Régi indiánjaink

Néhány hete Winnetout láthatjuk a képernyőn. Winnetou, a meszkalero. Nem egészen ugyanaz a történet, mint amit May Károlytól olvashattunk annak idején. De jó történet ez is. Szerepel benne Old Shatterhand meg Sam Hawkins, bár ez utóbbi is másmilyen, mint a regényben. Remélem, Old Death is feltűnik majd. Winnetou azonban ott van a sorozat minden epizódjában. Jóképű színész, Pierre Brice alakítja. A főhős tehát rokonszenves, csinos, erős, bátor – szép férfi. Ráadásul rendkívül okos. Bölcs. Józan, megfontolt, becsületes. Szertartásos, de nem bigott. Rendíthetetlen; voltaképpen semmi sem hozza ki a sodrából; ha valami gazság mégis felbosszantja, legfeljebb keményebben szól, de ilyenkor is méltóságteljes, nem pedig indulatosan elragadtatott. Vagyis uralkodik érzelmein. Amellett költői lélek. Férfiasan lírai. Tisztán, világosan fogalmaz, céltudatos. Mit mondjak még? Tökéletes. Olyannyira, hogy az szinte már sok – lenne, ha nem róla volna szó! Mármint Winnetouról. Mert May Károly is ilyennek ábrázolta, mi pedig ilyennek ismertük meg kölyökkorunkban, és lelkesedtünk érte; fantáziánkat, szívünket rabul ejtette.

Egy gáncsnélküli hős. Ezt szerettük és csodáltuk benne, a gáncsnélküliséget.

Emlékszem, amikor apám, nagy csodálkozásomra, mert csak komoly könyvekre adott ki pénzt, valamikor harminckilencben vagy negyvenben egy könyvügynöktől megvette nekem a vaskos köteteket, milyen mohón olvastam, nem is egyszer – és leginkább éjszakánként – ezt az izgalmas történetet. Pedig másfajta irodalomhoz voltam szoktatva. A realizmushoz. A klasszikus meg a korabeli modern szerzők műveihez. Igazából soha nem érdekeltek az ifjúsági regények, a vadnyugati kalandok is hidegen hagytak, hiszen még Cooper sem kötött le. Igaz, May többi munkája sem. Csupán a Winnetou. Miért? Ezt kérdem magamtól most is, amint a televízió előtt ülök a fiaimmal.

Ők úgy vélik, Winnetou superman. A fantasztikus filmek kiagyalt hőseihez mérik. Látom, most mégis megilletődöttebbek: a derék indiánt nemcsak talpraesettsége miatt kedvelik. Persze, hiszen a superman, bár drukkolhatnak neki, csak izgalmukat fokozza fel s egyre feljebb, ám nem kerülhetnek érzelmi bűvkörébe, mert ügyessége pusztán üres bravúr.

De Winnetou a szív szülötte.

Ez a történet voltaképpen mély érzelmeket érint. Megsejtheti a gyerek, ahogy akkoriban, kölyökfejjel mi is, hogy jópofa indiánosdinál s holmi piff-puff bunyónál többről van szó. May Károly a tizenkilencedik század elbukott szabadságharcai után nosztalgikus szenvedéllyel írta regényét a pénzzel és fegyverrel orvul sarokba szorított népről meg egy pusztulásra szánt faj hős és büszke fiáról.

Átragadt valami szenvedély a könyvből a kalandfilmsorozat létrehozóira is.

Winnetou a képernyőn haláltmegvető, gyors, ügyes. Megküzd a pumával, mérsékletre inti a forrófejű, ifjú indiánt, jobb belátásra bírja a harcias törzsfőnököt, megakadályozza az ostoba bosszút. Szigorú, de igazságos.

A filmen különösen talpig gentleman.

Azt mondhatnám, ilyen indián nincs. Ez egy álruhás herceg, egy mokaszinos professzor, egy prérit járó Üdvözítő, egy békepipát szívó Tolsztoj Leo. És mégis… Elfogadom, mint sivatagi vándor a délibábot. Látni akarom az oázist – hát látom.

