Csehov közelében

Csehovot 1946-ban A medve és más egyfelvonásosok című kis könyvecskéből fedeztem fel magamnak. Néhány novelláját ugyan már korábban is olvastam, de ebben az említett füzetben egy fergeteges tréfájára bukkantam, a Nyári tragédiára, aminek a humora elbűvölt. Tizenöt esztendős voltam, s még egészen ösztönösen olvastam. Csehov humora más volt, mint amit másoknál megszoktam; nevettetett, de ugyanakkor megrendülést, meghatottságot is éreztem. Tolkacsov históriája kacagtató: nyaralójából jár be naponta moszkvai hivatalába, és a felesége meg a szomszédok állandóan apró ügyek intézésével, csip-csup holmik vásárlásával bízzák meg, kéréseik elől nem térhet ki; az egyhangú, lélekölő hivatali robot után lélekszakadva rohangál boltról boltra, csomagok terhétől roskadozva ér haza, s a tetejében még otthon is számtalan kellemetlenség éri, sehol sincs nyugta; ezernyi kisszerű bajtól kell szenvednie, s mi végre? Mi végre?! Már nem bírja tovább a felesége sznobságát, környezete ostobaságát és önzését, a haszontalan napok monotóniáját, a barátjához ront be, revolvert kér, hogy főbe lőhesse magát. És akkor még ez a barátja is megkéri egy szívességre: vinne ki a nyaralótelepre valakinek néhány pakkot.

Mulatságos történet; de szívszorító is a kelepcéjében vergődő Tolkacsov esete. „Mi célja ezeknek az erkölcsi és fizikai kínoknak, amiket kiállok?” – kiált fel kétségbeesetten Csehov hőse. – „Értem, ha valaki eszmékért szenved. Az igen!” – S majd aztán: – „Ez nem bohózat, ez tragédia!”

Amikor később megismertem Csehov életművét, s benne a drámákat, a hősök szájából ugyanezeket a megrendítő jajkiáltásokat hallhattam más-más mélységben, más-más tónusban és különböző helyzetekben önmarcangolón kérdve: mi haszna az életemnek, ha testi és lelki erőmet nem az emberiség felemelkedését szolgáló eszméért áldozom, ha napjaim céltalanul, reménytelenül telnek?

Tragikus élethelyzetek, sorsok következnek ebből a hiábavalóság-tudatból. De groteszk is a világ s benne az ember, ha híján van a jóra való eszmének; legtöbbször groteszkül tragikus egyszerre. Csehov mélységesen tisztelte és szerette az életet, maga a munka, az értelmes cselekvések megszállottja volt; pontosan tudta, hogy a humanista eszmék és az ezekért tett erőfeszítések nélkül az ember elveszti nemes tartását, megrokkan, méltatlan helyzetbe kerül; a jobb élet utáni puszta sóvárgás nem elégséges a boldoguláshoz. Írói indulása a századvégi Oroszországban arra a korra esett, amikor az apolitikus tespedtség uralkodott a társadalomban, és a szellem tájékozódását igen megnehezítette az eszmék zűrzavara. Az ilyenféle helyzet különböző védekezésre készteti az embereket: önzőek lesznek, kisstílűek és kishitűek, „tokbabújtak”; melankóliába zuhannak vagy az italban keresik a menekülés útját; lényegtelen ügyekkel foglalják el magukat stb. Csehov alapvető írói élménye lett az önhibájukból vagy önhibájukon kívül cselekvéstelenségre, esetleg pótcselekvésekre kárhozottak sorsa.

Valamennyi művéből hosszan lehetne idézni azokat a részeket, amelyekben hősei elvetélt életüket panaszolják.

Asztrov doktor például így beszél Ványa bácsinak:

„A mi kettőnk élete, a tied meg az enyém, reménytelen. Akik majd száz, kétszáz esztendő múlva járnak a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket ilyen ostobán és ízléstelenül éltük, azok majd megtalálják azt a csodaszert, amely boldoggá teszi az embert. De nekünk… Bizony, testvér, az egész járásban csak két rendes lateiner ember volt: én meg te. De néhány évtizednyi szürke élet, silány élet eltorzított bennünket. Ez az élet miazmás kigőzölgésével megmérgezte vérünket, és mi olyan sivár, sekélyes emberek lettünk, mint a többiek…”

Szomorú, szép vallomás. És kemény vallomás. Asztrov és Ványa bácsi, mint megannyi csehovi hős látja reménytelen helyzetét, de nem változtat rajta; nem tud változtatni rajta, vagy már nem is akar, nem hiszi, hogy volna rá lehetősége. Csehov megérti az embert, de összeroppanását indulattal – iróniával vagy szigorral, de mindig megrendülve – figyeli, s nem tud belenyugodni abba, hogy ennek így kell lennie. Nem próféta, nem hirdet tanokat, csupán hűen ábrázolja az életet, hogy feltárja a társadalom betegségeit. Írónak is orvos: az anamnézist tartja fontosnak a gyógyítás érdekében.

