Üres öltöző

Megint üres egy öltöző. Az asztalkán a krémek, vattapamacsok, ceruzák, tégelyek. Tiszta törölköző, félretolt szék, az égő izzó, fehér fénye a tükörben. A falra szerelt kis hangszóró néma.

„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr, színpadra!”…

De a színész eltávozott. Az ügyelő nem szólíthatja már.

Az arcát látom, ahogy a lámpa megvilágította az öltözőben; a tükörbe nézett, a tükörben néztem, úgy beszélgettünk kezdés előtt; Páger nem sminkelt, nem készített maszkot, csak felvette színpadi öltönyét, hátul laffogott a nadrágtartó – a hózentróger! – ami majd nevetésre készteti a közönséget. Nem olcsó fogás, csupán az alak jellemzése, ettől lesz igazi a figura, a tévé előtt üldögélő Bódog papa az Adáshibában; még korán volt, korán jött be mindig a színházba, soha nem késett, soha nem kellett félni, hogy bizonytalanná válik miatta az előadás.

A tükörbe néz, a tükörben látom: mesél. Szüntelenül mesél, régi szerepekről, sikerekről, meg hogy miként készültek régen a filmek, hogyan futtatott be írókat, hogyan szerzett tőkést a produkcióhoz, hogy a Tamás utcai otthonának kertjében volt egy kis faház, ott dolgozott a stáb, író, rendező oda voltak bezárva, beszállásolva, amíg az ötletből forgatókönyv nem lett; filmek, színházi esték, élet, háború, evakuálás, hazatérés Argentínából ötvenhat nyarán, a Gellért Szállóban találkozás Szilágyi Beával, a későbbi feleségével, barátság Várkonyi Zoltánnal, az első vígszínházi fellépés, aztán a szerepek, a Kossuth-díj…

„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr!…”

Az arcát látom, festetlen, maszk nélküli arcát, a sápadt, májfoltos homlokot, az éber, figyelő szempárt, az ősz, stuccolt bajuszt, a szájszegletben az idővéste ráncokat, a kissé kesernyés mosolyt. Látom előadás után, trikóban; verejtékét törli, fésüli gyérülő haját; a szűk szobába emberek törtetnek be boldogan, tekintetükben az elragadtatás tüze: – Gratulálunk, gratulálunk! – Páger öltözik, siet, előadás után mindig siet, nyakkendőt köt, és mintha oda se figyelne, de azért élvezettel hallgatja az elismerő szavakat, bólogat kedvesen (és meghatottan) – Köszönöm, köszönöm!… – Aztán szinte elsőként hagyja el a színházat elegánsan, raglán felöltőben Bea, a felesége oldalán.

Bea mindig ott van, nézi, megnézi századszor is ugyanabban a darabban; taps után feljön az öltözőbe: – Jaj, Téni, remek volt, nagyszerű, micsoda siker! Csak meg ne fázz, meg ne hűlj, nem vagy fáradt? Jól van, menjünk, Ténike!

És mennek, Bea boldogan kíséri, picinyen, törékenyen, mosolyogva, féltőn.

A művész arca nyugodt. Játszott, ahogy kellett, taps fogadta, mint mindig. Jó volt, hibátlan, tökéletes. Valóban: Páger sohasem volt rossz. Soha nem volt hamis a játéka. Egyetlenegyszer sem volt erőltetett, gyenge, nézhetetlen. Szuggesztív volt, pontos, eleven, telibe találó. Mindig élvezhető volt színpadon, filmen, képernyőn, rádióban.

Hányféle figurának kölcsönözte oda az arcát, miközben maradt mégis mindig ugyanaz. Csak az idő formázta a vonásait, maszkmester alig. Nem volt szüksége külső eszközökre – bekebelezte a szerepeket, hogy aztán önmagából vetítse ki az alakokat.

Hitte, amit csinált – és elhitte.

Ez volt legfőbb színészi, művészi titka.

