Fénykép Editről

A fényképet nemrég kaptam ajándékba Koncz Zsuzsától, ő készítette valamikor 1963 végén a Hungária kávéházban: Domján Edittel ülök egy asztalnál, előttünk kávéscsészék meg egy kézirat: az Életem, Zsóka példánya.

Nagyon fiatalok voltunk!

Edit haja félrövidre vágva, lazán, kis választékkal bal felől; ruhája egyszerű: sötét, kivágott kötött blúz; arcán mosoly, kedvesség, odaadás; csuklóján vékony aranylánca. Kora délután van, a színházi próbáról érkeztünk a kávéházba, riport készül velünk a premier előtt.

Emlékszem, esős idő volt, a bemutatót hirdető plakátok már kinn voltak az utcán, s én némi megilletődéssel néztem a színésznőt, első darabom főszereplőjét. Látszik ez a megilletődés a képen: tekintetemben zavar, öröm és rajongás.

Nyár volt, amikor megismertem. A Nemzeti Színház művészbejárójában találkoztunk; kinn vakító napsütés, benn félhomály; a színpad mögötti rács-aknában a lift éppen a földszintre ért, Osváth Béla szállt ki belőle sietve, elkésve, futva, mint mindig. Belém botlott, karon ragadott, s máris kérdezte szenvedélyesen:

– Hol a darab? Készen vagy már? Mi lesz? Itt a nyár, nyakunkon a szezon vége, szeretném olvasni! Mivel töltöd az idődet? Novellákat írsz? Ne írj most novellákat, a darabot fejezd be, várjuk…

Hebegtem valamit; ha az embert a munkájáról kérdezik, amivel kínlódik, zavarba jön. – Majd… most már… A második résznél tartok…

– Hát siess vele!

Osváth Béla vezette a dramaturgiát. Új darabot akart; új darabokat, magyar szerzőktől. Németh László-rajongó volt; Hódmezővásárhelyen színházat teremtett valamikor, onnan hozta magával lázas izgalmát. Sürgetőn dolgozott; hajszolta magát, s mindannyiunkat, mintha érezte volna, hogy nemsokára elragadja a gyomorrák.

Kilencszázhatvanhármat írtunk, május volt, májusi forróság a körúton, a Blaha Lujza téren. A régi színházépület vastag falai között még ott lapult a tél hűvöse, de a kiskapun bevetült a fény.

És ebben a fényben jelent meg Edit.

Csak a sziluettje. Középtermetű, karcsú nőalak.

– Editke!

Osváth elengedett, Domjánt üdvözölte, aztán újra elkapott, hogy bemutasson.

– Ismerkedjenek meg! Ez itt egy fiatal író, most írja az első darabját. Magának! – mondta hirtelen ötlettel. – A főszerepet magának írja!

– Igazán?

Most is hallom, ahogy azon a kedves, csengő, kicsit elnyújtott hangján, derűsen kérdi: – Igazán?

Kezet fogtunk. Közel álltam hozzá, éreztem a belőle áradó tüzet. Perzselt a közelsége, annyira nő volt, s mégis oly szerény. Cseppet sem hivalkodó. Szép volt, barna volt és csinos. Zárkózott, mégis nyílt. És nagyon finom, elegáns.

Emlékszem erre a pillanatra: ahogy rabul ejtett, de mint egy egzotikus hercegnő – elérhetetlenül.

Talán azért is tudtam megírni azon a nyáron a darabot, hogy találkozhassam vele. Mert azt mondta akkor:

– Nahát! Várom!…

Ősszel kitűzték a próbák idejét. Az Ódry Színpadon dolgoztunk, Vadász Ilona rendezte a darabot.

Megbarátkoztunk a próbák során. Örült a szerepnek, szerette. Sokat beszélgettünk a figuráról, oldott volt, de belőlem mégsem szállt el a megilletődöttség. Soha nem beszéltem vele zavar nélkül: annyira hatott rám nősége. Megbabonázott.

A színpadról is így hatott a nézőkre. Titokzatos volt és szeretnivaló. Rajongtak érte, sikere volt. De ő kibírta a sikert. Be-benéztem hozzá az öltözőjébe, elmondtam neki, milyen az aznapi esti publikum. Kik ülnek a nézőtéren. Barátságosan meghallgatta, de mindig azt mondta szelíden: – Én magamnak játszom. Szeretek játszani, ez az életem, én csak játszom, játszom…

Elhittem. Elhittem, hogy nem a siker izgatja, hanem a színház, a játék: az élet.

Az életet vette komolyan.

Nem voltak színésznős szokásai. Semmi allűr. Sem a színházban, sem az utcán. Alázatosan, lelkiismeretesen dolgozott, láthattam az Életem, Zsóka próbáin, hogyan készült a szerepre. Pontosan tudta a szöveget, nem lazított, figyelt. A csendet szerette, az elmélyülést. Kerülte a rutint, mondhatnám, gyűlölte.

Amiként az élet rutinját is.

Művészete önfeloldás volt: lány- és asszonyalakokat teremtett, bolondos és szomorú, szép és keserű sorsokat tárt elénk, hogy megismertesse velünk a világot úgy, ahogy ő látta, érezte. A világban a nőt, a nő örömét, bánatát.

Játszott hangjátékaimban is, de nekem úgy marad meg ő, mint Zsóka.

A darab végén, egy hideg hajnalon azt mondja:

„Ó, mennyire szerettek hinni a varázslatokban! Hogy mindent helyrehozhat a megbánás, a gyengeség magyarázatára meg feltaláltátok a sorsot!… De megtenni az utat, tisztán, miért nem lehet?! Miért?!…”

Áll ott abban az utolsó jelenetben még egy pillanatig némán, aztán kihunynak a fények.

Hitte ezt a néhány mondatot.

Amikor 1972 karácsonyán a halálhírét vettem, nem értettem, miért fejezte be önként? Miért?!

De aztán fejet hajtottam. Ő mindent komolyan vett. Odaadó volt és kedves, szerette az életet. Ahogy a színházat szerette. Nem akarta olcsón adni.

És nem is adta olcsón.

Az a forró, májusi nap, hatvanháromban a Nemzeti kiskapujában…

Meg ahogy ülünk egymás mellett a Hungária asztalánál, miközben Koncz Zsuzsa elkészíti a fotót…

Egy pillanat.

De a pillanat mégis örök.