A szín üres

 

Előttem van, ahogy Csebutikint játszotta a Három nővérben. Ott ült Prozorovék szalonjában civilesre koptatott katonazubbonyban, kitérdesedett tisztinadrágban a szamovár mellett, s ránézett Tuzenbachra: – „Az imént azt mondta, báró, hogy az életünket majd nagynak nevezik; de az emberek mégiscsak kicsinyek… Nézze, milyen kicsi vagyok. A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme…”

Kissé egysíkon tartott, magas, vékony, kántáló hangon beszélt, ráérősen ejtve ki a szavakat, úgy, ahogy ment, mozgott is mindig utcán, színpadon; ahogy kövérkés testén a könnyű, elegáns öltönyökben, őszülő hajfürtjeivel, sápatag, de örökösen mosolyra kész, gyermekien szelídnek megőrzött arccal bejön színházba, színpadra, büfébe – így van előttem. – Pufi!… – Szervusz, szervusz! – s már ölelt is, gombszemében őszinte, baráti örömmel. – Jó voltál, nagyszerű voltál! – szorongattuk a kezét az öltözőben, ahol a tükrök visszaverte, éles fényben, félig pucérra vetkezve, sminkjét törölgetve, verejtékes testét lemosva – hirtelen egy másfajta valóságba kerülve mindig olyan már a színész, mint tárna mélyéből felbukkant, holtfáradt bányász. – Remek vagy, Pufi, remek!…

Hetvenegyben ismertem meg igazán, amikor Bódogot alakította a miskolci Adáshibában. Ott ültem a nézőtéren, s bevallom, könnyezve, harsányan nevettem – a saját darabomon! Ő tette ezt velem, Pufi – vagyis Fehér Tibor. Olyan különleges humorral játszott, olyan fapofa volt, értetlenkedő, de okoskodó és hiú, nevetséges, ám megrendítően szánalmas. Igen, ennyi húron tudott egyszerre játszani. Talán a hajdani táncoskomikus, a buffó keveredett benne a jellemábrázoló alkattal; a víg és keserű humor a tragikus komolysággal. Nem egyszerűen átélő volt, inkább alakteremtő. Az eljátszandó figurát distanciával, s éppen ezért véleményezve állította a publikum elé. Márpedig ez nagyobb talentumra, gazdagabb eszköztárra vall, mint a puszta érzelmi azonosulás, amikor a színész a hős természetét vagy a hősével a magáét összekeveri. Fehér Tibornak az ábrázoláshoz volt kitűnő tehetsége. Személyisége, világnézete a jellemrajzokkal került a színre. De nem csak a megvilágított deszkákon nyilvánított véleményt az életről. Felelősségérzete arra késztette, hogy a miskolci Nemzetinek, amelynek az aradi és más vidéki társulatnál töltött színészévei után 1947-ben tagja lett, művészetpolitikai, szociális gondjait is, funkciókban vagy azok nélkül, a vállára vegye. Ha munkáját, színészetét elismerték, boldog volt, megtisztelve érezte magát, de szerénysége folytán inkább a társak, a barátok éreztek elégtételt, amikor egy-egy díjat – a Munka Érdemrend arany fokozatát, a Déryné Emlékgyűrűt vagy más kitüntetést – megkapott.

Szerette és tisztelte a színházat és az életet.

Ezért is tudott olyan jól Csehovot játszani. Illés István rendező vezette be ebbe a világba. Reábízta a Sirályban Szorint, a Három nővérben Csebutikint, az Ivanovban Lebegyevet. De Hirint is a Jubileumban, Csubukovot a Leánykérésben, Zsigalovot a Lakodalomban – és Szvetlovidovot, az öreg színészt a Hattyúdalban. Fehér Tibor szereprepertoárja az operettől a legszikárabb drámákig terjedt. Volt Frosch a Denevérben, Orgon a Tartuffe-ben, Falstaff Shakespeare remekében; játszott kortárs darabokban, például Gyurkovics Tibor Csóka család című sírós-nevetős tragikomédiájában; játszott Shaw-t, Molnár Ferencet, Hašeket, Brechtet… Legutolsó szerepe a Csiszár Imre rendezte Wedekind-darabban, a Luluban az egészségügyi tanácsos volt. Estéről estére meg kellett halnia. Fehér Tibort cukorbaj kínozta, a szívét is féltette, különben sem titkolta hipochondriáját. – Nem szeretek meghalni – panaszolta a Wedekind-darab előadásai után. – Most már öreg vagyok, nem szeretek mindig meghalni…

És mégis! Többé már nem megy be a színpadra. A szín üres.

Emlékszem, ahogy a Hattyúdalban bebotorkált a kulisszák mögül. …„No igen, a súgólyuk látszik egy kicsit… a karmester pulpitusa… a többi mind csupa sötétség! Mély, fekete gödör…” Aztán meg, ahogy térdelt, égre emelt karral: …„micsoda színész voltam én, Nyikituska, mi? Hova tűnt, hova lett az a szép idő? Tudod, ma belenéztem ebbe a gödörbe – és minden eszembe jutott… Ez a gödör nyelt el negyvenöt évet az életemből…”

Negyvenhat évet – helyesbíthetnék. Negyvenhatot a hatvannégyből. Ennyi idős volt, amikor elragadta egy szívroham.

Hogyan mondta Csebutikint játszva? „A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme.”

De Fehér Tibor élete valóban az volt. Gazdag élet. És volt, nagyon is volt értelme.