Kifeszítették a kötélzetet a vízesés fölé. Fáradságos, de alapos munkát végeztek, mindent százszor is ellenőriztek, hiszen az életük függött a pontosságtól. Nem hívtak segítségül senkit. Maguk cövekelték ki a fémvázakat, erősítették a két part szikláihoz a sodronyokat; a kötél szükséges ívelését is ők számították ki. Volt benne gyakorlatuk. Évek hosszú során át készültek erre. Évtizedeken át gyakoroltak. Mindig is kötélen dolgoztak; eleinte a vándor stagionék sátraiban, később kőcirkuszok kupolái alatt; aztán mind nagyobb és nagyobb veszélyekkel szembenézve. Szakadékok fölött egyensúlyoztak, hegyormok között táncoltak végig a kötélen az emberek ámulatára. Dring és Drong. Most hát eljutottak ide is. A Viktóriához. A harsogva, bömbölve lezúduló vízeséshez. Óriási érdeklődésre számítottak. Nem voltak elbizakodottak, csupán tisztában voltak önnön értékeikkel. Mindenki tudhatta, mire készülnek. Fényreklámok hirdették, videoclipek és újságcikkek népszerűsítették vállalkozásukat. Ők ketten, Dring és Drong már jóval a beharangozott nap előtt megérkeztek a vízeséshez, hogy mindent előkészítsenek. Fenséges volt a táj. A hatalmas zuhatag örök párafelhője gyöngyfátylat vont a víz fölé. Sziklák és növényzet fürdött a permetben; dübörgött a szüntelen aláomló víztömeg. Irtózatosnak tűnt a kötél alatti mélység. Nem beszéltek róla. Nem szóltak egy szót sem a veszélyről. De titkon mindegyikük latolgatta az esélyeket. Bíztak a tudásukban, mégis számolniuk kellett azzal, hogy hibázhatnak. Elég egyetlenegy figyelmetlen mozdulat… Elég egy csöpp megingás. Egy kis szédület. És mint lelőtt madarak, hullanak alá a zuhatagba. Ép ésszel felfoghatatlan volt, miért vállalkoznak a produkcióra. Csakhogy elszánták magukat. Erre szánták el magukat már azóta, hogy a cirkuszban először felléptek. Tudták, hogy egyszer majd a legnagyobb mutatvány következik. Hogy meg kell próbálkozni a legnagyobbal, a leglehetetlenebbnek tetszővel. Szívükben nem volt gőg, csak elszánás. Módszeresen dolgoztak a kötélzet kifeszítésén. Verejtékezve, a rosszabb napokon újra és újra kudarcot vallva. De végül is ott ezüstlött a váz és a sodrony a mély fölött. A mutatvány napján korán keltek. Kiültek a lakókocsi tövébe. A fehérre mázolt deszkákon nagy, piros betűkkel virított a nevük: DRING és DRONG. Ültek szótlanul, végiggondolták az átkelés minden mozzanatát. Minden lépést. Minden lélegzetvételt. Torkukban dobolt a vérük. Meg kellett nyugodniuk. Mire sor kerül a produkcióra, el kell belőlük múlnia az izgalomnak. Jól tudták ezt. Koncentráltak, higgadtságot erőltettek magukra. Délelőtt tizenegyre hirdették a mutatványt. Ez volt az az idő, amikor előnyös szögben sütött a nap, és a nézőket nem vakíthatta el a fény, bárhonnan is nézzék majd őket. Kilenc óra körül Drong nyugtalankodni kezdett. Szeretett volna a feladatra összpontosítani, erre lett volna szüksége, de aggasztotta, hogy senki sem bukkan fel a hegyi utak felől. Furcsállotta, hogy az emberek nem igyekeznek jó előre helyet foglalni maguknak. De hallgatott. Csak fél tíz felé tette szóvá a dolgot. Dring csillapította. Korán van még, az emberek a munkájukkal vannak elfoglalva, majd megérkeznek tizenegyig. – Az már késő lesz. – Hát akkor fél tizenegyig – mondta Dring. Ő sem érezte magát valami fényesen. Bizakodással töltötte volna el, ha lát néhány érdeklődőt, bátorította volna a nézők sereglése. Tíz óra után még mindig csend volt. – Fél tizenegy – mordult fel Drong. Bömbölt, zuhogott, zúdult a víz, gomolygott a pára a kötélzet körül. A hegyi utak üresek voltak. – Hát hol vannak?!