Játsszunk örökkévalót

 

Csehov közelében

Csehovot 1946-ban A medve és más egyfelvonásosok című kis könyvecskéből fedeztem fel magamnak. Néhány novelláját ugyan már korábban is olvastam, de ebben az említett füzetben egy fergeteges tréfájára bukkantam, a Nyári tragédiára, aminek a humora elbűvölt. Tizenöt esztendős voltam, s még egészen ösztönösen olvastam. Csehov humora más volt, mint amit másoknál megszoktam; nevettetett, de ugyanakkor megrendülést, meghatottságot is éreztem. Tolkacsov históriája kacagtató: nyaralójából jár be naponta moszkvai hivatalába, és a felesége meg a szomszédok állandóan apró ügyek intézésével, csip-csup holmik vásárlásával bízzák meg, kéréseik elől nem térhet ki; az egyhangú, lélekölő hivatali robot után lélekszakadva rohangál boltról boltra, csomagok terhétől roskadozva ér haza, s a tetejében még otthon is számtalan kellemetlenség éri, sehol sincs nyugta; ezernyi kisszerű bajtól kell szenvednie, s mi végre? Mi végre?! Már nem bírja tovább a felesége sznobságát, környezete ostobaságát és önzését, a haszontalan napok monotóniáját, a barátjához ront be, revolvert kér, hogy főbe lőhesse magát. És akkor még ez a barátja is megkéri egy szívességre: vinne ki a nyaralótelepre valakinek néhány pakkot.

Mulatságos történet; de szívszorító is a kelepcéjében vergődő Tolkacsov esete. „Mi célja ezeknek az erkölcsi és fizikai kínoknak, amiket kiállok?” – kiált fel kétségbeesetten Csehov hőse. – „Értem, ha valaki eszmékért szenved. Az igen!” – S majd aztán: – „Ez nem bohózat, ez tragédia!”

Amikor később megismertem Csehov életművét, s benne a drámákat, a hősök szájából ugyanezeket a megrendítő jajkiáltásokat hallhattam más-más mélységben, más-más tónusban és különböző helyzetekben önmarcangolón kérdve: mi haszna az életemnek, ha testi és lelki erőmet nem az emberiség felemelkedését szolgáló eszméért áldozom, ha napjaim céltalanul, reménytelenül telnek?

Tragikus élethelyzetek, sorsok következnek ebből a hiábavalóság-tudatból. De groteszk is a világ s benne az ember, ha híján van a jóra való eszmének; legtöbbször groteszkül tragikus egyszerre. Csehov mélységesen tisztelte és szerette az életet, maga a munka, az értelmes cselekvések megszállottja volt; pontosan tudta, hogy a humanista eszmék és az ezekért tett erőfeszítések nélkül az ember elveszti nemes tartását, megrokkan, méltatlan helyzetbe kerül; a jobb élet utáni puszta sóvárgás nem elégséges a boldoguláshoz. Írói indulása a századvégi Oroszországban arra a korra esett, amikor az apolitikus tespedtség uralkodott a társadalomban, és a szellem tájékozódását igen megnehezítette az eszmék zűrzavara. Az ilyenféle helyzet különböző védekezésre készteti az embereket: önzőek lesznek, kisstílűek és kishitűek, „tokbabújtak”; melankóliába zuhannak vagy az italban keresik a menekülés útját; lényegtelen ügyekkel foglalják el magukat stb. Csehov alapvető írói élménye lett az önhibájukból vagy önhibájukon kívül cselekvéstelenségre, esetleg pótcselekvésekre kárhozottak sorsa.

Valamennyi művéből hosszan lehetne idézni azokat a részeket, amelyekben hősei elvetélt életüket panaszolják.

Asztrov doktor például így beszél Ványa bácsinak:

„A mi kettőnk élete, a tied meg az enyém, reménytelen. Akik majd száz, kétszáz esztendő múlva járnak a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket ilyen ostobán és ízléstelenül éltük, azok majd megtalálják azt a csodaszert, amely boldoggá teszi az embert. De nekünk… Bizony, testvér, az egész járásban csak két rendes lateiner ember volt: én meg te. De néhány évtizednyi szürke élet, silány élet eltorzított bennünket. Ez az élet miazmás kigőzölgésével megmérgezte vérünket, és mi olyan sivár, sekélyes emberek lettünk, mint a többiek…”

Szomorú, szép vallomás. És kemény vallomás. Asztrov és Ványa bácsi, mint megannyi csehovi hős látja reménytelen helyzetét, de nem változtat rajta; nem tud változtatni rajta, vagy már nem is akar, nem hiszi, hogy volna rá lehetősége. Csehov megérti az embert, de összeroppanását indulattal – iróniával vagy szigorral, de mindig megrendülve – figyeli, s nem tud belenyugodni abba, hogy ennek így kell lennie. Nem próféta, nem hirdet tanokat, csupán hűen ábrázolja az életet, hogy feltárja a társadalom betegségeit. Írónak is orvos: az anamnézist tartja fontosnak a gyógyítás érdekében.

De mi hozhat gyógyulást? Mitől lehet jobb, szebb, emberibb az élet? Az Egreskert című elbeszélésében Ivan Ivanics állatorvos így fakad ki: „A szabadság – üdvösség, így beszéltem, nélküle nem lehet megélni, mint ahogy levegő nélkül nem lehet; de várni kell. Igen, így beszéltem, de most azt kérdezem, minek a nevében várjunk? (…) Milyen elképzelések nevében? Azt mondják nekem, nem megy minden egyszerre, minden eszme lassanként, a maga idejében valósul meg. De ki mondja és hol van rá a bizonyíték, hogy ez igaz? Maga hivatkozik a dolgok természetes rendjére, a jelenségek törvényszerűségére, de mi abban a rend és törvényszerűség, hogy én, élő és gondolkodó ember, ott állok az árok fölött és várom, mikor fog magától összenőni, vagy mikor telik meg iszappal, pedig talán át is ugorhatnék rajta? És ismétlem, minek a nevében várjunk? Várjunk, amikor nincs erőnk élni, pedig kell élni és szeretünk élni!”

Csehov az élet nevében gunyoros vagy haragos; műveiben nincsenek a régi értelemben vett hősök, kívülállóként is csodálatos tettekre képes, nagy emberek. Az ő alakjai a hétköznapok terheitől megrokkant „kisemberek”, legyenek bár más és más társadalmi réteghez tartozóak, foglalkozásuk szerint különbözőek. Gorkijnak írta egyszer: az a törekvése, hogy figurái ne legyenek a tömegen kívüli személyek; így aztán voltaképpen maga az élet lett műveinek a főszereplője.

Drámáiból ez egészen ámulatra méltóan kitűnik. A színpadra az élet áramlik be a maga teljességében. Dramaturgiája ma is lenyűgöz mindenkit, és szinte felderíthetetlenek azok az írói fogások, amelyekkel remekműveit annyira egyszerűvé és bonyolulttá tudta tenni, mint amilyen egyszerű és bonyolult az élet.

Csehovot mindig és újra játszani kell. Nem csak azért, mert felülmúlhatatlan, hanem mert általa él, lélegzik a huszadik századi dráma.

Sokféle Csehov-előadást láttam már itthon és külföldön. Különböző korszakokban, különböző rendezői elképzelések, divatok szerint. Ám az igazat megvallva, egy sem akadt köztük, amelyik ne tetszett volna. Tudniillik soha nem az érdekelt, hogyan korszerűsítik a Sirályt, a Három nővért vagy a többi remeket. Nem a furcsa játéktér, az ilyen vagy olyan ritmus kötött le. Nem az értelmezés. Hanem maga Csehov. Mindig és mindig ő. A bármiféle koncepción nagy erővel átsugárzó tehetsége.

Azt tapasztaltam, nem lehet úgy rendezni, úgy játszani, hogy ne ő kerekedjék felül. Elég, ha csak annyit mond valamelyik szereplő kissé álomittasan, kedvetlenül, borzasan: „Hát igen, hát igen…” – Vagy: „Ej, fiatalság, fiatalság!” – s máris beleborzong az ember. Alighanem a színész is. Akiket láttam: németeket, oroszokat, lengyeleket, angolokat, magyarokat – valahogy mindig nagyon jók lettek. Megihlette őket az író. Megérintette a lelküket. Felszabadította szívükben a tiszta érzéseket. Természetes tehetségüket. Az élettel való azonosulásra késztette őket. Persze akadt köztük nem egy zseni is, de a csupán jó vagy közepes képességűek is hamisság nélkül beszéltek és mozogtak a színpadon.

Néha ámulva olvastam a kritikákban a kifogásokat. Az okoskodásokat. Nem értettem, mi a baj? Mellékesnek tartottam a fontoskodást; nagyképűnek a kijelentéseket, miszerint így meg így kellene korunkban (mindig az adott kordivatról van szó!) játszani Csehovot. Nem, nem. Csehovot lehetetlen istenigazából kiforgatni, átalakítani, elrontani. Mintha a darabjaiban lenne valamilyen helyesbítő készülék, szerkezet, ami magától korrigálja az előadások tévedéseit.

Valamikor az is nagyon bosszantott, hogy annyi mindent belemagyaráztak írói szándékaiba. A darabjaiba. Érdekes: más írók műveibe még valahogy csak-csak bele tudtam képzelni az erőszakolt ideológiai tartalmakat, de Csehov munkáiba nem. Semmi sem sértett annyira, mint az ő félremagyarázása. Személyes bántásnak vettem mindig is.

Egyébként könnyedén ellenállt minden politikai ostobaságnak.

Amikor kölyökfejjel, azzal a kis Nyári tragédiával felfedeztem magamnak, azonnal mély hatást tett rám. Megszerettem. Sokat olvasó kamasz voltam, olvasmányaimat aszerint válogattam, mennyire állnak közel az élethez. Csehov elkápráztatott. Különösen a drámái; belebolondultam a színházába. Ebbe az eleven, póz nélküli színházba. Az élethelyzetek ismerőssége, természetessége, színdarabtalansága, mindennapisága ragadott meg. Olyannyira, hogy háttérbe szorult minden, az egész Csehov előtti drámairodalom, egészen a görögökig. Ma sem adok oda egy Csehovot egy Shakespeare-ért.

Moszkvában, a régi Művész Színházzal szemben van egy kis bisztró. Évekkel ezelőtt, májusi melegben, a napsütötte utcáról betértem oda egy italra. Az ablakból láttam az épület homlokzatát, a kopott, zárt kapukat, az öreg falakat.

Itt járt annak idején, ez volt az ő színháza…

Nem kevés keserűség érte a darabjai révén. Pedig ezek a művek határozták meg az elkövetkező idők színmű-világirodalmának útját egészen napjainkig. Az abszurd irányzatot is beleértve. De két kezemen meg tudom számolni azokat az 1904 óta írt színjátékokat, amelyeket az övéi mellé tehetnék, annyira ő van még az élen.

Minden rajongásom ellenére sohasem jut eszembe róla, hogy zseni volt. Inkább a szerény, okos, szellemes, komoly és humort kedvelő, pontos és józan ember képe van előttem. Cseppet sem volt áhítatos, ettől bölcsessége megóvta. De tudott szeretni teljes szívvel, alakoskodás, méricskélés nélkül. Nem kedvelte a nagy emberek kivételezettségét, gőgjét, tudálékosságát. Még Tolsztoj morális dörgedelmeit is feszengve olvasta. Nem bírt elviselni semmi túlzást. Lehet, hogy Thomas Mann-nak van igaza: nem volt szenvedélyes, mert mintha ahhoz is túl szerény lett volna. De mégsem tagadnám meg tőle ezt a jelzőt, hiszen szenvedélyes volt az élet tiszteletében, az élet kutatásában és ábrázolásában. Az őszinteségben. Szenvedélyes volt a tényekhez való ragaszkodásában. Mértékkel élt, nem akarta túllépni hatáskörét sem mint ember, sem mint író. Poétikusnak is mondják, holott csak rendkívül érzékeny volt, s elsősorban kényes az igazságra. Ész és értelem teljes harmóniában élt benne, s ugyanilyen egységben nyilvánult meg írásaiban is.

Szuvorinnak írta egyszer, levélben, a munkájáról szólván: „Én úgy vélem, hogy nem a szépíróknak kell eldönteni olyan kérdéseket, mint az isten léte, a pesszimizmus stb. A szépíró dolga csupán annak ábrázolása, hogy ki miként és milyen körülmények között beszélt vagy gondolkodott az istenről vagy a pesszimizmusról. Az író nem lehet hőseinek bírája, sem annak, amiről hősei beszélnek, az író csupán szenvtelen tanú lehet. (…) Az én dolgom csak az, hogy tehetséges legyek, vagyis meg tudjam különböztetni a fontosabb tanúvallomásokat a lényegtelenektől, hogy meg tudjam világítani hőseimet, és beszélni tudják a nyelvükön. (…) Az íróknak (…) el kell végre ismerniök, hogy ezen a világon nem ismerik ki magukat semmiben, mint ahogy azt Szókratész meg Voltaire elismerték. A tömeg azt hiszi, hogy mindent tud és mindent megért; s minél ostobább, annál szélesebb látókörűnek hiszi magát. Ha a művész, akinek a tömeg hisz, rászánja magát, és kijelenti, hogy semmit sem ért meg abból, amit lát, már ezzel is igen sok ismerettel gyarapítja a gondolkodás területét, és nagy lépést tesz előre.”

Soraiból világosan kitűnik írói elkötelezettségének lényege, amit Gorkij Csehov objektivitásának nevezett. Szerinte Csehov magának a valóságnak a gyökeres megváltoztatásával vélte orvosolni mindazt, amitől hősei szenvedtek, groteszk vagy tragikus helyzetekbe sodródtak. „És én azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk” – mondja Olga a Három nővérben.

Csehov hitte, hogy ez bekövetkezik.

Ördöghegy és környéke

Shakespeare színész volt, Molière is, O’Neill is játszott (noha Csehov nem!), Osborne ugyancsak a színpadon kezdte – szíves elnézésüket kérem szerénytelenségemért – én is! Nehéz lenne megállapítani, hogy a hivatástudat vezérelt-e, vagy csak az ily módon álcázható „lógás” lehetősége, a körülmények mindenesetre kétes értékűvé teszik elhatározásomat, ugyanis színészi pályafutásom katonai szolgálatom idejére esik. Remek ötlet volt: létrehoztuk Piliscsabán az Ezred Színházat, 1951-ben, kora tavasszal. Azonnal felmentettek minket minden szolgálat alól, még az áprilisi díszszemlére sem kellett gyakorolnunk; amíg a többiek a laktanya udvarán a viponokat mosták, fényezték, mi a tiszti klub hűs színháztermében próbáltuk a Béke szigetét. Én Mr. Jakobs-öt játszottam Kemény László alakítása nyomán. (Ha jól emlékszem, a darabot a Madách Színház mutatta be 1948-ban.) Nyárra, az ezred pomázi táborhelyén szabadtéri színpadot is kaptunk, a legénységnek, meg a testvérezredeknek ott játszottunk négy vagy öt alkalommal. (Ha hiszik, ha nem: az aszódi páncélosok parancsnoka megkérdezte, hogy melyik profi színház produkcióját látják. Éppen a minap találkoztam egyik akkori „színész kollégámmal” – ha kételkednek szavaimban, ő kész állításomat hitelesíteni, ez ügyben keressék fel a Szabadság Szálló bárját, ott találják J. J. főurat a bárpult mögött.) Színházunkkal szép terveink voltak, függetleníttetni akartuk magunkat, az őszi nagygyakorlatok idején is mint Tábori Színház kívántunk szerepelni, katonai szolgálatunk hátralévő idejében csakis civilben akartunk járni, és a többi, de törekvéseinket nem fogadták kellő lelkesedéssel, így aztán vállalkozásunk, mint ahogy az a korát túlszárnyalóval lenni szokott, megbukott. Színészi pályám véget ért, színpadra többé nem kerülhettem, csak később, tizenkét év múlva, egy decemberi estén, fekete öltönyben, s a Béke szigete Jakobs alakítójához mérten sokkalta nagyobb izgalommal: első darabom bemutatóján. Ez a lehetőség kínálkozott számomra, hogy ismét színpadra lépjek.

