El az Ararátig

Valamikor a negyvenes években egy mecseki kiránduláson lehasadt paladarabkát találtam a hegyoldalban. Valami roppant prés parányi páfránylevélkét lapított bele – vagy inkább rá; a rajzolat tisztán, finoman látszott.

Bűvölten néztem ezt a – talán éppen egy gigászi katasztrófa idején megkövült – tanút, a messzi múlt véletlenül elém hullott hírnökét. Csodálatomat és izgalmamat valami végtelen nyugalom és öröm váltotta fel, amikor eszembe ötlött, hogy íme, az évmilliós lelet élő, pontos mása ott zöldell az erdei ösvény partján; a mai páfrány semmiben sem különbözött a régitől.

Az erdő árnyában bokrosodó, klorofilltól friss, eleven növény és a palán a leheletnyi rajzzá, síkká, önmaga lenyomatává vált levélke egyszeriben összekapcsolta bennem a múltat és a jelent; felfoghatóvá és ismerőssé lettek az évezredek; a történeti időnek arca lett, rokoni, köznapi arca.

Azt gondoltam, a művészet is ilyen: sorsszerűen megmentő és megőrző, katasztrófából is kimenekítő, részletben az egészet tükröző, hírmondó, korokat összekötő, évmilliókat is egybekapcsoló.

Azon a kiállításon is eszembe jutott ez, a Mednyánszky Teremben, ahol Sövegjártó Mária kerámiáit láttam; az ő műveiben is ezt a megőrző, megmenekítő szándékot figyelhettem meg.

Keramikus. Ősi anyaggal dolgozik: a földdel és a tűzzel. A nagy masszából veszi anyagát, hogy alakzatokat gyúrjon, korongoljon, mintázzon, szikkasszon, égessen, s így menjogot nyerhessen a kimarkolt rész legalább, emlékeztetőnek az Egészre. Ahogy a páfrányt őrző pala a vad erdőségekre, a hajdan zöldellő hegyekre-völgyekre.

Mert mire való a művészet? Mire jó? – teszik fel a kérdést fitymálva vagy okoskodva, s védőn vagy támadón felelnek rá. Mi haszna? A tanítás? A nevelés? Elvek propagálása? Politikai célok ismertetése, népszerűsítése? Öntudatunk ápolása, tudásunk pallérozása? Lelkünk gyógyítása? Vagy vidítása?

Egyszóval: van valami praktikus cél?

Itt, ezen a kiállításon, ahol kerámiák láthatók, különösképpen felmerülhet a kérdés. Mi a keramikus célja? Használati edényeket készíteni vagy szemgyönyörködtető tárgyakat létrehozni?

Talán van ilyen gyakorlati cél. Hiszen a zene is lehet pusztán hangulati effektus, a vers is lehet csak alkalmi, a színdarab is csupán szórakoztató. Nem a műnem a fontos, hanem a belső parancs, a visszafoghatatlanul előtörő szándék. A keramikust is ugyanaz készteti alkotásra, ami bármely más művészt: a festőt, a szobrászt, az írót, a zenészt, a színház művészét. Ha nincs szenvedély, ha nincs teremtő indulat, ha nincs sarkalló élmény – sem a kancsó, sem a váza, sem a fali kerámia nem jöhet létre.

Legalábbis olyan nem jöhet létre, mint amilyet Sövegjártó Mária formál és éget a műhelyében.

Ezek a kerámiák egy karakteres, erős egyéniség alkotásai. Régebbi munkáira emlékeztetően van itt néhány játékos figura, de a korábbi kiállításain megcsodált gótikus íveket most tömpe, keleti kupolák, tömzsi tornyok váltották fel. Ám nemcsak a forma más – az anyag is.

Ami itt látható, mind nemes, kemény cserép, magas tűzön égetve, anyagában színezve. Új anyag, új technológia. A vázák – kisebbek, nagyobbak, asztalra valók, padlóra állíthatók – használhatóságuk mellett is elsősorban műalkotások. De nemcsak szépészeti értelemben, hanem, mert ugyanaz az indulat és szándék eredményei, mint a faliképek. A tégla alapú, négyszögű, ovális munkák, amelyek növények, csigák, korhadó fatörzsdarabok, füvek, ágacskák, állatkák lenyomatait őrzik, a kiállítás legeredetibb darabjai. A művész kövületnek nevezi őket.

Egy zürichi élmény és emlék: ásványtani kiállításon látott csiga egy kőben, elegendő indíték volt Sövegjártó Máriának arra, hogy a természet nyomdokába akarjon lépni. Ezeken a „képeken” mesterséges úton, a művészet eszközeivel megy végbe az a folyamat, amit a természet végzett el ama csigával vagy ama palába zárt páfránnyal. E cserepekben pompázatosan öröködnek meg a tenger és a föld lényei, minden élők és elenyészők – terra marique. Szárazon és vízen.

Nagy hit hajtja a művészt; bizalom a jövőben. Szinte megrendítő a buzgalma, amivel érdemesnek vél megmenteni mindent, még a fa félig elkorhadt törzséből is darabkát, a fűszálat vagy egy bogár tört szárnyát is. Milljom csiga közül azt a legparányibbat is akár. Miként Noé, aki hitt a sugallatnak: ments meg minden élőből egy példányt a bárkádba!…

Sövegjártó Mária optimista. Hiszi, hogy érdemes jelt hagyni a jövőre. Hiszi, hogy nem lehet akkora özönvíz, amiből ki ne magasodna egy Ararát. Ahová el kell juttatni az élet üzenetét.