Szívek zárkái

Házak, paloták, villanyhomlokú,

tornyos kövek, Budapest házai – – –

– – – Ismerlek és szeretlek titeket…

– – – Óh, Budapest, pincék és paloták

múlandóságunk szállodái – – –

(Szabó Lőrinc: Budapest)

Délután.

Rabán felébred szunyókálásából; hanyatt fordul a recsegő, plüss takaróval fedett díványon, feje alá gyömködi az összegyűrődött díszpárnát. Ruhástól heveredett le; az utóbbi időben gyakran elpilled ebéd után. De elég egy röpke órányi alvás, hogy újra pihentnek érezhesse magát. Felfrissülve nyújtózik, fülel; a konyhából neszeket hall; Liza, a felesége csendben motoz odakinn, nehogy felzavarja. Rabán Fülöp elmosolyodik, az álmára gondol; miként valamelyik éjszaka, most is Lizával álmodott; folyóparton sétáltak, vízbe hajló, sűrű fűzfaágak alatt. Az asszony derűs volt, egyszer csak kiperdült mellőle, a folyóba vetette magát, és hívta Rabánt is úszni; áttetsző volt a víz, de ő mégsem követte; erre aztán Liza kijött a partra; ruhátlan volt, testén vízgyöngyök peregtek; csodálatosan megfiatalodott; a régi-régi Liza állt előtte, feléje tárt karral.

Rabán szeretné őrizni álma hangulatát, de hegedűszó üti meg a fülét; lágy, andalító dallam szüremlik be a szobába az öreg pesti ház köznapi zajaiba vegyülve; még kintről, a négysávossá szélesített külső körútról is hallatszik a járművek dübörgése – és közben árad a hegedűből a szelíd dallam.

Elszáll az álma. Rabán oldalt fordul, kiül a dívány szélére, zoknis lábával előkaszálja a papucsát; kinyújtott jobb kezével a fekhelye melletti török asztalkán matat; kitapogatja a cigarettás dobozát meg a gyufát, rágyújt.

Vajon ki hegedül ilyen szépen?

Liza rányit. Lizának éles a hallása; különösen kifinomult azóta, hogy figyelnie kell férjére.

– Felkelsz?

– Ki hegedül?

– Ja? Az udvaron, egy férfi. Odalenn, az udvaron. Felébresztett?

Rabán figyeli Liza hangját. Milyen nyugodt, gyanútlan. Ha tudná, mit álmodott róla az imént. Elmosolyodik magában; ha tudná Liza, hogy meztelenül látta ott a folyóparton.

– Megvan a papucsod?

– Már belebújtam. Ide jönnél?

– Itt vagyok – érinti meg Liza. Felsegíti, pedig Rabánnak semmi baja, felkel ő frissen egymaga is. – Gyere. Kiülsz a gangra? Süt a nap, jó idő van, gondoltam… És tudod, hogy jobban szeretem, ha odakinn dohányzol!

– Igen, persze… – Rabán szeretné megőrizni az álombeli Liza képét, Lizáét, akinek mellén, lapos hasán és íves csípőjén végigperegtek a vízcseppek, de illanékony a látomás. Érzi Liza kezét; szabad tenyerével végigsimítja.

– Valami baj van?

– Nem, semmi, csak…

– Reszel a bőröm. Azt érzed? Valami krém kellene, mert ezek a mosogatószerek kimarják. Gyere. Felteszem a kávét, kivezetlek…

Liza megfogja a könyökét, vezeti. Rabán rábízza magát, de azért ösztönösen előrenyújtja a másik karját; néha nekiütközik a bútoroknak; a minap is meglökte az asztalt, és összetört egy régi vázát, amit még nászajándékba kaptak. Liza nem veszekedett vele, de kicsengett hangjából a szemrehányás.

– Milyen szépen hegedül az az ember! Kéreget?

– Nem néztem – mondja Liza. Kiérnek a konyhán át a gangra. Rabán újjával megtalálja a fehérre mázolt, avitt tonettszék karfáját; ebben szokott üldögélni. – Na, jó. Megyek, csinálom a kávét.

– Várj csak! – nyúl utána Rabán. – Mondd el nekem, milyen ez a hegedűs!

– Milyen lenne? – veti oda Liza. – Egy sovány fiatalember, farmerban.

– Fiatal? Muzsikus cigány?

– Tudom is én! Tudom is én, hogy cigány vagy nem cigány!

– Csak azért kérdezem, mert azelőtt nem ilyenek jártak. Emlékszel arra a tangóharmonikás vénemberre? Meg arra a keszeg alakra, aki olyan borzasztóan cincogott a hegedűjén. De ez nagyon szépen játszik. Ez valami klasszikus muzsika…

– Nem értek hozzá – mondja Liza. Nem érti, mit akar ezzel a kéregetővel a férje. – Klasszikus vagy sem, én azt honnan tudjam? Felteszem a kávét.

– Nem dobnál neki valamit? Néhány forintot. Ahogy szokás. Egy darabka papírba csomagolva.

– Senki sem dob neki.

– Senki? Az egész házból senki?

– Nem dobálják az emberek a pénzüket. És én sem vagyok hajlandó…

– Liza! – Megfogja az asszony kezét. – Liza! Az én kedvemért! Olyan szépen játszik! De siess, mert abbahagyhatja!

Liza szó nélkül bemegy a lakásba. Rabán a nap felé fordítja arcát, világtalan szemét, és hallgatja a hegedűszót. Békesség árad szét benne. Nem tudja, mit játszik az az alak odalenn, de mintha folytatódnék az álma, amiről mitsem tud Liza; mintha még mindig ott lenne a folyóba hajló fűzfák alatt, és láthatná azt a fiatal nőt, aki feléje tárja karját.

– Na, itt vagyok! – hallja a feleségét. – Egy húszas. Többet nem vagyok hajlandó…

– Betekerted egy kis papírba? Mert úgy kell…

– Betekertem.

– Dobd le neki!

Rabán érzi Liza mozdulatát, ahogy áthajolva a gang korlátján a muzsikus elé hajítja az adományt. Egy pillanatra megszakad a hegedűjáték. – Köszönöm! – hangzik visszhangozva lentről; aztán újra felcsendül a dallam.

– De most már igazán felteszem a kávét.

– Liza!

– Tessék!

– Add a kezed. A kezed.

– Mit csináljak?

– A kezedet kérem. Egy kicsit csak. Na, hadd fogjam meg!

– A kezemet? – Liza vonakodva enged. Rabán gyengéden két tenyerébe zárja, lassan végigsimít Liza karján.

– Mit akarsz a kezemmel? Öreg kéz. Ráncos.

– Nem érzem öregnek. Szép. Szép, keskeny kezed van. És a karod is… Emlékszem a kezedre. A simogatásaidra. Egyre többször emlékszem rá, Liza…

Kis csend. Liza nézi a férjét. Nézi üres tekintetét; mégis mintha világtalansága ellenére látna. Amikor annyi kínlódás után bele kellett törődni a változtathatatlanba, mindketten kétségbeestek. Rabán nem volt már fiatal, de még dolgozhatott volna. Bőrdíszműves volt, szerette a szakmáját. De hát a szürkehályog, aztán a retina leválása; azt mondták, rutin műtét, legfeljebb két ezrelék a rizikó. Két ezrelék. Beleesett ebbe a két ezrelékbe. Előbb csak a jobb szem, aztán a másik is. Ennek már három éve.

– Na, engedj!

De Rabán nem engedi. Még az álma foglya; magához húzza a feleségét, keze végigsiklik a testén. Szorongva érzi, hogy az nem az álombeli, mégis öröm tölti el. Arcát a csípőjéhez szorítja, ujjai Liza ölén matatnak.

– Mit csinálsz?! Ide látnak!

Zavartan eltaszítja, bemegy a konyhába.

Rabán arcán szomorú mosoly.

Elhallgat a hegedű. Léptek kopognak az udvar kövén. Biztosan a muzsikus távozik.

Az udvar most csendes. Rabán jól ismeri. Ismeri az emeleti gangokat is, a szemközti tűzfalat, aminek hámló vakolata ember- meg állatfigurákat rajzol ki; a valaha díszes márványkút csorba kagylójára is emlékszik, a repedezett betonra, meg arra is, hogy a földszinti lakások előtt oleanderek virágoznak zöld fahordókban.

Ahogy ott ül a gangon, és csak a távolabbi meg közeli hangokat hallja, a lakásokból kiszüremlő rádiózenét, beszédfoszlányokat, ablakok zörrenését, edények csörömpölését, világtalanul is jól tudja, mi történik. Mi történik a zárt ajtók, a lefüggönyzött ablakok mögött. A szobák mélyén.

Fülel.

Milyen gyönyörű volt Liza a folyóparton! Karcsú, kívánatos, fiatal.

Rabán élvezi a langyos, koraőszi napfényt, és az estére gondol. Lizára. Most arra vágyik, hogy hozzábújhasson az ágyban. Hogy megérintse a testét.

– Liza!

Csend. Liza nem válaszol. Rabán hátraveti a fejét, és álmodozik.

A nap még besüt a szoba egyik zugába. Éppen oda, ahol a toalett-tükör áll. Régi bútordarab; magas, ovális keretben az itt-ott már foncsora vesztett tükörlap alatt fiókos asztalka, rajta csipketerítő. Az ágyakkal meg a kétajtós szekrénnyel nászajándékba kapták ezt is, mint azt a porcelánvázát, amit Rabán összetört vigyázatlanul.

– A kezem… – mondja csendesen, magában Liza. Felemeli, nézi. Májfoltos, száraz bőrű kéz. Görcsös, göbös a munkától. És a karja is – fonnyadt már. Akárcsak a melle, a csípője. Miket beszél ez az ember? Mi ütött belé? De azért jólesik Lizának a férje udvarlása. Mindig is békésen megvoltak egymással; Fülöp soha nem kóborolt el a cimborákkal, nem kocsmázott, hazasietett a munkából, hogy együtt legyenek. Talán azért is volt ilyen, mert kettesben éltek, gyerek nélkül. Aki lett volna, elveszett még azelőtt, hogy megláthatták; Liza nem tudta kihordani; a következő terhessége is megszakadt; le kellett mondaniuk a gyermekáldásról. Örök szomorúság maradt ez; idős korára unokáról álmodozott.

Nézi megvékonyodott hajszálait, a sápadt szeplőket az arcán. Valamikor éppen ezek a szeplők tetszettek Fülöpnek, meg a vörösesbarna haja, a dús hajkorona, amit soha nem kellett dauerolni, mindig begöndörödött. Hová lett mindez? A lába is fáj; harmincnégy évig állt a gépek mellett a kötöttárugyárban, bokája megvastagodott, csípőjében hasogat az isiász, ha leül, feláll, meg kell kapaszkodnia valamiben; aztán megfeledkezik róla, de éjszaka ide-oda rakosgatja a lábát, főleg a bal combjába nyilall bele az éles fájdalom.

A napsugarak elcsúsznak a szoba sarkából; Liza sóhajt, előveszi a félig összefércelt szövetszoknyáját; varródobozt, ollót visz magával a gangra. Jönnek a hűvös idők, kell ez a meleg holmi, évről évre átszabja, de hetekig tart, míg elkészül vele.

– Kijöttél? – érzi meg Rabán.

Liza elhelyezkedik, sámlit igazít a lába alá, hogy magasan legyen a munkához a térde.

– Éppen most futott el Piri – mondja Rabán.

– Na és?

– Veszekedtek. Megint veszekedtek. Hallottam. Az anyja még utána is szaladt, hogy visszahívja, de az oda se neki. Mindig veszekszenek.

Liza nem szól, elfoglalja magát a férceléssel.

– Szép nagy lány lehet már ez a Piri. Még mindig megvan a copfja?

– Copfja? – Liza felnevet. – Hol élsz te? A haja, mint a szénaboglya a vihar után. És azok a tenyérnyi szoknyák, amikben jár! Kinn van neki az egész micsodája!

– Igazán? Na, mert teheti! Ha csinos. Talán azért üldözi az anyja. Féltékenységből. Van ilyen. Az is csinos. Az anyja. Nem?

– Polákné? Hmmm… Ha nem slafrokban bolyong a gangon, akkor igen. Ha kifesti magát, és felvesz valami rendes ruhát. De amikor leviszi a szemetet a kukába, hát mint egy kísértet! Sokszor látom innen a másodikról. – Aztán közelebb hajolva Rabánhoz. – Meg a pasasát is látom, amikor besurran a kapun, és fel az emeletre…

– Pasas? Azt mondod mindig, hogy rendes ember. Köszön neked, ha találkoztok. Azt mondtad, valami úriember. Hogy milyen szerencséje van ennek a Poláknénak. Nem ezt mondtad?

– Ezt mondtam. Rendesnek rendes. Tudom is én… – Majd hirtelen: – Nem akartam én az előbb valamit?

– A kávét! – mosolyodik el Rabán.

– A kávét! Hogy én milyen feledékeny vagyok!…

Poláknénál cseng a telefon.

– Halló!

– Én vagyok! – Ez a volt férje hangja. „Én vagyok” – még jó hogy ennyit mond, és nem mindjárt csak azt, hogy „Pirit kérem!”

– Pirit kérem!

– Pirit! Hát kérheted!

Kis csend a vonal végén. Majd:

– Tessék? Hogyan?

Poláknéból kitör a panasz árja: – Most szaladt el, elfutott, mert meg mertem kérdezni tőle… érted? Meg merészeltem kérdezni, hogy hol lófrált tegnap délelőtt. Tudniillik nem volt iskolában. Érted ezt? Lógott! Hol lógtál egész nap?! – ezt mertem megkérdezni tőle, mire ő, hogy semmi közöm hozzá! Semmi közöm! Jó, mi? Na, hát ilyen a mi drágalátos kislányunk! Érettségi előtt áll, és lóg. Meg van ez őrülve? Mi lesz így vele? Azt akarja, hogy elhúzzák, kirúgják?! – És mondja, mondja. A másik alig tudja félbeszakítani.

– Lóg? Azt mondod? Behívattak?

– Telefonáltak. Telefonált az osztályfőnöknő. Felhívott az ambulancián, nem is itthon, hanem a fizikón, érted? Na, nem, ezt én egyedül nem bírom! Vagy csinálsz valamit, vagy ebből a lányból nem lesz semmi! Vagyis lesz valami, de ne akard, hogy megmondjam, miféle!

– Na, na, Sára, azért…

– Na, na! Te mindig csak nyugtatsz. A nagy nyugalmaddal! Mert nem te látod, mi van itt? Nem tanul, a körmét festi… feketére! Alvadt vérszín! Tudod mi az? Nahát! És cigizik…

– Te is cigiztél. Én is. Ebben a korban.

– Ne ezt mondd mindig! Neked könnyű! Várjátok vasárnap ebédre, elhercigeskedtek, aztán ennyi az egész!