A színpad tehát mindig is vonzott. Valamit létrehozni, ami olyan, mint az élet, de mégis több; pontosabban, ami az életből kiválogatja, kiszűri s felnagyítja a lényegest – már legalábbis azt, amit én lényegesnek tartok. Hiszen ez vezetett akkor is, amikor írni kezdtem. Csakhogy a prózával szemben a drámának az az előnye is megvan, hogy itt valóban a megtévesztés határáig mehet végbe a folyamat: a valóság absztrahálása, amely – jó mű esetében – újra valósággá válik, hiszen materializálódik a környezet, s a környezetben az alakok. Hús-vér emberek beszélnek, megérintik a tapintható tárgyakat, s az egész olyan, mintha megtörténne. De, hogy így legyen, ahhoz aztán alaposan neki kell gyürkőzni. Elsősorban az írónak. Már jó ideje műveltem a prózát, s még mindig nem mertem drámaírásra gondolni, noha izgatott a feladat, csábított a varázslás eme lehetősége. A jó próza sem terem az útszélen, de azért könnyebb valamit elmesélni, akár ráérősen, akár bakugrásokkal, s nehezebb adott térben, adott időben megjeleníteni. E sorok elején, úgy tetszik, tréfából említettem „színészkedésem”, pedig nem egészen: hiszen, hogy megismertem, mit tesz játszani, ma is tudom, mi az, ami igazán eljátszható, vagyis, mi hiteles a színpadon, s mi nem. Első darabom Benedek Andrásnak köszönhető, ő dobott be a mélyvízbe, megsejtve, hogy az úszástól immár csak az ostoba gátlások tartanak vissza. Nem tudom, kinek mi a véleménye, nekem az, hogy ez a merész vízbe lökés jó ötlet volt, talán máig is kerülgetném a medencét, nem beszélve arról, hogy gátlásaim esetleg örökké távol tarthattak volna tőle. Az Életem, Zsóka megírása, s még az évi bemutatója, a darab kedvező fogadtatása egyszerre zúdult a nyakamba, nem is nagyon tekinthettem át, mit csináltam; s ha igyekeztem is a saját hangomon szólni, szándékom sikerült-e? Egy ideig nem is tértem magamhoz, eltelt egy fél év is, amíg végre elszakadtam az írott szövegtől, s annak színpadi megjelenítésétől. Új darabot akartam írni. De – hogy az iménti példánál maradjak – csak ekkor döbbentem rá: jé! úszom, úsztam! s ez annyira meglepett, hogy megfeledkeztem a kar- és lábtempókról, kapkodva vettem a levegőt, s máris merültem, fuldoklottam. Partra érve röstelltem riadalmamat, felidéztem tudatomban az úszás módját, s újra a vízbe vetődtem. Légzés, kartempó, lábtempó – vezényeltem magamnak. Semmit sem ért. Nagyon is odafigyeltem, emiatt megzavarodtam, minduntalan menekülnöm kellett a vízből. Benedek András ott állt a parton – bizakodó tréner! –, és hajtogatta: ússzál! Hiszen bebizonyosodott, hogy tudsz úszni! Én is erre gondoltam, de hiába. Elvesztettem a biztonságomat, mert nem tudtam megfeledkezni a technikáról.

Igen, ez az. Elhatároztam, hogy az elsőnél jobb darabot kell írnom. Hát ilyet akarni nem nagyon lehet. Ésszel dolgoztam, csak ésszel, tudatosan. Egeret szültek a hegyek. Meddő igyekezetem annyira megharagított és elkeserített, hogy az időben még színházba se szerettem járni. Aztán lassan megnyugodtam. Mint minden kudarcra, erre is megszületett a magyarázat: vannak egydrámás írók. Prózát írok és kész!

De mihelyt lemondtam a drámáról, s nem gondoltam rá többé, megváltozott a helyzet. (Egy barátom szokta mesélni: az egyszeri nászutasok felkeresték a pszichiátert, és kétségbeesetten panaszolták, hogy noha szeretik egymást, közeledésük napról napra eredménytelen marad. Nézzék, mondta az orvos, ne akarják. Egyáltalán ne akarják! Megfogadták a tanácsot, s már másnap lelkendezve telefonáltak neki: – Rendben van minden, doktor úr, már abba sem tudjuk hagyni!) Hát én sem akartam. S akkor megszabadultam a tehetetlenségtől. Mire a Madách Színháztól Lengyel György rendező barátom felkeresett, kérését szívesen fogadtam. Igen, írnék.

És megírtam az Ördöghegyet.

Tokba bújt emberek

A hatvanas években különös dolgokat tapasztalhattak hazánk polgárai. Hosszú évtizedek után azon kapták magukat, hogy némi szerencsével végre lendíthetnek anyagi helyzetükön. Annyi keserves esztendő múltával, beleszámítva a háborús időket is, a prosperitás jelei mutatkoztak, és ez mindenkit meglepetésszerűen ért.

Meglepődtünk az élet ilyetén alakulásán.

Sokáig szűkölködtünk, hozzászoktunk hát a vékonypénzűséghez, a takarékoskodáshoz, az önmegtartóztatás sokféle formájához, a nincstelenség elfogadásához és még számtalan dicső erényhez; olyan lemondók lettünk, mint a legszigorúbb rendek szerzetesei, akik szegénységi fogadalmat tettek, erre késztetett minket néhány évtizednyi magyar történelem. Elgondolkodtató, nem volt-e hasznos ez, nem gyakorolt-e jótékony hatást a lélekre, miként a böjt, mely javára válik a testnek. Persze, vigyáznunk kellett, hogy ne járjunk úgy, mint a cigány lova, az ugyanis amire megszokhatta volna a koplalást, gazdája nagy sajnálkozására kimúlt, pedig már ott tartott, hogy a vízről is megtanult lemondani. Megtanultuk mi is az életet szerényen élni, bár közülünk sokan belerokkantak, sőt bele is pusztultak ebbe a nagy lemondásba. Ám bárhogyan volt is, érhettek bennünket a legnagyobb katasztrófák, a háború kegyetlenségei, harctéri szolgálat, kényszermunka, deportálás, halálmenet, hátországi veszedelmek (bombázások idején), majd az országon átvonuló front borzalmai, hadifogság, romok közt botladozva induló élet, aztán az ötvenes évek létbizonytalansága, a koncepciós perek félelmet növelő légköre, később a nagy megrázkódtatás: a megelégelt terror alól való szabadulás reménye, a tengernyi áldozat, az újból vérző ország, majd a megtorlások ideje, aztán a csend, a tűrés csendje, az önkéntes hallgatás csendje, és a további gyanakvások évadja; érhetett minket mindez, mégsem adtuk fel a reményt, mégis bíztunk egy értelmes élet eljövetelében. Annyi bizonyos: a lélek nem hájasodott el, a lélek nem eresztett pocakot ezekben az évtizedekben. Edzetté lettünk, kevéssel is beértük, aszkétákká nevelt a sors, az óceánon semmi kis tutajon kitartóan hánykolódó hajótöröttekké. Az ember örült, hogy él – ez volt a lényeg. Vásott könyökű kabátok, kitérdesedett nadrágok, rojtos ujjú ingek, félretaposott cipők korszakai voltak ezek. A háborús ételreceptek sokáig közhasználatban voltak és maradtak. Tökbélből főztük a húslevest, hagymából, száraz kenyérből, petrezselyemből, miegyébből készítettük a mű kenőmájast, babból a gesztenyepürét, kukoricából a bort. A zsíros kenyér csemegének számított. És a kétforintos kolbász egy nemzet legfőbb elesége lett. Soványak lettünk (maradtunk), de frissek. Igen, frissek: mindenre figyelők, szellemiekre fogékonyak, filozófiai, vallási kérdésekben elmerülők. Az emberek olvastak, klasszikus művekben kerestek vigasztalást, a költészet berkeibe menekültek, árgus szemmel lesték a sorok közti üzeneteket. A színházak nézőterein feldübörgött a taps a Bánk bán előadásán, Tiborc panaszát égő torokkal, visszafogott lélegzettel hallgatta a publikum; Katona, Madách, Shakespeare, Molière – voltak olyan népszerűek, mint ma a Depeche Mode vagy Michael Jackson. A III. Richárd nemzeti dráma lett. Nem az operettek világába süppedtünk bele, hanem a klasszikusok nehéz veretű, bölcs szavaiból próbáltunk igazodást nyerni hétköznapjaink elviseléséhez. Az élet hazug volt és félelmetes – a művészet gyógyír volt a megfáradt szívnek és agynak. Korgott a gyomrunk, nem volt autónk, nem vásárolhattunk ingatlant, nem utazhattunk külföldre, nem járhattuk be a Nyugat gazdag országait, nem ismerhettük a XX. század technikai áldásait. Ráértünk figyelni, kifelé és befelé is.

És akkor egyszer csak kezdett másként lenni minden.

Melyik évben? Már nem tudom. De hallottunk róla, hogy ez is, az is gépkocsit vett, telket vásárolt, öröklakás után nézett. Építkezésekbe bonyolódtak sokan, házat, hétvégi vityillót húztak fel az akkoriban még nem méregdrága telkekre, amelyek azelőtt kukoricaföldek voltak vagy parlagok.

Mindez persze korántsem máról holnapra történt. Eleinte még meg lehetett számolni azokat, akiknek ilyesmire futotta. Honnan van a pénz? – ezt kérdeztük. Honnan került elő egyszeriben ennyi családi hagyaték? Persze, mozgásba lendült az élet, adni-venni lehetett szabadabban, mint addig, és a falu is kezdett magához térni. Ha nem is a közösbe vitt földeken, de a háztájiban szorgos munka folyt, igaz, csaknem a könyörtelen önkizsákmányolásig. A szerződéses állattenyésztés pénzt hozott; tenyérnyi birtokán a magyar paraszt kamatoztathatta tehetségét. Aztán meg ott voltak az ötvenhat után külföldre távozott rokonok. Odakinn már pozícióhoz jutottak, küldték a támogatást. És végül az itthoni keresetek, jövedelmek is javultak. A forint már nemcsak a tengődéshez volt elegendő („a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok” – mondogattuk keserű humorral a fizetésünkről szólván eladdig). Értéke lett a pénznek; az emberek kezdték tisztelni és félni a pénzt. Kezdett divattá lenni a szerzés, később a vagyonosodás. Amire azelőtt soha nem gondolt, autót akart mindenki. Keservesen meg kellett koplalni a kocsi árát. Ám sokan úgy tartották, hogy inkább lógjon ki a fenekük a nadrágból, inkább kopogjon szemük az éhségtől, de ott feszíthessenek büszkén és boldogan a volán mögött. Státuskérdés lett az autóból, ahogy más technikai eszközből is; státuskérdés, mint az őserdei népeknél a nyakba akasztható tükörcserép megszerzése és viselése.

Ma már nevetségesen hangzik, de ez volt a helyzet a frizsiderrel is. Kinek jutna eszébe ma fennakadni azon, hogy hűtőszekrényt talál egy háztartásban? A hatvanas évek elején azonban szinte jelképe lett a bűnös elkispolgáriasodásnak. Ideológusokat foglalkoztatott a jelenség; a nép ugyan mit sem törődött velük, csak azt nézte, hogyan is juthatna hozzá az élelem higiénés tárolásához elengedhetetlen gépezethez (lám, volt már tárolható, vagyis elegendő élelem is!). A marxizmus felkent papjai azonban kétségbeejtőnek találták a hűtőszekrény-szimptómát, a korszak e romlás tünetét el is nevezték frizsider-szocializmusnak. Mulatságos. Persze, a frizsider elterjedését nem lehetett megakadályozni. Isten tudja, visszagondolva erre a savonarolai átkozódásra, erre a marhaságra, talán mégiscsak volt benne valami megszívelendő, valami elfogadható, érthető aggodalom. Kezdetét vette akkoriban ugyanis a javak szerzése: először csak egy nyavalyás jégszekrény kellett, aztán turmixgép, aztán magnetofon, aztán autó, telek, nyaraló, öröklakás…

(Szegény jó Várkonyi Zoltánról, a kiváló színházi emberről, színészről, filmrendezőről pletykálták, hogy helikoptert akart vásárolni, de nem kapott rá engedélyt. Egyetlen szó sem volt igaz belőle, de jellemző, az emberek már ott tartottak, hogy valami efféle hírrel felül akarták múlni az általános szerzési hóbortot.)

Álljunk meg! Ne legyünk igazságtalanok, és főleg nevetségesek! Micsoda ostoba szemlélet nevezteti velünk hóbortnak azt, hogy egy XX. századi ember be akar rendezkedni a kor kínálta civilizációs készségekkel? A frizsider-szocializmust az kiálthatta csak, aki fogadott vagy fogadatlan prókátorként védeni és menteni akarta az árubőség előállítására képtelen, rosszul szervezett, eleve hibás elképzelésekből hibásan felépült társadalmat. Mégis azt kell mondanom, hogy a szerzés hóbort lett. De elítélni nem tudom, hiszen azért lett hóborttá, mert hirtelen szakadt ránk, a mohóságot a túlságosan sokáig elviselt nyomor váltotta ki. Megróható-e a fogságból szabadult katona, aki első otthoni vacsoráján, noha figyelmeztették a veszedelemre, beteggé zabálja magát? Az annyi időn át elszenvedett éhség – éhség mindenre, amit a század produkált, de amihez nem juthattunk hozzá – késztetett minket mohóságra. Másutt, fejlettebb országokban a civilizáció apródonként tette kényelmesebbé a létet, mi pedig most mindent egyszerre akartunk behabzsolni. Őszintén szólva, nem is igen volt rá pénzünk. Ezért aztán elkezdtünk kuporgatni; jószerével a luxusért. De nem járt-e nekünk is a luxus? Hamarjában pótolni akartunk mindent, és felborult a fontossági sorrend. Hajdani polgárok, jómódú középosztálybeliek, szocializmusban pozíciókhoz jutottak, a hatvanas évek gazdasági fellendülésében egzisztenciálisan magukhoz térők, a történelem folyamán először jómódba kerülő parasztok egyaránt és egyformán újgazdagok lettek; kezdtünk úgy viselkedni, mint a parvenük. Fenn az ernyő, nincsen kas. Groteszk helyzet.

A nagy pénzhajszában, az erőn felüli vállalkozások közepette a szellemi érdeklődés háttérbe szorult, a hivatás másodrendű lett, a morál alól kicsúszott a talaj. Egyesek még sokáig szívósan kitartottak, nem voltak hajlandók beülni a ringlispílbe, nem hagyták megszédíteni magukat, mondván, hogy a konjunktúrának nincs igazi, biztos alapja, itt csak az ügyeskedők érvényesüléséről van szó. Valóban: elszabadult a szabadrablás, szokásunk szerint átestünk a ló másik oldalára; az értékrend megítélése körül általános lett a zűrzavar. A szkeptikusoknak többé-kevésbé igazuk volt, valamiféle parttalanná lett gazdaságpolitika, azt is mondhatnám: végső soron ellenőrizhetetlen rendszerű gazdasági mechanizmus tereire értünk. Mint amikor valaki egy nagy örökség megszerzésének reményében megmámorosodik: költekeztünk, de fedezetünk még alig volt a költségeinkre. A külcsín azonban, amire szert tettünk, tetszetős lett. Nyaralók épültek, vaskerítések és díszes kapuk emelkedtek a birtokok védelmére, villák nőttek ki a földből utcát képezve a zöldövezetekben, és sokasodtak a lakótelepek betonkaszárnyái is. A parkolási gond mutatta az autóállomány szaporodását. Butikok nyíltak és önelszámolós üzletek, a gebinesek busás haszonhoz jutottak; pénz pénzt fialt. Gazdagodtak a vállalkozók, miközben az állami szektorban maradók nem tudtak tisztességesen megélni a fizetésükből, tehát óhatatlanul növekedni kezdett a leltárhiány, csökkent a becsület táplálta aggály. („Nem érek rá pénzt keresni, mert dolgozom” – hangzott a cinikus kijelentés, vagy megfordítva: „Nem megyek állásba, mert pénzt kell keresnem!”) Ez a helyzet is mulatságos volt: egy szocialista társadalomban, ahol nem is olyan régen még köztulajdonba vettek mindent, ahol a családi házakat is államosították, elűzték a kisiparost a műhelyéből, mondván, hogy a kollektivizmusé a jövő, abban a rendszerben, amelyben az, aki a gyermekét tovább akarta taníttatni, letagadta (ha tudta!) még a kiskereskedői múltját is, ott most egyszeriben magánvendéglők nyílnak, manökenek butikjai kínálják a drága árut, iparosok jutnak kiváltságos helyzetbe a magánpraxis révén. Mindez önmagában nem lett volna baj, különösen ha a gazdasági élet törvényeiből természetesen adódik. De csak abból adódott, hogy az állami szektor képtelen volt megbirkózni a kereslettel, meg szelepnek is jó volt ez, egy kicsit megbolondítani a népet: kap itt is éppen úgy mindent, mintha Nyugaton lenne. Az emberek, akik élve a lehetőségekkel, vállalkozásokba kezdtek, furcsa ellentmondásba keveredtek: egyfelől invesztáltak, másfelől féltették a beruházott összegeket, ki tudja, meddig engedik ezt a maszekoskodást? Ezért hát aligha akadhatott köztük olyan, aki egy majdan egyre virágzóbb és virágzóbb üzletházat kívánt volna alapítani az elkövetkező évszázadokra, a maga, a családja és a köz hasznára. Nem valószínű. Inkább a helyzetet kívánták kihasználni, megforgatni a pénzüket, amíg lehet. Amíg lehet – ott volt ez minden gondolatukban. A befektetett tőkét igyekeztek a haszon révén mielőbb kimenteni, de mi mást is tehettek volna, hiszen üzletüket egy adott határon túl nem fejleszthették, nem hozhattak létre üzlethálózatot, később áruházat és így tovább. A nyereségből nyugati kocsi, balatoni villa, dunakanyari nyaraló, ékszer, perzsaszőnyeg, miegyéb lett. Következésképpen a kereskedők és iparosok nem arra törekedtek, hogy lassan, de biztosan megalapozzák cégük hírnevét, hanem hogy „kirabolják” az üzletet – és persze a vevőket is. Mert dúskálhattak a vevőkörben. A konkurenciától nem kellett tartaniok, a boltok és a szolgáltatásban részt vevő mesterek kínálatát messze felülmúlta a kereslet, így aztán nem kellett gazsulálni sem a vevőnek, sem a megrendelőnek, az árakat ellenben fel lehetett emelni az egekig. Egy ilyen helyzetben nem tud létrejönni tisztességes ipar és kereskedelem. Ráadásul a maszekok éppen úgy rákényszerültek a korrupcióra, mint az államiak. Az árubeszerzés nehézségei megkeserítették az életüket. Hajdanában-danában ha egy ügynök, mondjuk a Zwack-likőrtől felkeresett egy vendéglőst, azt mondta: „Főnök úr, rendeljen tőlem árut, fél százalék kedvezményt adok…” Ma a főnök dugdos csúszópénzt a szállítóknak, hogy előnyben részesítsék a többivel szemben, és jó árut kapjon, vagy egyáltalán, hogy kapjon árut. Hajdanán csak az a nagykereskedő élt meg, aki kifogástalan holmit ajánlott, ma minden nagyker megél (ha nem jut valami más okból csődbe), mert a piac nem kényes. A piac kiszolgáltatott.

