Czóbel a kertben

Ha az utas autóból, buszból odapillant, hiheti, valóban ül, pihen valaki, egy magányos férfi a gyepes tér mélyén, a távolt fürkészve vagy a fű szelíd zöldjén nyugtatva szemét; de ha félbeszakítja útját, s kíváncsian közelebb megy, felismerheti a bronzszobrot, a bronzalakot; mégis, egészen közel érve ismét eleven embert lát a vén kerti széken, előreejtett vállú, ölbe tett kezű, lábát keresztbe vetett, sovány, szép koponyájú, markáns arcú, ám törékeny testű és szomorú tekintetű – vagy csak gondokon töprengő? – férfit, nyűtt pulóverben, kitérdesedett nadrágban, félrebillent fejjel, merőn egy pontra szegzett tekintettel.

Ez a szobor, ez a tekintet eleven.

Czóbel Bélát Varga Imre formázta bronzba öt évvel ezelőtt.

És Czóbel azóta ül ott a rácsos széken, ismét a kertben, a valamikori kertje helyén.

A kert most zöld terecske; gyep, kirakott út, néhány fiatal facsemete a vénséges diófa árnyékában. A kis parkot a város, Szentendre kezeli. Szomszédságban a Kerényi-múzeum, a telek mögött a régi művésztelep az új műtermekkel és a galériával. Elágazó út háromszöge fogja be e zöld mezőt; innen néz a Festő Leányfalu felé, ahol Móricz élt, s ahonnan az akkoriban távozott örökre, amikor ő, Czóbel éppen hogy csak letelepedett – két-három éve – a Duna-parti városkában.

Móriczot halálra gyötörte a kor, halálra gyötörte Magyarország, a magyar élet, az újbóli háború (már második az évszázadban), nem talált menedéket e tájban sem, amit pedig annyira szeretett. Innen vitték el bénán, szélütötten – amint béna, szélütött volt ez a haza, ez a világ is. Móricz hatvanéves volt akkoriban, amikor Czóbel, ugyancsak közelítve ehhez az életkorhoz, 1939-ben Párizsból ide költözött. Nyaranta, 36-tól kezdve járogatott ide, megkedvelhette ezt a mediterrános tájat, s talán békét, nyugalmat remélt ebben a hangulatos, a hegyek és a folyó közé bújt, soknyelvű városban, amikor feldördültek a háborús fegyverek, amikor a Blitzkrieg csatazaja felverte Európát. Bízhatott, bízni akart Czóbel ebben a tájban a kontinens nyugati ege alól érkezetten; védelmet remélt a kertben, a házban, amit itt talált, ahol most gyep veszi körül a diszkrét posztamensen. Berendezte otthonát, műtermét Modok Máriával, a festőnővel, második feleségével. A kamillavirágok között kőtábla: itt élt és dolgozott…

Harminckilencben is, ahogy 1914-ben, a háború verte ki Franciaországból; akkor Amszterdam, Bergen – Hollandia lett a menedék. Húszéves korától második hazája volt Franciaország. Ott érett festővé olyan kortársak között, mint Picasso, Dufy, Matisse és a többiek. 1940-ben Párizst már megnyomorította a megszállás. De mi sorsra jutott mindaz, ami Czóbelnek kedves volt másutt is, ami az életéhez, a piktúrájához tartozott? Milyen lett Berlin; mi lett a Galerie Paul Cassirer-rel, a Goldschmidt galériával vagy a Wallersteinnel, ahol a húszas években a kiállításait megrendezték; s milyen lett München, az akadémia? Mivé lett a nagyvilág, ahová Nagybányáról ifjan és tehetségesen berobbant; a párizsi champs-de-mars-i szalonban szinte pelyhes állú korában már képe függött a falon; aztán a Julian Akadémia; a Salon d’Automne Fauves… Milyen messzire került mindez! De mekkora távolságra volt New York is, a Brummer Gallery…

Aztán elülnek a fegyverek. 1948-ban már újra kiállít a Galerie des Beaux-Arts-ban.

Újra Párizs.

Kimegy, ki akar menni, szentendrei vásznakat visz magával, hogy lássák!… „Nem szabad, hogy elfelejtsenek…”

Még van harminc éve!

Az igazi otthon most már ez a kis, Duna-parti város, de vissza-visszatér a Szajna-partra is.

Kilencvenkét éves, amikor a szentendrei Templomdombon, a volt kántorlakban múzeuma nyílik.

Innen, a múzeum faláról néz ránk ifjúi arca. Lombos fa vagy bokor előtt áll egy művészkalapos, pulóveres fiatalember. Arca sima, szabályos; orra erőteljes, ajka húsos, duzzadt, csaknem dacos, de szelíd mégis; a szeme csak két összevont rés a kalapkarima árnyékában.

Czóbel 1903-ban.

