Előfordult, ugyancsak a düsseldorfi bíróság döntésének támogatásával, hogy elbocsátottak egy titkárnőt, mert a vendégeknek kitett reprezentációs cigarettából elvett egy szálat. Súlyos jellemhibának ítélték, noha az ilyen ügyet csupán „kisebb megtévedésnek” nevezi a törvény, ám jelentőségét mégsem bagatellizálja. Ráadásul mindenki helyesli, hogy a munkáltatók nem nézik el a botlásokat, s döntéseikben kíméletlenek.

Mert mit olvasok még ugyanebben a cikkben? Hogy a hivatalból hazavitt radírgumi, gemkapocs, indigó, írógépszalag vagy papír is erkölcsi vétségnek számít! Uramisten! Így hát az adminisztrátorok is kordában vannak tartva, meghúzhatják magukat, ha nem akarnak a kapun kívülre kerülni.

Persze az NSZK-ban létezik munkanélküliség. Az elbocsátott dolgozók helyébe azonnal beállnak mások. Aztán ha ők sem felelnek meg a morálnak, mehetnek, s majd jönnek ismét mások. Gondolom. Ahogy nagyjából ismerem a helyzetet.

De nálunk? Nálunk nincsenek ilyen kegyetlen intézkedések. Nem kerül sor „tyúkperekre” főnökök és alkalmazottak között. Ennél sokkalta nagyobb a megértés, sőt egyetértés. A főnökök jól tudják, miként bízhatnak beosztottjaikban, általában teljes az összhang. Szerencsére. Különben nem lenne könnyű helyzetben egy afféle kukacoskodó munkáltató. Egyhamar aligha találna újat az elküldött munkaerő helyébe. Különösen a változatlanul hagyott fizetési kategóriába.

Semmi baj. A cikk az esseni meg a düsseldorfi esetekről tudósít. Nem érint minket.

A gyufa lángja

N. korán kelt, mondhatni, hajnalban, hosszú, hosszú évek óta, még ünnepeken is, pedig akkor alhatott volna, de fél hatkor rendre felébredt; az ébresztőórát csak a biztonság kedvéért húzatta fel a feleségével estelente. Korán kelő volt, de nem szerette a reggeleket, mert élete folyamán azt tapasztalta, hogy általában sokkal több rossz vár az emberre, mint jó; amint felnyitotta a szemét, máris megrohanták a gondok, a hajnali órán depresszió szállta meg. Kikászálódott az ágyból, vaksin megkereste a szemüvegét, közben talpával a papucsa után kutatott, és kibotorkált a konyhába. Téli virradatkor nehéz, áthatolhatatlan sötétség fogta körül, ám a villanyfény kegyetlen élességét sem állhatta, így aztán inkább csak tapogatódzva tett-vett a kredenc meg a frizsider körül; elővette a tejet, ollóval levágta a zacskó csücskét, egy bögrére valót a forralóba öntött, és meggyújtotta alatta a gázt.

Azaz csak meggyújtotta volna.

Mert a gyufa nem lobbant. Még egy szállal próbálkozott, meg még eggyel, de csak sisteregve parázslottak s kihunytak. Ha ugyan parázslottak egyáltalán. N. már jó ideje tapasztalta ezt; újabb és újabb skatulyákkal kísérletezett, de hiába; vagy a dobozok oldalain volt kevés a dörzsfelület, vagy a szálakon volt parányi a foszfor; húszat is elhasznált, míg az előtörő gáz végre lángot vetett.

Mi van ezekkel a gyufákkal? – mérgelődött álomittasan, de a bosszankodástól már ébredezve. Mitől ilyen használhatatlanok? Elfogyott a foszfor? Ez is valami import anyag, amire most nincs valuta? N. nem ismerte a gyufagyártás rejtelmeit, csak azt látta, hogy vacakabbnál vacakabb paklik kerülnek a kezébe. S míg a tejet forralta, eszébe jutottak azok a régi, falemez dobozkákban árult, príma anyagból készült, bőséges barna foszforral megfejelt gyufaszálak, amelyek gyönyörű lángolással égtek, vagy a piros fejűek, amiket egy időben papírtasakokban is árusítottak, de nem is kellett a meggyújtásukhoz egyéb, mint egy rücskös házfal vagy csizmatalp. N. jól emlékezett rá, hogy milyen élvezet volt ezeket végighúzni valamely érdes felületen, s máris fellobbantak. Aztán ott voltak a finom, viaszos szálúak a lapos, elegáns skatulyákban.