Egy szó, mint száz: ezen a téren is – jobb híján – a vagyonszerzés lett a legfőbb cél.

Az egész társadalomban kezdte felütni fejét az anyagiasság. Az anyagiasság lett az a hit, amely minden mást pótolt, minden más hitet, amelyet a történelem elrabolt az embertől.

Az anyagiasság persze önzővé tesz. Megöli a szeretetet, az egymás iránti figyelmet, irigységet, tokba bújtságot és egyéb kicsinyességet szül, amelyek aztán bőséges programot adnak, alaposan lekötik az embert.

Már úgy értem: eléggé magánakvalóvá formálják.

Így alakult az élet itt, a mi tájainkon a hatvanas években. Hajsza a pénzért, a pénzen a javakért, hogy pótolhassuk mindazt, amit a fejlettebb társadalmakban már régóta élveznek.

Nem is történt volna semmi baj, ha nem borul fel az értékrend. Ha a szerzés nem haladta volna meg az erőnket, vagyis, ha mellette maradt volna továbbra is időnk az élet fontosabb dolgaira is. De azt mondtuk: majd! Majd újra kézbe vesszük a verseskönyveket, majd újra felnézünk Istenre, majd újra megkérdezzük egymástól, hogyan érzi magát, nincs-e szüksége valamire, nincs-e egyedül, nem fél-e, örül-e valaminek; majd újra elmélyedünk Mozart, Beethoven muzsikájában, majd újra feltekintünk a csillagos égre, majd újra hiszünk a barátságban, csak előbb megvesszük a Trabantot, a Skodát, a Ladát, a BMW-t, az Opelt, csak előbb felhúzzuk a házat a Dunakanyarban vagy a Balaton partján, csak előbb…

És akkor végszóra még a televízió is megjelent.

Ha jól meggondoljuk, a hatvanas évek végére tehető a televízió elterjedése. A lakások főhelyére kerültek az otrombán nagy készülékek (robbanásveszélyes képernyőikkel), és kékesen villódzó fényük az alkony leszállta után betöltött minden otthont. A család apraja-nagyja már a vacsorát is ott költötte el a tévé előtt, a sötét szobában, a bemondónők, a hírmagyarázók, a riportalanyok és riporterek, a külföldi államfők, ENSZ-képviselők, királyok és köztársasági elnökök, rablógyilkosok és hadseregtábornokok, bombázók és légelhárítók, tengerészek és dzsungelharcosok társaságában. Aztán a párálló teák vagy jéghideg sörök kortyolgatása közben már kényelmesebben, belesüppedve a fotelokba a világsztárok színe előtt ültek félkaréjban, híres filmcsillagok tették-vették magukat a képernyőn, énekesek, hajdani vagy új nagyságok szórakoztatták a csecsemőt és a nagymamát, a gimnazista fiút és a komoly családfőt, a fájós lábú anyát és a munkában fáradt férfiút; iparost, kereskedőt, gépészt és orvost, könyvkötőt és képügynököt, sofőrt és kalauzt, földművest és tudóst – egyszóval minden magyar polgárt. Este héttől a késői órákig senki sem mozdult el a helyéről (karosszék, fotel, kanapé, sámli, hokedli, földre dobott párna stb.), és ha valaki váratlan látogató megzavarta a szeánszot, hát nem leplezett bosszúsággal nyitottak neki ajtót. Köztudottá vált, hogy főidőben nem illik vendégségbe menni, nem illik zavarni a tévénézés szent áhítatát. Ha mégis vendégeskedni akart valaki, hát helyet kaphatott a képernyő előtt maga is. A szomszédok, akiknek még nem futotta készülékre, tudták a szabályt, a híradó előtt kell érkezni, esetleg ülőalkalmatossággal és némi rágcsálnivalóval felszerelkezve. Ők a befogadottak szerénységével pisszenés nélkül, a háttérben maradva élvezték a XX. század nagy ajándékát, a távolbalátást.

Igazán érthető volt ez a nagy buzgalom. Senki sem akart lemaradni. Senki sem akart kimaradni a csodából. A televízió előtt elmondhatta, hogy kinyílt előtte az egész világ, sőt a világmindenség is, ha az űrhajósokról szóló tudósításokat is figyelembe vesszük. A magyar honpolgár a szendvicsei, fröccsös- és söröspoharai mögül ott érezhette magát Afrikában és Ázsiában, az amerikai elnökválasztási kampányban, hóförgeteg tombolásában a hős, szibériai útépítők között, a tengermélyben, megismerhette a bálnák életét, a mikro- és makrokozmoszt. Legalábbis úgy vélte, hogy megismeri. És meg is ismerte volna, ha valóban odafigyel, de épp olyan türelmetlenül várt képet képre, műsort műsorra, mint ahogy élt hajszolódva. S mi több, szkeptikusan fogadott mindent. Csak azt hitte el, amit hinni akart, mert tapasztalata alapján elhihetett, minden mást gúnyosan kritizált, fumigált, csípős megjegyzésekkel kísért. Ugyanis meg volt győződve róla, hogy végzetesen manipulálják, félrevezetik, hogy propagandák áldozata lehet, ha bedől a híreknek, kommentároknak, tudósításoknak. Mégsem kapcsolta ki a készülékét. Mert elbódította a látvány, kellemesen elzsongította, azonfelül kénye-kedvére játszhatott hívőt, hitetlent, miközben elébe vonult a világ. Aztán meg ott volt a krimi. Jött a nagy össznépi szórakozás. A hatvanas években ez is a mindennapi kenyerünkké vált; számosan, akik a kezükbe nem vettek volna soha ponyvát, piff-puff regényt, de még egy Agatha Christie-t sem, most kábán lesték a nyomozók meg a gengszterek párharcait, a körmüket rágták izgalmukban, és lepisszegték a mocorgókat, közbeszólókat; a krimi szent dolog lett. Agymosás. Komoly urak és hölgyek, magas intellektusok várták ezeket az esti agymosásokat, félre a gondokkal, nincs fontosabb az autós üldözésnél, a bravúros lövöldözésnél.

Ott ült a család, ott ültek a barátok, ott kuporogtak az ismerősök, szomszédok, vendégek a tévé előtt, együtt voltak, szoros együttlétben, de nem egymásra figyelve; diskurzus nem esett, csak egy-egy megjegyzés hangzott el, az sem talált célba, mert meg sem hallották egymást. Nem látták egymást, nem érezték egymást. A Föld különböző pontjáról hozott elénk képeket a tévé, soha a történelemben még ember ilyen távolságokra nem látott el, soha messzi földről ily gyorsan hírt nem kapott, mégis rettenetes űr tátongott ember és ember, ember és világ között. Miért? Ki érti ezt? Olyanok lettünk, mint a gépek; mechanikusan engedtük át magunkon az információkat, telezsúfoltuk agyunkat az ismeretekkel, felhalmozódtak bennünk rendetlen összevisszaságban, és nem volt időnk rendszerezni a látottakat és hallottakat, és nem volt időnk megtudni, hogy mit is gondol mindezekről a társunk. Együtt voltunk, és mégis kezdtünk elmagányosodni, érzelmileg elsivárosodni, mert – miként a javak szerzése idején – most is azt gondoltuk, hogy majd, majd… csak még megnézzük ezt… még meghallgatjuk azt… és közben eltelt az idő. Már akkora lett a felhalmozott adósságunk egymás iránt, hogy reménytelen volt kiigazodni benne, reménytelen volt jóvátenni a mulasztásokat.

Mindezt persze nem vallottuk be. Titkoltuk még önmagunk előtt is. Azzal áltattuk magunkat és másokat, hogy soha ilyen nagy nyíltságban nem éltünk, soha nem tudtunk ennyit társainkról itthon és a nagyvilágban. Mennél jobban elmagányosodtunk, annál hangosabban bizonygattuk ezt. Szinte kétségbeesetten kiáltva, hogy eljusson embertől emberig – lélektől lélekig.

A tévé betetőzte azt, ami a javak szerzésével elkezdődött. Ismét óriási értékrendtévesztés történt: egy eszköz, amit a szolgálatunkra találtak fel, a rabságába ejtett minket. Megsejtettük, megéreztük benne a mákonyt, és éppen erre volt szükségünk, nehogy a gondokba merüljünk – de főleg ne a gondolkodásba! Helyzetünk alapos elemzése, sorsunk vizsgálata helyett bódítsuk el magunkat estéről estére; meneküljünk a hamburgerizmusba, vagyis ahelyett, hogy különleges ízekkel magunk készítenénk el vacsoránkat, kapjunk be a bódé előtt egy húsgombócos zsemlét a szokott mustárral, hagymával és ketchuppal.

A televízió lett a szellem hamburgere. A hatvanas évek hozták el nekünk, s itt maradt velünk, itt van ma is.

Amikor az évtized utolsó esztendejében a Vígszínház darabot kért tőlem, ezekből az élményeimből írtam meg az Adáshibát. A komédiát – amit keserű komédiának neveztem – sokan ismerik, helyszűke miatt sem akarom elmesélni. A darabírás körülményei sem olyan érdekesek, hogy untassam vele az olvasókat. Elég annyi, hogy a színen a televízió a főszereplő meg az előtte ülő Bódog család, vagyis mi, a kor emberei. Olyanok, akik mindazt, amiről fennebb szóltam, átélték, megszenvedték, akiket a tűzből vízbe, vízből tűzbe kergettek szüntelen, hidegből melegbe, melegből hidegbe mártogattak, míg végül megzavarodva magukra maradhattak.

Magukra maradtak a tévé előtt. Mára már videót is vásároltak, lesöpört könyvespolcuk tele van kazettákkal, csak be kell dugni a műanyag dobozt a gépbe, s máris indul a film, indul tízszer, százszor, ezerszer is, és amíg pereg a kép, az agy a szokott táplálékát kapja, most már akkor is, ha nincs központi műsor. Megtanulta ki-ki kábítani önmagát.

Begyakoroltatták velünk, hogyan lehet kiküszöbölni a gondolkodást. Horror és karate, akciófilmek, szex, sci-fi, videoclipek villódznak a házi monitoron. És lukas perceinkre ott a sky channel kifogyhatatlannak tetsző műsordömpingje. Rock és pop rock zenészek vonaglanak csillogásban és füstben, a heavy metal zaja betölti a világot, hogy végképp ne halljuk egymás szavát. Csak a ritmikus forgatagot látjuk a képernyőn, ám nem tudhatjuk, hogy a rángás az élet ritmusa-e, vagy a halálos sebet kapottak vonaglása.

Lähetyshäiriö

Nehéz kimondani az Adáshiba finn címét; többszöri gyakorlás után is beletörik a nyelv. Vajon a darab szövege is ilyen idegenül hangzik majd a fülemnek? Arvi Kivimaa professzor, a Finn Nemzeti Színház igazgatója megmutatja a színházat; a folyosók falán olajfestmények: a színészek portréi, Joel Rinne ősz hajú, markáns arcú férfi erőteljes ecsetvonásokkal festett arcképe előtt megállunk, a professzor úr „bemutatja” a kiváló művészt: – Herra Bódog – mondja. A finn Bódog úr Páger Antal kortársa. Nemsokára a kamaraszínház színpadán találkozunk vele és a darab többi szereplőjével; kölcsönös izgalom: a színészeké, hogy miként fogadja munkájukat a szerző, s az íróé, hogy a távoli ország színpadán az idegen nyelv nem orozza-e el azt, ami eddig az övé volt; de még inkább: hogy a más társadalmi rend közegében bizonyára sok tekintetben más világlátású és más élményeket átélt közvetítők kezén nem veszett-e el darabjának világa? És a közös izgalom – de talán megint csak legjobban az íróé – vajon a közönséghez eljut-e valami abból, ami eredeti környezetéből oly sok száz kilométernyi messzeségből érkezett ide, Helsinkibe?

Az izgalom – kiderült – felesleges volt. Színész és író megnyugodhatott, a találkozás túl a baráti vendéglátáson, mélyebben az ünnepi gesztusokon – megteremtődött. Az előadás kezdete után néhány perccel már megfeledkeztem arról, hogy a színpadon finnül beszélnek, az eredeti szöveget hallottam, azt sugallta a játék. Remek, a darab leglényegét értő játék; élvezetes színészi alakítások, kitűnő rendezés. Valamikor talán azt mondtam volna, hogy a vérátömlesztés megtörtént, ma azt mondom – korszerűen – a szívátültetés sikeres volt.

És a közönség? Akárcsak itthon. Kezdettől fogva értette, hogy miről van szó. A mindkét nyelvet ismerők szerint Tauno Huotari, a darab fordítója nagyszerű munkát végzett. És Edvin Laine rendezővel mintha sokat és hosszan beszéltem volna a darabról, mintha a színészeknek aprólékosan megmagyaráztam volna a figurák jellemét, magatartását, úgy, ahogy én elképzeltem. Egyszóval: mintha ott, Helsinkiben közösen hoztuk volna létre a produkciót. Igazán nagyszerű élmény volt.

Nagyszerű élmény?

Hiszen elsőre csak annak örültem, hogy a nézőtéren ülő finnek természetesen fogadták a darabot, a televíziót néző Bódog család estéjét; ismerősen fogadták, s nem messziről érkezett érdekességként. De tisztességes dolog-e, hogy az író örül a sikernek, mutatványa sikerének? Már a hazai egymást követő bemutatók idején is megütött a gondolat, hogy nem lehangoló-e inkább az Adáshiba sikere, mint felvidító? Igazán Helsinkiben érezhettem ezt, ahol – és ez evidens – elvesztek az apró poénok, ahol nem fakasztottak nevetést azok a hétköznapi, szűkebb körben időszerű kis gondok, amelyeket csak mi ismerünk. Maradt hát a darab legmélyebb lényege: az emberek közötti elviselhetetlen közöny; a veszélyes tokba bújtság, az önzés; a gépről, vagyis a technikai civilizációról József Attila szavainak – „Kezes állat / No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét” – visszájára fordulása. Tehát másutt is ez hat leginkább, s ha így van, akkor ez azt bizonyítja, hogy bódogok mindenütt vannak, sokan; a közönség szemben ül Bódogékkal itthon is, Prágában is, Helsinkiben is; és Bódogék szemben ülnek „Bódogékkal” mindenütt. Azért mondom hát, hogy a siker fölött érzett öröm kétes értékű. Azt is megkockáztatom (remélve, hogy értjük egymást, és a Kedves Olvasó nem veszi nagyképűségnek!), hogy jobban állna az emberiség dolga, ha – például – az Adáshiba értetlenségre találna. Az író nem zsonglőr, hogy ügyességével kápráztasson és mindenképpen a sikert keresse, hanem inkább orvos: felfedezni és gyógyítani akarja a betegséget, s minthogy hivatása, ezt teszi, de szívesen lemondana az igyekezetéért való elismerésről, ha baj és beteg híján nem lenne dolga.

Ünneprontás itt és így erről beszélni? Nem hiszem. Dolgunkat végezzük és ez is a dolgunknak egy része. A színház játék ugyan, de csak annyira, mint minden kedvvel és jószívvel végzett emberi tevékenység. A játéknál fontosabb az a közös igyekezet, amit író, rendező, színész és – közönség (!) kifejt az élet dolgainak tisztázására. Az öröm hát inkább ez: megteremteni ennek az igyekezetnek a lehetőségét. Itthoni és külföldi barátaim és segítőim iránt hála él bennem, és a fentebb elmondottak ellenére is: optimizmus. Hiszen az önzésről és a közönyről szóló Adáshiba kapcsán sok helyütt – s így Helsinkiben is – annyi emberi kitárulkozás, figyelem és szeretet élményében volt részem, hogy hinnem kell: az ember képes arra, hogy társára figyeljen.

A szín üres

 

Előttem van, ahogy Csebutikint játszotta a Három nővérben. Ott ült Prozorovék szalonjában civilesre koptatott katonazubbonyban, kitérdesedett tisztinadrágban a szamovár mellett, s ránézett Tuzenbachra: – „Az imént azt mondta, báró, hogy az életünket majd nagynak nevezik; de az emberek mégiscsak kicsinyek… Nézze, milyen kicsi vagyok. A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme…”

Kissé egysíkon tartott, magas, vékony, kántáló hangon beszélt, ráérősen ejtve ki a szavakat, úgy, ahogy ment, mozgott is mindig utcán, színpadon; ahogy kövérkés testén a könnyű, elegáns öltönyökben, őszülő hajfürtjeivel, sápatag, de örökösen mosolyra kész, gyermekien szelídnek megőrzött arccal bejön színházba, színpadra, büfébe – így van előttem. – Pufi!… – Szervusz, szervusz! – s már ölelt is, gombszemében őszinte, baráti örömmel. – Jó voltál, nagyszerű voltál! – szorongattuk a kezét az öltözőben, ahol a tükrök visszaverte, éles fényben, félig pucérra vetkezve, sminkjét törölgetve, verejtékes testét lemosva – hirtelen egy másfajta valóságba kerülve mindig olyan már a színész, mint tárna mélyéből felbukkant, holtfáradt bányász. – Remek vagy, Pufi, remek!…

Hetvenegyben ismertem meg igazán, amikor Bódogot alakította a miskolci Adáshibában. Ott ültem a nézőtéren, s bevallom, könnyezve, harsányan nevettem – a saját darabomon! Ő tette ezt velem, Pufi – vagyis Fehér Tibor. Olyan különleges humorral játszott, olyan fapofa volt, értetlenkedő, de okoskodó és hiú, nevetséges, ám megrendítően szánalmas. Igen, ennyi húron tudott egyszerre játszani. Talán a hajdani táncoskomikus, a buffó keveredett benne a jellemábrázoló alkattal; a víg és keserű humor a tragikus komolysággal. Nem egyszerűen átélő volt, inkább alakteremtő. Az eljátszandó figurát distanciával, s éppen ezért véleményezve állította a publikum elé. Márpedig ez nagyobb talentumra, gazdagabb eszköztárra vall, mint a puszta érzelmi azonosulás, amikor a színész a hős természetét vagy a hősével a magáét összekeveri. Fehér Tibornak az ábrázoláshoz volt kitűnő tehetsége. Személyisége, világnézete a jellemrajzokkal került a színre. De nem csak a megvilágított deszkákon nyilvánított véleményt az életről. Felelősségérzete arra késztette, hogy a miskolci Nemzetinek, amelynek az aradi és más vidéki társulatnál töltött színészévei után 1947-ben tagja lett, művészetpolitikai, szociális gondjait is, funkciókban vagy azok nélkül, a vállára vegye. Ha munkáját, színészetét elismerték, boldog volt, megtisztelve érezte magát, de szerénysége folytán inkább a társak, a barátok éreztek elégtételt, amikor egy-egy díjat – a Munka Érdemrend arany fokozatát, a Déryné Emlékgyűrűt vagy más kitüntetést – megkapott.