– Nézd, Sára, rengeteg dolgom van a kórházban, az öreg szabadságon, rám szakadt az egész osztály, annyi a betegünk… Apropó, feladtam a tartásdíjat. Ne haragudj, elsején elfelejtettem, és már tizedike van… Hallod? Na, mi a baj?

– Mi a baj?! – Polákné pityereg. Úgy érzi tehetetlen. Fejére nőtt ez a lány.

– És most hová ment? – kérdi doktor Polák.

– Tudom is én?! Elfutott! Mint egy bolond! Na, leteszem!

– Mondd neki, hogy mielőbb hívjon fel. Hallod? Piri hívjon fel! De tényleg! Ne várjon vasárnapig!

– Megmondom, ha látom!

– Na, jó, hát azért az nem úgy van. Nem olyan vészes…

– Mert te tudod! Igaz? Hogy mi vészes és mi nem!

Áll a lecsapott telefonkagyló felett. Nem kellett volna így, semmi értelme. De annyira magányos. Áll kétségbeesetten a kétszobás, szépen berendezett lakásban. Öreg ház ez, máladozó; a kapualj bűzös és ronda, az udvar elhanyagolt, az utcai fronton fenyőgerendákkal dúcolták alá az erkélyeket. Soha nem fognak itt tatarozni. Soha. De nincs pénze cserére. Amikor elváltak, négy éve, a férje csak a személyes holmiját vitte magával; az új asszonynak villalakása van Zuglóban. Maradt a könyvespolc a részletre vásárolt remekírókkal; a képcsarnoki festmények; Sára anyai örökségéből a bútorok; és néhány közösen vásárolt holmi.

Meg az egyedüllét. És a gond a gyerekkel.

Az órára pillant; mit is mondott Rezső, mikorra ígérkezett?

A fürdőszobába megy, hogy rendbe tegye magát. Délelőttös ezen a héten a kerületi rendelőben, de hiába, hogy csak hatórás a munkaideje a fizikóterápián, eléggé kimerül a betegek tornásztatásában. Gyors zuhany, krémek, frizura; válogatás a fehérneműk között; könnyű frottírköpeny. Éppen átköti a derekánál, amikor csöngetnek.

Régebben körülnézett az ajtóból, mielőtt beengedte Rezsőt, de ma már nem érdekli, mit szól a férfi látogatásához a ház. Valéria, az öreg mutatványos asszony régi cinkosa; ő ugyan nem veti meg az ilyesmiért; Csergő úr, a másik szomszéd bezárkózva él; Hágárékkal nincs köszönő viszonyban, Kovács néni pedig szórakozottságában néha doktor úrnak szólítja Rezsőt; Polák doktornak, és megállítja, hogy panaszkodjon neki az epebántalmairól.

Csak Rabánék ülnek mindig a gangon; de a férfi vak; ám kíváncsibb, mint a látók; alighanem a felesége tolmácsolja neki az eseményeket. Sára sokszor úgy érzi, az a vak férfi a veséjébe lát.

Rezső kezében még a kocsija indítókulcsa, amikor átöleli Sárát. Az előszobában felakasztja a zakóját; ingnyaka bontott, nyakkendője félrecsúszva.

– Na, csak így? Semmi lelkesedés? – siet be Sára előtt a szobába. Lehuppan az egyik fotelba, lerúgja a cipőit. – Rossz, hogy jöttem?

– Dehogy! Csak…

– Baj van?

– A gyerekkel. Felmérgesített. Meg az apja is. De hagyjuk!

– Hagyjuk!

– Azt sem tudom, merre csavarog folyton! Képzeld, lóg az iskolából. Azt kérdi tőlem a tanárnő…

– Szóval mégsem?

– Mit mégsem?

– Mégsem hagyjuk? – Maga mellé vonja a nőt. – Ülj ide te is. És mondd el. Mondd, ha akarod.

– Eh, mit mondjak? Kifut a kezemből. És iszik is!

– Iszik?

– Szerintem még valami füvet is szív. Találtam a kacatjai között olyan száraz vacakot. Néha olyan a szeme, olyan véreres… Én nem tudom, mit csinálok vele, ha kiderül, hogy füvezik! Vagy magammal! Nem tudom, mit teszek magammal, ha ez a gyerek…

– Ideges vagy!

– Na, hallod?! – Polákné leül a fotel melletti kanapéra, a köntös széle félrecsúszik a combjáról. Rezső azt nézi. – Enyém a felelősség! Presszóznak, diszkóznak, buliznak, ahelyett, hogy tanulnának.

– Kicsodák?

– Hát az egész bandája! Örökké bandában járnak! És fütyülnek az érettségire!

– Majd összeszedi magát! – Rezső átül Sára mellé. Tenyerét rácsúsztatja az asszony formás, hosszú combjára. – Nem kell félteni Pirit. Nem olyan buta, hogy tönkretegye magát!

– Azt hiszed, érdekli az érettségi? Az eredmény? Azt vágja a szemembe, hogy én sem vittem semmire…

– Dehogynem vitted. Gyógytornász vagy!

– Na, majdnem mit mondtam! Gürizek, és nem vagyok sehol! Ezt mondja Piri is. Hogy minek tanuljon, ha úgyis munkanélküliség van, meg vacak az élet…

– Jó, jó, mind ilyenek voltunk.

– Dehogy voltunk ilyenek! Az anyámtól akkora pofont kaptam még tizennyolc évesen is, ha későn értem haza… Mit nézel?

– Szép vagy, amikor indulatba jössz!

Polákné megenyhül. Még mosolyra is futja. – Csak akkor, ha indulatba jövök?

– Nem csak akkor. Mindig! – Rezső átfogja, magához húzza a derekánál fogva, megcsókolja. Sára enged. Hanyatt csúszik a kanapén, csókolóznak.

– Minden jó lesz, meglátod. Csak ne gondolj most semmire! – Rezső elengedi, felül, kigombolja az ingét, leveszi a nyakkendőjét.

– Az a helyzet, hogy… Hogy én ma…

– Mi a helyzet? – néz rá fektéből gyanakodva Polákné.

– Semmi. Csak… Szóval összesen másfél órám van. Vagy kettő. Maximum.

– Másfél vagy kettő? De miért? Azt mondtad a telefonba, hogy estig ráérsz.

– Úgy is volt. De van még egy fontos tárgyalásom.

– Még ma?!

– Még ma! Ez a vállalkozó sorsa. Akkor kell az ügyféllel beszélni, amikor parancsolja. Amikor ráér. Ha ezt elpasszolom, ötszázezer ugrik. Vagy talán több is.

– Ötszáz vagy több! Értem! – Polákné feltápászkodik, a haját igazgatja. Nem valami vidám.

– Azért ne menjen el a kedved!

– Á, isten őrizz! – Hangjában némi gúny érződik. – Első az üzlet, tudom! Kérsz néhány falatot? Nem voltál otthon igaz?

– Ma még nem. Rohangáltam. A kocsival is baj volt, be kellett gurulnom a szerelőkhöz. Valami érintkezési hiba, de persze egy ötezres azonnal…

Polákné már a konyhaajtóban áll, onnan néz vissza.

– Kijössz vagy hozzam be? Van felvágott, paprika; tudod, paradicsompaprika, jó húsos, amit úgy szeretsz. Sör is van a jégen… És rozskenyeret vettem.

– Rozskenyér! Isteni! – Megy Sára után. – De igazán csak néhány kis szendvicset kérek. Addig kezet mosok…

Liza csészékbe tölti a kávét; Rabán érzi a kellemes illatot; gyerekkorában, amikor még nem volt divat az eszpresszózás, és csak törökösen főzték, az anyja mindig vele daráltatta meg a rézmasinán a házi pörkölésű kávészemeket. Akkoriban is leginkább az illat bűvölte el. Emlékszik, a lakásuk közelében volt egy Meinl-üzlet, annak az ajtaja előtt is mindig beleszippantott a levegőbe. Most is beleszippant; várja a röpke élvezetet.

– Vigyázz, még forró!

Megcsörren a csészealjon a kiskanál.

– Elég erős?

– Minek főzném erősre? Csak árt!

– Tudod, hogy az erős kávét szeretem! Minden nap könyörögnöm kell érte?

– Még meg se kóstoltad!

Rabán hörpint; meg van elégedve. Lassan, élvezkedve kortyolgatja.

– Bement hozzá a pasas!

– Tessék? – néz fel Liza.

– Poláknéhoz. Az embere. Az imént érkezett, hallottam, amikor Polákné fogadta. Még az is lehet, hogy direkt elüldözi a lányát, csakhogy egyedül maradhassanak.

– Minden lehet – mondja Liza. Egyhajtásra kiissza a kávéját, nincs türelme elszöszmötölni vele. A szoknyáját szeretné már befejezni. Várja, lesi, Fülöp is végez-e a magáéval, de elunja a várakozást, a maga csészéjét beviszi a konyhába, elöblíti. Keskeny kis konyha, egy nagyobb előszobából hasították ki, amikor annak idején a háziúri lakást kettéválasztották. Rabánék hatvannyolcban költöztek ide, miután az örökösök miatt eladták Liza szüleinek kispesti házát; nem tudhatják, milyen is lehetett eredeti állapotában ez a második emeleti lakás, de azt mondják, tágas volt; az ő részük az udvari lett; a nagyobbiknak, az utcainak a cselédszobából nyitottak bejáratot; de azok a lakók már egy éve külföldön vannak, hivatalos kiküldetésben. Csak néha bukkan fel egy-egy rokon, hogy körülnézzen. Szó volt róla, hogy bérbe adják, de úgy látszik, nincs szükségük a pénzre; vagy nagyon is féltik a holmijaikat; állítólag valamelyik balkáni követségen sofőr a férfi, az asszony meg ugyanott gondnoknő. Évente egyszer, kétszer hazajönnek, de nemigen beszélnek senkivel. Még velük, közvetlen szomszédjukkal sem.

Amikor Liza visszajön a gangra, és ölébe veszi a munkáját, Rabán még mindig szürcsölgeti a kávéja maradékát.

– Szép, nyugalmas délután – mondja. S mivel Liza nem felel, újra mondja: – Szép délutánunk van.

– Szép. Hála Istennek. Nem kell befűteni. Bár estére lehűl…

Rabán kissé felemelt fejjel ül, mintha az eget nézné.

– Ilyenkor ősszel mindig örültem a gesztenyének – mondja. – Gyerekkoromban. Ahogy kigurultak a tüskés, zöld burokból, fényesen… Már biztosan tele van velük a sétány. Néha magam előtt látom azt is, hogy milyen lehet most az erdő. Vörös meg sárga meg bronzbarna… Tudod, amikor kimondták az ítéletet… amikor megtudtam, hogy nem fogok látni többé, nagyon megijedtem. Ettől féltem olykor… még gyerekként, amikor vakokat láttam botorkálni, hogy milyen szörnyűséges is, ha elveszíti valaki a szemevilágát. Azt hittem, akkor már mindennek vége! Ha nem láthatom az emberek arcát, a tárgyakat, a fákat, az őszi erdőt, téged… vagy azt, akit szeret az ember. De akár az idegeneket is. Rettenet fogott el, amikor elképzeltem. Mert gyerekfővel sok szörnyűséget képzel el az ember. A halált. A szülei halálát. Meg a saját halálát. Borzasztóan féltem, amikor esténként, az ima után, a sötétben végiggondoltam ezeket a dolgokat. Már háború volt, tudod. Kiskölyök voltam. Majd elviszik az apámat a frontra… ettől féltem. És lelövik. Megsebesül. Fogságba kerül. És az anyám is… beteg lesz, meghal, árván maradok. Mi lesz velem? Meg a vakság. Nem is tudom, miért gondoltam rá annyiszor? Talán mert jó volt látni, gyönyörködni mindenben. A lányokban. Nőkben… Tebenned is aztán…

Rabán elhallgat. Kiissza a maradék kávét, átnyújtja Lizának a csészét. – Köszönöm! – Cigarettáért matat, rágyújt.

Liza feláll, beviszi a konyhába az edényt, ezt is elmossa, visszajön. Kezébe veszi a varrást, most csak fél lábát teszi a sámlira, így pihenteti a csípőjét.

– De tudod… – Rabán csendesen folytatja. – Tudod, nem is hittem volna, hogy ennyire beletörődöm. A vakságomba. Mert látok. Jobban látok mindent, mint régen, amikor még megvolt a szemem világa. A hangok meg az illatok képpé válnak. És minden, amire emlékszem, megszépül… – Elmosolyodik. – Téged is úgy látlak, fiatalon, ahogy álmomban… Mondtam, hogy álmodtam rólad? Már a múltkor is. Fiatal vagy, szép, nagyon fiatal. Fiatal… – Kis csend után. – Varrsz?

– Egy régi szoknyámat. Átszabtam. Jó lesz a hideg időkben.

– Mindig ügyesen varrtál. Ügyes voltál mindig, Liza… Mi ez a zaj?

Liza lenéz a földszintre. Az egyik ajtó hangosan kitárul majd becsapódik. Elegáns, sötét öltönyös férfi áll az oleanderes hordó mellett, cipője fénylik, szivarzsebében hanyagul begyűrt vörös zsebkendő. És vörös, virító nyakkendő a fehér inggallér alatt.

– A zsebes – mondja csendesen Liza.

– Portyára indul?

– Csak kiállt az udvarra. Cigarettázik.

– Hogy soha nem bukik le! Furcsa, nem igaz?

– Tudod, hogy diliflepnije van. Mindig elengedik. Kleptomániás.

– Most is olyan, akár egy olasz ficsúr?

– Mint azokon a régi filmeken. Pontosan. Emlékszel azokra a régi filmekre? Minden héten moziba mentünk. Ide, a Világba. Világ mozgó. De jó filmeket adtak! Mennyit röhögtünk. Meg sírtunk.

– Te sírtál. Mindjárt meghatódtál.

– Szerettem azokat az olasz filmeket. Azt a Szíkát. Szíkát vagy mi volt a neve? Meg azt a másikat. Azt a testesebbet. Na, hogy is hívták?

– Szordi!

– Szordi! Az az!

– Úgy van írva, hogy Sordi. A másik meg Sica. De Sica.

– Igen, ő! Hát ez éppen olyan. A zsebes. Ez a kiköpött Szordi! Talán a feleségét várja. Mennek a presszóba. Ilyenkor délután mindig mennek a presszóba. Na, már az is ott van!

– Az asszony?

– Az. Hm. Micsoda divatos maskara! Két bolond egy pár! Csipkeruha! Fekete csipkeruha és vörös, magas sarkú cipő. És az a mély ruhakivágás! Hát mint egy…

– Lehet, hogy az?

– Mesélik. De nem hiszem. A zsebes megölné, ha mással látná. Talán csak így szereti az ura! A bolond! Mennek szépen, mint egy olasz filmen.

