Ördöghegy és környéke

Shakespeare színész volt, Molière is, O’Neill is játszott (noha Csehov nem!), Osborne ugyancsak a színpadon kezdte – szíves elnézésüket kérem szerénytelenségemért – én is! Nehéz lenne megállapítani, hogy a hivatástudat vezérelt-e, vagy csak az ily módon álcázható „lógás” lehetősége, a körülmények mindenesetre kétes értékűvé teszik elhatározásomat, ugyanis színészi pályafutásom katonai szolgálatom idejére esik. Remek ötlet volt: létrehoztuk Piliscsabán az Ezred Színházat, 1951-ben, kora tavasszal. Azonnal felmentettek minket minden szolgálat alól, még az áprilisi díszszemlére sem kellett gyakorolnunk; amíg a többiek a laktanya udvarán a viponokat mosták, fényezték, mi a tiszti klub hűs színháztermében próbáltuk a Béke szigetét. Én Mr. Jakobs-öt játszottam Kemény László alakítása nyomán. (Ha jól emlékszem, a darabot a Madách Színház mutatta be 1948-ban.) Nyárra, az ezred pomázi táborhelyén szabadtéri színpadot is kaptunk, a legénységnek, meg a testvérezredeknek ott játszottunk négy vagy öt alkalommal. (Ha hiszik, ha nem: az aszódi páncélosok parancsnoka megkérdezte, hogy melyik profi színház produkcióját látják. Éppen a minap találkoztam egyik akkori „színész kollégámmal” – ha kételkednek szavaimban, ő kész állításomat hitelesíteni, ez ügyben keressék fel a Szabadság Szálló bárját, ott találják J. J. főurat a bárpult mögött.) Színházunkkal szép terveink voltak, függetleníttetni akartuk magunkat, az őszi nagygyakorlatok idején is mint Tábori Színház kívántunk szerepelni, katonai szolgálatunk hátralévő idejében csakis civilben akartunk járni, és a többi, de törekvéseinket nem fogadták kellő lelkesedéssel, így aztán vállalkozásunk, mint ahogy az a korát túlszárnyalóval lenni szokott, megbukott. Színészi pályám véget ért, színpadra többé nem kerülhettem, csak később, tizenkét év múlva, egy decemberi estén, fekete öltönyben, s a Béke szigete Jakobs alakítójához mérten sokkalta nagyobb izgalommal: első darabom bemutatóján. Ez a lehetőség kínálkozott számomra, hogy ismét színpadra lépjek.

A színpad tehát mindig is vonzott. Valamit létrehozni, ami olyan, mint az élet, de mégis több; pontosabban, ami az életből kiválogatja, kiszűri s felnagyítja a lényegest – már legalábbis azt, amit én lényegesnek tartok. Hiszen ez vezetett akkor is, amikor írni kezdtem. Csakhogy a prózával szemben a drámának az az előnye is megvan, hogy itt valóban a megtévesztés határáig mehet végbe a folyamat: a valóság absztrahálása, amely – jó mű esetében – újra valósággá válik, hiszen materializálódik a környezet, s a környezetben az alakok. Hús-vér emberek beszélnek, megérintik a tapintható tárgyakat, s az egész olyan, mintha megtörténne. De, hogy így legyen, ahhoz aztán alaposan neki kell gyürkőzni. Elsősorban az írónak. Már jó ideje műveltem a prózát, s még mindig nem mertem drámaírásra gondolni, noha izgatott a feladat, csábított a varázslás eme lehetősége. A jó próza sem terem az útszélen, de azért könnyebb valamit elmesélni, akár ráérősen, akár bakugrásokkal, s nehezebb adott térben, adott időben megjeleníteni. E sorok elején, úgy tetszik, tréfából említettem „színészkedésem”, pedig nem egészen: hiszen, hogy megismertem, mit tesz játszani, ma is tudom, mi az, ami igazán eljátszható, vagyis, mi hiteles a színpadon, s mi nem. Első darabom Benedek Andrásnak köszönhető, ő dobott be a mélyvízbe, megsejtve, hogy az úszástól immár csak az ostoba gátlások tartanak vissza. Nem tudom, kinek mi a véleménye, nekem az, hogy ez a merész vízbe lökés jó ötlet volt, talán máig is kerülgetném a medencét, nem beszélve arról, hogy gátlásaim esetleg örökké távol tarthattak volna tőle. Az Életem, Zsóka megírása, s még az évi bemutatója, a darab kedvező fogadtatása egyszerre zúdult a nyakamba, nem is nagyon tekinthettem át, mit csináltam; s ha igyekeztem is a saját hangomon szólni, szándékom sikerült-e? Egy ideig nem is tértem magamhoz, eltelt egy fél év is, amíg végre elszakadtam az írott szövegtől, s annak színpadi megjelenítésétől. Új darabot akartam írni. De – hogy az iménti példánál maradjak – csak ekkor döbbentem rá: jé! úszom, úsztam! s ez annyira meglepett, hogy megfeledkeztem a kar- és lábtempókról, kapkodva vettem a levegőt, s máris merültem, fuldoklottam. Partra érve röstelltem riadalmamat, felidéztem tudatomban az úszás módját, s újra a vízbe vetődtem. Légzés, kartempó, lábtempó – vezényeltem magamnak. Semmit sem ért. Nagyon is odafigyeltem, emiatt megzavarodtam, minduntalan menekülnöm kellett a vízből. Benedek András ott állt a parton – bizakodó tréner! –, és hajtogatta: ússzál! Hiszen bebizonyosodott, hogy tudsz úszni! Én is erre gondoltam, de hiába. Elvesztettem a biztonságomat, mert nem tudtam megfeledkezni a technikáról.

Igen, ez az. Elhatároztam, hogy az elsőnél jobb darabot kell írnom. Hát ilyet akarni nem nagyon lehet. Ésszel dolgoztam, csak ésszel, tudatosan. Egeret szültek a hegyek. Meddő igyekezetem annyira megharagított és elkeserített, hogy az időben még színházba se szerettem járni. Aztán lassan megnyugodtam. Mint minden kudarcra, erre is megszületett a magyarázat: vannak egydrámás írók. Prózát írok és kész!

De mihelyt lemondtam a drámáról, s nem gondoltam rá többé, megváltozott a helyzet. (Egy barátom szokta mesélni: az egyszeri nászutasok felkeresték a pszichiátert, és kétségbeesetten panaszolták, hogy noha szeretik egymást, közeledésük napról napra eredménytelen marad. Nézzék, mondta az orvos, ne akarják. Egyáltalán ne akarják! Megfogadták a tanácsot, s már másnap lelkendezve telefonáltak neki: – Rendben van minden, doktor úr, már abba sem tudjuk hagyni!) Hát én sem akartam. S akkor megszabadultam a tehetetlenségtől. Mire a Madách Színháztól Lengyel György rendező barátom felkeresett, kérését szívesen fogadtam. Igen, írnék.

És megírtam az Ördöghegyet.