Szerette és tisztelte a színházat és az életet.

Ezért is tudott olyan jól Csehovot játszani. Illés István rendező vezette be ebbe a világba. Reábízta a Sirályban Szorint, a Három nővérben Csebutikint, az Ivanovban Lebegyevet. De Hirint is a Jubileumban, Csubukovot a Leánykérésben, Zsigalovot a Lakodalomban – és Szvetlovidovot, az öreg színészt a Hattyúdalban. Fehér Tibor szereprepertoárja az operettől a legszikárabb drámákig terjedt. Volt Frosch a Denevérben, Orgon a Tartuffe-ben, Falstaff Shakespeare remekében; játszott kortárs darabokban, például Gyurkovics Tibor Csóka család című sírós-nevetős tragikomédiájában; játszott Shaw-t, Molnár Ferencet, Hašeket, Brechtet… Legutolsó szerepe a Csiszár Imre rendezte Wedekind-darabban, a Luluban az egészségügyi tanácsos volt. Estéről estére meg kellett halnia. Fehér Tibort cukorbaj kínozta, a szívét is féltette, különben sem titkolta hipochondriáját. – Nem szeretek meghalni – panaszolta a Wedekind-darab előadásai után. – Most már öreg vagyok, nem szeretek mindig meghalni…

És mégis! Többé már nem megy be a színpadra. A szín üres.

Emlékszem, ahogy a Hattyúdalban bebotorkált a kulisszák mögül. …„No igen, a súgólyuk látszik egy kicsit… a karmester pulpitusa… a többi mind csupa sötétség! Mély, fekete gödör…” Aztán meg, ahogy térdelt, égre emelt karral: …„micsoda színész voltam én, Nyikituska, mi? Hova tűnt, hova lett az a szép idő? Tudod, ma belenéztem ebbe a gödörbe – és minden eszembe jutott… Ez a gödör nyelt el negyvenöt évet az életemből…”

Negyvenhat évet – helyesbíthetnék. Negyvenhatot a hatvannégyből. Ennyi idős volt, amikor elragadta egy szívroham.

Hogyan mondta Csebutikint játszva? „A magam vigasztalására kell azt mondanom, hogy az életem nagy, és van értelme.”

De Fehér Tibor élete valóban az volt. Gazdag élet. És volt, nagyon is volt értelme.

Fénykép Editről

A fényképet nemrég kaptam ajándékba Koncz Zsuzsától, ő készítette valamikor 1963 végén a Hungária kávéházban: Domján Edittel ülök egy asztalnál, előttünk kávéscsészék meg egy kézirat: az Életem, Zsóka példánya.

Nagyon fiatalok voltunk!

Edit haja félrövidre vágva, lazán, kis választékkal bal felől; ruhája egyszerű: sötét, kivágott kötött blúz; arcán mosoly, kedvesség, odaadás; csuklóján vékony aranylánca. Kora délután van, a színházi próbáról érkeztünk a kávéházba, riport készül velünk a premier előtt.

Emlékszem, esős idő volt, a bemutatót hirdető plakátok már kinn voltak az utcán, s én némi megilletődéssel néztem a színésznőt, első darabom főszereplőjét. Látszik ez a megilletődés a képen: tekintetemben zavar, öröm és rajongás.

Nyár volt, amikor megismertem. A Nemzeti Színház művészbejárójában találkoztunk; kinn vakító napsütés, benn félhomály; a színpad mögötti rács-aknában a lift éppen a földszintre ért, Osváth Béla szállt ki belőle sietve, elkésve, futva, mint mindig. Belém botlott, karon ragadott, s máris kérdezte szenvedélyesen:

– Hol a darab? Készen vagy már? Mi lesz? Itt a nyár, nyakunkon a szezon vége, szeretném olvasni! Mivel töltöd az idődet? Novellákat írsz? Ne írj most novellákat, a darabot fejezd be, várjuk…

Hebegtem valamit; ha az embert a munkájáról kérdezik, amivel kínlódik, zavarba jön. – Majd… most már… A második résznél tartok…

– Hát siess vele!

Osváth Béla vezette a dramaturgiát. Új darabot akart; új darabokat, magyar szerzőktől. Németh László-rajongó volt; Hódmezővásárhelyen színházat teremtett valamikor, onnan hozta magával lázas izgalmát. Sürgetőn dolgozott; hajszolta magát, s mindannyiunkat, mintha érezte volna, hogy nemsokára elragadja a gyomorrák.

Kilencszázhatvanhármat írtunk, május volt, májusi forróság a körúton, a Blaha Lujza téren. A régi színházépület vastag falai között még ott lapult a tél hűvöse, de a kiskapun bevetült a fény.

És ebben a fényben jelent meg Edit.

Csak a sziluettje. Középtermetű, karcsú nőalak.

– Editke!

Osváth elengedett, Domjánt üdvözölte, aztán újra elkapott, hogy bemutasson.

– Ismerkedjenek meg! Ez itt egy fiatal író, most írja az első darabját. Magának! – mondta hirtelen ötlettel. – A főszerepet magának írja!

– Igazán?

Most is hallom, ahogy azon a kedves, csengő, kicsit elnyújtott hangján, derűsen kérdi: – Igazán?

Kezet fogtunk. Közel álltam hozzá, éreztem a belőle áradó tüzet. Perzselt a közelsége, annyira nő volt, s mégis oly szerény. Cseppet sem hivalkodó. Szép volt, barna volt és csinos. Zárkózott, mégis nyílt. És nagyon finom, elegáns.

Emlékszem erre a pillanatra: ahogy rabul ejtett, de mint egy egzotikus hercegnő – elérhetetlenül.

Talán azért is tudtam megírni azon a nyáron a darabot, hogy találkozhassam vele. Mert azt mondta akkor:

– Nahát! Várom!…

Ősszel kitűzték a próbák idejét. Az Ódry Színpadon dolgoztunk, Vadász Ilona rendezte a darabot.

Megbarátkoztunk a próbák során. Örült a szerepnek, szerette. Sokat beszélgettünk a figuráról, oldott volt, de belőlem mégsem szállt el a megilletődöttség. Soha nem beszéltem vele zavar nélkül: annyira hatott rám nősége. Megbabonázott.

A színpadról is így hatott a nézőkre. Titokzatos volt és szeretnivaló. Rajongtak érte, sikere volt. De ő kibírta a sikert. Be-benéztem hozzá az öltözőjébe, elmondtam neki, milyen az aznapi esti publikum. Kik ülnek a nézőtéren. Barátságosan meghallgatta, de mindig azt mondta szelíden: – Én magamnak játszom. Szeretek játszani, ez az életem, én csak játszom, játszom…

Elhittem. Elhittem, hogy nem a siker izgatja, hanem a színház, a játék: az élet.

Az életet vette komolyan.

Nem voltak színésznős szokásai. Semmi allűr. Sem a színházban, sem az utcán. Alázatosan, lelkiismeretesen dolgozott, láthattam az Életem, Zsóka próbáin, hogyan készült a szerepre. Pontosan tudta a szöveget, nem lazított, figyelt. A csendet szerette, az elmélyülést. Kerülte a rutint, mondhatnám, gyűlölte.

Amiként az élet rutinját is.

Művészete önfeloldás volt: lány- és asszonyalakokat teremtett, bolondos és szomorú, szép és keserű sorsokat tárt elénk, hogy megismertesse velünk a világot úgy, ahogy ő látta, érezte. A világban a nőt, a nő örömét, bánatát.

Játszott hangjátékaimban is, de nekem úgy marad meg ő, mint Zsóka.

A darab végén, egy hideg hajnalon azt mondja:

„Ó, mennyire szerettek hinni a varázslatokban! Hogy mindent helyrehozhat a megbánás, a gyengeség magyarázatára meg feltaláltátok a sorsot!… De megtenni az utat, tisztán, miért nem lehet?! Miért?!…”

Áll ott abban az utolsó jelenetben még egy pillanatig némán, aztán kihunynak a fények.

Hitte ezt a néhány mondatot.

Amikor 1972 karácsonyán a halálhírét vettem, nem értettem, miért fejezte be önként? Miért?!

De aztán fejet hajtottam. Ő mindent komolyan vett. Odaadó volt és kedves, szerette az életet. Ahogy a színházat szerette. Nem akarta olcsón adni.

És nem is adta olcsón.

Az a forró, májusi nap, hatvanháromban a Nemzeti kiskapujában…

Meg ahogy ülünk egymás mellett a Hungária asztalánál, miközben Koncz Zsuzsa elkészíti a fotót…

Egy pillanat.

De a pillanat mégis örök.

Lélekjáték

Játszd el a magányt. Játssza el, kérem, a magányt. A magányról egy színdarabot!

De hogyan?! Mit tudunk róla? Mit tudunk a magányról, a magányosokról? Egyedül van – mondogatjuk. Vagy: egyedül él. Elhagyták. Nincs senkije. Így valahogy. Helyzetnek tartjuk, átmeneti állapotnak, életformának. Kis sóhajjal, némi lelkifurdalással vagy egyszerűen csak értetlenkedve hümmögünk: na, igen, igen… És nem fogjuk fel igazán, hogy milyen alattomosan pusztító kór ez. Ki nem magányos? – vetjük oda hetykén, ingerülten, csakhogy elhessentsük magunktól a gondját. El is hessentjük. Aztán egy dermesztő hír valakiről, aki belehalt, felráz: tenni kellett volna valamit! Vagy ahogy később kérdezzük, szomorúan: lehetett volna tenni valamit?!

Félünk tőle, ugyanakkor bagatellizáljuk. A magány?! Ugyan, kérem!… S legyintünk, mintha nem szedné áldozatait éppúgy, mint a rák.

Játsszon nekünk a magányról színdarabot, hogy szembenézhessünk vele, megértsük – és megsejtsünk ellene valamit, talán, ha lehetséges.

És Almási Éva játszik.

A magányról próbál Kaló- Aldobolyi Egyedül című zenés darabjában, a Madách Kamara színpadán. Színésznőt alakít, Zsuzsát, aki egy Domján Editről szóló dráma főszerepére készül.

Vak, üres ablakok fogják körül a színt. Hátul vörös kárpit; függöny kettényitva, de inkább kettéhasítva, mögötte messzi fény. Onnan jön felénk a Színésznő. Megjelenik Almási ebben a gégenben, ebben az ellenfényben, körülfogja a ragyogás, aztán csak a sziluettje látszik, mintha éppen csak feltűnni és máris eltűnni akarna, mutatván, hogy csak ennyi az egész élet, színészet: egy hódító átvonulás a színen a fényből a sötétbe. De mégis: előrejön, megáll előttünk hosszú estélyiben, meztelen vállán boa. A sikert hozza magával a reflektorok világából. Énekel. Hangjában enyhe fájdalom, de arcán színpadi csillogás. Mikrofonba énekel, mint egy dizőz. Aztán csend. Megfordul lassan, lehajtott fővel. Kezéből földre csúszik a mikrofon. Válláról lehull a boa.

És kezdődik a játék a magányról. A színésznő színpadon kívüli életéről. Ha ugyan különválasztható a színpadi élet a priváttól.

Ez a Zsuzsa magányos. Ünnepelt színésznő, most is premier előtt áll, a szerző egyenest neki írta a szerepet: „Csodálatos leszel! Csak te tudod eljátszani!” – mégis reménytelennek érzi helyzetét. Karácsony este van, egyedül kuksol otthon, várja szerelme telefonját, aki megígérte, hogy felhívja, s majd feljön hozzá fát díszíteni, vele vacsorázni – vele lenni. De hiába cseng a telefon, mindig más van a vonal végén, barátok, kedves emberek – csak az nem, akit vár, akiért eseng, egyre türelmetlenebbül. Pedig az életet jelenti, ha jelentkezik. S a halált, ha nem.

Telefon, magnó, kietlen szoba, néhány kellék, üres ablakok, egy tükör. Színház. Színdarab. Fikció.

Fikció Zsuzsa is. A személye, a sorsa, a magánya. Ezt a fikciót varázsolja életté Almási. Ebből a fikcióból alakít valóságot – valóságos alakot, valóságos sorsot, valóságos magányt.

Zsuzsa rádöbben, hogy elhagyták; a férfi, a szerelme elhagyta egy csitriért: „Kell nekem a fiatalsága, értsd meg, különben elpusztulok!”… És Zsuzsa?! A színésznő ne pusztuljon bele, ha a hűtlenség meg az elhagyatottság is arra emlékezteti, hogy ő már nem fiatal?! Hiába a siker, hiába az emberek szeretete, rajongása, az mind távoli; a szerelem helyett semmi sem elég annak, aki arra született, hogy nő legyen, elsősorban nő, nő! – imádott és imádó a lángoló eggyétartozásban.

Almási Éva alakításában mindez felzaklatóan hiteles, igaz és gyönyörű, már a próbán is elfogadtatja velünk ezt az érzelmi felfokozottságot; elfogadtatja tehetséges játékával, tehetséges érzékenységével az emberismeret és lélekismeret iránt; és elfogadtatja emlékeinek felizzításával is.

Zsuzsa Domjánt játszani készül; Edit sorsa foglalkoztatja; ezen az estén különösen közel érzi magához azt a másik nőt, aki félt a magánytól, de aki, éppúgy, mint most ő, nem menekülhetett kelepcéjéből – csak a halálba.

„Negyvennél tovább egy percig sem!” – idézi a mindig kéznél lévő szövegkönyvből. Aztán a magnóba is, ami ott hever, hogy társa legyen embertárs helyett; a mikrofonba mondja: „Negyvenéves volt, amikor meghalt”… – Negyven éves!… Kétségbeesve várja a férfi telefonját: – Beszélj!

„Beszélj, beszélj, beszélj”… – halljuk most Edit szép, csengő, kedves, kérlelő, riadt hangját valahonnan a színház boltja alól. – Itt vagy! – tekint rajongva az énekhang iránt Almási Zsuzsája. – Itt vagy! A hangod, a mosolyod, az egész lényed! – ezt érezni az előadás minden percében, Almási Éva megidéző képessége révén. Ritkán fedezhető fel színpadon valamely alakításban ekkora megdöbbentő erővel az élményanyag fellobbanása, mint éppen itt, ebben a monodrámában. És Almási mindezt Zsuzsának, a figurának kölcsönzi; valamennyi emlékét Domján Editről az alakra ruházza, hogy az Domjánt idézhesse fel megtévesztően, mintha ő ismerte volna igazán, s nem Almási Éva. Különös játék ez; különös, különös lélekjáték. Almási sok mindent előad ezen az estén: eljátszik, elénekel, eltáncol egy színdarabot, elevenné teremt egy képzelt alakot, Zsuzsát, és képzeltté egy elevent, vagyis önmagát, hogy Zsuzsa elmondhassa nekünk, mi mindent tud Domján büszkeségéről, bölcsességéről, szépségéről, tragédiájáról.

„Negyvenéves volt, amikor meghalt” – forgatja vissza a magnókazettáról. Levesz egy csipkés sálat a tükörről, és groteszk, szívszorító dalt énekel az öregségről. Táncol, bolondozik könnyesen, keserűn csúfolva a kort, amitől Edit annyira félt, mert nincs kiszolgáltatottabb helyzet az öregkori magánynál. Vad düh sarkallja akkor is, amikor a telefonba nagyanyót, dédanyót utánoz; lám, még mire nem futja a színészi tálentumból, gondolja a halálra készülőben is büszkén Almási Zsuzsája. Bravúros magánszámokat ad le, sírását visszafojtja, ahogy egy színésznőhöz illik, ahogy ebben a szakmában kell, a játékkal magunkat elfeledve, hozzá csak vérünket adva, az utolsó pillanatig.

Játssza el, kérem, a magányt!

Almási Éva játssza a próbán. Hideg fények között, vak, üres ablakok közt, sivár szobában – életünk kicsiny színpadán.

