Félpénzen a vásárba…

A száz év előtti régvolt időkben, amikor még a tótfalui határból erre terjedő kórság, a filoxéra ki nem pusztította a tőkéket, s bő terméssel érett be a szentendrei szőlő, azt mondják, víg vásárokat tartottak az itteniek. Jöttek a budai, pesti, váci, esztergomi meg a külországi iparosok és kalmárok, ki hajón, ki szekéren, ki gyalog, hogy posztóikat, kelméiket, főre- és lábravalóikat, mézesbábjaikat a helyi mesteremberek és kereskedők holmijai mellé gazdag választékul kínálják a jó pénzekhez jutott szőlősgazdáknak, szentendrei polgároknak. Az adás-vevés közben aztán nagyokat ettek és ittak, vándorkomédiások vidító bolondságain mulattak, a magyar meg a délszláv muzsikaszóra fényes kedvre derültek.

Nyüzsgött a sok idegen a Duna-parti városkában, amint most is nyaranta; s különösen ezekben az idei, júliusi napokban, amikor egy-egy szombati, vasárnapi délutánon ama hajdani vásárok támadnak mese-életre a Templomdombon. A nap még fényben tartja a háztetőket, a Dunát meg a szigetet, de a kőbástya mögül már zene és zsivaj hallik ilyenkor; a csevapcsicsa-sütő lacikonyhájának illatozó füstjével a látványosságokhoz csábító kikiáltó hangja is alászáll a dombra kígyózó sikátorokba. S odafönn, az ősi plébániatemplom körül már nagy a sokadalom; tülekszenek a népek a pénzváltónál, mert illőbb ide a mani, a szentendrei félpénz vagy a hárombuznyákos – a tíz, huszonöt vagy ötven forintért váltott valuta –, amiért aztán az árusok sátrainál könyvet, régiséget, az iparművészek cserépedényeit vagy festett kelméit éppúgy meg lehet venni, mint ahogy a Czóbel-ház tövébe tákolt „korcsma” jó borát, serét, meg mindent, amit csak a vásárosok kínálnak. Evés-ivás nélkül nem vásár a vásár, de nézelődés nélkül sem. Van látnivaló. Emitt, a templom falánál Rákóczi-nótákat énekelnek; amott, a nagy fák alatt délszláv dalokat pengetnek; udvar hűsében lantmuzsika szól. Bábjátékosok köré sereglenek a gyermekek. Fotográfus hívja masinája elé a jövő-menőket. Öt óra tájban hangos csapat vonul fölfelé a kaptatón: megérkeztek a komédiások. Nagy hanggal vannak, verbuválják a publikumot. Hordók tetején, szekérderékban állva ágálnak; ácsolatokon, fa tetején, deszkaszínpadon játszanak, táncolnak, énekelnek…

Olyan minden, akár a múlt időkben lehetett a derűs vásárok idején – csakhogy színház ez; elbűvölően, jó szívvel-kedvvel megrendezett, elevenné szabadított színház. De itt nemcsak a lelkes és nagy fantáziájú rendező, Kerényi Imre másodéves színinövendékei, és nemcsak a bábozó képzőművészek, a Vujicsics- vagy a Bakfark lantegyüttes, meg a helyi szobrászok, festők a szereplők, hanem még a sátrában az árus, a lacikonyhás, a korcsmáros, a pénzváltó és a – közönség is! A deákos öltözetű kikiáltó csábszavaira látványosságtól látványosságig tóduló közönség. Mintha a publikum kicsinye és nagyja valami ilyenféle rendezői instrukciót kapott volna: „Ti vagytok a népség-katonaság, a bámészkodók, a vásáron lebzselők” … – annyira szereplőként vesz részt mindenki ebben a délutáni játékban. Nincs áhítatos csend, s így nem is válik külön játszó és néző; a maskarás, kifestett színinövendékek az emberek között, a vállak és fejek fölött naiv gesztusokkal, a természetes zsibongást torkot-próbáló hangon túlkiabálva adják elő a „tanulságos históriákat” a borivó asszonyról, a hazudozó katonáról, a nyavalyákat meggyógyító Aesculapius doktorról, a telet elégető cigányokról, Bacchus bukásáról és feltámasztásáról. Mindezeket nagy hahoták és közbekiáltások kísérik; olykor még a borok istenének hordó-trónusa elé fogott lovak is bele-belehorkannak a teátristák dialógusaiba.