A gyufa lángra lobbanása soha nem volt szenzáció: azért gyártották, hogy égjen. Amióta derék Irinyi Jánosunk (ha jól tudom, 1836-ban) feltalálta, égett az mindig, eleinte talán jobban is, mint kellett, mert szerteszét szórva a szikrát, de szuperált. Ez meg alig akar meggyulladni. Mitől is gyulladna, ha olyan hitvány, szegényke?

De miért hitvány?

N. a hajnali konyhán azon kapta magát, hogy bosszúsága ellenére és szokásától is eltérve, ebben a gyufaügyben most senkit sem vádol, hogy lám, ezt is rosszul csinálják, ezt is elrontották, hanem azt kérdi önmagától: miben vétkeztem, hogy ide jutottunk?

Vétkes vagyok-e én abban, hogy már a gyufa sem ég?

A téli hajnal különös, furcsa hangulata okozhatta: N. önvizsgálatba kezdett.

Vajon mit tettem rosszul, töprengett, hogy ennyire tönkrement minden? Hogy ráfizetéses lett az ipar? Hogy csődbe jutnak a gyárak? Hogy megműveletlenül maradnak a száz és ezer hektárok? Hogy a posta nem képes telefonállomásokat felszerelni a lakásokba? És a Rama margarin! Az asszonynak vadászni kell boltról boltra járva, hogy elkapjon egy szállítmányt. A napokban esernyőt akart venni, mert a régi (tajvani gyártmányú) tönkrement, de csak egyfélét árulnak országszerte (tajvanit; önkilövőset, de elég gyorsan tönkremenőt). És a villanyvasaló? Hol kapható villanyvasaló? A múltkor szigetelőszalag nem volt hónapokig. Állt a hajógyártás, állt a buszexport! És mi minden nincs még ezeken kívül! És mi minden nem lesz!… Uramisten, gondolta N., miben hibáztam? Mit kellett volna csinálni az elmúlt negyven évben, hogy ne járjunk így?! Mindig azt hangoztatták, hogy dolgozzunk rendesen. Rendesen dolgoztam. Igyekeztem. Munkaversenyek voltak. Kiírták a műhely, a gyár, a vállalat falára nagy transzparensekre, hogy ki mennyit teljesített. Arról volt szó, hogy ha megfogjuk a dolog végét, megteremthetjük a jólétet. Csak munkálkodni kell, mondták a beszédekben az ünnepeken meg a gyűléseken, meg az újság is írta, csak szorgalmasan kell dolgozni, s akkor mindenünk lesz. Egy időben úgy is festett a dolog, hogy valóban, van eredménye az igyekezetnek. De azután mi történt? N. a hideg reggeli konyhán, papucsban és pizsamában lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Végigtekintett egész pályafutásán. Emlékezett a háború utáni romeltakarításokra – még kölyök volt, de kivette belőle a részét. Aztán az inasévek jöttek, felvette az ipari tanulók fekete egyenruháját, a szakmunkásvizsgán jól megfelelt; aztán a nagy hajtások az esztergapadnál, a túlteljesített normák, a szemináriumok, később a tanfolyamok, az esti technikum, a művezetői beosztás… Nem, ő aztán nem lógott, valahogy a vérében volt a szorgalom, a becsületes munka tisztelete, az apjától örökölte, aki annak idején ugyancsak esztergályos volt, a Weiss Manfrédban… Mit kellett volna tenni, hogy ne jussunk ide, kérdezte önmagától kétségbeesve N., mit kellett volna tennem, hogy ne jussunk a gazdasági összeomlás szélére? Hogyan kellett volna cselekedni? A hatvanas években azt hitte, minden jó lesz, kezdett fellendülni az élet; ők is akkor gyarapodtak: telket vettek Nagykovácsiban, faházat húztak fel az öreg cseresznyésben, kocsihoz jutottak, igaz, alaposan megszenvedték az árát: az asszony takarítást vállalt házaknál, minden délután három-négy órát, de meg is lett az eredménye, két év alatt összehozták a Skodára a pénzt. Külföldön is jártak, a Fekete-tengernél Bulgáriában, színes televíziót is vásároltak – így ment ez egy darabig, a koszttal sem volt baj. És most egyszeriben…

Miféle hibát követtem el én?! Ez itt a kérdés, töprengett N.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem figyelt a tejre, későn rántotta le az edényt a tűzről. A zajra felébredt az asszony is, már nyugdíjas volt, ráért volna aludni. Kibotorkált a konyhába. – Csak bajt csinálsz! – ripakodott rá az urára, mert a tej persze ráégett az edény falára. – Örökké csak bajt csinálsz!

