Latymer: Szabó Sándor

A tartás, ha nem magunkra kényszerített viselkedés, megnyerő. De tegyük fel, hogy egy színmű hőse csak takar, fed, álcáz valami titkolt gyengeséget az imponáló tartással. Hogy lehet ezt színészi eszközökkel, úgy értem, túl a szavakon, érzékeltetni?

Szabó Sándor Hugo Latymerje impozáns jelenség. Még a házi selyemköntösében is, a kávészín selyempantallójában, lakkpapucsában, inggallérja mögé kötött sáljával is az. Mintha a svájci szálloda lakosztályának falai közt is állandóan kíváncsi tekinteteknek lenne kitéve. Pedig a közönség – Hugo Latymernek, az írónak a közönsége most nem látja bálványát, ám ő mégsem lazít. Alighanem sohsem lazít. Sohsem lazíthat.

Latymer viselkedik.

Ezt sugallja Szabó Sándor azonnal a játékával, amint belép a színre a Madách Kamarában, Noel Coward darabjában, az Alkonyi dalban.

Ez persze egészen finom játék, egészen elegáns kis gesztusokkal megmutatott, amilyet megszoktunk tőle, de ami mégis mindig más és más a játszott karakterek szerint. Itt most egy „nagy írót” játszik, egy sikeres embert, aki szüntelen aggodalommal védi nagyságát és sikerességét. Minden mozdulata óvatosság és eleven védekezés. Félti magát a meglepetésektől, italoktól, ételektől, a felesége intézkedéseitől. Mindig, mindig résen van, s ez meglehetősen fárasztja. Szabó Sándor apró, ingerült mozdulatokkal, hangszínekkel ábrázolja ezt a körülményeskedőn túlfeszített éberséget. Miről tárgyal már megint Hilde, ez a tüchtig kis német asszony – aki feleség és titkárnő egyszemélyben? Miféle filmesítési jogról?! Dehogy, dehogy! Nem egyezik bele! Csak elrontják mindig a regényeit! Szabó Latymerje gőgös; magabiztosságát rutinosan bizonyító. Aztán meg nyűgös: mi lesz itt ma, miféle vendégség?! Mit akar ez a Carlotta, jaj, minek jelentkezett a messzi múltból, a feledésből, mi a csudának?! Minek felkavarni a leülepedett emlékeket? Nem sül ki abból semmi jó. És ráadásul Hilde el fog menni vacsorázni lehetetlenül közönséges barátnőjével, utána még beülnek egy moziba is, uramisten, végeérhetetlen este lesz, s ő máris fáradt. Eleinte mulatságos az ódzkodás, nagyképű affektálásnak hat: minek vacsorázni, fecserészni az egykori szeretőjével?! De Szabó Sándor a hangulatba belopja a figura rossz előérzetét is. Mit hozhat a véletlen? Élete biztos talajáról nem vezeti-e süppedékes ingoványba ez a találkozás? Mindezek apró, bravúros színészi jelekkel. Egy hirtelen csenddel, jól előkészített zavarral; azzal, ahogy forgatja ujjai közt a vodkás poharat, ahogy a válla előre görbed, mert szinte a hátán érzi a kellemetlenségek súlyát. Meg ahogy a hangjával játszik: panaszosból egyszeriben fojtottá, majd bántóvá, fennhéjázóból elégedetlenkedőre váltva át. S békülékennyé. S megint támadóvá.

Már mi is átvesszük a rossz érzést: mit hozhat ez az este?

De még nincs itt Carlotta. Hugo Latymer még át sem öltözött a fogadására. Húzza-halasztja az időt, pedig a hölgy nemsokára megérkezik.

