A képzelet madarai

Egy ősi mesterség mai mívelőjének a munkái között állunk; Szabó Kinga műhelyéből kikerült, ezer- és ezerévek edényformáit idéző, egyszerűségükben köznapi, díszítéseikben, mázaikban mégis pompázatos és egyéni alkotások között. Szabó Kinga par excellence keramikus, nem szobrászkodik, nem készít öncélú, csupán dekoratív figurákat, tárgyakat; nem, ő elfogadja, mégpedig alázattal, a mesterség határait, és ezeken belül teljesíti ki művészetét. Ez a nehezebb út, az eredetiség szempontjából ez a kockázatosabb, de éppen ezért izgalmas is: korsókat, vázákat, tálakat és más edényeket, vagyis használati eszközöket az artisztikum szférájába emelni.

Szabó Kinga kerámiái formák, színek, minták harmóniájában egyesítik közös emlékkinccsé a parasztok hajdan a mezőre vitt korsóit, valamint a kúriák asztalain egykor ékeskedő vázákat, a tanyasi köcsögöket éppen úgy, mint az úri bonbonnièreket. A művész mindezek újrateremtésének szüntelen vágyában ad a fantázia sugallatára a mai embernek is használható készséget – ám ugyanakkor esztétikai élményt is. És ha figurákat mintáz, azok funkcionálisak: korsófülek kiegészítői, édességtartók tetőinek fogói – a használatot segítő díszítések.

Szeretem Szabó Kinga szép edényeit, rajtuk a mázak fényeit, a könnyed rajzú ornamentikákat, a finom vonalú halakat, szarvasokat, tigriseket, oroszlánokat – de leginkább a madarakat.

Szabó Kinga tányérok öblébe rajzolt madarait nagyon kedvelem.

Szeretem pálcikalábukat, hosszú, íves, hegyes csőrüket, gombszemüket, testük gráciáját, karcsú nyakukat, tárt szárnyukat, tollukat, színüket.

Mit szeretek még bennük?

Mit szeretünk a madarakban? A csodát szeretjük, az áhított repülést, az emelkedést, vitorlázást, leszállást és megint felröppenést, a magasba emelkedést, a tovatűnést a levegőégben. A földtől, víztől elszakadást, az égboltba veszés bódulatát.

Az álmunkat szeretjük bennük.

Álmainkban mi is szállunk, emelkedünk, könnyűek vagyunk – szabadok. Madarak röptét elirigylők, a szárnyalást megtanulók.

Köröz felettünk a madár. Házunk tetejére, vállunkra, ujjunk hegyére száll a messziből, a kékség végtelenjéből, valahonnan az Isten felől; megpihen, már-már azt hisszük, a mienk, örökké látni fogjuk, amikor hirtelen szárnyat bont, elhessen, eltűnik újra titkos útjain a légnek.

Irigyelt, soha meg nem érthető, soha meg nem fejthető, csodált lény a madár. Mezőn, erdőn kényesen sétáló, ágakon daloló, felhők között lebegő, sziklák csúcsán büszkélkedő.

Madarat fogni – minden gyermek óhaja. Az illanót megragadni, birtokolni, a látomást foglyul ejteni. A gyermek reszketeg vágya a felnőtt vissza-visszatérő álma. Ezt az álmot karcolja, színezi, égeti edényeibe Szabó Kinga. Hányféle madarat teremt műhelyében, képzeletmadarakat, mégis valóságosakat, mert amit a művész létrehoz, az már attól kezdve létező, attól fogva múlhatatlan.

Szeretem hát felszegett fejű, nyitott szárnyú, gazdag tollazatú, kékben, zöldben, barnában izzó madarait. A várakozókat, pihenőket, egymást ölelőket – a semmiből érkezőket és az ismeretlenbe szökőket – de ittlétük idején gyönyörködtetőket. A fogságban szenvedőket, haldoklókat, a tenyérben reszketőket – csakis a szabadságban élni tudókat.

Csoda-álmunkat mutatja elénk százféle alakban Szabó Kinga: a teremtés csúcsát, a tökéletesség ábráját a karcolt, rajzolt, zománcolt, kézzel varázsolt, tűzben ragyogóvá égetett madaraival.

A képzelet szárnyasai ők. Ott vannak az agyagba vésve – de az agyagból felröppenve, a föld nehéz anyaga fölé emelkedve. A sárból gyúrt legősibb alakzat, Isten edényének, az ember testének és szellemének szabadságvágyát jelképezve.

Szabó Kinga munkái, miként a fazekasok, cserepesek edényei mindig is, használati tárgyak. De ezeket a tálakat, tányérokat, csuprokat, korsókat egy költő álmodja formákká, színekké; a praktikumot lírává emeli a máz, a dísz, a tündöklő madarak rajza. Kecsességükkel kápráztatva a paradicsomi békesség hangulatát hozzák el ezek a madarak, nekünk, Paradicsomból kiűzötteknek, kishitűen az álmunkat vesztőknek, de a mesemadarak láttán újra reménykedőknek. Együtt van itt tárgy és lélek, anyag és szellem, dolgos kéz munkája és a költészet – vagyis minden, ami egykor a Teremtésben is, amikor az Úr lehajolt egy marék sárért, és azt mondta: – Most pedig gyúrok ebből valami csodát. Hogy szebb legyen a Föld.