De mi hozhat gyógyulást? Mitől lehet jobb, szebb, emberibb az élet? Az Egreskert című elbeszélésében Ivan Ivanics állatorvos így fakad ki: „A szabadság – üdvösség, így beszéltem, nélküle nem lehet megélni, mint ahogy levegő nélkül nem lehet; de várni kell. Igen, így beszéltem, de most azt kérdezem, minek a nevében várjunk? (…) Milyen elképzelések nevében? Azt mondják nekem, nem megy minden egyszerre, minden eszme lassanként, a maga idejében valósul meg. De ki mondja és hol van rá a bizonyíték, hogy ez igaz? Maga hivatkozik a dolgok természetes rendjére, a jelenségek törvényszerűségére, de mi abban a rend és törvényszerűség, hogy én, élő és gondolkodó ember, ott állok az árok fölött és várom, mikor fog magától összenőni, vagy mikor telik meg iszappal, pedig talán át is ugorhatnék rajta? És ismétlem, minek a nevében várjunk? Várjunk, amikor nincs erőnk élni, pedig kell élni és szeretünk élni!”

Csehov az élet nevében gunyoros vagy haragos; műveiben nincsenek a régi értelemben vett hősök, kívülállóként is csodálatos tettekre képes, nagy emberek. Az ő alakjai a hétköznapok terheitől megrokkant „kisemberek”, legyenek bár más és más társadalmi réteghez tartozóak, foglalkozásuk szerint különbözőek. Gorkijnak írta egyszer: az a törekvése, hogy figurái ne legyenek a tömegen kívüli személyek; így aztán voltaképpen maga az élet lett műveinek a főszereplője.

Drámáiból ez egészen ámulatra méltóan kitűnik. A színpadra az élet áramlik be a maga teljességében. Dramaturgiája ma is lenyűgöz mindenkit, és szinte felderíthetetlenek azok az írói fogások, amelyekkel remekműveit annyira egyszerűvé és bonyolulttá tudta tenni, mint amilyen egyszerű és bonyolult az élet.

Csehovot mindig és újra játszani kell. Nem csak azért, mert felülmúlhatatlan, hanem mert általa él, lélegzik a huszadik századi dráma.

Sokféle Csehov-előadást láttam már itthon és külföldön. Különböző korszakokban, különböző rendezői elképzelések, divatok szerint. Ám az igazat megvallva, egy sem akadt köztük, amelyik ne tetszett volna. Tudniillik soha nem az érdekelt, hogyan korszerűsítik a Sirályt, a Három nővért vagy a többi remeket. Nem a furcsa játéktér, az ilyen vagy olyan ritmus kötött le. Nem az értelmezés. Hanem maga Csehov. Mindig és mindig ő. A bármiféle koncepción nagy erővel átsugárzó tehetsége.

Azt tapasztaltam, nem lehet úgy rendezni, úgy játszani, hogy ne ő kerekedjék felül. Elég, ha csak annyit mond valamelyik szereplő kissé álomittasan, kedvetlenül, borzasan: „Hát igen, hát igen…” – Vagy: „Ej, fiatalság, fiatalság!” – s máris beleborzong az ember. Alighanem a színész is. Akiket láttam: németeket, oroszokat, lengyeleket, angolokat, magyarokat – valahogy mindig nagyon jók lettek. Megihlette őket az író. Megérintette a lelküket. Felszabadította szívükben a tiszta érzéseket. Természetes tehetségüket. Az élettel való azonosulásra késztette őket. Persze akadt köztük nem egy zseni is, de a csupán jó vagy közepes képességűek is hamisság nélkül beszéltek és mozogtak a színpadon.

Néha ámulva olvastam a kritikákban a kifogásokat. Az okoskodásokat. Nem értettem, mi a baj? Mellékesnek tartottam a fontoskodást; nagyképűnek a kijelentéseket, miszerint így meg így kellene korunkban (mindig az adott kordivatról van szó!) játszani Csehovot. Nem, nem. Csehovot lehetetlen istenigazából kiforgatni, átalakítani, elrontani. Mintha a darabjaiban lenne valamilyen helyesbítő készülék, szerkezet, ami magától korrigálja az előadások tévedéseit.

Valamikor az is nagyon bosszantott, hogy annyi mindent belemagyaráztak írói szándékaiba. A darabjaiba. Érdekes: más írók műveibe még valahogy csak-csak bele tudtam képzelni az erőszakolt ideológiai tartalmakat, de Csehov munkáiba nem. Semmi sem sértett annyira, mint az ő félremagyarázása. Személyes bántásnak vettem mindig is.

