Lélekjáték

Játszd el a magányt. Játssza el, kérem, a magányt. A magányról egy színdarabot!

De hogyan?! Mit tudunk róla? Mit tudunk a magányról, a magányosokról? Egyedül van – mondogatjuk. Vagy: egyedül él. Elhagyták. Nincs senkije. Így valahogy. Helyzetnek tartjuk, átmeneti állapotnak, életformának. Kis sóhajjal, némi lelkifurdalással vagy egyszerűen csak értetlenkedve hümmögünk: na, igen, igen… És nem fogjuk fel igazán, hogy milyen alattomosan pusztító kór ez. Ki nem magányos? – vetjük oda hetykén, ingerülten, csakhogy elhessentsük magunktól a gondját. El is hessentjük. Aztán egy dermesztő hír valakiről, aki belehalt, felráz: tenni kellett volna valamit! Vagy ahogy később kérdezzük, szomorúan: lehetett volna tenni valamit?!

Félünk tőle, ugyanakkor bagatellizáljuk. A magány?! Ugyan, kérem!… S legyintünk, mintha nem szedné áldozatait éppúgy, mint a rák.

Játsszon nekünk a magányról színdarabot, hogy szembenézhessünk vele, megértsük – és megsejtsünk ellene valamit, talán, ha lehetséges.

És Almási Éva játszik.

A magányról próbál Kaló- Aldobolyi Egyedül című zenés darabjában, a Madách Kamara színpadán. Színésznőt alakít, Zsuzsát, aki egy Domján Editről szóló dráma főszerepére készül.

Vak, üres ablakok fogják körül a színt. Hátul vörös kárpit; függöny kettényitva, de inkább kettéhasítva, mögötte messzi fény. Onnan jön felénk a Színésznő. Megjelenik Almási ebben a gégenben, ebben az ellenfényben, körülfogja a ragyogás, aztán csak a sziluettje látszik, mintha éppen csak feltűnni és máris eltűnni akarna, mutatván, hogy csak ennyi az egész élet, színészet: egy hódító átvonulás a színen a fényből a sötétbe. De mégis: előrejön, megáll előttünk hosszú estélyiben, meztelen vállán boa. A sikert hozza magával a reflektorok világából. Énekel. Hangjában enyhe fájdalom, de arcán színpadi csillogás. Mikrofonba énekel, mint egy dizőz. Aztán csend. Megfordul lassan, lehajtott fővel. Kezéből földre csúszik a mikrofon. Válláról lehull a boa.

És kezdődik a játék a magányról. A színésznő színpadon kívüli életéről. Ha ugyan különválasztható a színpadi élet a priváttól.

Ez a Zsuzsa magányos. Ünnepelt színésznő, most is premier előtt áll, a szerző egyenest neki írta a szerepet: „Csodálatos leszel! Csak te tudod eljátszani!” – mégis reménytelennek érzi helyzetét. Karácsony este van, egyedül kuksol otthon, várja szerelme telefonját, aki megígérte, hogy felhívja, s majd feljön hozzá fát díszíteni, vele vacsorázni – vele lenni. De hiába cseng a telefon, mindig más van a vonal végén, barátok, kedves emberek – csak az nem, akit vár, akiért eseng, egyre türelmetlenebbül. Pedig az életet jelenti, ha jelentkezik. S a halált, ha nem.

Telefon, magnó, kietlen szoba, néhány kellék, üres ablakok, egy tükör. Színház. Színdarab. Fikció.

Fikció Zsuzsa is. A személye, a sorsa, a magánya. Ezt a fikciót varázsolja életté Almási. Ebből a fikcióból alakít valóságot – valóságos alakot, valóságos sorsot, valóságos magányt.

Zsuzsa rádöbben, hogy elhagyták; a férfi, a szerelme elhagyta egy csitriért: „Kell nekem a fiatalsága, értsd meg, különben elpusztulok!”… És Zsuzsa?! A színésznő ne pusztuljon bele, ha a hűtlenség meg az elhagyatottság is arra emlékezteti, hogy ő már nem fiatal?! Hiába a siker, hiába az emberek szeretete, rajongása, az mind távoli; a szerelem helyett semmi sem elég annak, aki arra született, hogy nő legyen, elsősorban nő, nő! – imádott és imádó a lángoló eggyétartozásban.

Almási Éva alakításában mindez felzaklatóan hiteles, igaz és gyönyörű, már a próbán is elfogadtatja velünk ezt az érzelmi felfokozottságot; elfogadtatja tehetséges játékával, tehetséges érzékenységével az emberismeret és lélekismeret iránt; és elfogadtatja emlékeinek felizzításával is.

Zsuzsa Domjánt játszani készül; Edit sorsa foglalkoztatja; ezen az estén különösen közel érzi magához azt a másik nőt, aki félt a magánytól, de aki, éppúgy, mint most ő, nem menekülhetett kelepcéjéből – csak a halálba.

„Negyvennél tovább egy percig sem!” – idézi a mindig kéznél lévő szövegkönyvből. Aztán a magnóba is, ami ott hever, hogy társa legyen embertárs helyett; a mikrofonba mondja: „Negyvenéves volt, amikor meghalt”… – Negyven éves!… Kétségbeesve várja a férfi telefonját: – Beszélj!

„Beszélj, beszélj, beszélj”… – halljuk most Edit szép, csengő, kedves, kérlelő, riadt hangját valahonnan a színház boltja alól. – Itt vagy! – tekint rajongva az énekhang iránt Almási Zsuzsája. – Itt vagy! A hangod, a mosolyod, az egész lényed! – ezt érezni az előadás minden percében, Almási Éva megidéző képessége révén. Ritkán fedezhető fel színpadon valamely alakításban ekkora megdöbbentő erővel az élményanyag fellobbanása, mint éppen itt, ebben a monodrámában. És Almási mindezt Zsuzsának, a figurának kölcsönzi; valamennyi emlékét Domján Editről az alakra ruházza, hogy az Domjánt idézhesse fel megtévesztően, mintha ő ismerte volna igazán, s nem Almási Éva. Különös játék ez; különös, különös lélekjáték. Almási sok mindent előad ezen az estén: eljátszik, elénekel, eltáncol egy színdarabot, elevenné teremt egy képzelt alakot, Zsuzsát, és képzeltté egy elevent, vagyis önmagát, hogy Zsuzsa elmondhassa nekünk, mi mindent tud Domján büszkeségéről, bölcsességéről, szépségéről, tragédiájáról.

„Negyvenéves volt, amikor meghalt” – forgatja vissza a magnókazettáról. Levesz egy csipkés sálat a tükörről, és groteszk, szívszorító dalt énekel az öregségről. Táncol, bolondozik könnyesen, keserűn csúfolva a kort, amitől Edit annyira félt, mert nincs kiszolgáltatottabb helyzet az öregkori magánynál. Vad düh sarkallja akkor is, amikor a telefonba nagyanyót, dédanyót utánoz; lám, még mire nem futja a színészi tálentumból, gondolja a halálra készülőben is büszkén Almási Zsuzsája. Bravúros magánszámokat ad le, sírását visszafojtja, ahogy egy színésznőhöz illik, ahogy ebben a szakmában kell, a játékkal magunkat elfeledve, hozzá csak vérünket adva, az utolsó pillanatig.

Játssza el, kérem, a magányt!

Almási Éva játssza a próbán. Hideg fények között, vak, üres ablakok közt, sivár szobában – életünk kicsiny színpadán.