– Igen – mondja Rabán. – Hallom a cipőik kopogását.

– Van most egy kitűnő barter üzletünk – mondja falatozás közben Rezső. Polákné ott támasztja az állát vele szemben a konyhai étkezőasztalnál, időnként teletölti sörrel a férfi poharát. – Ha beüt, elviszlek Görögországba, eltöltünk ott vagy tíz napot. Két hetet. Ahogy kijön a lépés. A tengernél! Együtt fekszünk, együtt kelünk. Vagy akár egész nap az ágyban maradunk! Na? Nem lenne jó?

– Úgysem viszel el – mondja szomorkás mosollyal Sára.

– Dehogynem! Mit nem tettem meg, amit megígértem neked?

Sára nem válaszol. Nem akar erre válaszolni. Most megelégszik azzal, hogy itt ül vele szemben egy férfi, a szeretője; valaki, akinek fontos. Ha fontos. De miért siet el? Ha pedig siet, miért eszik olyan komótosan, sokáig? Semmire sem lesz idejük.

Rezső megérezheti a nő gondolatait, mert átnyúl érte az asztalon, és azt mondja: – Csinos vagy!

– Úgy vártalak!

– Én meg kívántalak! – Rezső bekap egy falat paprikát, ropogtatja. – Isteni ez a paradicsompaprika! Mindig ezt várom ősszel! Ez a zamat! – Aztán megint szerelmesen: – Ültem egy ronda kis irodában, és hirtelen eszembe jutott a csípőd. Azt láttam magam előtt. A csípődet. Fogalmam sincs, mit akart eladni nekem az az ügynök, lehet hogy ráfizetek, mert aláírtam a szerződést, de nem tudtalak kiverni a fejemből! – Eltolja maga elől a tányért, felhajtja a sört, feláll, nyújtózik.

– Jaj, ne nyújtózz, azt nem szeretem. Béla is mindig nyújtózott, ki nem állhattam…

– Bocsáss meg! Bocsáss meg, ha olykor a volt férjedre emlékeztetlek. De férfiak vagyunk! És igazán jól tartasz! – Átöleli a derekát, magához húzza. – Őt is ilyen jól tartottad?

– Hess, hess! Ne engedjük most ide, közénk!

Rezső gyengéden szétnyitja a köntöst, aztán lefejti Sára válláról. – Ó, a melltartó! Minek az?

– Megszoktam. De menjünk be!

Polákné behúzza az elsötétítő függönyt, felkattintja az állólámpát. Kimegy, megnézi, ráfordította-e a kulcsot az előszoba zárjára, benne is hagyja, hogy Piri, ha váratlanul megjönne, ne törjön rájuk. Mire visszamegy, Rezső már levetkezve várja.

– A melltartód! Ezek a csatok! Minden melltartó az ellenségem!

Sára két kézzel a lapockája alá nyúl, kipattintja a műanyag kapcsot. Szép a keble ebben a pózban, kívánatos, Rezső alig várja, hogy lehulljon az intim ruhadarab.

– Gyönyörű! Egész nap kívántalak!

– Szeretsz?

– Szeretem a bőröd! Szép… Szép vagy… A csípőd!…

Az ágyhoz viszi felkapva; erős, elbírja Sárát. Az asszony boldogan nevet, a férfi nyakába csimpaszkodik, összegömbölyödik a karjában. Meggyűrődik alattuk a takaró.

– Ne siess! – kérleli Sára. A férfi mellére szorítja az arcát; gyengédségre vágyik, suttogó beszélgetésre. – Mindig azt szeretném, hogy mellettem legyél. Nem jó egyedül. Az lenne jó, ha mellém feküdnél éjszakára, melletted ébrednék fel… Ne, még ne, ne mindjárt! Csak gyengéden…

De Rezső türelmetlen.

– Majd Görögországban. Mondtam, elviszlek. És ott majd együtt lehetünk.

– De én nem csak két hétig szeretném.

– Na, igen… – mondja a férfi. Aztán ráhajol. – A hajad… Mikor így kibomlik… Szeretem, ha így kibomlik a hajad…

Sára hirtelen felül. A szeme könnyes.

– Ne menj el!

– Tessék? Nem megyek el. Itt vagyok veled!

– Tudom. De nem így. Azt akarom, hogy ne menj el. Soha!

– Hát azt… – Rezső kényszeredetten elmosolyodik. – Az, ugye nem olyan egyszerű.

– Olyan borzasztó így. Jössz, itt vagy egy kicsit, aztán elsietsz. Olyan rossz! Olyan rossz!

Sír. Beletúrja arcát a férfi ölébe, sír. – Nem bírom így! Várlak, sietsz, elmész! És senki! Piri gyűlöl. Érzem, hogy gyűlöl! Azt hiszi, én üldöztem el az apját! Senkim sincs! Senkim!

– Na, hát ne most! Sára! Hallod? Ne most… – Simogatja a nő kibomlott haját, vigasztalón, de aztán egyre türelmetlenebbül. – Sára! Azt isten áldjon meg, hát miért éppen most?!

– Ne haragudj! Nem bírom! Ez olyan rossz így! Olyan rossz!

– Nekem is rossz! – Rezső tapintatlan: – Nem lehet síró nővel szerelmeskedni!

Sára felkapja a fejét. – Neked ez csak ennyi!?

– Nem csak ennyi, de… Azt akartuk most. Vagy nem?

A nő hallgat. Igen, ostobaság elrontani ezt a röpke órát. Letörli könnyeit. – Bocsáss meg.

– Nézd – mondja meggondolatlanul a férfi; semmi értelme, hogy ezt most tisztázza, mégis belekezd: – Egyszer ezt már megbeszéltük. Egyszer? Ezerszer! Nem válok el. Nem tehetem. Ott a két srác, a feleségemmel semmi bajom…

– Ne emlegesd a feleségedet!

– Kérlek! – Rezső enyhén megsértődik. – Kérlek! De mégis… Hát róla is szó van! Őt is be kell kalkulálni, vagy nem?

– Kalkuláld! Hát csak kalkuláld!

A férfi már látja, hogy csak rontott a helyzeten.

– Rendben. Ne veszekedjünk. De szögezzük le, én nem ígérhetek semmit. Nem köteleztem el magam ebben a mi ügyünkben. Így van? Így van vagy nincs így? Sára! Ne mondd, hogy nincs így!

– Én nem mondok semmit.

– Sértődés nélkül kérem. Sértődés nélkül!

Polákné összefogja magán a köntösét. Eltakarja a testét, ilyen alkudozás közepette szégyenli meztelenségét a férfi előtt.

– Na! – akarja szétbontani a könnyű frottír anyagot Rezső.

– Nem. Naaa! Nem!

– Sára! Mit ostobáskodunk? – Kis csend. – Barátságot ígértem. És Görögországot ígértem. Legfeljebb! Most. Az előbb. De mást? Görögországban jó lesz, meglátod. Ott teljesülhet a vágyad, reggel mellettem ébredsz…

– Melletted! Persze! Tíz napig! Vagy két hétig. Legfeljebb!

– Ne légy igazságtalan. – Rezső kezdi unni a vitát. Nem erre készült. Kellemes másfél órára készült, nem női hisztériázásra. Mi a fenének van erre szüksége? Sára csinos, harmincnyolc éves, jó alakú, okos, kedves. De ő is, mint mindegyik nő, egészen akarja birtokolni a férfit. Önző. Ez az önzés most felborzolja Rezsőt.

Már nincs is kedve semmihez. – Igazságtalan vagy! Amikor összejöttünk, akkor örültél, hogy… Szóval nem volt kifogásod ellene, hogy ez csak egy viszony, egy partneri viszony…

– Ahogy az üzletfeleiddel!

– Akárhogyan is, a feleségemet nem hagyom el…

– Miattam! – csattan fel Sára.

– Hát, így is mondhatnám. Pedig jó veled. Nekem nagyon jó. És neked is velem… – Újra próbálkozik; önmagát is vissza kellene térítenie a szerelmeskedés hangulatába. – Jó neked is. Vagy nem? Nagyon jó. Jó… – Simogatja, végigcsókolja a karját, a nyakáig ér, csókolja a füle mögött; a selymes hajsátor felizgatja, kezd megnyugodni, kezdi kívánni az asszonyt. Talán még lehetséges. Talán még nincs minden végképp elveszve. – Remek szerető tudsz lenni! Remek szerető!

– Szerető! – De azért a nő is enged.

– Tudod, hány nő él egyedül? Mennyien maradnak magukra? Hányan szenvednek partner nélkül? De én itt vagyok neked! Szeretlek és kívánlak, nagyon kívánlak, Sára, nagyon, nagyon…

Polákné behunyja a szemét. Hagyja, hogy a férfi a karjába zárja.

– A rendőr elment már? Zsoldos urat kérdezem. Ma még nem mondtad, hogy láttad.

A kérdés váratlanul éri Lizát. Kezd sötétedni, a zöld szövetszoknyát elég nehéz varrogatni ebben az alkonyi fényben; azzal vesződik, hogy lássa a széleket. De Rabán türelmetlen. – Hallod, mit kérdeztem, Liza?

Az asszony az ölébe ereszti az anyagot, letekint a földszintre.

– Zárva az ajtaja. Rajta a lakat.

– Hmmm. Mindig csodálkozom, hogy lakatra zárja! De talán a revolvere miatt. Nehogy ellopják a fegyverét. Gondolom… Valaki jön, jól hallom?

– A zsebes. De hogy siet! Na, én bemegyek, de te még elüldögélhetsz itt, ha akarsz…

A zsebes – nemcsak Rabánék, mások is így hívják a házban – hosszú, sietős léptekkel éri el földszinti lakása ajtaját. Sebesen kinyitja a zárat, hátrapillant, besurran az ajtón.

Nagy, lomha testű ember, de fürge, ha úgy hozza a szükség. Orton a neve. Orton Vendel. Negyven körüli, de már évek óta nem dolgozik. Csak jön, megy elegánsan. Talán soha nem is igen kötötte le magár holmi köznapi elfoglaltsággal. Mégis remekül megél. Nem fényesen; hogyan is élhetne úgy a szoba-konyhás, földszinti lakásban, ahol se vécé, se fürdőszoba. Ám akik már jártak náluk – nem sokan! – azt mesélik, kényelmesen berendezett otthon a zsebesé. Színes televízió, videó meg drága hifi torony; és a vitrinben porcelánok; ólomkristály hamutartó a bársonyterítős asztalon. Meg süppedő szőnyegek. És a konyhában mikrohullámú sütő, hűtőpult. A zsebes szereti a gyomrát. Konyhájuk nyitott ajtaján kiáramlik a rántott szeletek, töltött káposzták, pörköltök, húslevesek, rétesek illata. Nem takarékoskodnak, a másnapos ételt kidobják a kukába. A ház macskái ott lakmároznak a küszöbük előtt. A zsebesnek csakis friss kosztot tálalhat fel asszonya. Ortonné – ha ugyan össze vannak házasodva, s nem csak úgy balkézről élnek együtt – jól főz, pedig kifestett körmökkel, fodrászolt frizurával lófrál eszpresszóról eszpresszóra. De háziasszonynak sem utolsó.

Orton Vendel most egyedül van a lakásban. Az ablaknak háttal a szoba asztalához ül, zsebéből bőr tárcát vesz elő, mohón szétnyitja. Két ujjával, mint valami finom csipesszel, kiszedi belőle az iratokat meg a pénzt. Jó fogás: két ötezres, három ezres meg néhány százas. Nem rossz kereset egyetlen napon.

Az igazolványokat szépen visszateszi a tárcába. Kezébe akad egy fénykép: kövérkés, szemüveges férfit meg egy alacsony, csúnyácska nőt ábrázol, akik két vigyorgó csemetéjük vállát átölelve állnak egy fabódé – nyilván a víkendházuk – előtt. Visszacsúsztatja ezt is. Újságpapírt keres, becsomagolja a tárcát, átköti egy madzaggal, zsebébe süllyeszti. A pénzzel a szekrényhez megy; különös szerkezetű szekrény: ha kiszedi az ingeket a polcról, a hátfal kinyitható, s mögötte ott egy titkos rekesz. Ide rejti a zsákmányt. Ha az ingek visszakerülnek a helyükre, senki sem sejtheti, hogy a hátfal elmozdítható.

Zörgést hall odakintről; gyorsan becsukja a szekrényajtót, de néhány ing kinn marad az asztalon. Ortonné jön meg, veszekedős a kedve.

– Hová a csudába tűntél? Azt mondod, megveszed a mozijegyet, ott ácsorgok, ácsorgok, már leszólítanak mindenféle pasasok, te meg nem vagy sehol!

– De hiszen én nem találtalak téged!

– Nem találtál?! Lecövekeltem ott, ahol hagytál! Már mindenki bement az előadásra, egy lélek sem maradt az előcsarnokban, hogyan lehetséges, hogy nem láttál?! És miért tűntél el? Megvetted a jegyeket?

– Nem.

– Nem vettél jegyet?

– Valaki ott a pénztár előtt azt mondta, hogy szemét a film. Csupa gyilkosság meg erőszak. Tudod, mennyire irtózom az ilyentől. Elment a kedvem. És azt sem akartam, hogy téged rémisztgessen egy ilyen vacak. Aztán majd jajgatnál álmodban.

Ortonné elhűlve, értetlenül bámul.

– Nem veszed meg a jegyeket, eljössz, és nem szólsz nekem?

– Szólni akartam, de mondom, nem találtalak!

– Hazudsz! Valami más van itt! Valami bűzlik! Valami rohadt kis kurva csábított el, valld be! Valld be, te disznó! Hát nem tudsz megmaradni mellettem egy percig sem? A rohadt kis kurvák után kell koslatnod?! És mi ez a felfordulás? Miért szedted elő ezeket az ingeket? Szépen kivasalom, ő meg szétdobálja! Mi a fenének?!

– Ja? Át akartam öltözni.

– Mi a fészkes nyavalyának?!

– Beleizzadtam ebbe, ami rajtam van. Izzadós vagyok, tudod. És utálom, ha büdös az ingem. De most el kell mennem.

– El kell menned?! Hová?

– Vagyis veled. Veled kell elmennem… – A zsebes, bármilyen derék termetű ember is, fél az asszonyától. Hátrál, amint az közelebb lép hozzá fenyegetően. – Nézünk egy másik mozit. Jó? Egy másik filmet…

– Te! – Ortonné vizslatja a férfit. – Mit sumákolsz itt nekem? Mi van emögött? Mit csináltál már megint?! És miféle csomag van a zsebedben?

– Hol?

– Na, ne játszd meg magad! Az az újságpapírba bugyolált valami! Vedd csak elő! Vedd csak elő szépen!

Orton Vendel, mint egy megszeppent, rajtakapott nebuló, előhúzza a pakkot a zsebéből.

