A tizenharmadikon

– Ezt megírhatnád! Ez a holnap reggeli lapokban benn lehetne! – fogadott lelkesen Márkus László, éppen esztendeje, egy februári estén, (pontosan 10-én) a Játékszín öltözői folyosóján. – Nahát! – dőlt hátra kissé, nevetve, csípőjét előretolva, kezét összecsapva – nahát, most mit szólsz? Itt maradtak! Az egész ház! Senki sem váltotta vissza a jegyét, amikor bejelentettük, hogy vagy elmarad az előadás, vagy várni kell a kezdéssel. És képzeld, mindenki várt! Semmi botrány! Vártak egy teljes órát! – mondta felemelt ujjal, az ó-t kissé elnyújtva. – Mit szólsz? Én intéztem el!

Gyerekes örömmel nevetett, élvezte személyes sikerét, vonzerejét, amit mennyire megszokhatott már, s mégis újra és újra boldogsággal töltötte el.

– Nem írod meg? Írd meg! Persze, hova? – Ajkát lebiggyesztette, melléhez szorított csuklóból könnyedén legyintett. – Ilyesmiért manapság nem kapkodnak az újságok! Pedig ebben a mai színházi világban szenzáció!…

Akkor nem írtam meg, most itt az ideje, hadd maradjon meg ez is emléknek Márkusról.

Havas idő volt; aznap családi vendégeskedéssel telt el a délután, csak fél nyolc felé jutott eszembe, hogy a Játékszínben az Adáshibát adják. Illett volna bemennem, mert néhány barátom azon az estén nézte a darabot; ott voltak Szendrey-Karperék meg az Erdélyből áttelepült Kocsis Istvánék.

Kilenc órakor megszólalt a telefon.

– Itt Kocsis István! A színházból beszélek…

Mellbe döfött ez a megszégyenítő udvariasság.

– Ó, már vége? – kérdeztem. – Jó volt?

– Vége? Dehogy van vége! Innen beszélek az igazgatói irodából… – Hallottam is a háttérzajt, valami fergeteges nyüzsgést. – Semmiképpen sem lehetne vége, hiszen a mai előadást nyolckor kezdték volna…

– Kezdték volna?! – hüledeztem.

– Mert bizony nem kezdték! Hiányzott egy szereplő, de megvártuk. Márkus beszélt a közönséghez, senki sem ment haza, a büfét azonban alaposan kifosztottuk, ettünk, ittunk… Most már sietek, mert Berényi Gabi azt mondja, megérkezett Lippai a Madáchból… Szevasz, már csengetnek is!

– Mondd meg nekik, hogy azonnal bemegyek! – kiáltottam a telefonban, de addigra Pista letette.

Szaladtam a színházba a havas, latyakos estén. Már ment az első rész, a közönség viharos tapssal fogadta azt a jelenetet, amikor Imrus (Lippai László) belép a színre, és azt mondja: – Szevasztok! Kicsit elmaradtam! – mire Bódog, azaz Márkus: – Kicsit! A hal tönkremegy, a torta elolvad…

Az egész zűrzavar abból keletkezett, hogy valamilyen egyeztetési tévedés miatt Lippai nem tudott aznap esti fellépéséről. Még szerencse, hogy nem hétkor kellett volna kezdeni, mert így a Madách Színházból, ahol Száraz György darabjában volt színen, Kerényi – persze hosszas telefonálgatások után – el tudta engedni kilenc óra tájban.

Még úton volt, amikor végre, a Játékszínben felmehetett a függöny. Lippai úgy esett be a Bódog família otthonába, hogy szinte azt sem tudta, hol tartanak a kollégái. (Szevasztok, kicsit elmaradtam. Taps.)

A szünetben lelkendezett nekem Márkus. Hogy ő állt ki a függöny elé, ő tárta fel a kínos helyzetet, ő kérdezte meg az emberektől, maradnak-e vagy azt kívánják, hogy a pénztár visszaváltsa a jegyüket?

Maradtak.

Persze ehhez Márkus kellett. Ahogy ezt ő el tudta mondani, ahogy a közönségre nézett, ahogy cseppet elnyújtotta a magánhangzókat kérlelőn, szeretettel, ahogy azt sugallta: itt vagyok, itt vagyunk, játszani szeretnénk, velünk maradtok-e?

Boldog volt, hogy a színházban tarthatta a közönséget.

– Ezt meg kell írnod! Ez nem akármi!

Az ügyelő a második részhez szólította.

– Remek ház van! – kacsintott Márkus, mielőtt bement a még elfüggönyözött színre, hogy beleüljön a foteljába. – Csak hallgass bele, hogy milyen jó ház van!

Elindult a bársony, lassan kezdett felgördülni… de hirtelen óriási zaj, recsegés, ropogás: leszakadt a színpadnyílás fölé tekert vetítővászon.

Pillanatnyi döbbent csend.

Majd hahota.

Márkus hahotázott. – Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Óriási!

És nevetett, tapsolt a közönség is.

Izgatott futkosás, műszakiak előkeresése. A fiúk üggyel-bajjal felráncigálták a vetítővásznat, rögzítették. Mindenki újra beállt a kezdésre, az ügyelő intett – és akkor megint, uramisten, megint leszakadt az egész!

Már dőlt a kacagástól a publikum.

– Mondom! – kiáltotta át a zajt pukkadozva, hahotázva Márkus. – Mondom neked, ha ezt nem írod meg?! Még ilyet!

Ott szaladgáltunk a színpadon, sírtunk a nevetéstől, ez már túl sok volt a jóból egy estére. Túl sok.

– Megvan! Gyerekek! Hát megvan! – csapott a homlokára Márkus. – Tudjátok hányadik előadás ez a mai? A tizenharmadik! Hát erről van szó! Fantasztikus! Fantasztikus, mi? Fantasztikus!

A műszakiak most már kapkodva szegeltek, fúrtak, kalapáltak. Végre valahogy elkezdődhetett a második rész.

Ült minden poén. Soha ilyen jó, ilyen együttjátszó nem volt a közönség. Tapsoltak, tapsoltak, Márkus elemében volt, játszott, játszott – s vele mentek mind a többiek, a partnerei a nagy játékban.

Éjfélre lett vége az előadásnak. Az öltözőben pezsgőt bontottunk. Márkus csillogó szemmel ült a tükör előtt, vékony halántékán megfeszült a bőr, sápadt volt, de a szeme csillogott: – Micsoda este! Micsoda este, ugye, gyerekek?!

Aztán szóltak, hogy megjött a taxi. – Csók, szevasztok, jóéccakát!… – Lement a keskeny lépcsőn, ki, a havazásba.

Vajon elmesélte-e a sofőrnek, hogy micsoda nagy marhaságok történtek, képzelje!… vagy csak ült erőtlenül, fáradtan, a kocsi mélyén, ahol már nem látta senki.