Mit hoz a jövő?

Ülök a moziban, egy dokumentumfilmet nézek. Négy és fél évtizeddel ezelőtti meghurcoltatásokról szól; parasztemberek vallanak, hajdani ifjúságukra emlékeznek, amikor szerelem, család, tisztességes munka és gyarapodás helyett megaláztatás lett a sorsuk: marhavagonokba zártan messzire vitték őket otthonaiktól, el a beregi tájról a Szovjetunió távoli vidékeire, táborokba, raboknak, foglyoknak, pedig nem is voltak katonák. A múlt, a múlt, megint a keserves, gyászos múlt – gondolom a sötét nézőtéren keserűen, míg nézem a vásznon az arcokat, és hallgatom a töretlen emlékezettel elpanaszolt élményeket. Közben azt kérdem magamban, vajon mit hoz a jövő? Mit hozhat? – kérdem szorongva, ismerve a múltat; ismerve ezt a lassanként elmúló évszázadot, amely néhány, kezdeti békeévet leszámítva a véres tragédiák, brutális diktatúrák, ostoba ellenségeskedések, igazságtalanságok, gyűlölködések és a pusztítás évszázada volt. Amióta Szarajevóban 1914 nyarán Gavrilo Princip eldördülő revolvere megölte az osztrák trónörökös párt, azóta csaknem szünet nélkül halljuk a fegyverropogást, de legalább is szemünk előtt villognak a szuronyok. Mennyi erőszakos halál, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság – erre gondolok, míg nézem Sára Sándor legújabb dokumentumfilmjét. A vásznon nem látni mást, csak arcokat meg kezeket; férfiak és asszonyok beszélnek, de mérhetetlenül sok minden van ott a szavak mögött: negyvennégy ősze, tele, a háború utolsó hónapjai; aztán a gyűjtőtáborok meg a kétségbeesett embereket szállító szerelvények, az ordítozó katonák, a puskatussal mért ütések, a géppisztolysorozatok, a drótkerítések, a romokban heverő tájak, az éhezés, a halál, a fagyott földbe éppen csak elkapart holtak; és ott vannak a férfiak nélkül maradt porták, az ekék elé fogott gyermekek, a lerongyolódott, megtépázott világ. Pedig csak arcok váltakoznak a képen; ahogy mondani szokás: egyszerű emberek arcai. Barázdált, megvénült, besüppedt vagy éppenséggel öregesen elhízott arcok; a felvevőgép kegyetlenül közelre hozza a foghíjas ínyeket, a táskás, könnyben úszó szemeket; és a kezek! – micsoda kezeket láthatunk! Inasakat, kérgeseket, köszvénytől göcsörtösöket, munkába gémberedetteket. Premier plánban bajszok, dús szemöldökök, felkopaszodott homlokok árnyékban és fényben az elmosódott hátterek előtt; semmi más nincs ezen a filmen órákon át, csak ezek a portrék; a férfiaké mellett ugyanígy az asszonyok arcai, fekete kendők alól előtűnők, rajtuk az öregségben a hajdani szépséget csak a ráncok közt emitt-amott megőrzött orrívek, szájvonalak mutatják. Bájaikat elrabolta a gonosz történelem- és időboszorkány, zsenge lánykákból, takaros ifiasszonyokból kérges tölgyekké, mohos sziklákká változtatva őket. De szívükből nem tűnt el a múlt, nem fakult a fájdalom, nem csitult a bánat. Elmondják, hogyan hívták háromnapos munkára a férfiakat 18-tól 50 éves korig. Elmondják, mennyire féltették embereiket, fiaikat még ettől a néhány naptól is. Kérték őket, ne menjenek, bujkáljanak inkább, ki tudja, miféle álnokság rejtőzik a hívás mögött. Megérezték a bajt. Mert a férfiak se harminc, se háromszáz nap múlva sem tértek meg. S volt aki soha többé. Csonka-Bereg. A kárpátaljai tragédia. Amikor a szovjet csapatok elérték a Tiszát, vitték a férfiakat, a civileket táborokba, hadifogolyként őrizték őket, bányákban, építkezéseken, kolhozokban kellett dolgozniuk. Mondják, sorolják felváltva az iszonyú élményeket. A szökési kísérleteket, a megverettetéseket, megkínzatásokat, társaik halálát; mondják egykori gyötrelmeiket, csontváz mivoltukat, harmincegynéhány kilóikat. Nézem ezeket az arcokat, a fogatlan szájakat, nézem a poklokat megjártak seregét. És közben felrémlenek a többiek is, a százezrek és milliók. Az olasz front és a keleti hadszíntér katonái, a cáriak foglyai, a doni ólombányák rabszolgái, a szibériai száműzöttek, a Gulag rabjai, az orvul lemészároltak, harminckilencből a lengyel menekültek, a katyni erdőben tarkónlőttek, negyvenből a hazátlanná lett franciák; aztán a munkaszolgálatosok halálba masírozó serege, a Don-kanyar Pergőtűz-ében odaveszettek, a sebesülten, fagyott végtagokkal megmenekültek; a deportáltak, gázkamrába vetettek, a kutyákkal szétmarcangoltatottak, az akasztottak és felkoncoltatottak; a gettókba zártak és megcsúfoltak; a földönfutóvá tett ukránok és oroszok, a megszállt országok túszai, a hirosimai kínhalált szenvedettek, a hadifogoly táborokban elhulltak, a tömegsírokba temetettek, a bombázások áldozatai – ez az egész rettenetes évszázad.