– Gondolod? – ocsúdott N. Megadóan nézett a feleségére. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nem így kellett volna. Lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnem…

– Hát figyelhetnél is, ha már csinálsz valamit!

– Úgy, úgy! Igazad van, asszony! Semmit se tegyünk úgy, hogy nem figyelünk eléggé.

– Csak gúnyolódj – mondta, félreértve a szavait a felesége. Gyufát akart gyújtani, hogy teavizet forraljon magának, de nem lobbant fel egyik gyufaszál sem. – Mit csináltál ezekkel is?! Mind vacak! Ezeket is tönkretetted?!

N. nem szólt, csak hallgatott gondterhelten.

Az ember háza

Mint egy szicíliai falu tekergős utcája: kétfelől durva terméskő kerítések, felettük vékony levelű mandulafák lombja, fügebokrok tenyérnyi levelei és kövek, kövek, kövek; kövek görögnek alá az emelkedőn a lábam alól a vízmosás árkában, belevesznek a dudvák bokraiba. Gyenge szél fújdogál a tó felől, mégis rekkenő a hőség a kora déli órán; ha emitt-amott nem látnám a nádtetőket – régi parasztporták megfeketedett tetőit meg az újkori villák friss nádazásait –, valóban azt hihetném, hogy a délvidéken vagyok.

Feljebb, a domb teteje felé az utca kitágul, véget ér a kertek birodalma, mediterrán liget, szelídke vadon borítja a tájat, s öleli körül barátomék házát, ahol ebben az idei nyárban, ebben a forró évadban lakhatunk. Vén parasztviskóból alakították át; alacsony szobák, barna gerendák, százesztendős padozat, rücskös, egyenetlen falak, mély ablakok őrzik az egykori gazdák emlékezetét, és sugallanak végtelen nyugalmat. Fenn áll a hegyen, a Balaton fölött, kertjéből nézhetem a párába burkolt, zöld vizet, a község tetőit, az utcák mértani vonalait, a vasútállomást, a hajókikötőt, a szállodákat, a templomok égbe meredő tornyait, a középületeket, de mintha mindezt álomban látnám, csendes és távoli a kép.

Csend van itt a hegyen, ebben a házban, és a kőfalon túl a vad réten, a bokrok, cserjék, fenyők övezetében. Buja illatokat hoz a szél: gyantaillatot, szagos füvek illatát, halott virágok száradt szénaillatát. Madarak neszeznek, bogarak donganak, gyíkok delelnek a fényben, mókusok tépik a mandulafák bársonyburkolatú gyümölcsét, egér fut félszegen a padlásrés mögül, de ember nemigen jár erre, csak elvétve.

Jó ez a csend. Jó megszökni kevéske időre a civilizáció forgatagából, a hivatali dolgok elől, hátat fordítani a világnak, mintha valóban hátat fordíthatnánk. Mintha valóban megszökhetnénk. Öncsalás, tudom, hogy beleélem magam ebbe a békességbe, hiszen napokon belül vissza kell térni a gondokhoz, a köz- és magánproblémákhoz, nem hagyhat nyugodni, mediterrános rétbe, mandulásba, öreg parasztházba menekülni semmi. Ha privát gondjaimat hagyhatnám is, nem enged nyarat és csendet élvezni a mások keserve, veszélyekkel teli sorsa. De nem is a semmittevés vonz ehhez a házhoz és tájhoz, hanem az a természetesség, amit áraszt. Menedék a léleknek; szerencse, hogy jó emberek megmenekítették a pusztulástól. Omladozott már, teteje beroskadt, falai ki-be dőltek, mire a barátomék birtoka lett. Eltelt felette másfél évszázad. Most újra sokáig szolgálhat lakhelyül, emberi szállásnak… Lebonthatták volna, hiszen a telek fekvése pompás, megérte volna nekik mindenképpen ide modern házat építeni, de ők értik az életet, és jól tudják, hogy nem lehet megölni, a föld színével egyenlővé tenni, a világból kényre-kedvre kiirtani azt, ami generációk otthona, biztos fészke, oltalma volt. Hiszen mindannak, amit alkotó kéz hoz létre, szelleme van, s ez a szellem, ha megbecsülik, gazdaggá tesz. Az ember az alkotásaiba, háza falaiba is, miként ama bibliai agyagfigurába az Isten, lelket lehel, lelkéből lelket – és ettől az anyag él. Él, és mint egy jóltartott öreg cseléd, ki bölcsebb fiatal gazdáinál, szolgál is mindenkoron. Ettől olyan otthonos ez a ház, nyugalmat árasztó. Megőrizhette természetes mivoltát, az új csak annyi rajta, amennyit a modern kor megkíván.

