Márkus-köszöntő

Harminc éve lesz lassan, hogy éppen a Hajdúságban kerestem a kenyerem, már nem tudom, melyik nagyközségben volt napi tíz forintért szállásom télvíz idején, így hát azt sem mondanám meg pontosan, hol is láttam a debreceni színház társulatának tájelőadásában a Csárdáskirálynőt. Bizonyára meg sem maradt volna az emlékezetemben, hogy a fűtetlen albérletből a művelődési ház melegébe menekültem Kálmán-melódiákat hallgatni, ha nem szerepelt volna a darabban egy rendkívül megnyerő játékú színész, akit akkor még hírből sem ismertem. Fiatal volt, enyhén korpulens, de inkább teltkarcsú. Nagyszerűen táncolt, énekelt – és a prózai szakaszokban is elbűvölően jó volt. Bóni grófot alakította komikusan ám elegánsan, szívderítően, de minden túlzás nélkül. Ez nagyon tetszett, mert operettekben mindig túlzásokba esnek még a legjobb tehetségek is; ő azonban, mintha a legmívesebb drámában lépett volna színre: jellemet, vérbő, eleven alakot gyúrt Bóniból. Ez, meg a másokétól olyannyira különböző, megannyi gesztusa, a hol huncutul összehúzott, hol tágra nyílt, csodálkozó tekintete, a kisfiús mosolya, a gyakorta kissé méltatlankodó hangja – meg általában a hangszínei, hiszen minden regisztert meg tudott szólaltatni (már akkor is!) – vagyis az egyénisége feledhetetlenül megmaradt bennem.

– Ki lehet ez? – töprengtem meglepetten. – Ki ez a nagyszerű színész? Ez a remek játékos?

Úgy tetszett, ennek a fiatalembernek a szakma minden fogása a birtokában van. De nemcsak a sok csín – ez az ember kizárólagosan a színpadra termett, ez az ember lobog a játékért, s tud is játszani. Profi, ám ugyanakkor gyermekien nyitott, őszinte, hittel teli.

Kijövet ott láthattam a plakáton a nevét: Márkus László.

(Amit később tudtam meg: Lehotay Árpád és Hegedűs Tibor, e két nagy mester készítette fel Szegeden a pályára. Aztán a főiskola, majd a debreceni évek… Én úgy 1954 körül láttam.)

– Jéééé! Naháááát! Te emlékszel arra a Csárdáskirálynőre? – kérdezte boldog csodálkozással, amikor egyszer említettem neki. – Pedig az szörnyű régen volt! Szörnyű régen!…

Régen, hát persze. Debrecenből Pestre szerződött, a Madách Színházhoz. Ennek a társulatnak a tagja azóta is. Itt lelt kiváló partnerekre; itt ívelt fel pályája; innen ismeri az ország. Mi mindent játszott el az évtizedek folyamán! Modern és klasszikus szerepeket. Volt elegáns főúr és toprongyos fösvény, király és lúdtalpas hivatalnok, keménykalapos angol gentleman és pesti ügyvéd, orosz földbirtokos, menedékhelyen vegetáló báró, herceg, polgár és még mennyi tragikus, komikus, fenséges és szánandó figura. Átváltozó képessége kimeríthetetlen, megjelenítő ereje, tehetsége számtalan fajta szerepre teszi alkalmassá. Lehet a szerző Achard vagy Shakespeare, Csehov vagy Molnár Ferenc, Shaffer vagy Dürrenmatt – Márkus csalhatatlanul megérzi a stílust, rátalál a hangra, felfedezi az alak jellemét, hiszen játékra született, vagyis az emberi tulajdonságok lejátszására, és ehhez tökéletesen ért. Norrisont megrajzolni Molnár Egy, kettő, három című darabjában neki éppen oly fontos feladat, mint Molière Tartuffe-jában Orgont alakítani. Nem is kent oda soha egyetlen szerepet sem. Nem alázza meg a színművészetet azzal, hogy hitetlenül lát dologhoz.

Jó pár éve a Gogol regényéből írt Holt lelkek próbáin volt alkalmam látni, hogy készül fel a munkára. Még jóval a próbák kezdete előtt sokat és lelkesen beszélt arról, hogy milyennek képzeli az eljátszandó Szobakevicsot. Hogy milyen lesz a maszk, a kosztüm, a cipő, hogyan fog járni, mennyire medvés lesz. Valóban csodálatos és megdöbbentő volt, amikor csoszogósan, bumfordian, kitömötten, kefefrizurával, ajkát előre ugrató protézissel és még a kézfejét is sminkelve, de szinte egész testében átváltozva belépett a színpadra. Zabált, böfögött; elszunnyadt társalgás közben; ostoba volt, ám ugyanakkor körmönfont; a feje búbjától a talpáig kimunkálta Szobakevicsot. De hiszen így dolgozza ki mindig a szerepeit. Újra és újra fel tudja szítani magában az átváltozás örömét. – Milyen a közönség? Kik vannak itt? Mit szóltak? Tetszett? – faggatott, ha bementem hozzá az öltözőbe. Soha nem láttam, hogy rezignált lenne, mint némelyik más, a munkába belefáradó színész. Talán leginkább még a rajongva szeretett partnerében, színpadi példaképében, Kiss Manyiban lángolt ennyi játékszenvedély. Ez bizonyára születési adottság, a sors ajándéka a művésznek, ráadás a tehetségre: az örömérzet boldogsága.

Színház, film, televíziós szerepek; Márkus népszerűsége vitathatatlan. De a fiatalon megkapott első és utána még a másik két Jászai-díj meg később az Érdemes- és Kiváló művész cím is bizonyítja, hogy művészete korán kialakult – és töretlenül ível át az évtizedeken. Mekkora karriert futott be a hangja is! – ha lehet így mondani. A hangja, amit például olasz színészeknek, animációs alakoknak kölcsönöz oda nagyúri bőkezűséggel a szinkronműtermekben, remeklésekké hatványozva az idegen alakításokat, milliók barátaivá téve a rajzfigurákat.

Márkus a közönség kedvence, de a pályatársak, a kortárs szerzők barátságát, őszinte elismerését is élvezi. Így hát sokak-sokak nevében köszönthetem boldogan, szeretettel kitüntetése, a Kossuth-díj alkalmával! Amire méltóvá legfőbb rangja teszi: a tehetsége.