Tokba bújt emberek

A hatvanas években különös dolgokat tapasztalhattak hazánk polgárai. Hosszú évtizedek után azon kapták magukat, hogy némi szerencsével végre lendíthetnek anyagi helyzetükön. Annyi keserves esztendő múltával, beleszámítva a háborús időket is, a prosperitás jelei mutatkoztak, és ez mindenkit meglepetésszerűen ért.

Meglepődtünk az élet ilyetén alakulásán.

Sokáig szűkölködtünk, hozzászoktunk hát a vékonypénzűséghez, a takarékoskodáshoz, az önmegtartóztatás sokféle formájához, a nincstelenség elfogadásához és még számtalan dicső erényhez; olyan lemondók lettünk, mint a legszigorúbb rendek szerzetesei, akik szegénységi fogadalmat tettek, erre késztetett minket néhány évtizednyi magyar történelem. Elgondolkodtató, nem volt-e hasznos ez, nem gyakorolt-e jótékony hatást a lélekre, miként a böjt, mely javára válik a testnek. Persze, vigyáznunk kellett, hogy ne járjunk úgy, mint a cigány lova, az ugyanis amire megszokhatta volna a koplalást, gazdája nagy sajnálkozására kimúlt, pedig már ott tartott, hogy a vízről is megtanult lemondani. Megtanultuk mi is az életet szerényen élni, bár közülünk sokan belerokkantak, sőt bele is pusztultak ebbe a nagy lemondásba. Ám bárhogyan volt is, érhettek bennünket a legnagyobb katasztrófák, a háború kegyetlenségei, harctéri szolgálat, kényszermunka, deportálás, halálmenet, hátországi veszedelmek (bombázások idején), majd az országon átvonuló front borzalmai, hadifogság, romok közt botladozva induló élet, aztán az ötvenes évek létbizonytalansága, a koncepciós perek félelmet növelő légköre, később a nagy megrázkódtatás: a megelégelt terror alól való szabadulás reménye, a tengernyi áldozat, az újból vérző ország, majd a megtorlások ideje, aztán a csend, a tűrés csendje, az önkéntes hallgatás csendje, és a további gyanakvások évadja; érhetett minket mindez, mégsem adtuk fel a reményt, mégis bíztunk egy értelmes élet eljövetelében. Annyi bizonyos: a lélek nem hájasodott el, a lélek nem eresztett pocakot ezekben az évtizedekben. Edzetté lettünk, kevéssel is beértük, aszkétákká nevelt a sors, az óceánon semmi kis tutajon kitartóan hánykolódó hajótöröttekké. Az ember örült, hogy él – ez volt a lényeg. Vásott könyökű kabátok, kitérdesedett nadrágok, rojtos ujjú ingek, félretaposott cipők korszakai voltak ezek. A háborús ételreceptek sokáig közhasználatban voltak és maradtak. Tökbélből főztük a húslevest, hagymából, száraz kenyérből, petrezselyemből, miegyébből készítettük a mű kenőmájast, babból a gesztenyepürét, kukoricából a bort. A zsíros kenyér csemegének számított. És a kétforintos kolbász egy nemzet legfőbb elesége lett. Soványak lettünk (maradtunk), de frissek. Igen, frissek: mindenre figyelők, szellemiekre fogékonyak, filozófiai, vallási kérdésekben elmerülők. Az emberek olvastak, klasszikus művekben kerestek vigasztalást, a költészet berkeibe menekültek, árgus szemmel lesték a sorok közti üzeneteket. A színházak nézőterein feldübörgött a taps a Bánk bán előadásán, Tiborc panaszát égő torokkal, visszafogott lélegzettel hallgatta a publikum; Katona, Madách, Shakespeare, Molière – voltak olyan népszerűek, mint ma a Depeche Mode vagy Michael Jackson. A III. Richárd nemzeti dráma lett. Nem az operettek világába süppedtünk bele, hanem a klasszikusok nehéz veretű, bölcs szavaiból próbáltunk igazodást nyerni hétköznapjaink elviseléséhez. Az élet hazug volt és félelmetes – a művészet gyógyír volt a megfáradt szívnek és agynak. Korgott a gyomrunk, nem volt autónk, nem vásárolhattunk ingatlant, nem utazhattunk külföldre, nem járhattuk be a Nyugat gazdag országait, nem ismerhettük a XX. század technikai áldásait. Ráértünk figyelni, kifelé és befelé is.

