Lähetyshäiriö

Nehéz kimondani az Adáshiba finn címét; többszöri gyakorlás után is beletörik a nyelv. Vajon a darab szövege is ilyen idegenül hangzik majd a fülemnek? Arvi Kivimaa professzor, a Finn Nemzeti Színház igazgatója megmutatja a színházat; a folyosók falán olajfestmények: a színészek portréi, Joel Rinne ősz hajú, markáns arcú férfi erőteljes ecsetvonásokkal festett arcképe előtt megállunk, a professzor úr „bemutatja” a kiváló művészt: – Herra Bódog – mondja. A finn Bódog úr Páger Antal kortársa. Nemsokára a kamaraszínház színpadán találkozunk vele és a darab többi szereplőjével; kölcsönös izgalom: a színészeké, hogy miként fogadja munkájukat a szerző, s az íróé, hogy a távoli ország színpadán az idegen nyelv nem orozza-e el azt, ami eddig az övé volt; de még inkább: hogy a más társadalmi rend közegében bizonyára sok tekintetben más világlátású és más élményeket átélt közvetítők kezén nem veszett-e el darabjának világa? És a közös izgalom – de talán megint csak legjobban az íróé – vajon a közönséghez eljut-e valami abból, ami eredeti környezetéből oly sok száz kilométernyi messzeségből érkezett ide, Helsinkibe?

Az izgalom – kiderült – felesleges volt. Színész és író megnyugodhatott, a találkozás túl a baráti vendéglátáson, mélyebben az ünnepi gesztusokon – megteremtődött. Az előadás kezdete után néhány perccel már megfeledkeztem arról, hogy a színpadon finnül beszélnek, az eredeti szöveget hallottam, azt sugallta a játék. Remek, a darab leglényegét értő játék; élvezetes színészi alakítások, kitűnő rendezés. Valamikor talán azt mondtam volna, hogy a vérátömlesztés megtörtént, ma azt mondom – korszerűen – a szívátültetés sikeres volt.

És a közönség? Akárcsak itthon. Kezdettől fogva értette, hogy miről van szó. A mindkét nyelvet ismerők szerint Tauno Huotari, a darab fordítója nagyszerű munkát végzett. És Edvin Laine rendezővel mintha sokat és hosszan beszéltem volna a darabról, mintha a színészeknek aprólékosan megmagyaráztam volna a figurák jellemét, magatartását, úgy, ahogy én elképzeltem. Egyszóval: mintha ott, Helsinkiben közösen hoztuk volna létre a produkciót. Igazán nagyszerű élmény volt.

Nagyszerű élmény?

Hiszen elsőre csak annak örültem, hogy a nézőtéren ülő finnek természetesen fogadták a darabot, a televíziót néző Bódog család estéjét; ismerősen fogadták, s nem messziről érkezett érdekességként. De tisztességes dolog-e, hogy az író örül a sikernek, mutatványa sikerének? Már a hazai egymást követő bemutatók idején is megütött a gondolat, hogy nem lehangoló-e inkább az Adáshiba sikere, mint felvidító? Igazán Helsinkiben érezhettem ezt, ahol – és ez evidens – elvesztek az apró poénok, ahol nem fakasztottak nevetést azok a hétköznapi, szűkebb körben időszerű kis gondok, amelyeket csak mi ismerünk. Maradt hát a darab legmélyebb lényege: az emberek közötti elviselhetetlen közöny; a veszélyes tokba bújtság, az önzés; a gépről, vagyis a technikai civilizációról József Attila szavainak – „Kezes állat / No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét” – visszájára fordulása. Tehát másutt is ez hat leginkább, s ha így van, akkor ez azt bizonyítja, hogy bódogok mindenütt vannak, sokan; a közönség szemben ül Bódogékkal itthon is, Prágában is, Helsinkiben is; és Bódogék szemben ülnek „Bódogékkal” mindenütt. Azért mondom hát, hogy a siker fölött érzett öröm kétes értékű. Azt is megkockáztatom (remélve, hogy értjük egymást, és a Kedves Olvasó nem veszi nagyképűségnek!), hogy jobban állna az emberiség dolga, ha – például – az Adáshiba értetlenségre találna. Az író nem zsonglőr, hogy ügyességével kápráztasson és mindenképpen a sikert keresse, hanem inkább orvos: felfedezni és gyógyítani akarja a betegséget, s minthogy hivatása, ezt teszi, de szívesen lemondana az igyekezetéért való elismerésről, ha baj és beteg híján nem lenne dolga.

Ünneprontás itt és így erről beszélni? Nem hiszem. Dolgunkat végezzük és ez is a dolgunknak egy része. A színház játék ugyan, de csak annyira, mint minden kedvvel és jószívvel végzett emberi tevékenység. A játéknál fontosabb az a közös igyekezet, amit író, rendező, színész és – közönség (!) kifejt az élet dolgainak tisztázására. Az öröm hát inkább ez: megteremteni ennek az igyekezetnek a lehetőségét. Itthoni és külföldi barátaim és segítőim iránt hála él bennem, és a fentebb elmondottak ellenére is: optimizmus. Hiszen az önzésről és a közönyről szóló Adáshiba kapcsán sok helyütt – s így Helsinkiben is – annyi emberi kitárulkozás, figyelem és szeretet élményében volt részem, hogy hinnem kell: az ember képes arra, hogy társára figyeljen.