Ez itt a menedékérzet, a biztonságérzet legfőbb megteremtője. A természetesség. Természetesség kövekben, falakban, nádtetőben, mandulafában, mályvabokrokban, mezei füvekben, gyantaillatú fenyőkben. Ülök a tornác árnyas védelmében, nézem a hegylábi tájat, a nagy tavat, a szemközti part vonalát, vagy barangolok a köves fennsíkon, és gyönyörködöm a kövek közt nőtt virágok, füvek tarkaságában; felettem az ég kifeszített kékje, szórja, szórja rám a nap sugarait, és úgy érezhetem magam, mint aki még a természeté, akit nem manipuláltak, akit még nem rontott meg az élet megannyi erőszakos változása.

Lenn a községben, látom, jó néhány öreg parasztportát hoztak és hoznak rendbe. Újra ácsolják a tetőszerkezeteket, rakják fel a nádat, meszelik a megjavított falakat.

– Lám csak! – áll meg mellettem valaki, idős férfi szalmakalapban, fehér vászonruhában, tikkadtan a déli verőn. – Hát kell, mégiscsak kell a régi…

A házra mutat, amit nézek magam is; homlokzata alatt tábla jelzi, hogy népi műemlék a XIX. századból. Sokáig kitartott az idők pusztító viharaiban, dúlt körötte a történelem, most újjászületik ez is. Lakni fognak benne.

– Szép ház. És takarosan megcsinálták. Nem lehetett valami olcsó…

– Mi olcsó manapság? – néz rám, keze fejével végigtörli verejtékes homlokát a szalmakalap karimája alatt. – Drága világban élünk, uram, de nem is csoda, pazaroltunk, sokat pazaroltunk. Persze nemcsak a házakra gondolok, hiszen érti! Semmit sem tartottak jónak, amit az élet már százszor is hasznosnak bizonyított… nem ésszel intézték itt a dolgokat, hanem erőszakkal. Én aztán tudom, elmúltam hetven, láttam eleget. De maga is tudhatja. Az ember csak nézett, mennyi ostobaság, erőszakoltság, rosszabbnál rosszabb megoldások… amiket persze dicsérni kellett! Éljenezni kellett! Mert ha szólni mert ellenük, hát alaposan befogták a száját, kivágták az állásából, kegyetlenebb időkben még el is vitték! Emlékszik arra a viccre, mert vicc, az azért volt mindig, emlékszik rá, hogy pártgyűlésen biztatják az embereket, szóljanak hozzá, kérdezzenek. Na, Tóth szaki felteszi a kezét. Tessék, Tóth elvtárs! Én csak azt akarom kérdezni, hogy hova lesz az áru, amit gyártunk. Jól van, köszönjük szépen, majd megkapja a választ, most üljön le. Aztán a következő gyűlésen megint: Elvtársak, kinek van kérdése, csak bátran, bátran! Mire valaki megint felteszi a kezét. Tessék, elvtársam kérdezzen! Mire az: Én csak azt akarom kérdezni, hogy hova lett a Tóth? – Nevet, de keserűen. – Ma azt hallja az ember, hogy bizony nagy hibák voltak, nagy vétségek, kár volt a fürdővízzel kiönteni a gyereket is, kár volt minden régi, jó tapasztalatot elintézni azzal, hogy eljárt felette az idő. Mert mi van most? Egyre-másra bebizonyosodik, hogy semmi sem elavult, ami természetes. Az volt itt a nagy baj, hogy a természetességet pusztították ki. Most aztán vakarhatjuk a fejünket, ugye… Nem lehet erőszakosan. Már látják. Az erőszak nem vezet jóra. Erőszakkal csak odajuthatunk, ahová jutottunk… Na, minden jót! – Kicsit megemeli a kalapját. – Isten áldja! Jó meleg van. Meleg ez a nyár…

A természetesség, gondolom már újra fenn, a hegyen. Az élet természetes rendje. Ezt árasztja ez a ház is, az ember háza, ami megőriztetett.

