Kis muzsikusok

Pöttömök, megilletődöttek – lánykák és fiúcskák, fehér ingben, megfésülködve, copfosan, borzasan, ülnek félkaréjban a kirakott székeken, és muzsikálnak. Haydn: Divertimento. A gyönyörűen felújított díszteremben a fiatal, karcsú zenetanárnő fekete, földig érő ruhában int, biztató szavakat formál némán az ajka, bólint, dirigál – és kis muzsikusai bátortalanul, megérintve a vonókkal a húrokat, felzengetik a dallamot. Akadozik – de szól, szól; zenélnek a gyerekek, a budapesti Szabolcsi Bence Állami Zeneiskola ifjú hallgatói, hegedűsök, ütősök, zongorán, csellón, xilofonon játszók. Purcell, Bartók, Schubert, Bach után Ránki és Durkó művei szólnak, Couperin és Mozart, Rubinstein és Vivaldi csendül fel az apró gyermekmuzsikusok hangszerein. Mint madárdal, trilláz a furulya. A szülők ott ülnek a teremben és tapsolnak, a kis művészek hajladoznak, komolykodnak, izgulnak; a tanárok együttérzően figyelik tanítványaikat, de minden feszültség eloszlik, amikor felszárnyal az Allegretto vagy a Mazurka, az F-dúr szonáta vagy egy angol tánc. A gyerekek vagy negyvenen vannak, általános iskolások, itt tanulják a zenét a Belváros közepén, a fergeteges forgalmi zajban, a benzingőzös utcák fölött, a városban, ahol mindent elnyom a közlekedés lármája, de mégis mindenek fölé kerekedik Baklanova és Corelli és Rameau, és nincs most más, mint a tiszta, csengő muzsika.

Ülök a díszteremben, magam is a fiáért drukkoló szülő, aki lesi, hogy hibátlanul pengeti-e gyermeke Sor Andanté-ját a mestergitáron. Kinn tavasz van, a házak tetejét süti a sárga, áprilisi nap, galambok repkednek az emeleti ablakok előtt, s mintha ennek a tavasznak a derűje támadna fel ebben az arany-fehér teremben. Idegesen, rosszkedvűen jöttem napi dolgaimból, fáradtság és gond ült meg reggel óta, de a kis zenekar, a „Tücskök” hegedűhangjai máris nyugtatón körülmossák a szívemet. Nem baj, hogy megbicsaklik a hang, nem baj, hogy valaki a karmesterasszonyt megelőzve vonja végig a húron a vonót, nem kényes műélvezetért, hanem a muzsika újra- és újraszületéséért vagyunk itt; ezek a lurkók a legszebbet tanulják, próbálják, amit csak lehet; irigylem őket.

Mindig is irigyeltem a muzsikusokat, akik a hangszereikből elővarázsolt hangokkal gyógyítgatják az embert. Ezt tanulják itt a kicsinyek: békességet teremteni ezzel a csodával. Kell hozzá tehetség, de nem rendkívüli tálemtumoké csupán a dobogó; nem is fontos, válnak-e igazi muzsikusok belőlük, felkerülnek-e majd a pódiumra hivatásosan is; a titkok megismerése, megértése a fontos. A kis koncert sem más, mint örömszerzés maguknak meg a hozzátartozóiknak. És ha nem lesznek is majd zenészek ők, orvosként, autószerelőként, ügyvédként, számítógépesként vagy kereskedőként másként érzik, hallják majd a világot, mint azok, akik soha nem kerültek kapcsolatba a muzsikálással.