És akkor egyszer csak kezdett másként lenni minden.

Melyik évben? Már nem tudom. De hallottunk róla, hogy ez is, az is gépkocsit vett, telket vásárolt, öröklakás után nézett. Építkezésekbe bonyolódtak sokan, házat, hétvégi vityillót húztak fel az akkoriban még nem méregdrága telkekre, amelyek azelőtt kukoricaföldek voltak vagy parlagok.

Mindez persze korántsem máról holnapra történt. Eleinte még meg lehetett számolni azokat, akiknek ilyesmire futotta. Honnan van a pénz? – ezt kérdeztük. Honnan került elő egyszeriben ennyi családi hagyaték? Persze, mozgásba lendült az élet, adni-venni lehetett szabadabban, mint addig, és a falu is kezdett magához térni. Ha nem is a közösbe vitt földeken, de a háztájiban szorgos munka folyt, igaz, csaknem a könyörtelen önkizsákmányolásig. A szerződéses állattenyésztés pénzt hozott; tenyérnyi birtokán a magyar paraszt kamatoztathatta tehetségét. Aztán meg ott voltak az ötvenhat után külföldre távozott rokonok. Odakinn már pozícióhoz jutottak, küldték a támogatást. És végül az itthoni keresetek, jövedelmek is javultak. A forint már nemcsak a tengődéshez volt elegendő („a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok” – mondogattuk keserű humorral a fizetésünkről szólván eladdig). Értéke lett a pénznek; az emberek kezdték tisztelni és félni a pénzt. Kezdett divattá lenni a szerzés, később a vagyonosodás. Amire azelőtt soha nem gondolt, autót akart mindenki. Keservesen meg kellett koplalni a kocsi árát. Ám sokan úgy tartották, hogy inkább lógjon ki a fenekük a nadrágból, inkább kopogjon szemük az éhségtől, de ott feszíthessenek büszkén és boldogan a volán mögött. Státuskérdés lett az autóból, ahogy más technikai eszközből is; státuskérdés, mint az őserdei népeknél a nyakba akasztható tükörcserép megszerzése és viselése.

Ma már nevetségesen hangzik, de ez volt a helyzet a frizsiderrel is. Kinek jutna eszébe ma fennakadni azon, hogy hűtőszekrényt talál egy háztartásban? A hatvanas évek elején azonban szinte jelképe lett a bűnös elkispolgáriasodásnak. Ideológusokat foglalkoztatott a jelenség; a nép ugyan mit sem törődött velük, csak azt nézte, hogyan is juthatna hozzá az élelem higiénés tárolásához elengedhetetlen gépezethez (lám, volt már tárolható, vagyis elegendő élelem is!). A marxizmus felkent papjai azonban kétségbeejtőnek találták a hűtőszekrény-szimptómát, a korszak e romlás tünetét el is nevezték frizsider-szocializmusnak. Mulatságos. Persze, a frizsider elterjedését nem lehetett megakadályozni. Isten tudja, visszagondolva erre a savonarolai átkozódásra, erre a marhaságra, talán mégiscsak volt benne valami megszívelendő, valami elfogadható, érthető aggodalom. Kezdetét vette akkoriban ugyanis a javak szerzése: először csak egy nyavalyás jégszekrény kellett, aztán turmixgép, aztán magnetofon, aztán autó, telek, nyaraló, öröklakás…

(Szegény jó Várkonyi Zoltánról, a kiváló színházi emberről, színészről, filmrendezőről pletykálták, hogy helikoptert akart vásárolni, de nem kapott rá engedélyt. Egyetlen szó sem volt igaz belőle, de jellemző, az emberek már ott tartottak, hogy valami efféle hírrel felül akarták múlni az általános szerzési hóbortot.)