… – Nyugalom – mondta Dring. – Szükségünk van a nyugalomra. – Tudom! – A nyugalomra! – Tudom!! Fegyelmezték magukat. De ahogy múltak a percek, megdermesztette szívüket a félelem. – Jönnek egyáltalán?! Tizenegy óra! – Igen – mondta csüggedten Dring. – Tizenegy. – És senki! Senki!!! – Drong kiáltása visszhangzott a szemközti csúcsról. – Senki!!! Dring sápadtan hallgatott. – Mi ez?! Mi történt?! Hiszen tudják! Hiszen mindenki láthatta a reklámot! – Drong felugrott, már nem törődött a koncentrálással. – Mi ütött beléjük?! – Talán elnézték az időt – dadogta Dring. – Vagy a napot?! – kapaszkodott az önámításba Drong. – Vagy a hetet? A hónapot?!… De tudták, hogy nem erről van szó. Tudták. – Mit tegyünk?! – nézett rémülten Dringre Drong. – Várjunk – mondta Dring. – Várjunk?! – Várnunk kell! El kell jönniük! Nem lehet, hogy ne jöjjenek! Ez világszám! Ez szenzáció! Ilyet nem láthatnak mindig!… – Akkor hát hol vannak? Hiszen tudnak rólunk! – Talán… – Talán? Mit akarsz ezzel mondani? – Talán… – Dring kétségbeesetten tekintett Drongra. – Talán éppen most, éppen ezen a napon, éppen ebben az órában valahol mások… valami mást mutatnak be! – Mások?! Mást?! – Igen. Talán érdekesebbet. Talán nagyobb a hírük… talán jobban felhívták magukra a figyelmet. És az emberek őket nézik… – Nem, az nem lehet – mondta elszürkülő arccal Drong. – Csak gondolom – hajtotta le a fejét Dring. – Csak úgy gondolom. Legjobb lesz, ha várunk. Hiszen nekik akarjuk bemutatni… – Úgy van, várjunk – hagyta rá Drong reménykedve. – Biztosan eljönnek, csak várnunk kell… Valóban nem tehettek mást. Vártak. Dél lett, aztán lejjebb szállt a nap, egyre lejjebb. Alkonyodott. – Dring! – szólt rekedten Drong. – Mit gondolsz?… – Hát… – Igen, én is azt hiszem. Nem várhatunk tovább. – Nem várhatunk. Alkonyodik. – Sötét lesz. Meg kell csinálnunk sötétedés előtt. – Megcsináljuk? – Hát persze. – Nélkülük? – Nem hátrálhatunk. Ha nélkülük, hát nélkülük… – De nélkülük minek?! – Dring megragadta Drong trikóját. – Minek?! Azt mondd meg, nélkülük minek?! Drong hosszan, szomorúan nézte a barátját. Neki sem volt mindegy, de csendesíteni akarta. – Azért – mondta lassan, magyarázóan –, azért, Dring, mert ez a dolgunk. Erre készültünk. Hát nem emlékszel? Abban a tóparti vendéglőben… azon az őszi turnén! Amikor elhatároztuk. És ha nincs közönségünk, hát nincs. Nem számít! – De számít! – Igen – bólintott Drong. – Tudom, hogy számít. Nagyon is számít. De nincs más választásunk. Nemsokára sötét lesz, gyere! Amíg van némi fény, neki kell vágni! A fény csakugyan fogyóban volt. A párafelhő már nem csillogott úgy, mint a napsütésben. Csak a víz döreje, zuhogása nem változott, csak a mély maradt irtózatos. Dring felkészült, s Drong követte. Mindent úgy csináltak, mintha közönség tombolna köröttük. Meghajoltak, mosolyogtak, s még azt is mondták, hogy: ollé! – Ollé, Dring! – Ollé, Drong! Könnyed léptekkel közelítették meg a fémállványt, felkúsztak rá, s odafönn, a kötélnél megálltak. Drong a barátja kezébe adta az egyensúlyozó rudat, s útjára bocsátotta. Kis idő múlva maga is követte. Zúgott, zúgott alattuk a vízesés. Morajlott a mély. Táncoló léptekkel haladt elöl Dring, mögötte Drong ugyanígy. Világszám voltak, produkciójuk egyedülálló. Alkonyodott. Egyre gyorsabban közeledett az estéli homály. A szürkületbe olvadt minden: a víz párája, a fémek, a sodrony finom rajzolata és ők ketten: Dring és Drong. – Ollé, Dring! – Ollé, Drong! – Micsoda mélység! És mi táncolunk felette! – Ne félj, Drong, átérünk! – Átérünk, Dring! Nem félek! Utolsót lobbant a nap a hegyek élén. S ők még csak útjuk közepén tartottak. Aztán elnyelte őket az este. A sötétségben mintha erősebben dübörgött volna a víztömeg. Mintha jobban bömbölt, harsogott, zubogott volna. Talán kiáltottak. Talán Drong kiáltott. Talán Dring. Ki hallhatta volna? De akárhogyan történt is, nem hátráltak meg. Egész életükben ez volt a vágyuk, áttáncolni a mélység fölött. Hát nekivágtak. Vajon átértek-e? |