– Bontsd ki!

Engedelmeskedik. Lesütött szemmel tartja az asszony elé a tárcát.

– Szóval már megint! Hiába kértelek! Hiába figyelmeztettelek?! Hát ez történt! Mialatt én vártam, hogy hozd a jegyeket, aztán beüljünk arra az istenverte filmre! És most mit akarsz ezzel?!

– Bedobom egy postaládába. Majd értesíti a posta az illetőt.

– A zsákmány?

Orton hallgat.

– Azt kérdeztem, hol a zsákmány! Nem hallasz?!

– Csöndesebben – kiérleli a férfi.

– Majd csöndesebben beszélek, ha nem csinálsz ilyen disznóságokat! Megegyeztünk, vagy nem? Megegyeztünk?

– Meg.

– És miben egyeztünk meg?

– Hogy megelégszem a sefteléssel.

– Hogy megelégszel a sefteléssel a bizományik előtt. Azt nagyon ügyesen csinálod. És semmi rizikó.

– De engem nem bántanak… – próbálkozik Orton. – Ha bemutatom a flepnimet…

– Nem érdekel! Nekem elegem van abból, hogy a rendőrségre járjak utánad! És Zsoldos úr sem tud örökösen téged istápolni!

Zsoldos úr a szomszéd, a kapu melletti, volt házmester lakásban él, agglegény, és rendőr. Őrmester. Ha olykor-olykor a zsebesnek összeütközése támad a törvénnyel, Zsoldos úr szokott közvetíteni az érdekében. Az őrmester tudja, hogy a szomszédja nem egészen beszámítható, így aztán könnyen tud segíteni. De Ortonnéban van annyi jó érzés, hogy nem akar visszaélni ezzel a segítőkészséggel.

– Mehetek? – kérdi alázatosan Orton.

– Még nem! A zsákmányt kérdeztem.

– Á, nem volt semmi. Ráfáztam. Egy üres tárca…

– Üres tárca! Meséld a nagynénikédnek!

– Esküszöm! Csak iratok, fénykép… Egy családi fotó, megnézed? Itt az illető meg a felesége a gyerekekkel. Azért is sietek bedobni a postaládába, mert izgulhat szegény. Sajnálom. Biztosan kétségbeesik, hogy elvesztette az igazolványait…

Ortonné, mint egy vizsgálóbíró, végigmérni a férjét. Tudja, hogy hazudik, az ingek is azért lehetnek elől, mert elrejtett valamit. Noha nem tud a titkos rekeszről. Legfeljebb annyit gyanít, hogy a fehérnemű közé dugta a férfi a pénzt.

– Na, jó, menj, de ne vegyenek észre!

– Engem? – Ortonba visszatér az élet, már dicsekvő. – Ki venné észre Orton Vendelt, amikor ügyes manőverbe fog!… És aztán elmegyünk moziba?

– Inkább hozzál haza egy üveg pezsgőt! Csinálok valami kaját, eszünk, iszunk! Te! Te nagy marha!…

Orton már nem is figyel rá. A vízcsap feletti tükörben nézegeti magát; megigazítja hollófekete haját, vörös nyakkendőjét meg a szivarzsebbe dugott kendőcskét. Ki hinné, hogy ez a jóvágású férfi, ez a divatbolond zsebes? Ez a fényes cipőjű, vasalt nadrágos úr?

– Pezsgőt! – kiált utána Ortonné a konyhaajtóból. – De nem valami vacakot!…

– Sajt, kenyér meg egy pohár bor?

– Hogy mondod, Liza?

– Azt kérdezem, elég lesz vacsorára egy kis sajt meg kenyér?

Rabán a felesége felé fordítja arcát: – A zsebes felesége pezsgőt hozat. Mulatni fognak.

– Na, lesz megint lárma!

– Majd Zsoldos úr rendet csinál. Itthon van még, mit gondolsz?

– Nem láttam elmenni. Talán nincs is szolgálatban. Sokszor töprengek, miért nem nősül meg. Fess ember, rangja is van…

– Őrmester – mondja Rabán.

– Őrmester. De még feljebb is viheti… – Liza eltöpreng ezen. Azt olvasta valahol, hogy nemigen fizetik meg a rendőröket. Talán azért nem alapít családot. Szolíd fickó, de azért egy rendőrőrmester csak úgy egyedül, abban a sötét lakásban! – A macskák járnak be hozzá. Eteti őket. Na, nem olyan jó falatokkal, mint a zsebesék. De mindig önt nekik egy kis tejet, kenyeret aprít bele…

– Jó ember – bólint Rabán.

– Terítsek odabenn a konyhában?

– Ne, még ne. Várjunk a vacsorával. Nem vagyok éhes. Elüldögélnék még idekinn.

– Nekem dolgom van. Elteszek néhány üveg darált, sózott paradicsompaprikát. Amit úgy szeretsz. Télen a vajaskenyéren.

Á, igen, télen a vajaskenyéren! Maga mellé húzza Lizát. – Te mindig tudod, mit szeretek. Mit kívánok. – A hangjában egy kis izgatottság okozta rekedtség. – Még el sem meséltem az álmom.

– Az álmod?

– Ma délután… veled álmodtam. Mondtam már. Veled. Nagyon érdekes volt… nagyon szép. Meg a múltkor is. A múltkor éjjel. Folyóparton sétáltunk, aztán te belevetetted magad a vízbe, úsztál…

– Nem is tudok úszni.

– De most úsztál. Hívtál engem is, nem mentem, te kijöttél a partra, és ott álltál… meztelenül.

– Ó, butaság!

– Nem, nem! Nagyon szép voltál. Fiatal…

– Mit akarsz ezzel a fiatalsággal? Öreg vagyok! Öregek vagyunk, Fülöp!

– Szép voltál – mondja makacsul Rabán. – A vízcseppek gyöngyöztek a testeden… Aztán lefeküdtél a fövenyre, öledre futottak a kis hullámok… Most is látom. Látom a folyót, a föveny apró kavicsait és a te meztelen testedet…

Liza hallgat. Könnyek gyűlnek a szemébe, óvatosan letörli, vigyázva, nehogy a férje megsejtse a mozdulatot. Rabán három éve már csak az érintésével sejtheti meg, milyen is Liza. Soha nem tud ebbe belenyugodni, s most, hogy Fülöp ezeket mondja, arra gondol, önmagát ámítgatja, vigasztalja ez az ember.

– Hallottad, amit mondtam? – kérdi a férfi.

– Igen, hallom, Fülöp!

– De nem csak álmomban látlak ilyennek. Ébren is. És a kertet is látom, anyádék kertjét, ahol az első éveinkben éltünk. Meg a kertben téged. Látlak a fák között, gyümölcsöt szedsz, a kútnál megmosod a ribizlifürtöket… Meg azt a szép házat is látom…

– Azt nevezed szép háznak? Apám toldozta-foltozta, hogy elférjünk benne! Alig vártam, hogy elköltözzünk végre, és magunk legyünk! Szép ház! Ugyan!

Rabán arcán derű: – Csakhogy én mégis szépnek látom. Nyáron verőfényben áll, a lombok között világít a kék égbolt… Télen vastag, fehér hótakaró üli meg, a kopasz fák fölött szikráznak a csillagok… Mindent így látok, Liza! Az egész életünket!

Liza hangjában keserűség: – Abból a házból vittek el ötvenhétben…

– Igen, tudom.

– Azt sem tudhattam, visszatérsz-e valaha is? Szidtam a politikát, átkozódtam… Téged is szidtalak, hogy miért kellett belekeveredned…

– Emlékszem, Liza.

– Akkor voltam terhes. Azért is ment el, éppen azért történt, az izgalomtól. A félelemtől. Azt hittem, belepusztulok! Micsoda rémes idők!

– Belőlem minden rossz elmúlt.

– Ezt soha nem vagyok képes felfogni! Akárhányszor is mondod, nem hiszem el!

– Pedig így van. Nem látom többé a világot, hát elmúlt belőlem minden kicsinyes érzés. A harag, a gyűlölet, minden.

– De hallhatod a rádióból meg a tévéből! És az újságokból is elolvasom neked, senki sem tud megbocsátani! És ez a természetes! Akit megaláztak, meg akinek megölték az apját, férjét, gyerekét, mind engesztelhetetlen! Téged is vallattak! Börtönbe zártak, szenvedtél… Hogy tudsz nekik megbocsátani?! Csak maradt benned valami harag ellenük?

– Mondtam már, Liza, hogy csak szánalom. Szánom őket féktelen indulataikért, elfogultságaikért, meg azért, hogy a hatalom féltése kegyetlenkedésre késztette őket. Olyan egyszerű lett minden, amióta nem látom a világot. Nevetséges lett a harag és a gyűlölködés. Értelmetlen.

Liza sóhajt. Nem először hallja ezt Fülöptől. Nem tudja megállapítani, mi lehet a szavak mögött: belenyugvás-e vagy keserűség. Bölcsesség vagy megadó lemondás?

– Megyek, dolgom van. Maradj még, ha akarsz…

Kicsúsztatja kezét Rabán tenyeréből.

Rezső az órájára pillant.

– Sajnálom, mennem kell!

Öltözik. A nyakkendőjét köti, otthonosan viselkedik a lakásban. Polákné a heverő széléről figyeli. Ha mindig itt lenne! Reggelente, amikor munkába készül, így állna a tükör előtt a nyakkendőjét kötve, ő meg azt mondaná neki: – Ne azt vedd! Csíkos inghez kockás nem való! Hogy képzeled?

Mert most is rosszul választott; hát ilyesmiért nem szól a felesége?

– Holnap felhívlak odabenn – mondja a férfi.

– Nem, az nem jó. Nem szeretem, ha odabenn keresel. A kolléganőim belebámulnak a képembe, mind azt lesi, mit telefonálok. Utálatos.

– Akkor itthon. Délután. Estefelé. Jó?

– Jó. – Sára feláll, Rezsőhöz megy, megigazítja az inggalérját.

A férfi hálásan fordul feléje: – Akartam már kérdezni, nincs szükséged pénzre?

Polákné elvörösödik.

– Pénzre?!

– Na, azt kérdem. Pénzre. Most megy az üzlet, tudnék adni.

– Meg akarsz fizetni?!

– Jaj, hát nem úgy! De ha te félreérted? Kölcsön!…

– Nem, köszönöm, nem kell. Kedves vagy, de nem kell.

Sára elboruló kedvvel kíséri az előszobaajtóig a férfit. Megint eszébe jut minden. A társtalanság, Piri, meg ezeknek a röpke óráknak a sivársága.

– Szervusz!

Még odabenn, az előszobában megcsókolják egymást.

Mint egy unott hitvesi csók, gondolja Rezső. De mit tegyen? Amint megy lefelé a kopott, máló vakolatú lépcsőházban, üresnek érzi magát. Minek ez? Miért jár ide? Mit akar? De azért a holnapi telefonra gondol. Csak el ne felejtse!

Sára meg visszaballag a szobába, rendbe teszi az ágyat, a fürdőszobába megy zuhanyozni. Ma már másodszor. Végigpergeti magán a vizet; a lánya jut eszébe, csak nem ő is valahol?!… Piri tizennyolc éves. Soha nem mesél neki semmit a barátairól. Talán csak tud vigyázni magára?! – villan Poláknéba a félelem. – Szegény gyermek! – ezt mondja félhangosan; meglátja magát a tükörben a zuhany vízpermete alól. – Szegény gyermek! – ismétli, és rátör a sírás.

Rabán megismeri a lépteket: Hágárék érkeznek haza valahonnan. Az első emeleten laknak; járásuk a másokéval összetéveszthetetlen. A férfié lassú, csaknem csoszogó, a nő cipőjének sarka pedig élesen kopog a gang kövén.

– Á, Hágár úr! Jó napot! Pá, kedvesem!

Valéria hangja. Rabán kuncog magában; Hágárék aligha örülhetnek a vén cirkuszosné kedveskedésének. De mit tegyenek, ha a nyitott ajtaja előtt kell elmenniük?

Csak valami morgás, mormogás. Aztán Hágár szigorú kérdése: – A kulcs?

– Nálam! – Ez Hágárné készséges, gyors válasza.

Ajtónyitás, ajtócsukódás. Csend.

– Jó napot, Rabán úr!

Valéria odalentről, az első emeleti gangról kiált fel, miközben a macskákat hívja hangos ciccegéssel; parizermaradékot dob le az udvar kövére. Előfut valahonnan a kandúr, meg két girhes cirmos is odasomfordál; rávetik magukat a koncra.

– Jó napot, Valéria! – int a levegőbe Rabán.

– Szép időnk van, szép ősz, ugye, Rabán úr?

– Szép. Nagyon szép. Enyhe. Jól van?

– Jól! Mi bajom lehetne? Nyolcvan éves vagyok, de még utánam fordulnak a férfiak.

– Nekem mondhatja, úgyse látom!

– Hát nem hiszi? – Valéria rekedten felnevet. Rekedt a hangja a cigarettázástól. Köhög. Annyira köhög, hogy csendes éjszakákon még az emeletre is felhallatszik. Egész éjjel szöszmötöl, alig alszik, isten tudja, mivel foglalja el magát.

– Liza?

– Jól van. Jól van ő is.

– Na, minden jót…

– Ne köszönj vissza ennek a vén boszorkánynak! – dünnyögi Hágár a feleségének; felöltőjét gondosan a fogasra akasztja, eligazítja az ujját, a gallérját; tenyerével végigsimít a halántékán, megnézi magát az előszoba tükrében.

– Én nem köszöntem. Morogtam valamit. Az nem köszönés.

– Kellemetlen, hogy ilyen szomszédja van az embernek.

– Még a szagát sem állhatom!

– Valami ócska pacsulit használ!

– Felkavarodik a gyomrom. Hát még ha arra gondolok, hogy ez ott, valamikor a vursliban… Ne gyújts villanyt!

– Olyan sötét ez az előszoba…

– Még nincs itt az ideje, ne gyújts villanyt!

Körülnéz. – Hol a papucsom?

Az asszonynak nincs ideje eltenni a kalapját, összehajtogatni a selyemsálját, ki kell szolgálni a férjét.

– Tessék!

– Add a lábamra. Megint a derekam.

– Majd megmasszírozom. És bekenjük azzal a kámforos krémmel. – Letérdel, belebújtatja Hágár lábát a bőrpapucsba. – Az a kámforos kenőcs mindig jót tesz.

– Hányingerem van tőle!

– Akkor nem kenem be! – Hágárné is fogja az oldalát, amikor felegyenesedik. De nem mer sziszegni.

– Katona voltam, kibírom! Kibírtam ettől sokkal keservesebb dolgokat is!

– Tudom, a fronton! De akkor húszéves voltál!