Márkus-köszöntő

Harminc éve lesz lassan, hogy éppen a Hajdúságban kerestem a kenyerem, már nem tudom, melyik nagyközségben volt napi tíz forintért szállásom télvíz idején, így hát azt sem mondanám meg pontosan, hol is láttam a debreceni színház társulatának tájelőadásában a Csárdáskirálynőt. Bizonyára meg sem maradt volna az emlékezetemben, hogy a fűtetlen albérletből a művelődési ház melegébe menekültem Kálmán-melódiákat hallgatni, ha nem szerepelt volna a darabban egy rendkívül megnyerő játékú színész, akit akkor még hírből sem ismertem. Fiatal volt, enyhén korpulens, de inkább teltkarcsú. Nagyszerűen táncolt, énekelt – és a prózai szakaszokban is elbűvölően jó volt. Bóni grófot alakította komikusan ám elegánsan, szívderítően, de minden túlzás nélkül. Ez nagyon tetszett, mert operettekben mindig túlzásokba esnek még a legjobb tehetségek is; ő azonban, mintha a legmívesebb drámában lépett volna színre: jellemet, vérbő, eleven alakot gyúrt Bóniból. Ez, meg a másokétól olyannyira különböző, megannyi gesztusa, a hol huncutul összehúzott, hol tágra nyílt, csodálkozó tekintete, a kisfiús mosolya, a gyakorta kissé méltatlankodó hangja – meg általában a hangszínei, hiszen minden regisztert meg tudott szólaltatni (már akkor is!) – vagyis az egyénisége feledhetetlenül megmaradt bennem.

– Ki lehet ez? – töprengtem meglepetten. – Ki ez a nagyszerű színész? Ez a remek játékos?

Úgy tetszett, ennek a fiatalembernek a szakma minden fogása a birtokában van. De nemcsak a sok csín – ez az ember kizárólagosan a színpadra termett, ez az ember lobog a játékért, s tud is játszani. Profi, ám ugyanakkor gyermekien nyitott, őszinte, hittel teli.

Kijövet ott láthattam a plakáton a nevét: Márkus László.

(Amit később tudtam meg: Lehotay Árpád és Hegedűs Tibor, e két nagy mester készítette fel Szegeden a pályára. Aztán a főiskola, majd a debreceni évek… Én úgy 1954 körül láttam.)

– Jéééé! Naháááát! Te emlékszel arra a Csárdáskirálynőre? – kérdezte boldog csodálkozással, amikor egyszer említettem neki. – Pedig az szörnyű régen volt! Szörnyű régen!…

Régen, hát persze. Debrecenből Pestre szerződött, a Madách Színházhoz. Ennek a társulatnak a tagja azóta is. Itt lelt kiváló partnerekre; itt ívelt fel pályája; innen ismeri az ország. Mi mindent játszott el az évtizedek folyamán! Modern és klasszikus szerepeket. Volt elegáns főúr és toprongyos fösvény, király és lúdtalpas hivatalnok, keménykalapos angol gentleman és pesti ügyvéd, orosz földbirtokos, menedékhelyen vegetáló báró, herceg, polgár és még mennyi tragikus, komikus, fenséges és szánandó figura. Átváltozó képessége kimeríthetetlen, megjelenítő ereje, tehetsége számtalan fajta szerepre teszi alkalmassá. Lehet a szerző Achard vagy Shakespeare, Csehov vagy Molnár Ferenc, Shaffer vagy Dürrenmatt – Márkus csalhatatlanul megérzi a stílust, rátalál a hangra, felfedezi az alak jellemét, hiszen játékra született, vagyis az emberi tulajdonságok lejátszására, és ehhez tökéletesen ért. Norrisont megrajzolni Molnár Egy, kettő, három című darabjában neki éppen oly fontos feladat, mint Molière Tartuffe-jában Orgont alakítani. Nem is kent oda soha egyetlen szerepet sem. Nem alázza meg a színművészetet azzal, hogy hitetlenül lát dologhoz.

Jó pár éve a Gogol regényéből írt Holt lelkek próbáin volt alkalmam látni, hogy készül fel a munkára. Még jóval a próbák kezdete előtt sokat és lelkesen beszélt arról, hogy milyennek képzeli az eljátszandó Szobakevicsot. Hogy milyen lesz a maszk, a kosztüm, a cipő, hogyan fog járni, mennyire medvés lesz. Valóban csodálatos és megdöbbentő volt, amikor csoszogósan, bumfordian, kitömötten, kefefrizurával, ajkát előre ugrató protézissel és még a kézfejét is sminkelve, de szinte egész testében átváltozva belépett a színpadra. Zabált, böfögött; elszunnyadt társalgás közben; ostoba volt, ám ugyanakkor körmönfont; a feje búbjától a talpáig kimunkálta Szobakevicsot. De hiszen így dolgozza ki mindig a szerepeit. Újra és újra fel tudja szítani magában az átváltozás örömét. – Milyen a közönség? Kik vannak itt? Mit szóltak? Tetszett? – faggatott, ha bementem hozzá az öltözőbe. Soha nem láttam, hogy rezignált lenne, mint némelyik más, a munkába belefáradó színész. Talán leginkább még a rajongva szeretett partnerében, színpadi példaképében, Kiss Manyiban lángolt ennyi játékszenvedély. Ez bizonyára születési adottság, a sors ajándéka a művésznek, ráadás a tehetségre: az örömérzet boldogsága.

Színház, film, televíziós szerepek; Márkus népszerűsége vitathatatlan. De a fiatalon megkapott első és utána még a másik két Jászai-díj meg később az Érdemes- és Kiváló művész cím is bizonyítja, hogy művészete korán kialakult – és töretlenül ível át az évtizedeken. Mekkora karriert futott be a hangja is! – ha lehet így mondani. A hangja, amit például olasz színészeknek, animációs alakoknak kölcsönöz oda nagyúri bőkezűséggel a szinkronműtermekben, remeklésekké hatványozva az idegen alakításokat, milliók barátaivá téve a rajzfigurákat.

Márkus a közönség kedvence, de a pályatársak, a kortárs szerzők barátságát, őszinte elismerését is élvezi. Így hát sokak-sokak nevében köszönthetem boldogan, szeretettel kitüntetése, a Kossuth-díj alkalmával! Amire méltóvá legfőbb rangja teszi: a tehetsége.

A tizenharmadikon

– Ezt megírhatnád! Ez a holnap reggeli lapokban benn lehetne! – fogadott lelkesen Márkus László, éppen esztendeje, egy februári estén, (pontosan 10-én) a Játékszín öltözői folyosóján. – Nahát! – dőlt hátra kissé, nevetve, csípőjét előretolva, kezét összecsapva – nahát, most mit szólsz? Itt maradtak! Az egész ház! Senki sem váltotta vissza a jegyét, amikor bejelentettük, hogy vagy elmarad az előadás, vagy várni kell a kezdéssel. És képzeld, mindenki várt! Semmi botrány! Vártak egy teljes órát! – mondta felemelt ujjal, az ó-t kissé elnyújtva. – Mit szólsz? Én intéztem el!

Gyerekes örömmel nevetett, élvezte személyes sikerét, vonzerejét, amit mennyire megszokhatott már, s mégis újra és újra boldogsággal töltötte el.

– Nem írod meg? Írd meg! Persze, hova? – Ajkát lebiggyesztette, melléhez szorított csuklóból könnyedén legyintett. – Ilyesmiért manapság nem kapkodnak az újságok! Pedig ebben a mai színházi világban szenzáció!…

Akkor nem írtam meg, most itt az ideje, hadd maradjon meg ez is emléknek Márkusról.

Havas idő volt; aznap családi vendégeskedéssel telt el a délután, csak fél nyolc felé jutott eszembe, hogy a Játékszínben az Adáshibát adják. Illett volna bemennem, mert néhány barátom azon az estén nézte a darabot; ott voltak Szendrey-Karperék meg az Erdélyből áttelepült Kocsis Istvánék.

Kilenc órakor megszólalt a telefon.

– Itt Kocsis István! A színházból beszélek…

Mellbe döfött ez a megszégyenítő udvariasság.

– Ó, már vége? – kérdeztem. – Jó volt?

– Vége? Dehogy van vége! Innen beszélek az igazgatói irodából… – Hallottam is a háttérzajt, valami fergeteges nyüzsgést. – Semmiképpen sem lehetne vége, hiszen a mai előadást nyolckor kezdték volna…

– Kezdték volna?! – hüledeztem.

– Mert bizony nem kezdték! Hiányzott egy szereplő, de megvártuk. Márkus beszélt a közönséghez, senki sem ment haza, a büfét azonban alaposan kifosztottuk, ettünk, ittunk… Most már sietek, mert Berényi Gabi azt mondja, megérkezett Lippai a Madáchból… Szevasz, már csengetnek is!

– Mondd meg nekik, hogy azonnal bemegyek! – kiáltottam a telefonban, de addigra Pista letette.

Szaladtam a színházba a havas, latyakos estén. Már ment az első rész, a közönség viharos tapssal fogadta azt a jelenetet, amikor Imrus (Lippai László) belép a színre, és azt mondja: – Szevasztok! Kicsit elmaradtam! – mire Bódog, azaz Márkus: – Kicsit! A hal tönkremegy, a torta elolvad…

Az egész zűrzavar abból keletkezett, hogy valamilyen egyeztetési tévedés miatt Lippai nem tudott aznap esti fellépéséről. Még szerencse, hogy nem hétkor kellett volna kezdeni, mert így a Madách Színházból, ahol Száraz György darabjában volt színen, Kerényi – persze hosszas telefonálgatások után – el tudta engedni kilenc óra tájban.

Még úton volt, amikor végre, a Játékszínben felmehetett a függöny. Lippai úgy esett be a Bódog família otthonába, hogy szinte azt sem tudta, hol tartanak a kollégái. (Szevasztok, kicsit elmaradtam. Taps.)

A szünetben lelkendezett nekem Márkus. Hogy ő állt ki a függöny elé, ő tárta fel a kínos helyzetet, ő kérdezte meg az emberektől, maradnak-e vagy azt kívánják, hogy a pénztár visszaváltsa a jegyüket?

Maradtak.

Persze ehhez Márkus kellett. Ahogy ezt ő el tudta mondani, ahogy a közönségre nézett, ahogy cseppet elnyújtotta a magánhangzókat kérlelőn, szeretettel, ahogy azt sugallta: itt vagyok, itt vagyunk, játszani szeretnénk, velünk maradtok-e?

Boldog volt, hogy a színházban tarthatta a közönséget.

– Ezt meg kell írnod! Ez nem akármi!

Az ügyelő a második részhez szólította.

– Remek ház van! – kacsintott Márkus, mielőtt bement a még elfüggönyözött színre, hogy beleüljön a foteljába. – Csak hallgass bele, hogy milyen jó ház van!

Elindult a bársony, lassan kezdett felgördülni… de hirtelen óriási zaj, recsegés, ropogás: leszakadt a színpadnyílás fölé tekert vetítővászon.

Pillanatnyi döbbent csend.

Majd hahota.

Márkus hahotázott. – Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Óriási!

És nevetett, tapsolt a közönség is.

Izgatott futkosás, műszakiak előkeresése. A fiúk üggyel-bajjal felráncigálták a vetítővásznat, rögzítették. Mindenki újra beállt a kezdésre, az ügyelő intett – és akkor megint, uramisten, megint leszakadt az egész!

Már dőlt a kacagástól a publikum.

– Mondom! – kiáltotta át a zajt pukkadozva, hahotázva Márkus. – Mondom neked, ha ezt nem írod meg?! Még ilyet!

Ott szaladgáltunk a színpadon, sírtunk a nevetéstől, ez már túl sok volt a jóból egy estére. Túl sok.

– Megvan! Gyerekek! Hát megvan! – csapott a homlokára Márkus. – Tudjátok hányadik előadás ez a mai? A tizenharmadik! Hát erről van szó! Fantasztikus! Fantasztikus, mi? Fantasztikus!

A műszakiak most már kapkodva szegeltek, fúrtak, kalapáltak. Végre valahogy elkezdődhetett a második rész.

Ült minden poén. Soha ilyen jó, ilyen együttjátszó nem volt a közönség. Tapsoltak, tapsoltak, Márkus elemében volt, játszott, játszott – s vele mentek mind a többiek, a partnerei a nagy játékban.

Éjfélre lett vége az előadásnak. Az öltözőben pezsgőt bontottunk. Márkus csillogó szemmel ült a tükör előtt, vékony halántékán megfeszült a bőr, sápadt volt, de a szeme csillogott: – Micsoda este! Micsoda este, ugye, gyerekek?!

Aztán szóltak, hogy megjött a taxi. – Csók, szevasztok, jóéccakát!… – Lement a keskeny lépcsőn, ki, a havazásba.

Vajon elmesélte-e a sofőrnek, hogy micsoda nagy marhaságok történtek, képzelje!… vagy csak ült erőtlenül, fáradtan, a kocsi mélyén, ahol már nem látta senki.

Üres öltöző

Megint üres egy öltöző. Az asztalkán a krémek, vattapamacsok, ceruzák, tégelyek. Tiszta törölköző, félretolt szék, az égő izzó, fehér fénye a tükörben. A falra szerelt kis hangszóró néma.

„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr, színpadra!”…

De a színész eltávozott. Az ügyelő nem szólíthatja már.

Az arcát látom, ahogy a lámpa megvilágította az öltözőben; a tükörbe nézett, a tükörben néztem, úgy beszélgettünk kezdés előtt; Páger nem sminkelt, nem készített maszkot, csak felvette színpadi öltönyét, hátul laffogott a nadrágtartó – a hózentróger! – ami majd nevetésre készteti a közönséget. Nem olcsó fogás, csupán az alak jellemzése, ettől lesz igazi a figura, a tévé előtt üldögélő Bódog papa az Adáshibában; még korán volt, korán jött be mindig a színházba, soha nem késett, soha nem kellett félni, hogy bizonytalanná válik miatta az előadás.

A tükörbe néz, a tükörben látom: mesél. Szüntelenül mesél, régi szerepekről, sikerekről, meg hogy miként készültek régen a filmek, hogyan futtatott be írókat, hogyan szerzett tőkést a produkcióhoz, hogy a Tamás utcai otthonának kertjében volt egy kis faház, ott dolgozott a stáb, író, rendező oda voltak bezárva, beszállásolva, amíg az ötletből forgatókönyv nem lett; filmek, színházi esték, élet, háború, evakuálás, hazatérés Argentínából ötvenhat nyarán, a Gellért Szállóban találkozás Szilágyi Beával, a későbbi feleségével, barátság Várkonyi Zoltánnal, az első vígszínházi fellépés, aztán a szerepek, a Kossuth-díj…

„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr!…”

Az arcát látom, festetlen, maszk nélküli arcát, a sápadt, májfoltos homlokot, az éber, figyelő szempárt, az ősz, stuccolt bajuszt, a szájszegletben az idővéste ráncokat, a kissé kesernyés mosolyt. Látom előadás után, trikóban; verejtékét törli, fésüli gyérülő haját; a szűk szobába emberek törtetnek be boldogan, tekintetükben az elragadtatás tüze: – Gratulálunk, gratulálunk! – Páger öltözik, siet, előadás után mindig siet, nyakkendőt köt, és mintha oda se figyelne, de azért élvezettel hallgatja az elismerő szavakat, bólogat kedvesen (és meghatottan) – Köszönöm, köszönöm!… – Aztán szinte elsőként hagyja el a színházat elegánsan, raglán felöltőben Bea, a felesége oldalán.

Bea mindig ott van, nézi, megnézi századszor is ugyanabban a darabban; taps után feljön az öltözőbe: – Jaj, Téni, remek volt, nagyszerű, micsoda siker! Csak meg ne fázz, meg ne hűlj, nem vagy fáradt? Jól van, menjünk, Ténike!

És mennek, Bea boldogan kíséri, picinyen, törékenyen, mosolyogva, féltőn.

A művész arca nyugodt. Játszott, ahogy kellett, taps fogadta, mint mindig. Jó volt, hibátlan, tökéletes. Valóban: Páger sohasem volt rossz. Soha nem volt hamis a játéka. Egyetlenegyszer sem volt erőltetett, gyenge, nézhetetlen. Szuggesztív volt, pontos, eleven, telibe találó. Mindig élvezhető volt színpadon, filmen, képernyőn, rádióban.

Hányféle figurának kölcsönözte oda az arcát, miközben maradt mégis mindig ugyanaz. Csak az idő formázta a vonásait, maszkmester alig. Nem volt szüksége külső eszközökre – bekebelezte a szerepeket, hogy aztán önmagából vetítse ki az alakokat.

Hitte, amit csinált – és elhitte.

Ez volt legfőbb színészi, művészi titka.

Hanem a jelmezek! Azok igen, azok voltak szép számmal! Kis pörge fövegek, méltóságot adó Eden-kalapok. Sapkák. Simléderesek, karimátlan filcek, csibészesek. És a lábbelik: paraszt- meg dzsentri csizmák, lakkcipők, kitaposott szandálok, vásott bakancsok, meg a pantallók! Bricseszek, bohócosan lötyögősek, úriak, foltosak. Zsakettek, lüszter kabátok, könyökben kopottak, munkában nyűttek. Lobogós parasztingek, mellények, ködmönök. Iparoskötény, gazdakötény. Kubikusok gúnyája, zsellérek cejg ruhája. A legtöbbjét ő válogatta össze gonddal. Hiszen sokszor jobban tudta, mint a tervezők, hogy mit visel a földműves vagy a munkás, a csavargó vagy a mágnás, a tanító vagy a cseléd. Ismerte őket, ismerte az életet, az embert. A jelmezhez nemigen kellett neki más, több semmi, hogy az alak megszülessen. Elég volt a testtartás, a tekintet, a hangsúly, a mozdulat, a járás, a köszönés módja, egy kaján szemhunyorítás, ajakbiggyesztés, könnycsepp, nevetés, odavetett fél szó, hümmögés…

Játszani és ábrázolni. Ember teremtett embert – önmagából.