Egyébként könnyedén ellenállt minden politikai ostobaságnak.

Amikor kölyökfejjel, azzal a kis Nyári tragédiával felfedeztem magamnak, azonnal mély hatást tett rám. Megszerettem. Sokat olvasó kamasz voltam, olvasmányaimat aszerint válogattam, mennyire állnak közel az élethez. Csehov elkápráztatott. Különösen a drámái; belebolondultam a színházába. Ebbe az eleven, póz nélküli színházba. Az élethelyzetek ismerőssége, természetessége, színdarabtalansága, mindennapisága ragadott meg. Olyannyira, hogy háttérbe szorult minden, az egész Csehov előtti drámairodalom, egészen a görögökig. Ma sem adok oda egy Csehovot egy Shakespeare-ért.

Moszkvában, a régi Művész Színházzal szemben van egy kis bisztró. Évekkel ezelőtt, májusi melegben, a napsütötte utcáról betértem oda egy italra. Az ablakból láttam az épület homlokzatát, a kopott, zárt kapukat, az öreg falakat.

Itt járt annak idején, ez volt az ő színháza…

Nem kevés keserűség érte a darabjai révén. Pedig ezek a művek határozták meg az elkövetkező idők színmű-világirodalmának útját egészen napjainkig. Az abszurd irányzatot is beleértve. De két kezemen meg tudom számolni azokat az 1904 óta írt színjátékokat, amelyeket az övéi mellé tehetnék, annyira ő van még az élen.

Minden rajongásom ellenére sohasem jut eszembe róla, hogy zseni volt. Inkább a szerény, okos, szellemes, komoly és humort kedvelő, pontos és józan ember képe van előttem. Cseppet sem volt áhítatos, ettől bölcsessége megóvta. De tudott szeretni teljes szívvel, alakoskodás, méricskélés nélkül. Nem kedvelte a nagy emberek kivételezettségét, gőgjét, tudálékosságát. Még Tolsztoj morális dörgedelmeit is feszengve olvasta. Nem bírt elviselni semmi túlzást. Lehet, hogy Thomas Mann-nak van igaza: nem volt szenvedélyes, mert mintha ahhoz is túl szerény lett volna. De mégsem tagadnám meg tőle ezt a jelzőt, hiszen szenvedélyes volt az élet tiszteletében, az élet kutatásában és ábrázolásában. Az őszinteségben. Szenvedélyes volt a tényekhez való ragaszkodásában. Mértékkel élt, nem akarta túllépni hatáskörét sem mint ember, sem mint író. Poétikusnak is mondják, holott csak rendkívül érzékeny volt, s elsősorban kényes az igazságra. Ész és értelem teljes harmóniában élt benne, s ugyanilyen egységben nyilvánult meg írásaiban is.

Szuvorinnak írta egyszer, levélben, a munkájáról szólván: „Én úgy vélem, hogy nem a szépíróknak kell eldönteni olyan kérdéseket, mint az isten léte, a pesszimizmus stb. A szépíró dolga csupán annak ábrázolása, hogy ki miként és milyen körülmények között beszélt vagy gondolkodott az istenről vagy a pesszimizmusról. Az író nem lehet hőseinek bírája, sem annak, amiről hősei beszélnek, az író csupán szenvtelen tanú lehet. (…) Az én dolgom csak az, hogy tehetséges legyek, vagyis meg tudjam különböztetni a fontosabb tanúvallomásokat a lényegtelenektől, hogy meg tudjam világítani hőseimet, és beszélni tudják a nyelvükön. (…) Az íróknak (…) el kell végre ismerniök, hogy ezen a világon nem ismerik ki magukat semmiben, mint ahogy azt Szókratész meg Voltaire elismerték. A tömeg azt hiszi, hogy mindent tud és mindent megért; s minél ostobább, annál szélesebb látókörűnek hiszi magát. Ha a művész, akinek a tömeg hisz, rászánja magát, és kijelenti, hogy semmit sem ért meg abból, amit lát, már ezzel is igen sok ismerettel gyarapítja a gondolkodás területét, és nagy lépést tesz előre.”

Soraiból világosan kitűnik írói elkötelezettségének lényege, amit Gorkij Csehov objektivitásának nevezett. Szerinte Csehov magának a valóságnak a gyökeres megváltoztatásával vélte orvosolni mindazt, amitől hősei szenvedtek, groteszk vagy tragikus helyzetekbe sodródtak. „És én azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk” – mondja Olga a Három nővérben.

Csehov hitte, hogy ez bekövetkezik.