– Huszonegy! Hányszor mondjam, hogy huszonegy! És századparancsnok! – Elindul a szoba felé. – Teát! Jó, erős, illatos teát… Hol van innen az újság?

– Már bevittem a szalonba!

– Nahát.

Hágár benyit a szalonba. Voltaképpen az egyik szoba a három közül. Szalon, dolgozó, háló. Beleveti magát a bőrgarnitúra szélső foteljába, elnyújtózik, kicseréli az utcai szemüvegét az olvasóra. Már cseppet sem világos a szoba, de nem gyújtja fel az állólámpát, inkább az ablak felé tartja az újságot, s megpróbálja kiböngészni a betűket.

Elbóbiskol, mire Hágárné hozza a teát.

– Nézd csak! – mondja felriadva. – Már megint kitüntetéseket osztogattak.

– Kiknek?

– Az ellenállóknak!

– Akik hol és mikor álltak ellen? – Hágárné helyet csinál a dohányzóasztalon a csészéknek. Töltögeti a párolgó teát.

– Hol és mikor?! – háborodik fel Hágár. – Érted is te azt!

Az asszony nem sértődik meg; hosszú évtizedek alatt megszokta, hogy az ura mellett ő senki. Helyesebben csak ha társaságban vannak, akkor elismert észlény és gondos feleség, meg ügyes háziasszony; Hágár mások előtt feldicséri, nyilván, hogy ezzel is fokozza jó hírüket. De otthon más a helyzet. Otthon nem lehet egy szava sem.

Hágárné, született Krőner Bella sötét mintás szaténpongyolát vett fel az utcai ruhára, úgy ül le most az ura mellé. Törékeny kis nő, de rendben tartott, ősz hajkoronája meg a gondos kozmetikázás megteszi a magáét. Még mindig szépnek mondható. Hágár ellenben megcsúnyult öregségére; szeme alatt mély árkok, orra megnyúlt és megvastagodott, tokája ráomlik inggallérjára.

– Ott lenne a helyem nekem is! Hogyhogy nem küldtek meghívót?!

Bella asszony kortyolgatja az Earl Grey-t, lenne véleménye, de magába fojtja, minek bőszítse a férjét. Inkább hízeleg neki.

– Pedig mennyit szenvedtél – mondja lapos pillantással a csészéje fölött.

Hágár Bertalan ránéz. Vajon nincs irónia ebben a megjegyzésben? Aztán bólint.

– Meg kell hagyni. Nem volt egyszerű átállni az oroszokhoz, kitenni magam mindenféle kiszámíthatatlan veszélynek. Mert ha nem bíznak bennem? Ott menten főbe lőnek. Mint kémet. Vagy visznek Szibériába.

Bella évtizedek óta hallja ezt, mégis mindig beleborzad.

– Szörnyű!

– Na, de szerencsém volt. És abban is szerencsém volt, hogy már nem vetettek be minket. Csak szándékoztak. Csupán néhány kisebb csetepatéba keveredtünk, persze, abba is bele lehetett volna halni. Vagy rokkanni.

– De legalább nem kerültetek fogságba. Mint annyian. Jó a tea? Ízlik?

– Kellemes. Töltenél még?

Hágárné megbillenti a finom, herendi kannát, csőrén bugyog az aranyló ital. – Olvastad már a gyerekek levelét?

– Olvastam.

– Mert, hogy ott van, ahová tettem.

– Olvastam, visszahelyeztem a borítékba, és ott hagytam, ahová tetted. Örülök, hogy jól vannak.

– Azt írják, menjünk ki egy hónapra.

– Jöjjenek haza ők.

– Most nem tudnak a kicsitől.

– Márpedig én nem kívánkozom Ausztráliába. Mit csináljak ott a prérin? Berci megháborodott azzal a farmmal! De örülök, hogy jól vannak.

Koccan a vékony falú csésze. Hágár szivarra gyújt; amint kifújja az első füstöt, Bella távolabb húzódik.

– Templomba kell járni – mondja egyszercsak Hágár.

– Tessék?

– Mutatkozni kell a templomban. Még a végén azt hiszik, ateisták vagyunk.

– Én mindig hittem Istenben – kockáztatja meg Bella asszony. – Annak idején te tiltottad meg, hogy misére járjak.

– Én csak óvtalak. És néha én is elmentem.

– Fekete szemüvegben. Nehogy felismerjenek!

– Nézd, az akkoriban nem volt vicc! Az állásomba kerülhetett volna. Mégiscsak főmérnök voltam, kérlekszépen, nem akárki! De most lehet. Sőt, illik. Most megint azt nézik, hívő vagy-e.

Az asszony óvatosan leteszi a csészét az asztalra. Kis mosoly bujkál a szája szegletében.

– De te nem hiszel.

– Én?! Aki ministráltam is?! – Kis csend után. – Jó, jó, nem vagyok az az imádkozós fajta. De az ember ugyebár, hisz az Istenben! – Nyugtalanul méregeti a feleségét. – Remélem, sehol sem hangoztatsz ilyen ostobaságot?

– Kivel beszélnék? – néz rá szomorúan a felesége. – A gyerekek Ausztráliában, itt, ebben a házban meg senki sem áll velünk szóba.

– Pardon! – emeli fel az ujját Hágár. – Pardon! Tévedés! Nem velünk nem állnak szóba, hanem mi nem állunk szóba ezekkel. Levizsgáztak! Előttem mind levizsgáztak!

Hágárné tudja, mire céloz a férje. Amikor néhány éve aláírásokat gyűjtött a házban, hogy tegyenek tanúságot üldöztetése mellett, mindenki elzárkózott az igazolás elől. „A főmérnök elvtársat üldözték? Nahát! Most halljuk először!”

– Senki sem állt ki értem! Sem itt, sem a vállalatnál! Pedig hát ezek itt tudhatták, hányszor sürgettem a ház tatarozását! Azt is megtehettük volna, hogy jobb lakásba költözünk, kaphattunk volna a zöldövezetben, de én nem akartam elhagyni ezt a környéket! Azért, mert külterület? Mert nem a Belváros? Na és! Közel a Liget, a Dunapart… Jó itt nekünk, vagy nem? A saját erőmből akartam gyarapodni, nem gengszter módra, ahogy a többiek! Az igazgatók, főmérnökök, főkönyvelők, elnökök, titkárok… Hát talán nem a saját erőnkből építettük fel a nagykovácsi nyaralót?

Bella behúzza a nyakát. Saját erőből? Bertalan sofőrje vitte ki a melósokat a cégtől. Azért is van annyi hibája annak a háznak. Fusimunka. Amikor aztán kiderült, hogy a vállalat külföldi partnerei szerzik be a vízcsapokat, kilincseket, a csempét meg egyebet, akkor – persze féltékenységből – nagy kalamajkát csináltak. De csak azért, mert Hágár kisajátította magának az összeköttetéseket, meg a legtöbb helyre ő utazott tárgyalni. Aztán a kölcsönös ajándékozások… Pártfegyelmi; kirúgták maguk közül; végül felfüggesztették az állásából is.

– Ki kell mennünk szombaton Kovácsiba. Már érik a dió.

– Majd kimegyünk – feleli szórakozottan Hágár.

– És lassan vízteleníteni is kell.

– Hol vannak még a fagyok? – Amint leteszi a csészét, lesodorja a földre az újságot. Felkapja, dühösen meglobogtatja. – Nem hívnak meg! Engem! Ellenállókat tüntetnek ki! Hát én nem vagyok az?! Mit képzelnek ezek?!

– Majd eszükbe jutsz! – Bella asszony összeszedi az edényeket, megy a konyhába. Mire visszatér, Hágár a televízió előtt ül, a koraesti híradót nézi. Megáll mögötte; de nem érdekli a politika. Csak borzad; mindig, mindig ezek a harcok; katonák lőnek fedezékből, por és füst és lángok, összeomlott házak, sebesültek, halottak. Meg a mosolygó, ölelkező, kezet rázó politikusok az elegáns palotákban.

A férje hátát látja, hurkás tarkóját, amin magasan felnyírta a borbély a haját. Megpróbálja elképzelni, milyen volt, amikor még rá tudott hajolni, hogy megcsókolja, amikor még át tudta fonni a nyakát szerelmesen a karjával. Volt ilyen idő egyáltalán? Szerette? Vagy csak elbolondította ez a nagy, erős, erőszakos ember. Nem volt mellette rossz élete, nem kellett nélkülözni, megkapott minden kényelmet. Minden volt, csak harmónia nem. Amíg a gyerekek itthon éltek, a lánya meg a veje, még érezhette a család melegét. De amióta kettesben maradtak…

Hágár feje előrebillen, Bella hallja a horkolását. Elfordul, bevonul a másik szobába, magára csukja az ajtót. Eszébe jut, mit mondott Bertalan a templomba járásról. A szekrény alsó polcáról előkeresi az anyja Bibliáját. Régi iratok, szalaggal átkötött csomagok között akad rá. Lekuporodik a dívány sarkára. Októberi ájtatosságok emléke. Amikor a Teréz templomban, polgáristaként, várta osztálytársnője bátyját, a gimnazistát, aki minden litánián melléje állt, és a kezét kereste. Aztán hazakísérte a platános Nagymező utcán.

Valéria becsöngetett Csergő úrhoz.

Sokáig kell várni, míg odabenn motozás hallatszik, majd hosszadalmas kulcszörgés; végre feltárul az ajtó. Csergő úr kicsiny ember, bő házikabátjában csaknem elvész. Csak a feje nagy, tele van ésszel; kopasz, fényes koponyáját vöröses sörény keretezi. Orrnyergén pápaszem.

– Ó, Valéria!

– Hoztam egy kis süteményt.

– Maga mindig gondol rám!

– Ánizsos.

– Ánizsos? Remek! Jaj, nem is tudom… Éppen nyakig vagyok egy munkában, de azért csak jöjjön be.

– Nem akarom zavarni.

– Nem, nem zavar, csak jöjjön!

Valéria belép a levegőtlen, sötét előszobába. Tudja, hogy óvatosan kell lépkednie, kerülgetni mindenféle lábbelit, kartondobozt, csomagot; vigyázni, nehogy elessen a gyűrött, rongyos szőnyegbe botolva. A fali fogason porosodó ruhaneműk: szőrmés télikabát, rojtos balon, néhány kalap, bot, esernyő, vászonnadrág, szvetter. De odabenn, a szobában is zsúfoltság. Könyvek és könyvek asztalon, széken, ágyon. Szétszórt zoknik, fél pár kalucsni, kéziratlapok. De körben, a piszkos tapétán néhány értékes festmény és metszet. A polcok roskadoznak a lexikonoktól meg szakmunkáktól.

A széles íróasztalon sincs hely; és leülni sem lehet, csak ha Csergő úr a földre sodor néhány dossziét.

– Foglaljon helyet, Valéria!

– A sütemény!

– Ó, igen! Azt bizony megkóstoljuk!

A tálról rádönti az egészet egy kefelevonatra; bekap egy szemet az ánizsosból, ropogtatja.

– Nem száraz egy kicsit? – kérdi aggódva Valéria. – Tegnap sütöttem. De talán majd megereszkedik.

– Á, á, á! Finom! Finom, finom!

Bármily furcsa, Valéria szeret itt lenni. Rá is gyújthat; Csergő úr láncdohányos; lakásának minden zugába, de még az öltönyeibe is beleívódott a bagószag. Olykor, ha elhalad Valéria nyitott ablaka előtt a gangon, a körülötte terjengő nikotinbűz elárulja, hogy éppen megy valahová, vagy megérkezett valamelyik szerkesztőségből. Így hát Valéria, anélkül, hogy kinézne rá, nyugodtan ráköszönhet. – Jó napot, Csergő úr! – Nem fog tévedni.

Valériát elbűvöli a könyvek sokasága. Vaskos, régi kötetek, széthulló, ósdi kiadások. Meg a töméntelen papír. Csergő úr bölcsességeket ír, azokat küldözgeti a különböző lapokba, meg keresztrejtvényeket készít. Leginkább ez ejti ámulatba Valériát: soha nem tudta megérteni, hogyan is készülhet a keresztrejtvény. Szeretné megtudni a titkot. De ami a legfontosabb, Valéria azt várja Csergő úrtól, hogy megírja a történetét.

Még évekkel ezelőtt, egyszer beszédbe elegyedtek a gangon. Szó szót követett a Ligetről, és Valéria elkottyantotta, hogy a régi vursliban mutatványos bódéja volt valaha. De az sem maradt titok Csergő úr előtt, hogy csinos lányként a testét sem volt rest áruba bocsátani, persze csak szerelemből, ha mellesleg pénzért is. Fényképet is mutatott öreg szomszédjának az akkori időkből: Valéria fekete hajú, olaszos szépség volt, kék szemű, dús keblű, telt csípőjű donna.

A tudós emberkét felizgatták ezek a történetek, s ejtett néhány szót arról, hogy szívesen papírra vetné Valéria emlékeit, meg a vursli históriáját.

Azóta Valéria Csergő úr holdudvarában él, de mivel az öreg meglehetősen elfoglalt, maga is körmölget mindebből valamit. Nappal kevésbé támad kedve rá, de a csendes éjszakákon felsejlik a múlt, s a nosztalgikus órák hozzásegítik a régi események felidézéséhez. Nehezen ír; Csergő úrtól kapott egy hatalmas paksaméta kefelevonatot, a lapok hátára jól lehet jegyzetelni. Egyre csak rója, rója a sorokat, s amikor valamennyivel elkészül, átviszi Csergő úrnak.

Tegnap is áthozott vagy tíz oldalnyit. Az ánizsos sütemény csak ürügy a látogatásra; szeretné tudni, hogy tetszettek a feljegyzései a mesternek.

De nem mert előhozakodni vele.

– Ha nem haragszik, Valéria, befejezném, amit éppen firkálgattam – kacsint az öreg. – Aztán majd diskurálunk.

Füstfelhőbe burkolódzik; a vendége is rágyújt.

– Hamuzzon csak nyugodtan a földre, úgysem talál hamutartót. Ki tudja, melyik könyv alatt van megbújva!…

Kovácsné egy idegent vezet a másodikra. Egyenesen Rabánék ajtajához.

Már benn ülnek a konyhában; a kockás terítős asztalon sajt, margarin, kenyér, egy palack vörösbor; Liza előtt hasas bögrében tejeskávé. Vacsoráznak.

– Rabánék! – kukkant be a nyitott ajtón Kovácsné. Hallókészüléke van, de az minduntalan elromlik, ezért aztán üvöltve beszél. – Hoztam valakit, maguk nem ismerik! Kótai úr. Ők voltak itt a háziurak, én még emlékszem rájuk! Kótai úrra is! Vaskereskedésük volt, és az övék volt ez a ház, az egész ház, bizony, amíg el nem vették tőlük…

– Jó estét! – köszön be az idegen zavartan. – Itt mentem el a ház előtt, Kovács néni meglátott, megismert, behívott… De igazán nem akarok alkalmatlankodni!