– Tudod, volna néhány filmszüzsém, amit ki kellene dolgozni. Te megírhatnád őket… – Háza teraszán ültünk, nyár tombolt a szép kertben. Bea uzsonnával kínált. Az egész napot náluk töltöttem, kérte, korán menjek, s maradjak estig. Elmondta az életét, ezúttal sorjában: a makói gyerekkort, a szegedi sikereket, a későbbi éveket, a nehéz esztendőket, mindent. – Megírtam az emlékeimet négy nagy korszakra osztva, négy folyóhoz kötötten. Amikor a háború után Argentínában éltem, sokszor horgásztam. Festettem, abból tartottam fenn a családot, akácfás alföldi vidékként álmodtam vászonra az ottani tájat. Don Antonio – így hívtak. Kijártam a folyóhoz, bevetettem az ólmot, s közben arról ábrándoztam, hogy ez nem is a Rio de la Plata, hanem valamelyik otthoni folyó. Minden fejezetet így kezdek: „Dobom az ólmot, dobom az ólmot a Marosba… a Tiszába… a Dunába. De lám csak, belecsobban a Rio de la Platába…” Mert ennek a négy folyónak a partján telt el az életem…

Ebéd után Bea aggodalmaskodott. – Le kell pihenned, Ténikém! – De ő határozottan elhárította: – Most beszélgetünk, nem vagyok fáradt, különben sem szeretek nappal aludni! – De, Ténike! Fogadj szót! – Nem! Ha mondom, hogy nem! – És tovább mesélt, aztán megint a filmszüzsékre terelte a szót. – Például egy kabát története. Egy zsaketté! Ahogy különböző gazdákra talál. Hordaná egy mágnás, majd megunná, elajándékozná valakinek, az illető, szegényebb rokon, eladná a handlénak, attól megvenné egy vékonypénzű tisztviselő, de ellopnák tőle, a tolvaj egy idő múlva kihajítaná a zsakettet a szeméttelepre, ott megtalálná egy koldus és így tovább. Eljátszanám sorra a figurákat. Képzeld el, valamennyit! És az epizódok! Az egyik mulatságos, a másik szomorú, aztán meg tragikus, majd megint nevetséges… Micsoda remek játék! Végigjátszani mind!

Végigjátszotta. Ha nem is ezt a szüzsét, de megteremtett száz és ezer alakot. Őrzik a filmek, a video- és hangszalagok, a színházi előadások fotói – meg az emlékezet.

De azért megcsinálhattuk volna. Talán várta is. Karácsony esteken mindig telefonáltunk egymásnak. Késő délután, az ünnepi óra előtt beszélgettünk üdvözlőkártyák küldése helyett, évről évre. Ilyenkor mondogatta: – Még lehetne valamit a tévében. Egy nekem való szerep… Rád bízom! Gondolkozz rajta!

Az idén is készültem felhívni, nem írtam neki a Tamási Áron utcába, gondoltam, majd huszonnegyedikén estefele…

Hát már nem lehetett.

Az üres öltözőben fehér fénnyel ég a lámpa a tükör fölött. Vakít a fény ott, ahol annyiszor tükröződött a színész arca. Csend van. Vége az előadásnak.

Hilda: Csikós Rózsi

A felvételi tervből: 1980. VIII. 11-én 1. kép VIII. Baross u. 98. Csopak étterem. Szereplők: Tábori Nóra, Páger Antal, Hunyadkürti István, Csikós Rózsi, 150 statiszta.

– Izgulok, tudja, nagyon drukkolok, hát mégiscsak: Páger Antallal együtt játszani!… Nem is tudom, miért vállaltam el, miért hagytam magam rábeszélni! Prózai szerep! Ez a fiú beugratott, ez a kedves, erőszakos rendező… jaj, nem kellett volna!… – Tavaly nyáron, a fenn említett étteremben, ami voltaképpen ételbár, hiszen azért forgattunk ott, mert egy önkiszolgáló étteremben kezdődik a történet – tehát ennek az üzletnek a szűk kis irodájában, ahol jelenésre várt, miközben a fodrász még igazított valamit szőke frizuráján, és a sminkes is bekukkantott hozzá, hogy minden rendben van-e, művésznő? – akkor, azokban a percekben hirtelen megijedt a feladattól. – Minden rendben, persze, de nézzétek, csupa drukk vagyok…

Kinn a nyüzsgő teremben már dolgozott a stáb, az asszisztencia heves mozdulatokkal, de némán vezényelte a statisztériát, a vendégek tengerében már – felvétel! figyelem! csapó! – elindult a Sókyné – Varga jelenet, vagyis a Tábori Nóra és a Páger játszotta két magányos, csak itt, az ételbárban találkozgató ember históriája; folyt az incselkedő szópárbaj. Aztán az következett, hogy az öregúr nyugtalanul a bejárat felé tekinget, mire Sókyné gúnyosan odaveti: – Á, jön már a hölgy! – Jön? – és Páger zavarában a pohár mellé önti a korsóból a vizet. – Hol? – Jaj, ne tegyen úgy, mintha nem látná!…

Valóban, ekkor tűnik fel Hilda – Csikós Rózsi – a nyüzsgő tömegben. Félénk, törékeny, elegáns, hidrogénezett hajú, csipkekesztyűs, bűbájos teremtés. Őket keresi; mi több, az öregurat. Aggodalmasan tekinget körbe, aztán boldogan közeledik az asztalukhoz. Taszigálják, de ő csak mosolyog, és lépked finoman, kecsesen, mintha nem is e világban járna.

És ott, a kamera előtt, a játék pillanataiban már nem az iménti civil drukktól rebbent a hangja, nem a készülődés izgalmától csillant a szeme, rezdült meg az ajka; nem, ez már a szerep volt, ez már Hilda, a szemérmesen epekedő, egyedülálló, idős hölgy.

Tábori Nóra, Páger Antal és a többiek is mind, a Három dobás hat forint filmforgatásának késő estébe nyúló óráiban szeretettel vették körül. Radó Gyula rendező meg a stáb őszinte lelkesedése bizonyára sokat segített Csikós Rózsinak a munkában. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy az operett világában otthonos színésznő egy realista prózai darabban is ugyanolyan jól megállta a helyét.

Latymer: Szabó Sándor

A tartás, ha nem magunkra kényszerített viselkedés, megnyerő. De tegyük fel, hogy egy színmű hőse csak takar, fed, álcáz valami titkolt gyengeséget az imponáló tartással. Hogy lehet ezt színészi eszközökkel, úgy értem, túl a szavakon, érzékeltetni?

Szabó Sándor Hugo Latymerje impozáns jelenség. Még a házi selyemköntösében is, a kávészín selyempantallójában, lakkpapucsában, inggallérja mögé kötött sáljával is az. Mintha a svájci szálloda lakosztályának falai közt is állandóan kíváncsi tekinteteknek lenne kitéve. Pedig a közönség – Hugo Latymernek, az írónak a közönsége most nem látja bálványát, ám ő mégsem lazít. Alighanem sohsem lazít. Sohsem lazíthat.

Latymer viselkedik.

Ezt sugallja Szabó Sándor azonnal a játékával, amint belép a színre a Madách Kamarában, Noel Coward darabjában, az Alkonyi dalban.

Ez persze egészen finom játék, egészen elegáns kis gesztusokkal megmutatott, amilyet megszoktunk tőle, de ami mégis mindig más és más a játszott karakterek szerint. Itt most egy „nagy írót” játszik, egy sikeres embert, aki szüntelen aggodalommal védi nagyságát és sikerességét. Minden mozdulata óvatosság és eleven védekezés. Félti magát a meglepetésektől, italoktól, ételektől, a felesége intézkedéseitől. Mindig, mindig résen van, s ez meglehetősen fárasztja. Szabó Sándor apró, ingerült mozdulatokkal, hangszínekkel ábrázolja ezt a körülményeskedőn túlfeszített éberséget. Miről tárgyal már megint Hilde, ez a tüchtig kis német asszony – aki feleség és titkárnő egyszemélyben? Miféle filmesítési jogról?! Dehogy, dehogy! Nem egyezik bele! Csak elrontják mindig a regényeit! Szabó Latymerje gőgös; magabiztosságát rutinosan bizonyító. Aztán meg nyűgös: mi lesz itt ma, miféle vendégség?! Mit akar ez a Carlotta, jaj, minek jelentkezett a messzi múltból, a feledésből, mi a csudának?! Minek felkavarni a leülepedett emlékeket? Nem sül ki abból semmi jó. És ráadásul Hilde el fog menni vacsorázni lehetetlenül közönséges barátnőjével, utána még beülnek egy moziba is, uramisten, végeérhetetlen este lesz, s ő máris fáradt. Eleinte mulatságos az ódzkodás, nagyképű affektálásnak hat: minek vacsorázni, fecserészni az egykori szeretőjével?! De Szabó Sándor a hangulatba belopja a figura rossz előérzetét is. Mit hozhat a véletlen? Élete biztos talajáról nem vezeti-e süppedékes ingoványba ez a találkozás? Mindezek apró, bravúros színészi jelekkel. Egy hirtelen csenddel, jól előkészített zavarral; azzal, ahogy forgatja ujjai közt a vodkás poharat, ahogy a válla előre görbed, mert szinte a hátán érzi a kellemetlenségek súlyát. Meg ahogy a hangjával játszik: panaszosból egyszeriben fojtottá, majd bántóvá, fennhéjázóból elégedetlenkedőre váltva át. S békülékennyé. S megint támadóvá.

Már mi is átvesszük a rossz érzést: mit hozhat ez az este?

De még nincs itt Carlotta. Hugo Latymer még át sem öltözött a fogadására. Húzza-halasztja az időt, pedig a hölgy nemsokára megérkezik.

Szabó Latymerje ennek ellenére kényelmesen, nagyon is kedvére valóan Felix-szel, a szobapincérrel cseveg. Amikor kettesben maradnak, Latymer egészen más lesz. Fellélegzik. Felszabadul. Igaz, mintha tilosban járna, érződik hangján némi izgalom. De ez most másfajta. Latymer élvezi ezt az izgalmat. Van annyi kis bátorsága, hogy élvezze. Felix ugyanis csinos, kisportolt fiú. Jó modorú. Ő fogja feltálalni Hugónak és a vendégnek a vacsorát. Amit természetesen Hilde rendelt meg körültekintő alapossággal.

Latymert nem a vacsora érdekli. Hanem, hogy a fiú mit csinált a szabadnapján. Vízisízett? Igen? Hol? Kivel?

A fiú elegánsan nem vesz észre semmit. Csak mi nézők lepődünk meg: mintha Latymer egy formás, kívánatos pincérnőnek csapná a szelet…

Szabó Sándor ebben a villanásnyi jelenetben – ha mondhatom így: két-három ceruzavonással – az alak mélységes titkából mutat meg valamit. Pedig szinte fel sem néz, csak lopva; szinte meg se mozdul, mégis van a testtartásában valami frivol.

Pár percnyi remeklés: karakterrajz.

Carlottát eleganciával fogadja. Kedvetlenül, de elegánsan. Mint egy herceg. Mint a nagy, a divatos regényíró. A világhíresség. Kék bársonyban, puha, harmonikus színekben, mégis már-már a különcség határát súrolva.

Azonnal mintha oldalvágást kapna: Carlotta, a hajdani szerető nincs akkora reverenciával iránta, mint ahogy elvárná. Nagyszerű színészi játék indul: a férfi először nagyképű, magabiztos, aztán unatkozó, majd felháborodó. Szabó Sándor fokról fokra bontja ki burkából ezt az alakot. Amikor Hugo Carlotta szándékát megtudja, mármint azt, hogy készülő emlékirataiban az egykor hozzá írt szerelmes leveleit is közölni akarja, kellemetlen, udvariatlan, parancsoló, sőt kérlelhetetlen lesz. Egészen addig, míg kiderül, milyen ütőkártya van Carlotta kezében őellene.

Egész élete, szépen felépített karrierje, a konvencióknak megfelelő, s ezért sikeres pályája alapjaiban meginoghat, ha Carlotta nyilvánosságra hozza egy hajdani, intim kapcsolatának, egy olyan szerelmi viszonynak, amely Hugót egy férfihoz fűzte, megmaradt dokumentumait. Nem, ő már rég túl van azon a fiatalkori botláson, Carlotta igazságtalan. Carlotta zsarol!

Igen, Carlotta zsarol; mi mégsem Latymer pártját fogjuk, mert a színész úgy akarja, hogy lássuk: ez az alak bizony ingoványos talajt vélt szilárdnak a talpa alatt. Mert megtagadott valamit önmagában, nem őszintén, csak a konvencióknak engedve! Viselkedésre szánta magát egész életében, s most elérkezett az óra, amikor valaki átlát rajta. Most sarokba van szorítva! Szabó Sándor játéka itt kettős hatásra tör: egyfelől átérezteti velünk ennek az embernek a gyötrelmét, másfelől könyörtelenül megmutatja: nincs kitérés, előbb-utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal.

Már Carlotta kegyelmező gesztusa sem menti meg: Latymer előttünk roskad össze, s lesz rajtakapottan silány alak. Szabó remekül játssza: Latymer kék bársony eleganciájával látszólag még impozáns, ám ugyanakkor elveszett és üres.

De talán mégsem így kell őt otthagynunk? – Hallottam, hogy bejöttél… – mondja Hildénak, amint az visszatér, Carlotta kikísérése után, a szobába. Hallom, hogy létezel… Hallom, hogy más is létezik… Hallom a másik embert… – valami effélét jelent, ahogy Szabó Sándor furcsa torokhangon, a mondat végét befejezetlenül fenntartva, megszégyenültségét, hirtelen magányt, ám a felcsillanó reményt is éreztetve megszólal.

Hogy emberségesen emberséget kölcsönözzön Latymernek.

Warrington: Zenthe Ferenc

Szörnyűséges darabot adnak a Madách Színház Stúdiójában. A Leart. Rémségét az élet szolgáltatta; a Shakespeare-i ihletésű mű Edwars Bond tollából származik, a borzalom pedig a világból, az emberiség történelméből, de a legutóbbi századból, a XX.-ból is jócskán, noha a dráma a múltat idézi elénk, persze tele anakronizmussal ami az öltözékeket meg a fegyvereket illeti; a katonák meg a hivatalnokok az államvédelmi hatóságok embereire, a rabok a koncentrációs táborok foglyaira emlékeztetnek, a politikai fondorlatok és gyilkosságok pedig a mi megélt korszakainkra.

A Stúdió keskeny szűk termében zajlik a játék a fekete falak között; a publikum a hosszantilag elhelyezett két-két sor padon szorong. A darab egyhuzamban megy, be vagyunk zárva abba a sötétségbe, ami az emberiség históriájának folytonos gyászosságát juttatja eszünkbe; gyér vagy éles fényekkel ott világosodnak meg előttünk a jelenetek a parafa morzsákkal sűrűn telehintett porondon. Ott ágálnak, küzdenek, vitatkoznak és támadnak egymásra előttünk alig fél méternyire a játszó személyek, orrunkba száll a felvert por, szemünk előtt hadonásznak a kardokkal, érezzük a puskapor csípős szagát, látjuk a verítéket a színészek homlokán.

Benn vagyunk a kegyetlen játéktérben. Benn vagyunk a szorítóban valamennyien.

De nem a darabról akarok írni, hanem ennek az előadásnak egyik szereplőjéről. Kis szerep az övé, mégis felejthetetlen.

Warringtonról van szó, Zenthe Ferenc alakítja. Warrington Lear jó embere, bizalmasa. Akkor látjuk először, amikor az első jelenetben bejön a király kíséretében; Lear, aki a Bond-darabban falat épített a birodalma köré, hogy népét megóvhassa az ellenségtől, Cornwall és North hercegek seregeitől, és országának örökös békét biztosíthasson, éppen egy szabotázsakció fölött ítélkezik leányai: Bodice és Fontanelle jelenlétében. S ott van Warrington is, a csendes, hű férfiú. Szürke, átstilizált, némi udvari jelvényekkel díszített polgári öltönyt visel és ugyancsak átstilizált Eden-kalapot. Méltóságos és figyelmes. Alig van szava, de érezni a megjelenéséről, hogy jelentős ember. Szemrebbenés nélkül szolgálja urát, számára elképzelhetetlen az árulás, nem úgy, mint Lear lányainak, akik – ellenszegülve apjuk akaratának – az ellenséges hercegekkel lépnek házasságra; Fontanelle Cornwall hitvese lesz, Bodice North-hoz megy nőül, és egymással is rivalizálva törnek álnokul a hatalomra.

A nagy csata idején Warrington bölcsen békességre inti Leart, majd bevallja, hogy a király lányaitól levelet kapott, árulásra akarták bírni, külön-külön, majd arra, hogy a testvérük árulójává is legyen, hálából hadvezérséget kínáltak fel neki. Meg ágyaikat. Csakhogy ő hajthatatlan. Királyhűségéért azonban nemsokára kegyetlenül megbűnhődik. A csatát nyert lányok ítélőszéke elé kerül, de mire újra látjuk, már a börtönből vonszolják elő, s már meggyötörten: hogy szót se szólhasson az árulásra felszólító levelekről, Fontanelle és Bodice kitépették a nyelvét.

Egy katona vezeti a nővérek elé. Ruhája már megtépett, előkelősége meggyalázott. De ez még nem elég. Fontanelle és Bodice remegnek a vágytól, hogy megkínozni láthassák. „Akarják, hogy valamilyen különleges módon végezzek vele?” – kérdi a nőktől a katona. „Néha azt kívánják. Egyszer néhány hölgy kívánságára egy torkot kellett elvágnom a szemük láttára.” Fontanelle és Bodice vérszomjas mohóságukban türelmetlenek, de végül is a katonára bízzák a kínzást. A hóhér-katonára.

És most következik az, amiért mindezt elmondtam. Mert az a rövid, de felfokozott jelenet, ami ezután látható, színészi csúcsteljesítmény.