Szabó Latymerje ennek ellenére kényelmesen, nagyon is kedvére valóan Felix-szel, a szobapincérrel cseveg. Amikor kettesben maradnak, Latymer egészen más lesz. Fellélegzik. Felszabadul. Igaz, mintha tilosban járna, érződik hangján némi izgalom. De ez most másfajta. Latymer élvezi ezt az izgalmat. Van annyi kis bátorsága, hogy élvezze. Felix ugyanis csinos, kisportolt fiú. Jó modorú. Ő fogja feltálalni Hugónak és a vendégnek a vacsorát. Amit természetesen Hilde rendelt meg körültekintő alapossággal.

Latymert nem a vacsora érdekli. Hanem, hogy a fiú mit csinált a szabadnapján. Vízisízett? Igen? Hol? Kivel?

A fiú elegánsan nem vesz észre semmit. Csak mi nézők lepődünk meg: mintha Latymer egy formás, kívánatos pincérnőnek csapná a szelet…

Szabó Sándor ebben a villanásnyi jelenetben – ha mondhatom így: két-három ceruzavonással – az alak mélységes titkából mutat meg valamit. Pedig szinte fel sem néz, csak lopva; szinte meg se mozdul, mégis van a testtartásában valami frivol.

Pár percnyi remeklés: karakterrajz.

Carlottát eleganciával fogadja. Kedvetlenül, de elegánsan. Mint egy herceg. Mint a nagy, a divatos regényíró. A világhíresség. Kék bársonyban, puha, harmonikus színekben, mégis már-már a különcség határát súrolva.

Azonnal mintha oldalvágást kapna: Carlotta, a hajdani szerető nincs akkora reverenciával iránta, mint ahogy elvárná. Nagyszerű színészi játék indul: a férfi először nagyképű, magabiztos, aztán unatkozó, majd felháborodó. Szabó Sándor fokról fokra bontja ki burkából ezt az alakot. Amikor Hugo Carlotta szándékát megtudja, mármint azt, hogy készülő emlékirataiban az egykor hozzá írt szerelmes leveleit is közölni akarja, kellemetlen, udvariatlan, parancsoló, sőt kérlelhetetlen lesz. Egészen addig, míg kiderül, milyen ütőkártya van Carlotta kezében őellene.

Egész élete, szépen felépített karrierje, a konvencióknak megfelelő, s ezért sikeres pályája alapjaiban meginoghat, ha Carlotta nyilvánosságra hozza egy hajdani, intim kapcsolatának, egy olyan szerelmi viszonynak, amely Hugót egy férfihoz fűzte, megmaradt dokumentumait. Nem, ő már rég túl van azon a fiatalkori botláson, Carlotta igazságtalan. Carlotta zsarol!

Igen, Carlotta zsarol; mi mégsem Latymer pártját fogjuk, mert a színész úgy akarja, hogy lássuk: ez az alak bizony ingoványos talajt vélt szilárdnak a talpa alatt. Mert megtagadott valamit önmagában, nem őszintén, csak a konvencióknak engedve! Viselkedésre szánta magát egész életében, s most elérkezett az óra, amikor valaki átlát rajta. Most sarokba van szorítva! Szabó Sándor játéka itt kettős hatásra tör: egyfelől átérezteti velünk ennek az embernek a gyötrelmét, másfelől könyörtelenül megmutatja: nincs kitérés, előbb-utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal.

Már Carlotta kegyelmező gesztusa sem menti meg: Latymer előttünk roskad össze, s lesz rajtakapottan silány alak. Szabó remekül játssza: Latymer kék bársony eleganciájával látszólag még impozáns, ám ugyanakkor elveszett és üres.

De talán mégsem így kell őt otthagynunk? – Hallottam, hogy bejöttél… – mondja Hildénak, amint az visszatér, Carlotta kikísérése után, a szobába. Hallom, hogy létezel… Hallom, hogy más is létezik… Hallom a másik embert… – valami effélét jelent, ahogy Szabó Sándor furcsa torokhangon, a mondat végét befejezetlenül fenntartva, megszégyenültségét, hirtelen magányt, ám a felcsillanó reményt is éreztetve megszólal.

Hogy emberségesen emberséget kölcsönözzön Latymernek.