– Felhoztam ide Kótai urat, mert ez volt az ő lakásuk! – hangoskodik Kovácsné. Vastag lábszára flórharisnyában, bő szoknyája előtt tarka kötény, kötött kabátja nyűtt, lompos. Egy iparos özvegye. – Hát ismerkedjenek meg!

– Kótai Aladár – mutatkozik be az ember. Szürke alak: szürke öltöny, szürkés árnyalatú ing, halovány nyakkendő; és szürke haj, szürke bajusz. Csak a szemöldöke fekete. Dús, fekete szőrzet. – Bocsássanak meg, de erre jártam… isten tudja, mióta nem jártam erre… és Kovács néni invitált… Régi ismerősök vagyunk mi Kovács nénivel…

– Bizony, mi már akkor is itt laktunk! Mi harmincötben jöttünk ide, abba a földszinti lakásba, abba… Ma is abban lakom ám – néz Kótaira. – Rendes háziurak voltak maguk, isten áldja meg érte az édesapját, meg azt a drága emlékű édesanyját, meg magukat, Kótai úr, drága! Mert ha meg voltunk néha szorulva, akkor sem szóltak semmit, megvárták türelmesen, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért. Maga akkor még fiatal volt, derék fiatal legényke… talán gimnazista?

Kótai kezet nyújt; Rabán kezét Liza segíti a vendég tenyerébe. A jövevény néma szemvillanással veszi tudomásul, hogy világtannal van dolga.

– Szóval ebben a lakásban éltek? – kérdi Liza. Toporog zavarában, mit is csináljon, behívja-e az idegent vagy sem. A férje szól helyette: – Tessék beljebb kerülni!

– Nem, dehogy, látom, éppen vacsoráznak. Na, jó, csak egy pillanatra! – Belép, körülnéz. – Aha, aha! Így választották le! Akkor az önök szobája lehetett a mi hálószobánk. Mióta laknak itt?

– Hatvannyolc óta – mondja Rabán.

– Azelőtt itt egy sokgyerekes család élt – magyarázza Kovács néni. – De azok kaptak egy nagyobbat. Előttük is volt már itt lakó, jöttek, mentek itten, Kótai út, drága. A nagyobbik részben meg egy követségi hogyishívják lakik.

– Külszolgálatban vannak a szomszédaink – segíti ki Rabán. – Sofőr az illető, alig vannak itthon, csak a szabadságuk ideje alatt, pedig, gondolom, szívesen megnézte volna, uram, azt a részt is.

– Nem is tudom… – Kovácsnéhoz fordul. – Igen, amikor a kitelepítésből hazaengedtek minket, itt már lakók voltak. Társbérletben.

– Hát hiszen csak azután kezdték ezeket a leválasztásokat – harsogja Kovácsné. – Akkoriban még élt a férjem, a Gyula! Kótai úr csak Gyulának szólította. Tetszik emlékezni?

– Hogyne, hogyne!… Eljöttem akkor ide, de aztán soha többé nem volt erőm erre járni. Olyan idegen lett. Megbecstelenített. Talán most sem kellett volna…

– Á, most már más világ van, Kótai úr. De nem tetszenek visszakapni, ugye?

– Visszakapni? – kapja fel a fejét Liza.

– Hmm. Nem. Arról szó sincs. Meg aztán mit is kezdenék egy házzal, Kovácsné, kérem! – Kótai keserűen elmosolyodik. – Nem, az már nem kellene. Csak az emlékek… azokkal van baj. Az emlékekkel…

– Hát nem néz be a szobába? – kérdi Liza.

Kótai hallgat. Töpreng, aztán kezet nyújt. – Nem. És megyek is. Elnézésüket kérem… Jó éjszakát…

Kovácsné lekíséri a kapuig. Beszél, beszél hozzá, a jövevény meg csak megy mellette lehajtott fővel, sietve. Menekül.

Még az asztalnál ülnek Rabánék, amikor Kovácsné visszacaplat.

– Bejöhetek?

Leültetik, Liza borral kínálja.

– Szegény ember – mondja Kovácsné. – Nem akart feljönni. De, mondom neki, csak kíváncsi lehet a volt lakására! Házára! Én is, amikor még hazajártam a falumba, mindig annyira meghatódtam… Persze ennek ezek elég rossz emlékek.

– Az államosítás? – kérdi Rabán.

– Meg a kitelepítés. Meg más is –, teszi hozzá.

– Mi más? – tölti újra a poharát Liza.

– Hát… a felesége öngyilkos lett.

– Itt?

– Itt valahol. Itt kellett történnie, mert itt laktak, csakis itt lehetett. Még én szaladtam orvosért.

– Orvosért? Akkor hát megmentették?

Kovácsné örül, hogy mesélhet.

– Ezek valahogy nem jól éltek. Vagyis nagyon szerették egymást, mármint Kótai meg a felesége… szép, derék asszony volt, szőke konty, elegancia! Ahogy beszállt a taxiba! Amikor ide rendelték a taxit a kapu elé… színházba mentek vagy bálba… mindig csodáltam. Szerette a mulatságot. Ez még a front előtt volt. Akkor aztán Kótait behívták katonának, Ausztriába került, vagy hova, negyvenötben, az amerikaiak meg elfogták, semmi hír sem volt felőle. Tudom, mert feljártam hozzájuk takarítani. Gyönyörű lakás volt ez, amíg egyben volt, ó, gyönyörű! Perzsaszőnyeg, ezüst, meg minden. Velencei tükör. De nagyon kedvesek voltak hozzám. Kótainé – Bözsike… Bözsikének hívták, sokszor panaszolta nekem akkoriban, hogy semmi hír az uráról. Na, egyszer csak kezdett feljárni hozzá egy közös barátjuk. Izé volt az illető… olyan hogyishívják… aki fogadásokat köt a lóversenyen… Szóval, akinél fogadásokat kötnek…

– Bukméker – mondja Rabán.

– Az, az! Ismertem, nagyon jóképű férfi volt, olyan mulatós az is. Tele volt pénzzel. Dollárral. Meg napóleonnal.

– Mivel? – kérdi Liza.

– Hát az ment akkor, nem tudják? Dollár, meg arany, meg napcsi!

– Napcsi?

– Így mondták. „Van napcsid?” Mert már akkor semmit sem ért a pengő. Csak az arany meg ezek a valuták. Ez a férfi meg értette a módját, ugye, otthon volt az éjszakai életben, lóverseny, mifene… Vele járt el Bözsike. Aztán valahogy elcsábulhatott, mert nagyon összemelegedtek. De várta az urát. Nem mondom, hogy nem várta ezt a Kótait, de fiatal volt, szép volt… Én nagyon sajnáltam szegényt, amikor kitört köztük a háború.

– Kik között tört ki a háború? – könyököl a bögréje fölé Liza.

– Ja, mert megjött Kótai. Hazaengedték még karácsony előtt. Negyvenötben. Az év vége felé. A felesége örvendezett is, meg szégyellte is magát. És kitudódott a dolog. Vagy elébe álltak, már nem tudom. Elébe álltak azok ketten, hogy megszerették egymást, az asszony becsületből válni akart. De Kótai nem egyezett bele. Bolondság, azt mondta. Elpanaszolta egyszer nekem, csak úgy fél szavakkal, mert minket igen szeretett. Az uram, a Gyula, szegényem, ő is sokszor segített nekik, ha baj volt a gázzal vagy a vízcsapokkal… Na, aztán meg az lett, hogy a barátjukat, azt buk… izét…

– Bukmékert.

– Azt. Elkapta a gazdasági rendőrség, amikor meg elengedték valahogy, hát kiszökött Bécsbe vagy hová. Vissza se jött többé.

– Az asszony meg öngyilkos lett? – kérdi Liza.

– Á, nem akkor! Nem, nem, sokkal később. Amikor megjött a papír a kitelepítésre.

– De hát az már mikor volt!

– Nem jól éltek. Elhidegültek egymástól. Magázták egymást. Pedig valamikor milyen szerelmesek voltak egymásba! Jól bánt a feleségével ez a Kótai, de már nem szerette. Fájt neki az a megcsalás. Fájhatott neki. De megvoltak valahogy. Gyerekeik is voltak. Kettő. Egymás után kettő, két fiúcska. Akkor még megvoltak valahogy, de én azt hiszem, csak a gyerekek miatt. Kótai családot akart, hát lett, így aztán megvoltak valahogy. Bözsikének ez nem lehetett jó. Sokszor láttam sírni, amikor felmentem hozzájuk takarítani. Kisírt szemmel láttam. Na, és akkor éjjel, amikor másnapra várták a teherautót, felvágta az ereit.

– Az ereit? De miért?

– Ki tudja? Talán azért, hogy el kell menni innen. Hisz alig vihettek magukkal valamit! Ez lehetett az utolsó csepp a pohárba… Engem szalajtottak orvosért, mert rossz volt a telefonjuk. Istennek hála, csak megvágta magát, nem vérzett el, nem volt olyan nagy az a vágás, de mégis azt kell hinnem, hogy komolyan gondolta. Szörnyű sikoltozás volt! …

– És aztán mi lett velük?

– Elmentek. Elvitték őket teherautóval azok a rendőrök. Az asszonyt bekötött csuklóval. Nem kívánom senkinek azt a látványt. Az öreg nagysága megcsókolt, Bözsi csak ült sápadtan… Ajaj, rossz rágondolni is! Mint amikor a zsidókat vitték. Mert vittek innen is, a házból. Azok se jöttek vissza. De azokat megölték. Abból a lakásból hurcolták el őket, azt a zsidó családot, amelyikben Hágárék laknak. Nagyon finom, vallásos emberek voltak. – Kovács néni feláll. – Na, hát ez volt Kótaiékkal. Az öreg Kótai nem sokkal előtte a fiára íratta a vagyont, de meddig lehetett az övé? Nem sokáig… Azt mondja, most kapott olyan jegyeket érte. Olyan izé jegyeket… kártalanítási hogyhívjákokat. Ennyi az egész, ami maradt neki… Lám csak, meg se kérdeztem tőle, mikor halt meg Bözsike. Mert csak annyit mondott, hogy régen megözvegyült. A gyerekei felől sem érdeklődhettem, annyira elszaladt szegény. Mondom neki a kapuban, máskor is jöjjön, Kótai úr! De csak legyintett… Na, megyek, mert nemsokára kezdődik a film a tévében.

Csergő úr fellöki mutatóujjával a pápaszemét az orrnyergére, de az menten visszacsúszik a húsos orrcimpára. Felette néz ki Valériára.

– Jó. Nagyon jó. Nagyon érdekes. Rendkívül érdekes! – Meglobogtatja a teleírt papírlapokat. – Magának igazán figyelemre méltó a stílusa! Persze azért bele kell valamelyest piszkálnom. Ha azt akarjuk, hogy napvilágot lásson a memoárja…

– Igazán tetszik? – csillan fel Valéria tekintete.

– Hát mondanám?! – És szippant egy nagyot, füstfelhőbe vész; mire oszlik a felleg, már kimászik íróasztalának bástyája mögül, egy rakás, toronyban álló könyv tetejére ül vendége mellé.

Valéria, mint mindig, ha Csergő úr megdicséri, olvadozik az örömtől. Márpedig a kopasz emberke nem fukarkodik az elismeréssel. Most is részletekbe menően taglalja az emlékirat különösségét. – Bátor írás! Bátor és őszinte! De csakis így érdemes! Fantasztikus siker lesz. Már látom a borítólapját: „Szerelmem, vursli!” Vagy: „Szerelem a vursliban!” Egyik jobb, mint a másik! Manapság szenzáció kell, nem mély és unalmas irodalom! A lapban megjelenő részletek fel fogják csigázni az érdeklődést, és garantálom, hogy a terjesztők boldogan árulják majd a könyvet!

– És egy fiatalkori fényképemet tesszük a címlapra!

– Úgy is van! Egy fiatalkorit!

Csergő úr megpróbálja elképzelni, miként már annyiszor, azt az olaszos szépségű donnát, aki annak idején megajándékozta kegyeivel a férfiakat. Valéria kipirultan ül; fején tarka és kissé szakadozott selyemkendő, az alól bodorodik elő néhány gyér hajtincs; ajkán mélyvörös festék, arcán vastagon a púder, szemhéja kékre pingált, vizenyős szemét rosszul felragasztott, fekete szempilla keretezi. A blúz rátapad beesett mellére, de a keresztbe vetett lábszára még mindig formás; Csergő úr, mint sok mindenben jártas férfiú, nem csodálkozik ezen, tudja, hogy a nőknek legtovább a lábuk marad csinos.

– Meséljen még! – bíztatja előredőlve Csergő úr. – Hiszen maga kifogyhatatlan a történetekből! Szóval cselédlányok fordultak meg ott, és bakák?

– Meg vékonypénzű diákok, iparoslegények, mesteremberek, de néha felbukkant egy-egy tanácsos úr is, meg ki tudja, milyen előkelőség! Vasárnap délután, ha látta volna! A Liliputi Színház közelében volt a bódém. Számozott, kampós fémhalacskák voltak a medencében, azokat kellett kihalászni, hogy nyerhessenek…

– Na, és az a henteslegény, akiről ír? Kicsit alaposabban is kifejthetné!

– Ja? Az el akart venni feleségül!

– Komolyan?

– Naponta kijárt a vursliba. Ott ődöngött körülöttem. Nagy mafla volt, de jóravaló, csak sündörgött, nem mert kezdeményezni. Bámult, bámult majd kiesett a szeme, de hogy megszólítson?! Soha! Ha én nem csábítom oda a mosolyommal, ha nem mondom neki, hogy maga ingyen halászhat, fiatalember!… Az apja ráhagyta a mészárszéket, ő meg mindjárt családot akart alapítani… szegény… a vursliban keresett magának menyasszonyt! Egy hónapon át csak úgy jártunk, hogy a kisujjamat sem fogta meg. Rettenetesen izgatott, gondolhatja, Csergő úr, hiszen mások mindjárt nekem estek! Ez meg, mint egy szent! Esküdözött, hogy aranyéletem lesz mellette, de mit kerestem volna én a félbehasított sertések, a vaskampóra akasztott marhacombok, hurkák és kolbászok között? Különben is, mindig zsírszaga volt. Mint aki disznózsírral suvikszolja a bőrét! Pfuj! Egy olyan véres hentesüzlet! De szépen költött rám, gyűrűket vett meg fülönfüggőket, karperecet! Mégis kiszálltam az egészből, pedig tele volt a bukszája! Micsoda cirkuszt csapott! – Valéria rekedtes hangján felnevet. – Tudja, meguntam azt a nagy erkölcsösséget is! Hiába, hajtott a vérem! Megértheti! Szegénykém, nagyon odavolt! Élesre fent késsel járt utánam! Féltékenységében minden férfinak nekiment, míg végül aztán rendőrt hívtam egyszer. Akkor nagyon megsértődött, és többet nem láttam. Szép emlékeim maradtak utána. – Köhögésbe fúl a nevetése. – Megtanítottam egy-két figurára a kicsikét! …

Csergő úr hátbaveri Valériát, de az int, hogy ettől nem múlik el a fuldoklása. – A cigaretta! Az! A cigaretta!