Álljunk meg! Ne legyünk igazságtalanok, és főleg nevetségesek! Micsoda ostoba szemlélet nevezteti velünk hóbortnak azt, hogy egy XX. századi ember be akar rendezkedni a kor kínálta civilizációs készségekkel? A frizsider-szocializmust az kiálthatta csak, aki fogadott vagy fogadatlan prókátorként védeni és menteni akarta az árubőség előállítására képtelen, rosszul szervezett, eleve hibás elképzelésekből hibásan felépült társadalmat. Mégis azt kell mondanom, hogy a szerzés hóbort lett. De elítélni nem tudom, hiszen azért lett hóborttá, mert hirtelen szakadt ránk, a mohóságot a túlságosan sokáig elviselt nyomor váltotta ki. Megróható-e a fogságból szabadult katona, aki első otthoni vacsoráján, noha figyelmeztették a veszedelemre, beteggé zabálja magát? Az annyi időn át elszenvedett éhség – éhség mindenre, amit a század produkált, de amihez nem juthattunk hozzá – késztetett minket mohóságra. Másutt, fejlettebb országokban a civilizáció apródonként tette kényelmesebbé a létet, mi pedig most mindent egyszerre akartunk behabzsolni. Őszintén szólva, nem is igen volt rá pénzünk. Ezért aztán elkezdtünk kuporgatni; jószerével a luxusért. De nem járt-e nekünk is a luxus? Hamarjában pótolni akartunk mindent, és felborult a fontossági sorrend. Hajdani polgárok, jómódú középosztálybeliek, szocializmusban pozíciókhoz jutottak, a hatvanas évek gazdasági fellendülésében egzisztenciálisan magukhoz térők, a történelem folyamán először jómódba kerülő parasztok egyaránt és egyformán újgazdagok lettek; kezdtünk úgy viselkedni, mint a parvenük. Fenn az ernyő, nincsen kas. Groteszk helyzet.

A nagy pénzhajszában, az erőn felüli vállalkozások közepette a szellemi érdeklődés háttérbe szorult, a hivatás másodrendű lett, a morál alól kicsúszott a talaj. Egyesek még sokáig szívósan kitartottak, nem voltak hajlandók beülni a ringlispílbe, nem hagyták megszédíteni magukat, mondván, hogy a konjunktúrának nincs igazi, biztos alapja, itt csak az ügyeskedők érvényesüléséről van szó. Valóban: elszabadult a szabadrablás, szokásunk szerint átestünk a ló másik oldalára; az értékrend megítélése körül általános lett a zűrzavar. A szkeptikusoknak többé-kevésbé igazuk volt, valamiféle parttalanná lett gazdaságpolitika, azt is mondhatnám: végső soron ellenőrizhetetlen rendszerű gazdasági mechanizmus tereire értünk. Mint amikor valaki egy nagy örökség megszerzésének reményében megmámorosodik: költekeztünk, de fedezetünk még alig volt a költségeinkre. A külcsín azonban, amire szert tettünk, tetszetős lett. Nyaralók épültek, vaskerítések és díszes kapuk emelkedtek a birtokok védelmére, villák nőttek ki a földből utcát képezve a zöldövezetekben, és sokasodtak a lakótelepek betonkaszárnyái is. A parkolási gond mutatta az autóállomány szaporodását. Butikok nyíltak és önelszámolós üzletek, a gebinesek busás haszonhoz jutottak; pénz pénzt fialt. Gazdagodtak a vállalkozók, miközben az állami szektorban maradók nem tudtak tisztességesen megélni a fizetésükből, tehát óhatatlanul növekedni kezdett a leltárhiány, csökkent a becsület táplálta aggály. („Nem érek rá pénzt keresni, mert dolgozom” – hangzott a cinikus kijelentés, vagy megfordítva: „Nem megyek állásba, mert pénzt kell keresnem!”) Ez a helyzet is mulatságos volt: egy szocialista társadalomban, ahol nem is olyan régen még köztulajdonba vettek mindent, ahol a családi házakat is államosították, elűzték a kisiparost a műhelyéből, mondván, hogy a kollektivizmusé a jövő, abban a rendszerben, amelyben az, aki a gyermekét tovább akarta taníttatni, letagadta (ha tudta!) még a kiskereskedői múltját is, ott most egyszeriben magánvendéglők nyílnak, manökenek butikjai kínálják a drága árut, iparosok jutnak kiváltságos helyzetbe a magánpraxis révén. Mindez önmagában nem lett volna baj, különösen ha a gazdasági élet törvényeiből természetesen adódik. De csak abból adódott, hogy az állami szektor képtelen volt megbirkózni a kereslettel, meg szelepnek is jó volt ez, egy kicsit megbolondítani a népet: kap itt is éppen úgy mindent, mintha Nyugaton lenne. Az emberek, akik élve a lehetőségekkel, vállalkozásokba kezdtek, furcsa ellentmondásba keveredtek: egyfelől invesztáltak, másfelől féltették a beruházott összegeket, ki tudja, meddig engedik ezt a maszekoskodást? Ezért hát aligha akadhatott köztük olyan, aki egy majdan egyre virágzóbb és virágzóbb üzletházat kívánt volna alapítani az elkövetkező évszázadokra, a maga, a családja és a köz hasznára. Nem valószínű. Inkább a helyzetet kívánták kihasználni, megforgatni a pénzüket, amíg lehet. Amíg lehet – ott volt ez minden gondolatukban. A befektetett tőkét igyekeztek a haszon révén mielőbb kimenteni, de mi mást is tehettek volna, hiszen üzletüket egy adott határon túl nem fejleszthették, nem hozhattak létre üzlethálózatot, később áruházat és így tovább. A nyereségből nyugati kocsi, balatoni villa, dunakanyari nyaraló, ékszer, perzsaszőnyeg, miegyéb lett. Következésképpen a kereskedők és iparosok nem arra törekedtek, hogy lassan, de biztosan megalapozzák cégük hírnevét, hanem hogy „kirabolják” az üzletet – és persze a vevőket is. Mert dúskálhattak a vevőkörben. A konkurenciától nem kellett tartaniok, a boltok és a szolgáltatásban részt vevő mesterek kínálatát messze felülmúlta a kereslet, így aztán nem kellett gazsulálni sem a vevőnek, sem a megrendelőnek, az árakat ellenben fel lehetett emelni az egekig. Egy ilyen helyzetben nem tud létrejönni tisztességes ipar és kereskedelem. Ráadásul a maszekok éppen úgy rákényszerültek a korrupcióra, mint az államiak. Az árubeszerzés nehézségei megkeserítették az életüket. Hajdanában-danában ha egy ügynök, mondjuk a Zwack-likőrtől felkeresett egy vendéglőst, azt mondta: „Főnök úr, rendeljen tőlem árut, fél százalék kedvezményt adok…” Ma a főnök dugdos csúszópénzt a szállítóknak, hogy előnyben részesítsék a többivel szemben, és jó árut kapjon, vagy egyáltalán, hogy kapjon árut. Hajdanán csak az a nagykereskedő élt meg, aki kifogástalan holmit ajánlott, ma minden nagyker megél (ha nem jut valami más okból csődbe), mert a piac nem kényes. A piac kiszolgáltatott.