„Ami előttem van, az csak egy látszat…” – olvashatjuk keze írását a múzeumi katalógusban. Olyanok ezek a fekete sorok, dőlt, deformált, rajzolt betűk, mint a későbbi, már expresszionista piktor képei. Öregen írta, de ennek a fiatal, művészkalapos festőnek a szemrése mögül süt felénk az igazsága. „A természeti látványra szükségem van. Ez egy kiindulási pont, mire támaszkodhatok. Ami előttem van, az csak egy látszat. Minél tovább nézem, annál gazdagabb lesz a látásom és olyan dolgokat veszek észre, amit, mikor kezdtem, nem láttam. Nem a látszat érdekel, hanem ami körüle, mögötte van. A látszatot lefordítom a festés nyelvére.”

Ez a fiatal művész, összehúzott szemmel, a látszat mögötti valóságot lesi, keresi. Ott képi a vallomás, talán még az „ars poetica” szándéka nélkül, puszta önsejtésből. De itt már az öregkori bölcsesség késztet hófehér papírra vetni a tapasztalatot, a megértett lényeget.

Az az ifjúkori nézés, kutató figyelem él a szobor tekintetében is. A hajdani sima arc persze meggyűrődött, meggyötrődött, barázdált lett. Egy csaknem százéves ember arca! Mi minden véste, mélyítette ezeket a barázdákat ebben a hosszú évszázadban Czóbel Béla arcára! A szakadatlan kutatása a mögöttesnek, a mérhetetlenül erős összpontosítás a rejtőzködő szépség felderítésére. Lírai alkat – mondták, mondják róla. Érzelmileg közelített a világhoz. Szépség, ifjúság egyaránt lenyűgözte, talán mert annyira lenyűgözte maga az élet is. Való igaz; ha megnézzük képei jegyzékét: portrékat, figurákat, utcarészleteket, házakat, kerteket, enteriőröket, csendéleteket, virágokat, nőket – nőket és nőket! –, aktokat, tarka ruhás lányokat, kalapos asszonyokat festett. Semmi „epika”, semmi „társadalmi dráma”, semmi tragikus hangulat. Szelíd líra, atmoszféra, érzelem. De én mégis inkább azt tartanám igazságosnak, hogy mindez mélyen és nagyon-nagyon festői. Az életet festőként élte meg, a világot festőként szemlélte. Amerre nézett, amerre fordult: festői témát látott a lombban, az utcácskában, a ház sárga falában, a nyitott ablak derűjében. Színeket, tónusokat látott és érzett. „Ami előttem van, az csak egy látszat”… Nem másolt, nem hazudta szebbnek a szépet, csúnyábbnak a torzat; nem csalt ha embert, női testet ábrázolt, nem lopott be harmóniát a deformáltságba, csupán az elnagyoltság, az esetlenség, a sutaság szépségét is felismerte. Szerette az életet, szerette az embert, szerette az ember környezetét. Talán csodálkozva, megrendülve, megértően, gyengéden, de igazságosan. Arcára keserű, mély árkokat vájt ez a szeretet. De Czóbel türelmes volt. Mint művész türelmes, és nagy figyelmet szentelt mindannak, ami emberi. Lefestette a kis, piros-fekete csíkos kabátban esetlenül álló Meyer urat; a zöld mezőben feketén sötétlő reverendás-kalapos, paraszti arcával egyszerűen kedves Noisy le Grand-i plébánost; a holland Munkásfiút; a Piros sapkás férfit; a kerti napfényt, a Berlini utcát; a heverő nőket…

Élete alkonya felé, a hetvenes évekre csodálatos erővel új alkotókorszakba lép, szinte tobzódik a színekben. Csupa élénkpiros, türkizkék, lila, almazöld, sárga minden a vásznain. A Boulard műterem, a Mimi, a Pihenés színkáprázata, az 1975-ös Önarckép a zöld, piros, lila foltokkal, a Zöldkalapos Carola, a Legyezős lány, az Akt piros kendővel vagy a Félakt elbűvölő. Megható. Megható ez a kitörő szerelem – talán mindannak az összegzése, amiért élt; s ugyanakkor bizonyítéka is annak, hogy újra és újra feltámad az alkotóerő, hogy új és új zsenialitáshullámok csapnak fel a művészben, ha a sors kegyes hozzá, s engedi élni.

Vajon mi mindent tudott volna még létrehozni a leányfalui szomszéd, Móricz is, ha tovább élhet?

Czóbel bronzarcán mégis némi szomorúság, gondterheltség. Fáradtság. Nehéz volt felfedezni, kibontani ebből a világból a szépet. Nehéz volt nem összeroppanni, életben maradni, végigküzdeni ezt a XX. századot.

Ül, üldögél ott a nemlétező kertben, az eltűnt ház eltűnt árnyékában; fenn, a dombon a múzeuma, körülötte a város, a városa; körülötte Európa, a Nagyvilág…

Ül, töpreng, nézi, keresi még mindig a látszat mögött a lényeget. Mintha azt gondolná kissé lebiggyent szájjal: – Akkor is! Mégis! Én a széppel, a szépséggel mondok ellent! A dűlt házak, a kificamított fák, a szétomló csíkok, a deformált alakok, a nagy csípőjű nők meztelenségével mondok ellent mindannak, ami durva, embertelen és pusztító. Azok helyett is, akik belepusztultak. Azok helyett és – azokért!

És néz, néz Leányfalu felé.