Fiaink zenei osztályba járnak; az ábécével együtt ismerték meg a kottát, anyanyelvükké vált, irigylem őket. Én magam, noha tanítottak hegedülni, nem jutottam semmire. Volt öröklött hangszerem, s talán öröklött képességem is, de elszalasztottam a lehetőséget. Pedig apám nagyon szerette volna, ha játszom. Ő, gyerekként, a pusztán, ahol éltek, a citerát ismerte meg; eleget mesélte életében, hogy ünnepeken vagy nyári estéken micsoda áhítattal hallgatta a cselédek karéjában Biricet, a majorban a legjobb citerást. Apámban nagy ambíciók lobogtak, mindenképpen tanulni akart volna – zenét is. Egyszer egy kalendáriumban hirdetésre bukkant, tangóharmonikát kínált valami bécsi kereskedő, hát addig kérlelte nagyapámat, míg végül hozatott neki a csempészekkel egyet odaátról. Nagy újdonság volt a harmonika. Nem tudom, mennyire tanult meg bánni vele, hol volt már az én időmben az, csak sokat emlegette, meg azt is, hogy később hegedűje is lett; amikor Pestre került, s valamelyik nagy hotel – talán a Ritz – éttermében volt főpincér, záróra után vagy a szabadnapjain az ott muzsikáló cigányprímástól vett leckéket. Nem sok eredménnyel. Fájó szívvel emlegette, hogy kimaradt a zene az életéből. Bennem akarta megvalósulva látni elveszett álmát. Fogadott egy zenetanárt, emlékszem, hetente kétszer jött, bezárkóztunk a szobába, oktatott: kottaolvasás, vonófogás, kéztartás – én azonban nem akartam gyakorolni. Volt rá okom. Anyám öccse kitűnő hegedűs volt, de tizenhat éves korában elvitte egy tüdőgyulladás. Én csak fényképről ismertem; a szép, szomorú fiú, hangszerével a térdén, egy bekeretezett fotóról nézett rám; az ő hegedűjét örököltem, az ő kottáit, bordó bársonnyal bevont kottaállványát, s éppen ez lehetett a baj. Féltem. A hegedűmuzsika fájdalmas szépsége az ő tragédiájára emlékeztetett, babonás rettegés fogott el, ha megtanulok játszani, véltem, talán engem is elragad a korai halál. Szorongásom miatt maradt örökre ismeretlen előttem a hangszerek megszólaltatásának titka. Pedig anyám is zenélt, zongorázott. Ha megkértük, Strauss-keringőkkel szórakoztatott bennünket. Ilyenkor felderült az arca; lánykora juthatott eszébe, amikor matrózblúzban, lobogó, barna hajjal, carneol-szín szemében ragyogással, s hóna alatt a kottáival leszaladt a Vároldal lépcsősorán a Vízivárosba zongoraórákra. Később, ahogy nőttünk, egyre kevesebbszer ült a zongorához, legfeljebb csak a húgaimmal gyakorolni. Én csak néztem őket. Ha egyedül maradtam, felnyitottam a klaviatúra tetejét, és improvizáltam. Órákon át improvizáltam, de csak disszonanciák zengtek ki a feltámasztott tető alól. Nyomorúságos érzés volt, s maradt ez a tehetetlenség. Pedig keserves óráimban milyen jó lett volna zenélni, belemerülni a muzsikába.

Hallgatom most itt, a díszteremben a kicsiket. Haydnt játszanak finoman, óvatosan, majd belefeledkezve. És Bachot játszanak meg Bartókot, és érzelmes német szerzőt, modern magyart, pezsdítőt és andalítót – szól, zeng kezük alól a dal. Gyönyörű lánykák és gyönyörű fiúcskák – és talán gyönyörű lehet majd az életük is. Talán megvédi őket a muzsika az egyre zajosabb, kegyetlenebb világban az érzelmi sivárságtól. Talán olyan harmóniára lelnek, amit soha nem vesztenek, veszíthetnek el, amibe mindig belemenekülhetnek, ha zaklatott, gondterhelt, megkínzott szívvel menedéket keresnek.

Hazafelé utcai muzsikusokat látok. Három gitáros fiú; játszanak, játszanak az alkonyatban, a tavaszi estében – erősítőre kapcsolták hangszereiket, hogy messzire hallatszódjék a város zajában a dal.