Egy szó, mint száz: ezen a téren is – jobb híján – a vagyonszerzés lett a legfőbb cél.

Az egész társadalomban kezdte felütni fejét az anyagiasság. Az anyagiasság lett az a hit, amely minden mást pótolt, minden más hitet, amelyet a történelem elrabolt az embertől.

Az anyagiasság persze önzővé tesz. Megöli a szeretetet, az egymás iránti figyelmet, irigységet, tokba bújtságot és egyéb kicsinyességet szül, amelyek aztán bőséges programot adnak, alaposan lekötik az embert.

Már úgy értem: eléggé magánakvalóvá formálják.

Így alakult az élet itt, a mi tájainkon a hatvanas években. Hajsza a pénzért, a pénzen a javakért, hogy pótolhassuk mindazt, amit a fejlettebb társadalmakban már régóta élveznek.

Nem is történt volna semmi baj, ha nem borul fel az értékrend. Ha a szerzés nem haladta volna meg az erőnket, vagyis, ha mellette maradt volna továbbra is időnk az élet fontosabb dolgaira is. De azt mondtuk: majd! Majd újra kézbe vesszük a verseskönyveket, majd újra felnézünk Istenre, majd újra megkérdezzük egymástól, hogyan érzi magát, nincs-e szüksége valamire, nincs-e egyedül, nem fél-e, örül-e valaminek; majd újra elmélyedünk Mozart, Beethoven muzsikájában, majd újra feltekintünk a csillagos égre, majd újra hiszünk a barátságban, csak előbb megvesszük a Trabantot, a Skodát, a Ladát, a BMW-t, az Opelt, csak előbb felhúzzuk a házat a Dunakanyarban vagy a Balaton partján, csak előbb…

És akkor végszóra még a televízió is megjelent.