Mi mindent kellett elszenvedni, mi mindenbe lehetett belepusztulni, mi mindent kellett megúszni. Micsoda gyilkosságok és kínzások sorozata ez a mi századunk!

Nézem a vásznon ezeket az embereket. Mekkora csoda, hogy életben maradtak! Csodalények, hiszen a testi és a lelki kínokból mégiscsak felépültek valahogy. Nem marcangoltatták őket szét vérebekkel, nem eresztettek beléjük, csak úgy vaktában, egy sorozatot, pedig megtehették volna azok, akiknek kénye-kedvére kiszolgáltatták őket. Nem fagytak meg, nem haltak éhen… Milyen nagy szerencse kellett ehhez!

És nézem az asszonyokat, akik éppen csak megismerhették a szerelmet, hogy aztán el is veszítsék mindjárt, és soha többé ne ölelje őket férfi. Ma is elsírják magukat, ha felidézik a várakozások, a reménykedések majd a reményvesztések idejét. Semennyivel sem szenvedtek kevesebbet, mint embereik. Kezek rebbennek a vásznon, pereg a könny. Pereg a könny a férfiak szeméből is, megremeg az ajkuk a visszafojtott zokogástól: – Istenem, amikor visszatértekor nem ismerte meg fiát az anya! Vagy amikor megérkeztek végre, sokára a falubeliek szakállasan, vénségesre aszottan biztatás helyett a halálhírekkel!…

Fájdalom rakódott fájdalomra ebben a XX. században. Sára Sándor, mint egy régész, kamerájával már nem először beleás a történelem talajába, hogy a felbecsülhetetlen értékű leleteket feltárja: az utolsó tanúkat. A még élőket. Akik talán öregségükben nemigen emlékeznek a néhány nappal előbb történtekre, de az évtizedekkel ezelőttiekre nagyon is pontosan. Mert akkor fordult másfelé az életük. Akkor akarta őket is elemészteni ez a század.

A mozi sajnos csaknem üres, mert nem „érdekes” a film. Nem úgy érdekes, mint az előcsarnokban látható monitoron az a szuper sci-fi, amelyben égi lények harcolnak űrhajósokkal, robotok és száguldó csodamasinák küzdelme zajlik, lézerrel pusztítják egymást a harcosok…

Megálljunk csak! Hát ez lesz a jövő?!

Tizenegy évünk van hátra a századvégig. A következő évezredig. Mi vár ránk? Géppisztolyok és bombák helyett lézerfegyverekkel fogjuk ölni egymást?!

Az ember sokat kibír. És sokat kibír az emberiség. De nem kellene mindig próbára tenni magunkat.

A Csonka-Bereg utolsó kockáin harangok kondulnak. Gyertyák imbolygó fénye világítja meg a temetőben a fejfákat, sírköveket. Nevek és nevek. És utánuk ennyi: Eltűnt… meghalt idegenben.

Még van néhány évünk kétezerig. Talán rendbe tudjuk tenni dolgainkat, talán megmenthetjük utódainkat a megsemmisítő lágerektől, a pogromoktól, terrortól, diktatúráktól és a tömegsíroktól. Talán lehetséges.