Warrington – de bátran mondhatjuk: a színész megkínzatása zajlik le előttünk. Mondom, kartávolságnyira. Természetesen tudjuk, hogy a katona szadista dühe markírozás, hogy bravúros összjátékról van szó, mégis borzongató. Borzongató, mert a kíméletlen gyilkosok rémtetteit látjuk benne; és borzongató, ahogy Zenthe az áldozatot eljátssza. Üstökön ragadják, ütik, öklözik; ellökik úgy, hogy állával szánkázik végig a porban, vesén rúgják, gyomorszájon vágják, nyakát hátrafeszítik, verejtékes, szétvert arcát vízzel teli vödörbe dugják, majd újból leterítik, kezét széttiporják; torkából a némák artikulátlan nyögése, hörgése tör fel, szemében ott a vad, eszeveszett rémület. A halálát akarják. Testét szinte ronggyá verik; az iszonyt tükrözi üveges tekintete.

Fontanelle és Bodice csaknem az orgazmusig jutnak a kéjtől: „Ó, hadd üljek a tüdejére! Vedd ki nekem!” – rikácsolja a perverz kívánástól reszketve Fontanelle a katonának. És Bodice is: „Nem kegyelmezek. Ez az igazi kielégülés.” Aztán nekiugrik a félholtnak, és kötőtűvel kétfelől a fülébe döfködve megsiketíti.

Zenthe ott, előttünk viseli el a szörnyűségeket, az első sorban szinte el kell kapnunk előle lábunkat, nehogy útjába legyünk. Ott vergődik előttünk, s mi meglátjuk játékában a minden megkínzottak, megalázottak szenvedéseit, átéljük kegyetlen századunk minden bűnét és gyalázatát.

A színész ezzel az alakításával emléket állít az áldozatoknak.

Aki látta az előadást, tanúsíthatja: felkavaró a jelenet. Természetes, hogy a jó színész szuggesztív. De nem csak erről van szó. Zenthe Ferenc a tökéletes játéka mellett másért is figyelmet érdemel. Mégpedig a fizikai teljesítményért.

1920-ban született. Most, amikor ezeket a sorokat írom, november van, 1989-ben. Hat hónap múlva Zenthe Ferenc hetvenéves lesz. Persze csak az anyakönyv szerint. Mert valójában nyoma sincs rajta a kornak. Úgy játssza végig ezt a nehéz, testet-lelket igénybevevő jelenetet, mint egy harmincéves. Vagy, mondjuk, mintha még mindig a Tenkes kapitánya volna.

Gyakran felpanaszoljuk, hogy a magyar színészek nem vigyáznak a kondíciójukra. Elhíznak, eltunyulnak, nem képesek akrobatikus teljesítményekre. Hála istennek, akad kivétel, de a többség mégiscsak ilyen. „Hja, kérem, Amerikában! Ott igen, ott érdemes, különben nem kap szerepet! És meg is fizetik!” Sok igazság van ebben. Zenthe Ferenc, úgy látszik, mégsem így gondolkodik. S lám, a hetvenedik esztendeje küszöbén is elfogadhat olyan feladatot, amihez nagyon is szükséges az erőnlét, a kisportolt izomzat. Készen áll rá. És megoldja. Remekül.

Warrington rövid szerep. De Zenthe alakításában súlyos és felejthetetlen.

Félpénzen a vásárba…

A száz év előtti régvolt időkben, amikor még a tótfalui határból erre terjedő kórság, a filoxéra ki nem pusztította a tőkéket, s bő terméssel érett be a szentendrei szőlő, azt mondják, víg vásárokat tartottak az itteniek. Jöttek a budai, pesti, váci, esztergomi meg a külországi iparosok és kalmárok, ki hajón, ki szekéren, ki gyalog, hogy posztóikat, kelméiket, főre- és lábravalóikat, mézesbábjaikat a helyi mesteremberek és kereskedők holmijai mellé gazdag választékul kínálják a jó pénzekhez jutott szőlősgazdáknak, szentendrei polgároknak. Az adás-vevés közben aztán nagyokat ettek és ittak, vándorkomédiások vidító bolondságain mulattak, a magyar meg a délszláv muzsikaszóra fényes kedvre derültek.

Nyüzsgött a sok idegen a Duna-parti városkában, amint most is nyaranta; s különösen ezekben az idei, júliusi napokban, amikor egy-egy szombati, vasárnapi délutánon ama hajdani vásárok támadnak mese-életre a Templomdombon. A nap még fényben tartja a háztetőket, a Dunát meg a szigetet, de a kőbástya mögül már zene és zsivaj hallik ilyenkor; a csevapcsicsa-sütő lacikonyhájának illatozó füstjével a látványosságokhoz csábító kikiáltó hangja is alászáll a dombra kígyózó sikátorokba. S odafönn, az ősi plébániatemplom körül már nagy a sokadalom; tülekszenek a népek a pénzváltónál, mert illőbb ide a mani, a szentendrei félpénz vagy a hárombuznyákos – a tíz, huszonöt vagy ötven forintért váltott valuta –, amiért aztán az árusok sátrainál könyvet, régiséget, az iparművészek cserépedényeit vagy festett kelméit éppúgy meg lehet venni, mint ahogy a Czóbel-ház tövébe tákolt „korcsma” jó borát, serét, meg mindent, amit csak a vásárosok kínálnak. Evés-ivás nélkül nem vásár a vásár, de nézelődés nélkül sem. Van látnivaló. Emitt, a templom falánál Rákóczi-nótákat énekelnek; amott, a nagy fák alatt délszláv dalokat pengetnek; udvar hűsében lantmuzsika szól. Bábjátékosok köré sereglenek a gyermekek. Fotográfus hívja masinája elé a jövő-menőket. Öt óra tájban hangos csapat vonul fölfelé a kaptatón: megérkeztek a komédiások. Nagy hanggal vannak, verbuválják a publikumot. Hordók tetején, szekérderékban állva ágálnak; ácsolatokon, fa tetején, deszkaszínpadon játszanak, táncolnak, énekelnek…

Olyan minden, akár a múlt időkben lehetett a derűs vásárok idején – csakhogy színház ez; elbűvölően, jó szívvel-kedvvel megrendezett, elevenné szabadított színház. De itt nemcsak a lelkes és nagy fantáziájú rendező, Kerényi Imre másodéves színinövendékei, és nemcsak a bábozó képzőművészek, a Vujicsics- vagy a Bakfark lantegyüttes, meg a helyi szobrászok, festők a szereplők, hanem még a sátrában az árus, a lacikonyhás, a korcsmáros, a pénzváltó és a – közönség is! A deákos öltözetű kikiáltó csábszavaira látványosságtól látványosságig tóduló közönség. Mintha a publikum kicsinye és nagyja valami ilyenféle rendezői instrukciót kapott volna: „Ti vagytok a népség-katonaság, a bámészkodók, a vásáron lebzselők” … – annyira szereplőként vesz részt mindenki ebben a délutáni játékban. Nincs áhítatos csend, s így nem is válik külön játszó és néző; a maskarás, kifestett színinövendékek az emberek között, a vállak és fejek fölött naiv gesztusokkal, a természetes zsibongást torkot-próbáló hangon túlkiabálva adják elő a „tanulságos históriákat” a borivó asszonyról, a hazudozó katonáról, a nyavalyákat meggyógyító Aesculapius doktorról, a telet elégető cigányokról, Bacchus bukásáról és feltámasztásáról. Mindezeket nagy hahoták és közbekiáltások kísérik; olykor még a borok istenének hordó-trónusa elé fogott lovak is bele-belehorkannak a teátristák dialógusaiba.

Hét óra felé nótával, tánccal búcsúzva, elvonulnak a komédiások. Lassan a mellvéddel kerített Templomdomb is kiürül. Akinek sikerült jegyet vennie a teátrum esti előadására, sétálgathat még valamennyit a Duna partján, vacsorázhat a Görög Kancsóban – szerb ételeket is, hogy őrizze a séta hangulatát –, vagy felballaghat a Szamár-hegyre, a Tobakosok keresztjéig, onnan szép kilátás nyílik a Preobrazsenszka-templomra meg a városra.

A Tévedések vígjátéka nyolc órakor kezdődik. Shakespeare szórakoztató komédiáját ugyancsak Kerényi Imre rendezte. A délután legfőbb élménye a Templomtéri-játékok természetessége. A mesterkéletlenség a teátrum előadásában is megnyerő. Már maga a Götz Béla tervezte, pompás egyszerűségű díszlet is, amit talán nem is szabadna díszletnek nevezni, annyira illeszkedik minden eleme a valóságos környezethez: a kis, vasajtós toldaléképület a Blagovesztenszka-templom oldalához; a terecskére a szökőkút (mintha mindig ott lett volna), a zöldséges üzlet ablakára és bejáratára a rézkarikás deszkatáblák, s fölé a „Főnix” felirat, meg a ház falát díszítő virágtartó korsócskák; de a tejesbolt ajtajára is a színes gyöngyfüggöny; a sikátor torkolatába a talyigakerekekkel, zsákokkal telezsúfolt fészer, meg az utcák fölé a csíkos ponyvaernyők, a boltív és a mögüle előzöldellő lombfüzér – vagyis minden, ami az ephesusi utcát idézi; s ez több, mint színpadkép. Ez az adott környezet művészi érzékű kiigazítása.

A játék ugyanígy: erre a térre, ezekbe a sikátorokba szabott és illő. Vagyis Szentendrére. S különösen, hogy a darabot – nem sértve ezzel cseppet sem Shakespeare-t – Kerényi délszlávra hangolta. A jelmezek, a tréfás-könnyed utalások (egy-egy: „ne hagyd magad, Dusán!” meg „Bozse moj!”) és a felhangzó dalok, a tánc, a zene feledtetik Syracusát és Ephesust, s inkább a mi vegyes nemzetiségű városkánkba varázsolják a történetet. Vagy Szentendrét varázsolják az Égei-tenger partjára? Amikor például Antipholus – a syracusai – a lejtős Görög utcán a partra zavarja Dromiot, hogy kutasson fel egy kifutó hajót a menekülésre, bizony nem arra gondolunk, hogy a tengerpartra szalajtotta, hanem – mert hisz’ ott folydogál a sarki házak előtt – a Dunára.

Az öt felvonást egyvégtében adják, s jó, hogy nincs szünet, mert így egységes az élmény. Lenyűgözően színes és életteli itt minden a szabad ég alatt. Kerényi a mellékszereplőknek, a statisztáknak is igen pontos játékokat talált ki; az utca élete a főcselekmény mögött állandóan jelen van, mégpedig igen szellemesen, az önmagukban is élvezetes kis, néma epizódokban. S ha a háttér ennyire eleven, az előtér még inkább az. A színészek nagy kedvvel játszanak, néhány elragadó alakítást, ha most kritikát írnék, hosszan elemezhetnék. S említhetném a jobbnál jobb rendezői ötleteket is. A Tévedések vígjátéka mesteri szövésű mese; bravúros, mulatságos és szép; a nagy drámaköltő ezzel a darabbal szórakoztatni akarta a publikumot, s közvetítői ezt a szándékát a Szentendrei Teátrumban hűen szolgálják.

Tizennégy előadásra szabatott ki idő és pénz, de a Szentendrei Nyár, amely az idén már június 8-án kezdődött, augusztus 20-ig még számtalan más – országos érdeklődést kiváltó – kulturális- és sportrendezvényt kínál.

A város várja a vendégeit. Jönnek is sokan. Hogy mekkora lehetett hajdanán a sokadalom a szentendrei vásárban, ki tudja? De hogy most mekkora odafönn, a Templomdombon? A legutóbbi hétvégén másfélezer ember zsibongott a látványosságokra kíváncsian.

A Teátrum előadásaira pedig csak szerencsével lehet jegyet kapni.

Kis muzsikusok

Pöttömök, megilletődöttek – lánykák és fiúcskák, fehér ingben, megfésülködve, copfosan, borzasan, ülnek félkaréjban a kirakott székeken, és muzsikálnak. Haydn: Divertimento. A gyönyörűen felújított díszteremben a fiatal, karcsú zenetanárnő fekete, földig érő ruhában int, biztató szavakat formál némán az ajka, bólint, dirigál – és kis muzsikusai bátortalanul, megérintve a vonókkal a húrokat, felzengetik a dallamot. Akadozik – de szól, szól; zenélnek a gyerekek, a budapesti Szabolcsi Bence Állami Zeneiskola ifjú hallgatói, hegedűsök, ütősök, zongorán, csellón, xilofonon játszók. Purcell, Bartók, Schubert, Bach után Ránki és Durkó művei szólnak, Couperin és Mozart, Rubinstein és Vivaldi csendül fel az apró gyermekmuzsikusok hangszerein. Mint madárdal, trilláz a furulya. A szülők ott ülnek a teremben és tapsolnak, a kis művészek hajladoznak, komolykodnak, izgulnak; a tanárok együttérzően figyelik tanítványaikat, de minden feszültség eloszlik, amikor felszárnyal az Allegretto vagy a Mazurka, az F-dúr szonáta vagy egy angol tánc. A gyerekek vagy negyvenen vannak, általános iskolások, itt tanulják a zenét a Belváros közepén, a fergeteges forgalmi zajban, a benzingőzös utcák fölött, a városban, ahol mindent elnyom a közlekedés lármája, de mégis mindenek fölé kerekedik Baklanova és Corelli és Rameau, és nincs most más, mint a tiszta, csengő muzsika.

Ülök a díszteremben, magam is a fiáért drukkoló szülő, aki lesi, hogy hibátlanul pengeti-e gyermeke Sor Andanté-ját a mestergitáron. Kinn tavasz van, a házak tetejét süti a sárga, áprilisi nap, galambok repkednek az emeleti ablakok előtt, s mintha ennek a tavasznak a derűje támadna fel ebben az arany-fehér teremben. Idegesen, rosszkedvűen jöttem napi dolgaimból, fáradtság és gond ült meg reggel óta, de a kis zenekar, a „Tücskök” hegedűhangjai máris nyugtatón körülmossák a szívemet. Nem baj, hogy megbicsaklik a hang, nem baj, hogy valaki a karmesterasszonyt megelőzve vonja végig a húron a vonót, nem kényes műélvezetért, hanem a muzsika újra- és újraszületéséért vagyunk itt; ezek a lurkók a legszebbet tanulják, próbálják, amit csak lehet; irigylem őket.

Mindig is irigyeltem a muzsikusokat, akik a hangszereikből elővarázsolt hangokkal gyógyítgatják az embert. Ezt tanulják itt a kicsinyek: békességet teremteni ezzel a csodával. Kell hozzá tehetség, de nem rendkívüli tálemtumoké csupán a dobogó; nem is fontos, válnak-e igazi muzsikusok belőlük, felkerülnek-e majd a pódiumra hivatásosan is; a titkok megismerése, megértése a fontos. A kis koncert sem más, mint örömszerzés maguknak meg a hozzátartozóiknak. És ha nem lesznek is majd zenészek ők, orvosként, autószerelőként, ügyvédként, számítógépesként vagy kereskedőként másként érzik, hallják majd a világot, mint azok, akik soha nem kerültek kapcsolatba a muzsikálással.

Fiaink zenei osztályba járnak; az ábécével együtt ismerték meg a kottát, anyanyelvükké vált, irigylem őket. Én magam, noha tanítottak hegedülni, nem jutottam semmire. Volt öröklött hangszerem, s talán öröklött képességem is, de elszalasztottam a lehetőséget. Pedig apám nagyon szerette volna, ha játszom. Ő, gyerekként, a pusztán, ahol éltek, a citerát ismerte meg; eleget mesélte életében, hogy ünnepeken vagy nyári estéken micsoda áhítattal hallgatta a cselédek karéjában Biricet, a majorban a legjobb citerást. Apámban nagy ambíciók lobogtak, mindenképpen tanulni akart volna – zenét is. Egyszer egy kalendáriumban hirdetésre bukkant, tangóharmonikát kínált valami bécsi kereskedő, hát addig kérlelte nagyapámat, míg végül hozatott neki a csempészekkel egyet odaátról. Nagy újdonság volt a harmonika. Nem tudom, mennyire tanult meg bánni vele, hol volt már az én időmben az, csak sokat emlegette, meg azt is, hogy később hegedűje is lett; amikor Pestre került, s valamelyik nagy hotel – talán a Ritz – éttermében volt főpincér, záróra után vagy a szabadnapjain az ott muzsikáló cigányprímástól vett leckéket. Nem sok eredménnyel. Fájó szívvel emlegette, hogy kimaradt a zene az életéből. Bennem akarta megvalósulva látni elveszett álmát. Fogadott egy zenetanárt, emlékszem, hetente kétszer jött, bezárkóztunk a szobába, oktatott: kottaolvasás, vonófogás, kéztartás – én azonban nem akartam gyakorolni. Volt rá okom. Anyám öccse kitűnő hegedűs volt, de tizenhat éves korában elvitte egy tüdőgyulladás. Én csak fényképről ismertem; a szép, szomorú fiú, hangszerével a térdén, egy bekeretezett fotóról nézett rám; az ő hegedűjét örököltem, az ő kottáit, bordó bársonnyal bevont kottaállványát, s éppen ez lehetett a baj. Féltem. A hegedűmuzsika fájdalmas szépsége az ő tragédiájára emlékeztetett, babonás rettegés fogott el, ha megtanulok játszani, véltem, talán engem is elragad a korai halál. Szorongásom miatt maradt örökre ismeretlen előttem a hangszerek megszólaltatásának titka. Pedig anyám is zenélt, zongorázott. Ha megkértük, Strauss-keringőkkel szórakoztatott bennünket. Ilyenkor felderült az arca; lánykora juthatott eszébe, amikor matrózblúzban, lobogó, barna hajjal, carneol-szín szemében ragyogással, s hóna alatt a kottáival leszaladt a Vároldal lépcsősorán a Vízivárosba zongoraórákra. Később, ahogy nőttünk, egyre kevesebbszer ült a zongorához, legfeljebb csak a húgaimmal gyakorolni. Én csak néztem őket. Ha egyedül maradtam, felnyitottam a klaviatúra tetejét, és improvizáltam. Órákon át improvizáltam, de csak disszonanciák zengtek ki a feltámasztott tető alól. Nyomorúságos érzés volt, s maradt ez a tehetetlenség. Pedig keserves óráimban milyen jó lett volna zenélni, belemerülni a muzsikába.