Végre élünk!…

Ezt nem én jelentem ki, hanem egy Franciaországban feladott levélben olvasom. (Kelt Roquebrune, Cap Martin, 1989. január.) Ott adták fel, az olasz határ csücskénél, Monaco szomszédságában a tengernél, a csodálatos víz partján, amit Itáliából a San Remó-i, a francia Riviéráról pedig a cannes-i, st.-tropez-i vagy nizzai milliomosok is bámulhatnak a déli napban vagy hajnalok hajnalán, amikor a kártyabarlangokból győztesen-vesztesen előtámolyognak, és dohányfüsttől áthatott estélyi öltözékeikben csillogó és biztonságos autóikhoz botorkálnak. „Végre élünk!” – olvasom a lelkendező mondatot barátaim, a festőházaspár levelében, ami ugyan alaposan megkésett a postások örökös sztrájkja miatt, de végül is elért hozzánk Budapestre, a szmogos fővárosba, ahol azonban csak a makacs, január végi ég szürke, mert az élet nagyon is tarka, sőt tarkabarka manapság. „Végre élünk!” – írják a tengerparti meg hegyi sétáikról szállásukra megtérve, noha gyorsan arról is számot adnak, hogy ezt – mármint az élést – napi negyven frankból teszik. Hirtelenében nem tudom átszámítani a mi nívónkra ezt az összeget, de anélkül is tudom, hogy nem tartoznak a pénzesek közé. Nem rulettezni vagy egyéb szerencsejátékot űzni mentek a déli világba, csak… Csak? Miért is? Pihenni? Hiszen istenigazában nem pihenhetnek, lévén festők, művészek, akik bárhol legyenek is, szüntelenül dolgoznak, ha másként nem, hát úgy, hogy szemük begyűjti a látnivalót, szívük megőrzi az idegen táj lüktetését, egész lényük magába fogadja azt a miliőt, amit – ahogy más élményeiket is mindig – majd visszaadnak műalkotásaikban.

Nem pihenni – élni mentek a tengerhez.

Szerencsére van ott Roquebrune-ben barátaim barátnőjének egy garzonlakása, azt kapták meg a téli, három-négy hónapra. Csupán a kosztjukról kell gondoskodniuk, de ahogy ismerem őket, ezen a téren igénytelenek. Igényük egészen másmilyen. Igényük a csend és a béke, a magány – az elmélyülésre alkalmat adó, háborítatlan nyugalom. Ezt keresik ott, itthonról menekülve. Megbízások és munkateljesítések, egzisztenciális harcok, pénzügyi gondok, kapkodás, információs zűrzavar, indulatok kereszttüzében telő napok, feleslegesen és okkal támadt izgalmak, hirtelen pálfordulások megtapasztalása, áremelések és adóügyek – mind, mind a hátuk mögött maradtak, amikor átlépték a határt.

„Végre élünk!”

Már nem fiatalok. Végigélték az elmúlt négy-öt évtized minden rendű és rangú szezonját. Ifjan lázadoztak a polgári mentalitás ellen, támadták a konzervativizmust a gondolkodásban és a művészetben, lázadtak a háború pokla ellen, küzdöttek a festészet szabadságáért, a jobb és igazságosabb életért, aztán a stupiditás, az elnyomás korszakaiban visszavonultak a magánélet védőbástyái mögé, a szegénységbe, a nélkülözésbe, majd hittek az olvadásban, de nem hittek az üzletiesedő kor álmoráljában. Az ideák világában akartak élni mindig is, hűen – egymáshoz és a független gondolkodáshoz hűen, a művészet tisztaságához hűen; szárnyalni akartak, de szárnyalni nem tudtak, csupán útjaikon.

Mert amióta csak lehet utazni, utaznak. Mint klausztrofóbiások, ha kimenekülhetnek a zártságból, fellélegeznek a messzi városokban, a délszaki tájakon, a hegyek közé ékelt falvakban, folyók, tengerek partján.