Hanem a jelmezek! Azok igen, azok voltak szép számmal! Kis pörge fövegek, méltóságot adó Eden-kalapok. Sapkák. Simléderesek, karimátlan filcek, csibészesek. És a lábbelik: paraszt- meg dzsentri csizmák, lakkcipők, kitaposott szandálok, vásott bakancsok, meg a pantallók! Bricseszek, bohócosan lötyögősek, úriak, foltosak. Zsakettek, lüszter kabátok, könyökben kopottak, munkában nyűttek. Lobogós parasztingek, mellények, ködmönök. Iparoskötény, gazdakötény. Kubikusok gúnyája, zsellérek cejg ruhája. A legtöbbjét ő válogatta össze gonddal. Hiszen sokszor jobban tudta, mint a tervezők, hogy mit visel a földműves vagy a munkás, a csavargó vagy a mágnás, a tanító vagy a cseléd. Ismerte őket, ismerte az életet, az embert. A jelmezhez nemigen kellett neki más, több semmi, hogy az alak megszülessen. Elég volt a testtartás, a tekintet, a hangsúly, a mozdulat, a járás, a köszönés módja, egy kaján szemhunyorítás, ajakbiggyesztés, könnycsepp, nevetés, odavetett fél szó, hümmögés…

Játszani és ábrázolni. Ember teremtett embert – önmagából.

– Tudod, volna néhány filmszüzsém, amit ki kellene dolgozni. Te megírhatnád őket… – Háza teraszán ültünk, nyár tombolt a szép kertben. Bea uzsonnával kínált. Az egész napot náluk töltöttem, kérte, korán menjek, s maradjak estig. Elmondta az életét, ezúttal sorjában: a makói gyerekkort, a szegedi sikereket, a későbbi éveket, a nehéz esztendőket, mindent. – Megírtam az emlékeimet négy nagy korszakra osztva, négy folyóhoz kötötten. Amikor a háború után Argentínában éltem, sokszor horgásztam. Festettem, abból tartottam fenn a családot, akácfás alföldi vidékként álmodtam vászonra az ottani tájat. Don Antonio – így hívtak. Kijártam a folyóhoz, bevetettem az ólmot, s közben arról ábrándoztam, hogy ez nem is a Rio de la Plata, hanem valamelyik otthoni folyó. Minden fejezetet így kezdek: „Dobom az ólmot, dobom az ólmot a Marosba… a Tiszába… a Dunába. De lám csak, belecsobban a Rio de la Platába…” Mert ennek a négy folyónak a partján telt el az életem…

Ebéd után Bea aggodalmaskodott. – Le kell pihenned, Ténikém! – De ő határozottan elhárította: – Most beszélgetünk, nem vagyok fáradt, különben sem szeretek nappal aludni! – De, Ténike! Fogadj szót! – Nem! Ha mondom, hogy nem! – És tovább mesélt, aztán megint a filmszüzsékre terelte a szót. – Például egy kabát története. Egy zsaketté! Ahogy különböző gazdákra talál. Hordaná egy mágnás, majd megunná, elajándékozná valakinek, az illető, szegényebb rokon, eladná a handlénak, attól megvenné egy vékonypénzű tisztviselő, de ellopnák tőle, a tolvaj egy idő múlva kihajítaná a zsakettet a szeméttelepre, ott megtalálná egy koldus és így tovább. Eljátszanám sorra a figurákat. Képzeld el, valamennyit! És az epizódok! Az egyik mulatságos, a másik szomorú, aztán meg tragikus, majd megint nevetséges… Micsoda remek játék! Végigjátszani mind!

Végigjátszotta. Ha nem is ezt a szüzsét, de megteremtett száz és ezer alakot. Őrzik a filmek, a video- és hangszalagok, a színházi előadások fotói – meg az emlékezet.

De azért megcsinálhattuk volna. Talán várta is. Karácsony esteken mindig telefonáltunk egymásnak. Késő délután, az ünnepi óra előtt beszélgettünk üdvözlőkártyák küldése helyett, évről évre. Ilyenkor mondogatta: – Még lehetne valamit a tévében. Egy nekem való szerep… Rád bízom! Gondolkozz rajta!

Az idén is készültem felhívni, nem írtam neki a Tamási Áron utcába, gondoltam, majd huszonnegyedikén estefele…

Hát már nem lehetett.

Az üres öltözőben fehér fénnyel ég a lámpa a tükör fölött. Vakít a fény ott, ahol annyiszor tükröződött a színész arca. Csend van. Vége az előadásnak.