Hallgatom most itt, a díszteremben a kicsiket. Haydnt játszanak finoman, óvatosan, majd belefeledkezve. És Bachot játszanak meg Bartókot, és érzelmes német szerzőt, modern magyart, pezsdítőt és andalítót – szól, zeng kezük alól a dal. Gyönyörű lánykák és gyönyörű fiúcskák – és talán gyönyörű lehet majd az életük is. Talán megvédi őket a muzsika az egyre zajosabb, kegyetlenebb világban az érzelmi sivárságtól. Talán olyan harmóniára lelnek, amit soha nem vesztenek, veszíthetnek el, amibe mindig belemenekülhetnek, ha zaklatott, gondterhelt, megkínzott szívvel menedéket keresnek.

Hazafelé utcai muzsikusokat látok. Három gitáros fiú; játszanak, játszanak az alkonyatban, a tavaszi estében – erősítőre kapcsolták hangszereiket, hogy messzire hallatszódjék a város zajában a dal.

Régi indiánjaink

Néhány hete Winnetout láthatjuk a képernyőn. Winnetou, a meszkalero. Nem egészen ugyanaz a történet, mint amit May Károlytól olvashattunk annak idején. De jó történet ez is. Szerepel benne Old Shatterhand meg Sam Hawkins, bár ez utóbbi is másmilyen, mint a regényben. Remélem, Old Death is feltűnik majd. Winnetou azonban ott van a sorozat minden epizódjában. Jóképű színész, Pierre Brice alakítja. A főhős tehát rokonszenves, csinos, erős, bátor – szép férfi. Ráadásul rendkívül okos. Bölcs. Józan, megfontolt, becsületes. Szertartásos, de nem bigott. Rendíthetetlen; voltaképpen semmi sem hozza ki a sodrából; ha valami gazság mégis felbosszantja, legfeljebb keményebben szól, de ilyenkor is méltóságteljes, nem pedig indulatosan elragadtatott. Vagyis uralkodik érzelmein. Amellett költői lélek. Férfiasan lírai. Tisztán, világosan fogalmaz, céltudatos. Mit mondjak még? Tökéletes. Olyannyira, hogy az szinte már sok – lenne, ha nem róla volna szó! Mármint Winnetouról. Mert May Károly is ilyennek ábrázolta, mi pedig ilyennek ismertük meg kölyökkorunkban, és lelkesedtünk érte; fantáziánkat, szívünket rabul ejtette.

Egy gáncsnélküli hős. Ezt szerettük és csodáltuk benne, a gáncsnélküliséget.

Emlékszem, amikor apám, nagy csodálkozásomra, mert csak komoly könyvekre adott ki pénzt, valamikor harminckilencben vagy negyvenben egy könyvügynöktől megvette nekem a vaskos köteteket, milyen mohón olvastam, nem is egyszer – és leginkább éjszakánként – ezt az izgalmas történetet. Pedig másfajta irodalomhoz voltam szoktatva. A realizmushoz. A klasszikus meg a korabeli modern szerzők műveihez. Igazából soha nem érdekeltek az ifjúsági regények, a vadnyugati kalandok is hidegen hagytak, hiszen még Cooper sem kötött le. Igaz, May többi munkája sem. Csupán a Winnetou. Miért? Ezt kérdem magamtól most is, amint a televízió előtt ülök a fiaimmal.

Ők úgy vélik, Winnetou superman. A fantasztikus filmek kiagyalt hőseihez mérik. Látom, most mégis megilletődöttebbek: a derék indiánt nemcsak talpraesettsége miatt kedvelik. Persze, hiszen a superman, bár drukkolhatnak neki, csak izgalmukat fokozza fel s egyre feljebb, ám nem kerülhetnek érzelmi bűvkörébe, mert ügyessége pusztán üres bravúr.

De Winnetou a szív szülötte.

Ez a történet voltaképpen mély érzelmeket érint. Megsejtheti a gyerek, ahogy akkoriban, kölyökfejjel mi is, hogy jópofa indiánosdinál s holmi piff-puff bunyónál többről van szó. May Károly a tizenkilencedik század elbukott szabadságharcai után nosztalgikus szenvedéllyel írta regényét a pénzzel és fegyverrel orvul sarokba szorított népről meg egy pusztulásra szánt faj hős és büszke fiáról.

Átragadt valami szenvedély a könyvből a kalandfilmsorozat létrehozóira is.

Winnetou a képernyőn haláltmegvető, gyors, ügyes. Megküzd a pumával, mérsékletre inti a forrófejű, ifjú indiánt, jobb belátásra bírja a harcias törzsfőnököt, megakadályozza az ostoba bosszút. Szigorú, de igazságos.

A filmen különösen talpig gentleman.

Azt mondhatnám, ilyen indián nincs. Ez egy álruhás herceg, egy mokaszinos professzor, egy prérit járó Üdvözítő, egy békepipát szívó Tolsztoj Leo. És mégis… Elfogadom, mint sivatagi vándor a délibábot. Látni akarom az oázist – hát látom.

A negyvenes években, amikor kézről kézre járt köztünk, belebolondultunk a regénybe. Elhatároztuk, hogy mihelyt tehetjük, kimegyünk Amerikába, felkeressük a Szikláshegység, a végtelen pampák nemeslelkű őslakóit. Majd, mondogattuk, majd, a háború után. Rajongtunk – Karl May nyomán – az indiánokért. Erkölcsi fölényük, megtizedeltségükben is őrzött reményük, életfelfogásuk lelkesített. Egy tiszta gondolkodású nép. Egy megkínzott, de bátor…

Aztán persze nem mentünk Amerikába. Akik később mégis kijutottak oda, már nem az indiánokat keresték.

Negyvenhatban még történt valami. Az Atheneumnál megjelent egy könyv, a Rézbőrű Messiás. Fehér Szarvas írta. Az iskolában előjegyeztethettük. Én is olvastam. Korántsem volt olyan hatású, mint a Winnetou. Illúziótlanabb volt, azt hiszem, igyekezett hű képet adni a XX. század indiánjairól.

A könyvpremierre a szerző is hazalátogatott az Egyesült Államokból. Találkoztunk vele. Egyik nap, ötödik óra után becsődültünk a tornaterembe. Zsúfolásig megtelt; a bordásfalakon lógtunk, hogy lássuk az előadót.

Hófehérre cserzett, piros hímzéssel díszített szarvasbőr zekét viselt, nadrágja ugyanabból az anyagból készült, és varrásainál vastag rojtok szegélyezték… Nyakában „orvosságos zacskója” függött… Derekát szantilló takaró övezte… Karl May festi le így egyhelyütt Winnetout. Mintha őt láttuk volna a tornatermi dobogón. Az indián bőre vörösesbarna volt, haja hosszú és kékesfekete. De arca inkább európai, mint mongolos. Szájtátva hallgattuk – Fehér Szarvas kitűnően beszélt magyarul. Megtudtuk, hogy már a nagyapja is az indiánok közé került, megszökött Magyarországról, a családjától, hogy a préri sokat szenvedett fiaihoz juthasson. Kilenc Vadlúd főnök lett a neve. Mindezt gondosan titkolták az unoka előtt. De hiába. A fiú, Borvendég Deszkás Sándor, sashalmi házuk udvarán folyvást indiánosdit játszott. Valami atavizmus hajtotta. Érettségi után, amit a mi gimnáziumunkban, a Barcsayban tett le, otthagyta otthonát, akárcsak a nagyapja. Hamburgban matrózinasnak állt, s kijutott Kilenc Vadlúd népéhez. A rézbőrűek testvérükké fogadták.

A romantikus történet még egyszer felgyújtotta rajongásunkat, bár Fehér Szarvas a rezervátumokba szorított, a fehérek uralma alá kényszerített, így hát szokásaikat, kultúrájukat éppen csak ápolgatni tudó indiánok életét tárta elénk. De mi a régi, szabad népet láttuk képzeletünkben mégis.

Most, hogy nézem, nézem a tévében ifjúkorom kedves hősét meg a barátait (a rendes fehéreket is, mert köztük is van tisztességes, Old Shatterhand és Sam Hawkins; – Ez csak kettő! – jegyzi meg a filmen az ifjú Tasunko. – Igen, ez csak kettő – bólint rezignáltan Winnetou –), nos, amint figyelem őket, eszembe jut a már korábban is felsejlett, de elaltatott gyanúm, hogy e derék indiánok ábrázolása erősen idealizált. A hétköznapok is teremthettek ilyen jellemeket, de az átlag mégiscsak nyomorúságosan kényszerült viselkedni a hódítók fegyvereinek árnyékában. A többség megtört, betört, életéért odadobta büszkeségét.

A képernyő előtt most mégis, ismét elhiszem a szépet. Felnőtt fejjel is jó hinni a gáncstalan hősökben. Hátradőlök a fotelban meghatottan. – Vágtass csak, vágtass pompás musztángodon ifjúságunk szabadlelkű Winnetouja!

Mit hoz a jövő?

Ülök a moziban, egy dokumentumfilmet nézek. Négy és fél évtizeddel ezelőtti meghurcoltatásokról szól; parasztemberek vallanak, hajdani ifjúságukra emlékeznek, amikor szerelem, család, tisztességes munka és gyarapodás helyett megaláztatás lett a sorsuk: marhavagonokba zártan messzire vitték őket otthonaiktól, el a beregi tájról a Szovjetunió távoli vidékeire, táborokba, raboknak, foglyoknak, pedig nem is voltak katonák. A múlt, a múlt, megint a keserves, gyászos múlt – gondolom a sötét nézőtéren keserűen, míg nézem a vásznon az arcokat, és hallgatom a töretlen emlékezettel elpanaszolt élményeket. Közben azt kérdem magamban, vajon mit hoz a jövő? Mit hozhat? – kérdem szorongva, ismerve a múltat; ismerve ezt a lassanként elmúló évszázadot, amely néhány, kezdeti békeévet leszámítva a véres tragédiák, brutális diktatúrák, ostoba ellenségeskedések, igazságtalanságok, gyűlölködések és a pusztítás évszázada volt. Amióta Szarajevóban 1914 nyarán Gavrilo Princip eldördülő revolvere megölte az osztrák trónörökös párt, azóta csaknem szünet nélkül halljuk a fegyverropogást, de legalább is szemünk előtt villognak a szuronyok. Mennyi erőszakos halál, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság – erre gondolok, míg nézem Sára Sándor legújabb dokumentumfilmjét. A vásznon nem látni mást, csak arcokat meg kezeket; férfiak és asszonyok beszélnek, de mérhetetlenül sok minden van ott a szavak mögött: negyvennégy ősze, tele, a háború utolsó hónapjai; aztán a gyűjtőtáborok meg a kétségbeesett embereket szállító szerelvények, az ordítozó katonák, a puskatussal mért ütések, a géppisztolysorozatok, a drótkerítések, a romokban heverő tájak, az éhezés, a halál, a fagyott földbe éppen csak elkapart holtak; és ott vannak a férfiak nélkül maradt porták, az ekék elé fogott gyermekek, a lerongyolódott, megtépázott világ. Pedig csak arcok váltakoznak a képen; ahogy mondani szokás: egyszerű emberek arcai. Barázdált, megvénült, besüppedt vagy éppenséggel öregesen elhízott arcok; a felvevőgép kegyetlenül közelre hozza a foghíjas ínyeket, a táskás, könnyben úszó szemeket; és a kezek! – micsoda kezeket láthatunk! Inasakat, kérgeseket, köszvénytől göcsörtösöket, munkába gémberedetteket. Premier plánban bajszok, dús szemöldökök, felkopaszodott homlokok árnyékban és fényben az elmosódott hátterek előtt; semmi más nincs ezen a filmen órákon át, csak ezek a portrék; a férfiaké mellett ugyanígy az asszonyok arcai, fekete kendők alól előtűnők, rajtuk az öregségben a hajdani szépséget csak a ráncok közt emitt-amott megőrzött orrívek, szájvonalak mutatják. Bájaikat elrabolta a gonosz történelem- és időboszorkány, zsenge lánykákból, takaros ifiasszonyokból kérges tölgyekké, mohos sziklákká változtatva őket. De szívükből nem tűnt el a múlt, nem fakult a fájdalom, nem csitult a bánat. Elmondják, hogyan hívták háromnapos munkára a férfiakat 18-tól 50 éves korig. Elmondják, mennyire féltették embereiket, fiaikat még ettől a néhány naptól is. Kérték őket, ne menjenek, bujkáljanak inkább, ki tudja, miféle álnokság rejtőzik a hívás mögött. Megérezték a bajt. Mert a férfiak se harminc, se háromszáz nap múlva sem tértek meg. S volt aki soha többé. Csonka-Bereg. A kárpátaljai tragédia. Amikor a szovjet csapatok elérték a Tiszát, vitték a férfiakat, a civileket táborokba, hadifogolyként őrizték őket, bányákban, építkezéseken, kolhozokban kellett dolgozniuk. Mondják, sorolják felváltva az iszonyú élményeket. A szökési kísérleteket, a megverettetéseket, megkínzatásokat, társaik halálát; mondják egykori gyötrelmeiket, csontváz mivoltukat, harmincegynéhány kilóikat. Nézem ezeket az arcokat, a fogatlan szájakat, nézem a poklokat megjártak seregét. És közben felrémlenek a többiek is, a százezrek és milliók. Az olasz front és a keleti hadszíntér katonái, a cáriak foglyai, a doni ólombányák rabszolgái, a szibériai száműzöttek, a Gulag rabjai, az orvul lemészároltak, harminckilencből a lengyel menekültek, a katyni erdőben tarkónlőttek, negyvenből a hazátlanná lett franciák; aztán a munkaszolgálatosok halálba masírozó serege, a Don-kanyar Pergőtűz-ében odaveszettek, a sebesülten, fagyott végtagokkal megmenekültek; a deportáltak, gázkamrába vetettek, a kutyákkal szétmarcangoltatottak, az akasztottak és felkoncoltatottak; a gettókba zártak és megcsúfoltak; a földönfutóvá tett ukránok és oroszok, a megszállt országok túszai, a hirosimai kínhalált szenvedettek, a hadifogoly táborokban elhulltak, a tömegsírokba temetettek, a bombázások áldozatai – ez az egész rettenetes évszázad.

Mi mindent kellett elszenvedni, mi mindenbe lehetett belepusztulni, mi mindent kellett megúszni. Micsoda gyilkosságok és kínzások sorozata ez a mi századunk!

Nézem a vásznon ezeket az embereket. Mekkora csoda, hogy életben maradtak! Csodalények, hiszen a testi és a lelki kínokból mégiscsak felépültek valahogy. Nem marcangoltatták őket szét vérebekkel, nem eresztettek beléjük, csak úgy vaktában, egy sorozatot, pedig megtehették volna azok, akiknek kénye-kedvére kiszolgáltatták őket. Nem fagytak meg, nem haltak éhen… Milyen nagy szerencse kellett ehhez!

És nézem az asszonyokat, akik éppen csak megismerhették a szerelmet, hogy aztán el is veszítsék mindjárt, és soha többé ne ölelje őket férfi. Ma is elsírják magukat, ha felidézik a várakozások, a reménykedések majd a reményvesztések idejét. Semennyivel sem szenvedtek kevesebbet, mint embereik. Kezek rebbennek a vásznon, pereg a könny. Pereg a könny a férfiak szeméből is, megremeg az ajkuk a visszafojtott zokogástól: – Istenem, amikor visszatértekor nem ismerte meg fiát az anya! Vagy amikor megérkeztek végre, sokára a falubeliek szakállasan, vénségesre aszottan biztatás helyett a halálhírekkel!…

Fájdalom rakódott fájdalomra ebben a XX. században. Sára Sándor, mint egy régész, kamerájával már nem először beleás a történelem talajába, hogy a felbecsülhetetlen értékű leleteket feltárja: az utolsó tanúkat. A még élőket. Akik talán öregségükben nemigen emlékeznek a néhány nappal előbb történtekre, de az évtizedekkel ezelőttiekre nagyon is pontosan. Mert akkor fordult másfelé az életük. Akkor akarta őket is elemészteni ez a század.

A mozi sajnos csaknem üres, mert nem „érdekes” a film. Nem úgy érdekes, mint az előcsarnokban látható monitoron az a szuper sci-fi, amelyben égi lények harcolnak űrhajósokkal, robotok és száguldó csodamasinák küzdelme zajlik, lézerrel pusztítják egymást a harcosok…

Megálljunk csak! Hát ez lesz a jövő?!

Tizenegy évünk van hátra a századvégig. A következő évezredig. Mi vár ránk? Géppisztolyok és bombák helyett lézerfegyverekkel fogjuk ölni egymást?!

Az ember sokat kibír. És sokat kibír az emberiség. De nem kellene mindig próbára tenni magunkat.

A Csonka-Bereg utolsó kockáin harangok kondulnak. Gyertyák imbolygó fénye világítja meg a temetőben a fejfákat, sírköveket. Nevek és nevek. És utánuk ennyi: Eltűnt… meghalt idegenben.

Még van néhány évünk kétezerig. Talán rendbe tudjuk tenni dolgainkat, talán megmenthetjük utódainkat a megsemmisítő lágerektől, a pogromoktól, terrortól, diktatúráktól és a tömegsíroktól. Talán lehetséges.