Most onnan írtak, a Földközi-tenger mellől, s mintha először látnák, először csodálhatnák, holott régi szerelmük. Régi, hűséges szerelmesei habjainak.

„Mindennap a közelében vagyunk, együtt lélegzünk vele, csodáljuk kékségét, ragyogását, szívjuk az illatát, a talpunkon érezzük sós hidegét, és etetjük a hullámain hintázó sirályokat… Rójuk a sziklás parti sétányt, de a legvadabbat; kocsival oda el sem lehet jutni – hála istennek!”…

Aztán egy váratlan fordulat a levélben: „Hagyjatok ott mindent, csapot-papot, szövetséget és politikát, házat, megbízást, munkát, és gyertek, gyertek utánunk legalább két hétre! Csak két hétre legalább, csodás ez a hely, gyönyörű januárban, szebb, mint nyáron… Azt már nem is mondom, hogy a város a citrom ünnepére készül… És a mimózák! Nyílnak a mimózák, pompáznak a sárga virágok, mimóza, mimóza mindenütt… a kertekben a streliziák…”

„Hagyjatok ott mindent!…”

Hát igen! A napról napra támadó szenzációkat, az újságok híreit, a rádió, a televízió adásaiból áradó információkat, a döbbenetesnél döbbenetesebb leleplezéseket, kijelentéseket, politikai fordulatokat, amelyek meglepetést meglepetésre halmoznak; hagyjuk itt – hacsak két hétre is! – a jószerével követhetetlenné váló gazdasági, társadalmi helyzetet, és utazzunk a tengerhez mi is, járjuk a sziklás ösvényeket a nyíló mimózákkal teli kertek között, meditáljunk az estében, hallgatva a köveket nyaldosó hullámok neszét. „Végre élünk!” – mondhatnánk mi is a barátainkkal, s milyen szívesen tennénk, csodálva inkább a déli vidék szépségét, mintsem hogy az itteni gondokkal kelljen szembenézni. Költészetről, festészetről beszélnénk, nem pedig a sok köpönyegforgatóról, a hajdani politikai szereplésüket oly ügyesen más színben feltüntetőkről, a közelmúltban is még homlokegyenest másként vélekedőkről, akik kényszerhelyzetükben fordulnak ravaszul szél iránt. A tengert hallgatva megfeledkezhetnénk róla, hogy nálunk, lám, rezsimről rezsimre mindig pontosan ugyanaz játszódik le; amikor a leleplezésekre kerül sor, akkor gyorsan azok is beállnak a leleplezők sorába, akiknek régi tetteit az új helyzet elítéli. Különös heteket, hónapokat élünk, írhatnánk válaszlevelünkben barátainknak; különösnek találnák ők is, ha most hirtelen hazajönnének. El sem hinnék, mi minden esett meg mostanság. Valóban, az ember hamarjában el sem hiheti, hogy félhivatalosan vagy hivatalosan mekkora fordulatok állnak be például elmúlt évtizedeink eseményeinek megítélésében. Hiszen mi, sokan a lelkünk mélyén mindig is úgy vélekedtünk a hazugságokkal elfedett történelmi igazságok felől, ahogy most már hangosan is lehetséges. Csupán az a zavarba ejtő, hogy a végre kimondott tényeket némely olyan közéleti férfiú is helyesli bólogatva, aki tán még fél éve is tűzzel-vassal hadakozott ellenük.

„Végre élünk!” – írják a Riviéráról a barátaink, s irigylem tőlük a nyugalmas napokat, a fényt, a virágok illatát, a citrom ünnepére készülő város békéjét, derűjét. A part, a táj mint egy könnyed kézzel festett, úsztatott akvarell pompáz köröttük. Jó lenne ott lenni, de most mégsem mehetünk utánuk, nem tudunk itthagyni semmit, itt kell maradnunk ebben a szmogban, a főváros szürke ege alatt, itt, ahová csak késve érkeznek meg a tenger mellől a mimózák. Ha nem is olyan bőséggel virítanak majd, mint Roquebrune-ben, Cap Martinen, de valamiféléket csak láthatunk mi is, remélem.

„Végre élünk!” – azért mostanában már itt is megkockáztathatjuk ezt a kijelentést, habár nem a csend és a békesség derűjétől lelkendezve; de élünk végre, csak élhessünk is, csak élhessünk…