A negyvenes években, amikor kézről kézre járt köztünk, belebolondultunk a regénybe. Elhatároztuk, hogy mihelyt tehetjük, kimegyünk Amerikába, felkeressük a Szikláshegység, a végtelen pampák nemeslelkű őslakóit. Majd, mondogattuk, majd, a háború után. Rajongtunk – Karl May nyomán – az indiánokért. Erkölcsi fölényük, megtizedeltségükben is őrzött reményük, életfelfogásuk lelkesített. Egy tiszta gondolkodású nép. Egy megkínzott, de bátor…

Aztán persze nem mentünk Amerikába. Akik később mégis kijutottak oda, már nem az indiánokat keresték.

Negyvenhatban még történt valami. Az Atheneumnál megjelent egy könyv, a Rézbőrű Messiás. Fehér Szarvas írta. Az iskolában előjegyeztethettük. Én is olvastam. Korántsem volt olyan hatású, mint a Winnetou. Illúziótlanabb volt, azt hiszem, igyekezett hű képet adni a XX. század indiánjairól.

A könyvpremierre a szerző is hazalátogatott az Egyesült Államokból. Találkoztunk vele. Egyik nap, ötödik óra után becsődültünk a tornaterembe. Zsúfolásig megtelt; a bordásfalakon lógtunk, hogy lássuk az előadót.

Hófehérre cserzett, piros hímzéssel díszített szarvasbőr zekét viselt, nadrágja ugyanabból az anyagból készült, és varrásainál vastag rojtok szegélyezték… Nyakában „orvosságos zacskója” függött… Derekát szantilló takaró övezte… Karl May festi le így egyhelyütt Winnetout. Mintha őt láttuk volna a tornatermi dobogón. Az indián bőre vörösesbarna volt, haja hosszú és kékesfekete. De arca inkább európai, mint mongolos. Szájtátva hallgattuk – Fehér Szarvas kitűnően beszélt magyarul. Megtudtuk, hogy már a nagyapja is az indiánok közé került, megszökött Magyarországról, a családjától, hogy a préri sokat szenvedett fiaihoz juthasson. Kilenc Vadlúd főnök lett a neve. Mindezt gondosan titkolták az unoka előtt. De hiába. A fiú, Borvendég Deszkás Sándor, sashalmi házuk udvarán folyvást indiánosdit játszott. Valami atavizmus hajtotta. Érettségi után, amit a mi gimnáziumunkban, a Barcsayban tett le, otthagyta otthonát, akárcsak a nagyapja. Hamburgban matrózinasnak állt, s kijutott Kilenc Vadlúd népéhez. A rézbőrűek testvérükké fogadták.

A romantikus történet még egyszer felgyújtotta rajongásunkat, bár Fehér Szarvas a rezervátumokba szorított, a fehérek uralma alá kényszerített, így hát szokásaikat, kultúrájukat éppen csak ápolgatni tudó indiánok életét tárta elénk. De mi a régi, szabad népet láttuk képzeletünkben mégis.

Most, hogy nézem, nézem a tévében ifjúkorom kedves hősét meg a barátait (a rendes fehéreket is, mert köztük is van tisztességes, Old Shatterhand és Sam Hawkins; – Ez csak kettő! – jegyzi meg a filmen az ifjú Tasunko. – Igen, ez csak kettő – bólint rezignáltan Winnetou –), nos, amint figyelem őket, eszembe jut a már korábban is felsejlett, de elaltatott gyanúm, hogy e derék indiánok ábrázolása erősen idealizált. A hétköznapok is teremthettek ilyen jellemeket, de az átlag mégiscsak nyomorúságosan kényszerült viselkedni a hódítók fegyvereinek árnyékában. A többség megtört, betört, életéért odadobta büszkeségét.

A képernyő előtt most mégis, ismét elhiszem a szépet. Felnőtt fejjel is jó hinni a gáncstalan hősökben. Hátradőlök a fotelban meghatottan. – Vágtass csak, vágtass pompás musztángodon ifjúságunk szabadlelkű Winnetouja!