Ha jól meggondoljuk, a hatvanas évek végére tehető a televízió elterjedése. A lakások főhelyére kerültek az otrombán nagy készülékek (robbanásveszélyes képernyőikkel), és kékesen villódzó fényük az alkony leszállta után betöltött minden otthont. A család apraja-nagyja már a vacsorát is ott költötte el a tévé előtt, a sötét szobában, a bemondónők, a hírmagyarázók, a riportalanyok és riporterek, a külföldi államfők, ENSZ-képviselők, királyok és köztársasági elnökök, rablógyilkosok és hadseregtábornokok, bombázók és légelhárítók, tengerészek és dzsungelharcosok társaságában. Aztán a párálló teák vagy jéghideg sörök kortyolgatása közben már kényelmesebben, belesüppedve a fotelokba a világsztárok színe előtt ültek félkaréjban, híres filmcsillagok tették-vették magukat a képernyőn, énekesek, hajdani vagy új nagyságok szórakoztatták a csecsemőt és a nagymamát, a gimnazista fiút és a komoly családfőt, a fájós lábú anyát és a munkában fáradt férfiút; iparost, kereskedőt, gépészt és orvost, könyvkötőt és képügynököt, sofőrt és kalauzt, földművest és tudóst – egyszóval minden magyar polgárt. Este héttől a késői órákig senki sem mozdult el a helyéről (karosszék, fotel, kanapé, sámli, hokedli, földre dobott párna stb.), és ha valaki váratlan látogató megzavarta a szeánszot, hát nem leplezett bosszúsággal nyitottak neki ajtót. Köztudottá vált, hogy főidőben nem illik vendégségbe menni, nem illik zavarni a tévénézés szent áhítatát. Ha mégis vendégeskedni akart valaki, hát helyet kaphatott a képernyő előtt maga is. A szomszédok, akiknek még nem futotta készülékre, tudták a szabályt, a híradó előtt kell érkezni, esetleg ülőalkalmatossággal és némi rágcsálnivalóval felszerelkezve. Ők a befogadottak szerénységével pisszenés nélkül, a háttérben maradva élvezték a XX. század nagy ajándékát, a távolbalátást.

Igazán érthető volt ez a nagy buzgalom. Senki sem akart lemaradni. Senki sem akart kimaradni a csodából. A televízió előtt elmondhatta, hogy kinyílt előtte az egész világ, sőt a világmindenség is, ha az űrhajósokról szóló tudósításokat is figyelembe vesszük. A magyar honpolgár a szendvicsei, fröccsös- és söröspoharai mögül ott érezhette magát Afrikában és Ázsiában, az amerikai elnökválasztási kampányban, hóförgeteg tombolásában a hős, szibériai útépítők között, a tengermélyben, megismerhette a bálnák életét, a mikro- és makrokozmoszt. Legalábbis úgy vélte, hogy megismeri. És meg is ismerte volna, ha valóban odafigyel, de épp olyan türelmetlenül várt képet képre, műsort műsorra, mint ahogy élt hajszolódva. S mi több, szkeptikusan fogadott mindent. Csak azt hitte el, amit hinni akart, mert tapasztalata alapján elhihetett, minden mást gúnyosan kritizált, fumigált, csípős megjegyzésekkel kísért. Ugyanis meg volt győződve róla, hogy végzetesen manipulálják, félrevezetik, hogy propagandák áldozata lehet, ha bedől a híreknek, kommentároknak, tudósításoknak. Mégsem kapcsolta ki a készülékét. Mert elbódította a látvány, kellemesen elzsongította, azonfelül kénye-kedvére játszhatott hívőt, hitetlent, miközben elébe vonult a világ. Aztán meg ott volt a krimi. Jött a nagy össznépi szórakozás. A hatvanas években ez is a mindennapi kenyerünkké vált; számosan, akik a kezükbe nem vettek volna soha ponyvát, piff-puff regényt, de még egy Agatha Christie-t sem, most kábán lesték a nyomozók meg a gengszterek párharcait, a körmüket rágták izgalmukban, és lepisszegték a mocorgókat, közbeszólókat; a krimi szent dolog lett. Agymosás. Komoly urak és hölgyek, magas intellektusok várták ezeket az esti agymosásokat, félre a gondokkal, nincs fontosabb az autós üldözésnél, a bravúros lövöldözésnél.