Hét óra felé nótával, tánccal búcsúzva, elvonulnak a komédiások. Lassan a mellvéddel kerített Templomdomb is kiürül. Akinek sikerült jegyet vennie a teátrum esti előadására, sétálgathat még valamennyit a Duna partján, vacsorázhat a Görög Kancsóban – szerb ételeket is, hogy őrizze a séta hangulatát –, vagy felballaghat a Szamár-hegyre, a Tobakosok keresztjéig, onnan szép kilátás nyílik a Preobrazsenszka-templomra meg a városra.

A Tévedések vígjátéka nyolc órakor kezdődik. Shakespeare szórakoztató komédiáját ugyancsak Kerényi Imre rendezte. A délután legfőbb élménye a Templomtéri-játékok természetessége. A mesterkéletlenség a teátrum előadásában is megnyerő. Már maga a Götz Béla tervezte, pompás egyszerűségű díszlet is, amit talán nem is szabadna díszletnek nevezni, annyira illeszkedik minden eleme a valóságos környezethez: a kis, vasajtós toldaléképület a Blagovesztenszka-templom oldalához; a terecskére a szökőkút (mintha mindig ott lett volna), a zöldséges üzlet ablakára és bejáratára a rézkarikás deszkatáblák, s fölé a „Főnix” felirat, meg a ház falát díszítő virágtartó korsócskák; de a tejesbolt ajtajára is a színes gyöngyfüggöny; a sikátor torkolatába a talyigakerekekkel, zsákokkal telezsúfolt fészer, meg az utcák fölé a csíkos ponyvaernyők, a boltív és a mögüle előzöldellő lombfüzér – vagyis minden, ami az ephesusi utcát idézi; s ez több, mint színpadkép. Ez az adott környezet művészi érzékű kiigazítása.

A játék ugyanígy: erre a térre, ezekbe a sikátorokba szabott és illő. Vagyis Szentendrére. S különösen, hogy a darabot – nem sértve ezzel cseppet sem Shakespeare-t – Kerényi délszlávra hangolta. A jelmezek, a tréfás-könnyed utalások (egy-egy: „ne hagyd magad, Dusán!” meg „Bozse moj!”) és a felhangzó dalok, a tánc, a zene feledtetik Syracusát és Ephesust, s inkább a mi vegyes nemzetiségű városkánkba varázsolják a történetet. Vagy Szentendrét varázsolják az Égei-tenger partjára? Amikor például Antipholus – a syracusai – a lejtős Görög utcán a partra zavarja Dromiot, hogy kutasson fel egy kifutó hajót a menekülésre, bizony nem arra gondolunk, hogy a tengerpartra szalajtotta, hanem – mert hisz’ ott folydogál a sarki házak előtt – a Dunára.

Az öt felvonást egyvégtében adják, s jó, hogy nincs szünet, mert így egységes az élmény. Lenyűgözően színes és életteli itt minden a szabad ég alatt. Kerényi a mellékszereplőknek, a statisztáknak is igen pontos játékokat talált ki; az utca élete a főcselekmény mögött állandóan jelen van, mégpedig igen szellemesen, az önmagukban is élvezetes kis, néma epizódokban. S ha a háttér ennyire eleven, az előtér még inkább az. A színészek nagy kedvvel játszanak, néhány elragadó alakítást, ha most kritikát írnék, hosszan elemezhetnék. S említhetném a jobbnál jobb rendezői ötleteket is. A Tévedések vígjátéka mesteri szövésű mese; bravúros, mulatságos és szép; a nagy drámaköltő ezzel a darabbal szórakoztatni akarta a publikumot, s közvetítői ezt a szándékát a Szentendrei Teátrumban hűen szolgálják.

Tizennégy előadásra szabatott ki idő és pénz, de a Szentendrei Nyár, amely az idén már június 8-án kezdődött, augusztus 20-ig még számtalan más – országos érdeklődést kiváltó – kulturális- és sportrendezvényt kínál.

A város várja a vendégeit. Jönnek is sokan. Hogy mekkora lehetett hajdanán a sokadalom a szentendrei vásárban, ki tudja? De hogy most mekkora odafönn, a Templomdombon? A legutóbbi hétvégén másfélezer ember zsibongott a látványosságokra kíváncsian.

A Teátrum előadásaira pedig csak szerencsével lehet jegyet kapni.