Végre megcsendesedik. És újra rágyújt.

– A szeretője volt – bólogat Csergő úr. – Elképzelem, milyen férfibolondító volt maga akkoriban.

– Hát nem dicsekvésből mondom! Ismert ott a Ligetben mindenki… – Hirtelen felrántja öléig a szoknyáját. – Nézze! Nézze csak! Még ma is milyen feszes a combom! Naponta tornászom, nem hagyom el magam! Pedig egyedül élek! Na! Bátran! Nézze csak meg! Fogja meg!

Elkapja a kopasz emberke kezét, és harisnyás combjára teszi.

– Markoljon bele! Bele tud markolni?! Ugye, hogy nem! Mert csupa izom még ma is!

– Ami igaz, az igaz! – hagyja rá az öregúr. Valéria combjába valóban képtelenség belemarkolni, de csak azért, mert csupa ín. Vékony, inas comb, göbös térd. Csak a vádlija mutatós, különösen fekete harisnyában.

– Na, lássa! Vigyázok magamra, pedig egyedül élek. Számítottam erre a magányra. Tudtam, hogy öregségemre magányos leszek, de hiszen annyiszor nem voltam az! Imádtam a férfiakat. Most, hogy Csergő úr leíratja velem az emlékeimet, újra eszembe jutnak mind… – Megint a feltörő, rekedtes nevetés. – Mind? Na, azt azért nem garantálom! De elég sokan.

– Na, ugye! Milyen jót találtam ki magának?! Hja, emlékezés nélkül sivár lenne az életünk! Képzelődés a múltról, a jövőről! Ez a mi szórakozásunk, kedves Valéria!

– A combom! Meg a hasizmom! Tessék! Érzi?

– Érzem – mondja a tonzurás öreg. Kiszabadítja a kezét, s megint feljebb pöccenti húsos orrcimpájáról a pápaszemét.

– Kár, hogy elmúltak azok az évek. Nagyon kár, Valéria…

Besötétedik.

Polákné elbóbiskol a könyve fölött; a kínai gyógytornával ismerkedett; a múltkor vette a könyvet; jegyzeteli. A páciensek mindig hallanak valami újdonságról, kérdezik, faggatják, tájékozódni akar. De a heverőn kuporogva elnyomta az álom; a toll is meg a füzet is kicsúszott a kezéből.

Felriad; hirtelenjében azt sem tudja, reggel van-e vagy este. Csak az utcai lámpák világítják meg a szobát; elmosódnak a tárgyak, a bútorok körvonalai. Hasmánt az olvasólámpához csúszik, felkattintja; mielőtt becsukná a könyvet, megnézi, hol is hagyta abba. „Hogyan gyógyíthatunk meg másokat belső energiánk felhasználásával?” – erről szól az aláhúzgált fejezet. – Másokat? – gondolja keserűen. – Amikor magamat sem tudom…

Monoton, idegen férfihang üti meg a fülét a falon túlról. Aztán meghallja a lánya nevetését is. Hát itthon van? És kivel jött? Mikor?

Kimegy az előszobába, hogy benyisson Pirihez, de az ajtaja előtt meggondolja magát. Zavarhatja-e? Nem tesz-e ostobaságot, ha rájuk tör?

A fal tövében észrevesz egy pár, jókora nagyságú sportcipőt. A fickóé lehet. Piri tehát rávette, hogy tartsa magát a ház szokásához: nem lehet utcai cipőben összejárkálni a lakást. Csak Rezső nem hajlandó rá, hogy zokniban legyen, legfeljebb akkor, ha már az előszobában kezd vetkőzni a szeretkezéshez.

Csak nem szeretkeznek ezek is?!

Hallgatódzik. Az idegen hangosan olvas. Valami különös szöveget. Piri csendben van, csak néha kérdez valamit; aztán megint az olvasás.

Bármennyire kíváncsi is rá, hogy mi folyhat odabenn, erőt vesz magán, s ha nem is tapintatos csöndességgel, hanem inkább erőteljes léptekkel és figyelmeztető krákogással a konyhába megy teát főzni.

A konyhaasztalon felbontott gyümölcslés doboz; Polákné csodálkozik, soha nem költenek ilyesmire. Ott a csapvíz. Legfeljebb teát főznek, hűtve isszák; a kancsóban néha egészen meglúgosodik; olyankor felhígítják kissé. Oltja a szomjat. De a drága gyümölcslevekre nem futja.

Polákné megszokta, hogy ha feljönnek Pirihez a haverok, dobozos söröket hoznak vagy bort, vodkát. És dől a szobából a cigarettafüst.

Most semmi bagószag.

Fülel, alig hall valamit, aztán a dünnyögő hang ismerősnek tetszik; az a Bálint gyerek van Pirinél. Ez is afféle füvet szívó figura. Törjön rájuk? Zavarja el? Vesszen össze megint a lányával?

Miközben várja, hogy zubogjon a teavíz, elfogja a kétségbeesés. Legszívesebben felhívná a Piri apját, hogy segítséget kérjen. De Polák doki csak kinevetné. „És amikor még én jártam fel hozzátok? Meg amikor kölcsön kéglikben húztuk meg magunkat?”

Ő mindig megérti a lányát.

De nem kábítóztunk! – mondaná most. Ahogy erre gondol, rémület szállja meg. Nincs bagószag, de hátha valami porral vacakolnak ezek odabenn? Már régóta félti ettől Pirit. Polák doki ezen is csak nevet. „Mi meg piáltunk! Te is mennyire szeretted a gin-fizzt meg a White-ladyt!”

Nem, nincs ereje, hogy benyisson hozzájuk. Fáradt. Belelógatja a forróvizes csészébe a jázminteát.

Jázmintea az idegesség ellen. Megnyugtat, mondják a kínaiak.

– Anyád járkál odakinn? – kérdi a sovány, rövid hajú, farmernadrágos fiú Piri szobájában a laticelen ülve, és a csukott ajtóra veti pillantását.

– Más nincs a lakásban, csak ő meg én. Tudhatnád!

– Szóljunk neki. Köszönnöm kellene.

– Minek?

– Rég nem voltam nálatok…

– Majd benyit, ha akar. De nem mer benyitni. A frász töri, hogy ki lehet nálam, és mit csinálunk. De nem fog benyitni. Csak aggódik!

– Miattam ugyan nem kell…

– Fura lettél! – Piri vizsgálódva nézi a fiút, közelebb húzódik hozzá a laticelen, miniszoknyája ráfeszül a combjára. A vékony, fekete póló alatt megrebben a melle. Bosszantja, hogy a fiú észre sem veszi. – Olvass csak nyugodtan tovább – mondja kedvetlenül.

– Tehát érdekel?

– Ühmmm… Bár nehezen értem.

– Mert ez a Károli-féle fordítás. Régies. De nekem tetszik. – A fiú újra kinyitja a vaskos Bibliát, ujjával végigszánt a verseken. – Ezt hallgasd meg! „Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt…” Ezek Pál apostol szavai. Tudod, ki volt Pál apostol?

– Hát talán az egyik… – Piri elakad, zavarában elneveti magát. – Te, én ezeket nem tanultam!

– Én sem. De most már tudom. Pál volt az, aki megtért a damaszkuszi úton. Saul. Ez volt addig a neve. Üldözte a keresztényeket. Várj, olvasom! „És amint méne, lőn, hogy közelgete Damaskushoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből…” Ugyanis foglyokért ment éppen, hogy Jeruzsálembe vigye őket büntetésre. De fény támadt… „és ő leesvén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem? És monda: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz…” – A fiú Pirire néz, hogy figyel-e? – És Saul megtért. Így térünk meg valamennyien, akik meghalljuk Krisztus szavát!

– Kérsz ebből a narancsléből? – kérdi kis csend után Piri.

A fiú bólint, elfogadja az italt, a lány is belekortyint a maga poharába.

– Azelőtt a sört szeretted – mondja.

– De most már nem! Ittam, cigiztem, kábítóztam is, emlékezhetsz. De most már nem! Elhagytam, ahogy Saul a maga régi életét. „Mert Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és a Szent Lélek által való öröm.” Ezt is Pál apostol mondta… vagyis írta a rómaiaknak.

Piri kacéran elmosolyodik.

– És a szex?

– Na, igen… Az Úr férfit és nőt teremtett. És ha megszeretik egymást, egybekelnek, és lesznek ketten egy testté…

– Hmmm… Akkor hát… Szóval most akkor már semmi? Érted, ugye? De tényleg! Mit is akarsz tulajdonképpen? Miért jöttél fel hozzám?

– Hogy segítsek.

– Segítsél?!

– Szükséged van a segítségre. Nem az enyémre. Az Úr segítségére!

– Aha! … Na, idefigyelj! Ez nekem magas! Jóképű vagy, mindig is tetszettél nekem… de furcsa lettél! Nagyon furcsa!

– Nekem meg most már az a furcsa, ahogy eddig éltem. De megértelek. Mások sem igen értik, hogy mi ez a változás. De most olvastam neked Saulról… Ő is megtért…

Piri halkan nevetni kezd. A fiút megzavarja ez a nevetés, keresi a szavakat. – Én csak… tudod, én csak el akartam mondani neked, hogy mennyire örültem, amikor megtudtam… megértettem, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten… hogy megváltson. És hogy téged is…

– Oké, oké, semmi baj! Felfogtam, oké! – Piri kicsit cinikus, kicsit ideges. – Oké, meg vagyok váltva! Oké!

– El kell fogadnod Jézust. Ha megtérsz… ha elfogadod őt és az üdvösséget… Nézd csak! Neked adom ezt a Bibliát. Olvasd. Olvasd csak! Mindent meg fogsz érteni… Nem vagyok dilis. Látom rajtad, dilisnek tartasz, de nem vagyok az…

– Hallgasd csak! – inti csendre Piri. – Anyám jön-megy az ajtó előtt, hallgatózik, azt hiszi… szegény, azt hiszi… – Piriből kitör a nevetés. – Arra gondol, hogy mi ketten… Hogy felhoztam valakit és lefeküdtem vele! Pedig ha tudná! Igaz? Ha tudná!… Aztán hangosan. – Anya! Gyere be!

Kis várakozás után halk kopogás.

– Gyere csak, gyere nyugodtan, anyukám!

Polákné benyit. – Á, te vagy az, Bálint?

A fiú feltápászkodik. – Kezét csókolom!

Piri kuncog a fiú zavarán. Azelőtt pimasz volt, nagyképű, most meg alig állja Polákné vizsgálódó tekintetét. – Nahát! Ahogy itt álltok ti, ketten! Anyukám! Bálint egy… hogy is mondjam… – Mutatja a könyvet. – Ezt kaptam tőle!

– Biblia? – csodálkozik Polákné.

– Képzeld! Úgyis hiányzott a könyvtárunkból! Igaz is, te tudod, ki volt Pál?

– Kicsoda?

– Bocsánat – feszeng a fiú. – Mennem kell…

– Pált kérdeztem – szól ideges hangon Piri. Közben megragadja a fiú karját. – Várj, ne menj még!

– De miféle Pálról van szó? – csattan fel Polákné.

– Szent Pálról beszélgettünk. Hogy Saulként a damaszkuszi úton… – mondja magyarázóan a fiú.

– Na, igen! Róla! De te tudod, ki volt ő? Mert sohasem meséltél erről a Saulról… vagyis Pálról! – A hangja éles, bántó. – És azt tudtad, hogy érted is meghalt Jézus, úgy hogy a bűneid körül minden oké?

– Én ezt nem így magyaráztam – vág közbe a fiú.

– Mindegy! – Piri szembefordul az anyjával. – Ezekről nekem elfelejtettél mesélni, anyukám!

– Na, jó, fogd be a szád! Mit tudod te, hogy itt miről lehetett beszélni és miről nem?!

– Szívesen feljövök máskor is, megnézhetjük ezeket a Bibliában…

– Nem, köszönöm, Bálint, ne fáradj! Az előbb azt mondtad, menned kell, nem tartóztatunk, ha dolgod van…

– Vele megyek! – lódul az induló fiú után Piri.

– Sehová se! – kapja el az anyja. – Már megint lógni akarsz?!

A lány dühösen kirántja karját az anyja markából, és a fiú után kiált: – Azért nagyon izgalmas volt veled! – Pimasz vigyorral tekint Poláknéra.

– Mi volt izgalmas vele?! – fordítja az maga felé, amikor ketten maradnak.

– Na, mit gondolsz, mi? Persze, te örökösen csak arra gondolsz!

– Majd én mindjárt megmondom neked, hogy mire gondolok! És különben is! Én tehetek róla, ha gyanakszom? Mi! Én adok rá okot? Hadd halljam! Szeretném tudni, ki tehet róla, hogy állandóan erre kell gondolnom?!

– Jaj, anyukám, hagyd, hagyd ezt, kérlek! Hagyd, jó? Nincs sok különbség abban, ahogy te vagy ahogy én …

Nem tudja befejezni, elcsattan arcán a pofon. Villogó tekintettel méregetik egymást. Piri szája elvékonyodik, szeme vörös, de nem sír. – Ezt nem kellett volna! – Vészjóslóan mondja, aztán kiáltja: – Ezt nem kellett volna!… – és újra, már üvöltve – Ezt nem kellett volna!…

Csak Polákné szeme telik meg könnyel. Elfordul, indul a konyhába. Még hallja a háta mögül: – Ezt nem kellett volnaaaa!…

– Úristen! – szakad ki belőle végre. De rádöbben, hogy üresen cseng a szó. – Úristen… Úristen – mondja újra meg újra. De nem érez semmit.

Tíz óra felé Ortonék lakásából harsogó rock zene áramlik az udvarra, s fel az emeletekre. A lakók már tudják, a zsebesék megint mulatnak. Havonta egyszer-kétszer kirúgnak a hámból, akkor aztán nem törődnek a ház nyugalmával.

Orton nem csupán azzal az egy üveg pezsgővel tért haza, amit az asszony rendelt délután, de bevásárolt alaposan. Ortonné kisütött néhány szelet tarját; s felbontották a palackokat.

Most aztán áll a bál.

Akik jobban fülelnek, kiszűrhetik a kemény rock mögül a mindegyre erősödőbb szóváltást; Ortonné éles szopránját, s közben-közben a férj dörmögését.