Ott ült a család, ott ültek a barátok, ott kuporogtak az ismerősök, szomszédok, vendégek a tévé előtt, együtt voltak, szoros együttlétben, de nem egymásra figyelve; diskurzus nem esett, csak egy-egy megjegyzés hangzott el, az sem talált célba, mert meg sem hallották egymást. Nem látták egymást, nem érezték egymást. A Föld különböző pontjáról hozott elénk képeket a tévé, soha a történelemben még ember ilyen távolságokra nem látott el, soha messzi földről ily gyorsan hírt nem kapott, mégis rettenetes űr tátongott ember és ember, ember és világ között. Miért? Ki érti ezt? Olyanok lettünk, mint a gépek; mechanikusan engedtük át magunkon az információkat, telezsúfoltuk agyunkat az ismeretekkel, felhalmozódtak bennünk rendetlen összevisszaságban, és nem volt időnk rendszerezni a látottakat és hallottakat, és nem volt időnk megtudni, hogy mit is gondol mindezekről a társunk. Együtt voltunk, és mégis kezdtünk elmagányosodni, érzelmileg elsivárosodni, mert – miként a javak szerzése idején – most is azt gondoltuk, hogy majd, majd… csak még megnézzük ezt… még meghallgatjuk azt… és közben eltelt az idő. Már akkora lett a felhalmozott adósságunk egymás iránt, hogy reménytelen volt kiigazodni benne, reménytelen volt jóvátenni a mulasztásokat.

Mindezt persze nem vallottuk be. Titkoltuk még önmagunk előtt is. Azzal áltattuk magunkat és másokat, hogy soha ilyen nagy nyíltságban nem éltünk, soha nem tudtunk ennyit társainkról itthon és a nagyvilágban. Mennél jobban elmagányosodtunk, annál hangosabban bizonygattuk ezt. Szinte kétségbeesetten kiáltva, hogy eljusson embertől emberig – lélektől lélekig.

A tévé betetőzte azt, ami a javak szerzésével elkezdődött. Ismét óriási értékrendtévesztés történt: egy eszköz, amit a szolgálatunkra találtak fel, a rabságába ejtett minket. Megsejtettük, megéreztük benne a mákonyt, és éppen erre volt szükségünk, nehogy a gondokba merüljünk – de főleg ne a gondolkodásba! Helyzetünk alapos elemzése, sorsunk vizsgálata helyett bódítsuk el magunkat estéről estére; meneküljünk a hamburgerizmusba, vagyis ahelyett, hogy különleges ízekkel magunk készítenénk el vacsoránkat, kapjunk be a bódé előtt egy húsgombócos zsemlét a szokott mustárral, hagymával és ketchuppal.

A televízió lett a szellem hamburgere. A hatvanas évek hozták el nekünk, s itt maradt velünk, itt van ma is.

Amikor az évtized utolsó esztendejében a Vígszínház darabot kért tőlem, ezekből az élményeimből írtam meg az Adáshibát. A komédiát – amit keserű komédiának neveztem – sokan ismerik, helyszűke miatt sem akarom elmesélni. A darabírás körülményei sem olyan érdekesek, hogy untassam vele az olvasókat. Elég annyi, hogy a színen a televízió a főszereplő meg az előtte ülő Bódog család, vagyis mi, a kor emberei. Olyanok, akik mindazt, amiről fennebb szóltam, átélték, megszenvedték, akiket a tűzből vízbe, vízből tűzbe kergettek szüntelen, hidegből melegbe, melegből hidegbe mártogattak, míg végül megzavarodva magukra maradhattak.

Magukra maradtak a tévé előtt. Mára már videót is vásároltak, lesöpört könyvespolcuk tele van kazettákkal, csak be kell dugni a műanyag dobozt a gépbe, s máris indul a film, indul tízszer, százszor, ezerszer is, és amíg pereg a kép, az agy a szokott táplálékát kapja, most már akkor is, ha nincs központi műsor. Megtanulta ki-ki kábítani önmagát.

Begyakoroltatták velünk, hogyan lehet kiküszöbölni a gondolkodást. Horror és karate, akciófilmek, szex, sci-fi, videoclipek villódznak a házi monitoron. És lukas perceinkre ott a sky channel kifogyhatatlannak tetsző műsordömpingje. Rock és pop rock zenészek vonaglanak csillogásban és füstben, a heavy metal zaja betölti a világot, hogy végképp ne halljuk egymás szavát. Csak a ritmikus forgatagot látjuk a képernyőn, ám nem tudhatjuk, hogy a rángás az élet ritmusa-e, vagy a halálos sebet kapottak vonaglása.