– Hol van?! Azt mondd meg, hová tetted?! Hová rejtetted?! – ilyesmit hallani. Majd mind kivehetőbben: – Ne mondd, hogy egy fillér sem volt benne! Eldugtad! Előlem dugod el, te szemét?! Hogy kurvákra költhesd? Azonnal add elő! Azonnal!…

A tetemes mennyiségben elfogyasztott alkohol mindkettőjüknél megteszi a hatását, összeakaszkodnak; ez kivehető a zajokból, dübörgésekből, edények csörömpöléséből, meg a szüntelen kiabálásból. Főleg Ortonné rikácsol; úgy tetszik, a férfi passzívan tűri az ostromot; bizonyára okosabbnak tartja a hallgatást meg a makacs tagadást; a világért sem árulná el a szekrény titkos zugát, ahová a zsákmányát rejti.

Egyszeriben elhallgat a zene, s most már csak a szitkozódás és a csetepaté hallatszik a lakásból. Kovács néni ijedten zörget be Zsoldos úrhoz; a rendőr már itthon van, ma este nincs szolgálatban.

– Jöjjön, Zsoldos úr, jöjjön gyorsan, a zsebesék ölik egymást!

Zsoldos a zubbonyát gombolgatva, kényelmesen kijön az ajtaja elé, de nem tovább, hiába könyörög neki Kovács néni.

– Nem tehetek semmit! – mondja az őrmester. – Nincs jogszabály a beavatkozásra!

– De hiszen mindjárt vér folyik!

– Az más. Ha majd vér folyik. De addig jogtalan… Jogállamban élünk, Kovács néni, jogállamban!

Ajtók, ablakok nyílnak mindenütt, kíváncsiskodók lepik el a gangot; s nem is kell sokáig várniuk a cirkuszra.

– Pusztulj! Pusztulj innen, te szemét, te kurvapecér, te rohadt! Smucig alak! Eldugja előlem a szajrét! De megtalálom! Meg én! Főzök, mosok, takarítok rá, és ő meg kurvákra költi. Takarodj! Takarodj innen!…

Ortonné hegyes cipősarkával veri ki a lakásból a sután védekező férfit. Mulatságos, ahogy abban a gála nadrágjában, vörös nyakkendővel, de már felhasadt ingben és zokniban kipenderül az ajtón az udvarra. Mire ocsúdna, már fordul is a zárban a kulcs.

– Ide be nem jössz többé! Eredj! Kérj menedéket attól, akire a szajrét költöd!

– Kizárta! – sopánkodik Kovács néni. – Lássa, Zsoldos úr, most kizárta! Lépjen közbe!

– Majd ha feljelentést tesz Orton úr! Addig nem intézkedhetek!

A zsebes, részeg fővel, most veszi csak észre, hogy kilökték, meg hogy ott áll zokniban, szétszaggatott ingben, felüvölt; az égre emelt arccal üvölt, artikulálatlan hangon, mint egy kivert kutya. Aztán féktelen düh fogja el, az ajtóhoz ugrik, ököllel rácsap, bezúzza az egyik ablakszemet; szilánk vérzi fel a kezét. Meglátja a vért, még vadabb üvöltés tört fel belőle:

– Megölnek! Megölnek! Segítség! Segítséééég!

A gangon zúgolódás, moraj, van aki képtelen visszafojtani a nevetését. A zsebes feltartja vérző kezét, forog, eszeveszetten forog az udvar közepén, s egyre harsogja: – Senki sincs, aki segítsen?! Senki? Így kell elpusztulnom? Így!? Hát nem felel senki, csak a visszhang? Csak a visszhang?

Kovács néni odatipeg hozzá, miközben szemrehányó tekintetet vet a rendőrre. Átfogja a zsebes derekát, mire az úgy elugrik onnan, mint akibe kést döftek. – Na! Mi az?! Mit akar?!

– Segíteni akarok, Orton úr, segíteni! Jöjjön, lemosom a kezét, bekötözöm…

– Nem megyek! – tépi ki magát a gondoskodó kezek közül a zsebes. – Nem és nem! Hagyjanak megdögleni! Ha már többé nem szeret a feleségem, meg akarok halni! Meg akarok halniiii!

Megtántorodik, a küszöbük elé penderül, leül a földre.

– Nem ülhet itt – mondja aggodalmasan Kovácsné.

A lakók hirtelen elcsendesednek: Zsoldos úr megindul intézkedni. Kihúzza magát, s bár hajadonfőtt van, és a zubbonya sincs teljesen begombolva, mégis úgy tetszik, teljes vértezetben áll a zsebes elé.

– Na, Orton úr! Álljon fel! Tíz óra elmúlt, nem lehet hangoskodni. Itt rendes családok élnek, kérem! Ez csendháborítás! Jöjjön szépen…

Ebben a pillanatban felpattan Ortonék konyhájának ajtaja; az asszony ugrik ki fúriaként; frizurája csapzott, arcán szétkent rúzs és szemfesték, ruhája megtépázva. Védőn átöleli a férjét.

– Nem, nem, nem engedem! Nem engedem!

– Ki bántaná?! – hőköl hátra az őrmester. – Szomszédasszony! Hát mit képzel rólam?!

– Nem, nem! Ő ártatlan! Csak tréfa volt, tréfa! Nincs semmiféle szajré! Igaz, drágám? – Orton döbbenten, részegen bólogat. – Ő ártatlan! Mindig is ártatlan volt szegény! Mulattunk! Mi csak mulattunk!…

– Igen – vigyorog Orton. – Csak mulattunk… csak…

És összerogy.

Zsoldos őrmester segíti be a lakásba. Lefekteti az ágyra, s közben azért lopva körülnéz. Tájkép csata után. Ha egyszer úgy igazán körülnézne itt, mint hivatalos közeg!… De ő csak szomszéd.

– Na, minden jót! – tiszteleg, sapka nélkül.

– Igazán mondom, hogy ártatlan – néz az őrmesterre tág, zavaros tekintettel Ortonné. – De hiszen maga tudja, Zsoldoskám!

– Semmi kétség! – mondja az őrmester. Szeme a tépett szoknya hasadékán, amin át kivillan a nő necc-harisnyás combja.

Elcsendesedik az udvar.

Néhány lakásban már kihunynak a fények.

Hágár Bertalan pizsamában áll a hálóban, felhúzza a vekkert.

– Micsoda banda! – méltatlankodik. – És micsoda pipogya fráter ez a rendőr. Azért a régebbiek még tudtak intézkedni!

– Mit tehetne? – Bella asszony barackrózsaszín hálóingben és ugyanolyan színű rékliben elhelyezkedik a selyempaplan alatt. – Mind itt lakunk ebben a házban. A rendőr is, meg a zsebes is. Kellemetlenkedjen a szomszédjának?

Hágár is belehuppan az ágyba.

– A híradó is mutatta.

– Mit mondasz?

– A híradóban is láttam, hogy kiket tüntettek ki. Osztogatják…

– Majd te is sorra kerülsz.

– Nem fogok könyörögni! Vannak, akik jól ismernek, tudják, ki voltam, ki vagyok, és ha nem is az egyik szervezet, hát akkor a másik vagy harmadik felterjeszthetne!

– Sok szervezet van? – kérdi álmosan az asszony.

– Van egynéhány. Van ilyen is, meg olyan is…

– Hogyhogy ilyen is, meg olyan is?

– Te ezt nem érted! Sokféle ellenállás volt! És nem lenne gond engem egyikbe vagy másikba besorolni!

– Vettél be altatót?

– Vettem. Jó éjszakát!

– Jó éjszakát… – Az asszony arra gondol, hogy volt idő, amikor áthajoltak egymáshoz, és csókkal búcsúztak éjszakára. Milyen mulatságos lenne, ha megpróbálkozna vele!

Rabán ott ül a konyhában, megvárja, amíg Liza elmossa a vacsoraedényt. Figyeli a tányérok, poharak, evőeszközök koccanását, csörrenését. Szívja a cigarettáját. Mára az utolsót.

Ma türelmetlenül kívánja, hogy vége legyen a napnak, és Liza mellé bújhasson az ágyba. Gyengédséget érez iránta; talán a délutáni meg a múltkori álma miatt. De az asszony mintha kedvetlen volna.

– Valami bánt, Liza?

– Nem, semmi.

– Hallgatag vagy.

– Gondolkodom. Arra a szegény asszonyra gondolok, aki itt élt ebben a lakásban. És felvágta az ereit.

– De megmentették. Hallottad, ugye, hogy aztán megmentették.

– Az mindegy.

– Hogy volna mindegy, Liza?

– Mert boldogtalan volt. Szép és boldogtalan…

Rabán hallgat. Megretten; hallgat. Félve kérdi:

– De te nem vagy boldogtalan. Mi nem vagyunk boldogtalanok, ugye?

Sokára jön válasz.

– Nem. – Aztán: – Olyan, mintha visszatért volna a szelleme.

– Kinek? Annak a szegény nőnek? Ó, miket beszélsz!

– Most, hogy itt járt a férje, és felidézte, visszatért. Valami ilyesmit érzek. Kicsit félek. Tudod? Félek egy kicsit, Fülöp.

– Ugyan mitől?

– Olyan különös itt élni, ahol annyi tragédia történt.

– Hát… nem szabad erre gondolni.

– De ha belém fészkelt! Megértheted!

– Megértem, Liza. Csakhogy hiába. Itt élünk. Itt élünk, és kész. Nincs mit tenni. Nem szökhetünk el innen, ez a mi otthonunk.

– Persze.

– Nem szabad félned. – Rabán egyenes derékkal ül, kezében füstölög a cigaretta. – Sajnállak, hogy félsz… Tudod, én már nem ismerem a félelmet. Valamikor… igen, amikor még láttam, néha féltem. Néha? Elégszer. Volt rá okom, hogy féljek. De amióta eltűnt szemem elől a világ, megszűnt a félelem. Sokkal szabadabb vagyok. Szabadabb vagyok, mint te! Elismerem, szabadabb vagyok, mint ti, Liza, te meg a többiek, akik mindig kénytelenek vagytok látni mindent. Látni és meglátni. Én még azzal sem igen törődöm, hogy világosság van-e vagy sötétség. Nappal-e vagy éjszaka…

Rabán nem tudhatja – Liza most ellenségesen néz rá. Idegenül.

– Ne áltasd magad! – mondja halkan, de indulattal.

– Tessék?!

– Ne áltasd magad ezzel a szabadsággal! Ne bújj a vakságod mögé! Örökösen mögéje akarsz bújni! Elbújni!

– No, no! Különös a hangod, Liza! Nagyon különös!

Liza felcsattan:

– Nem hagyhatod meg csak nekem a rosszat! Nem hagyhatsz ennyire egyedül!

Rabán szívét rémület szorítja:

– Miket beszélsz, Liza? Hogy egyedül hagylak? Éppen téged, akit szeretek? Akit annyira… – Nem tudja folytatni, elakad a szava. – De hiszen ezt sohasem mondtad még!…

– Jól van, ne törődj vele, visszaszívom!

– De ne szívd vissza, ha így van! Tényleg így érzed?

– Így érzem, úgy érzem! Hagyjuk!

– De nem, nem! Ki vele, hogy van ez? Liza! Kérlek!

Liza megenyhül. Megtörli a kezét a konyharuhában, Rabánhoz megy, megsimogatja a fejét.

– Azelőtt együtt láttunk mindent. Igaz? Amióta ez történt veled, rajtam keresztül látod a világot. De csak arról akarsz tudni, ami kedvedre való. A többi megmarad nekem. Nem oszthatom meg… Így aztán sokszor egyedül érzem magam. Na, gyere, ágyazok, menjünk…

Kovácsné, mielőtt aludni térne, még odalopódzik Ortonék ablaka alá. Hallgatódzik. Csend van.

– Lát valamit?

Összerezzen Zsoldos őrmester hangjára.

– Csak nézem, megnyugodtak-e…

– Nem látta a macskákat? Van itt nekik egy kis eleség.

– Dobja csak oda a sarokba, majd megtalálják!

A rendőr megpróbálja előhívogatni a cicákat, de valahol messze egerésznek. Leteszi a vacsorája maradékát egy darab újságpapírra.

– Valériánál még ég a lámpa! – néz fel Kovácsné az emeletre. Aztán Zsoldoshoz: – Igaz, hogy annyi a rablás meg gyilkosság meg betörés?

– Igaz.

– Micsoda világ! A pénz lett a minden, igaz? Ölnek érte, becsapják egymást…

– Így volt ez mindig, Kovács néni!

– Régen azért nem! Nem volt ennyi kapzsi ember!

– Dehogynem!

– Nem, nem, ha mondom! Nagyon nagy divat lett a kapzsiság, nagyon nagy divat! Na, tegyük el magunkat holnapra…

– Hátha jobb világra ébredünk, igaz-e?

Valéria kinyitja a konyakos üveget; vacak kommersz brandy, de jobbra nem futja. Félig tölt egy vizespoharat, aztán cigarettával a szájában odatelepszik az ovális ebédlőasztalhoz, félrehajtja a terítőt, kiteszi maga elé a Csergő úrtól kapott nyomdai lapokat, és új fejezetbe kezd: „Volt ott egy gépmester, a Sárkányvasútnál dolgozott, erdélyi menekült volt, szép szál ember, az egyszer elvitt a Hangliba…”

Addig körmöl, míg az újbóli és újbóli konyak adagok rá nem hozzák az álmosságot.

Odébb, a másik lakásban Csergő úr virraszt a könyvei között; keresztrejtvényt készít egy képesújságnak; az éjszaka csendjében jutnak eszébe a legszellemesebb feladványok. „Függőleges 6.” Meg: „Vízszintes 13.”

Már csak az ő ablakaikból árad némi fény.

Liza lámpát olt, elhelyezkedik, pillái elnehezednek.

Rabán ébren fekszik.

A folyópartra gondol; s egyszeriben azt látja megint. Átsüt a nap a parti sekélyen. A fűzfák ága mélyen belehajlik a vízbe, és ott mennek ők ketten, Liza meg ő… Talán már az álom határán lebeg; talán ez már egy új álom: Liza képe vetül elébe élesen, virágos nyári ruhában megy előtte, könnyedén, derűsen. Alakját körülöleli a fény. A sekélyben gázol mezítláb, lép, lép, lábát nyaldossák a fodros hullámok…

– Liza!

Átfordul hozzá, magához öleli.

– Na! Már aludtam!…

– Liza! Megint látlak…

– Hmmm… Mit mondasz? Fáradt vagyok…

– Látom, ahogy gázolsz ott, a sekélyben. A folyóparton látlak megint. Fiatal vagy, szép és vidám… Lépsz, aztán jön egy hullám, elmossa lépted nyomát, megint lépsz, és megint elmossa, de te újra lépsz, és újra és újra és újra…

Karjában tartja, érzi teste melegét, magához szorítja, nem engedi el.