Ritmus és geometria

Andrássy Kurta János három és fél évtizeddel ezelőtt – vagyis ezerkilencszáznegyvenegyben – szerepelt először szoborral a Műcsarnok Téli Tárlatán. Húszéves volt akkor, most ötvenöt. Művekben gazdag pálya áll mögötte; szobrai városainkban és a Nemzeti Galériában is erről tanúskodnak. E mostani kiállítása mégsem gyűjteményes, csupán az elmúlt öt-hat év alatt létrehozott alkotások bemutatója.

De a bemutató nemcsak azért jogosult, mert ötévenként termet kaphat a művész. Andrássy Kurta János új, egységes ciklussal jelentkezett. Valamit elkezdett az 1961-es kiállítása után, s ez mára lezártan létrejött; a tárlat tehát egy végbevitt terv, alkotói elképzelés elénk tárása, s nem pedig erre az alkalomra összeszedegetett szobormennyiség.

Andrássy 1961-es kiállítását örömmel fogadtuk, hiszen 1948 óta nem szerepelt nyilvánosan. Úgy gondoltuk – ismerve addigi munkáit –, hogy ha nem is gyarapítja tovább életművét, művészetének rangos helye már kijelölt a magyar szobrászatban. Leginkább kövekbe, s olykor márványba faragott tömör kompozíciói – amelyek a népművészet ősi elemeinek és a jelenkori szobrász világképének különös, szép ötvözetei – a kis- és nagyplasztikák, a domborművek egyszerűségükkel, puritán megjelenésükkel a magyar művészet olyanféle értékei, mint Bartók vagy Kodály zenéje. Az életmű tehát kerek volt öt évvel ezelőtt, de Andrássy ötvenéves korában még nem a lezárás, hanem a bővítés módját kereste. A térben és az anyagban új vonalak, alakzatok képét látta.

Kisméretű plasztikák születtek, különös mozdulatú figurák. A vaskosság, zömökség most eltűnt; nyúlánk testek, görbülő, szegletes vonalak támadtak. Más kifejezési módot választott? Nem mást, csak újat. Nem szakadt el a régitől, nem változtatta meg a hangját. El akart mondani valamit: belekezdett ebbe a ciklusba, amely itt áll most előttünk a kiállításon.

A szobrok: megannyi geometria. Tudatosan és ihletetten megteremtett kompozíciók. Gyönyörű ritmus árad belőlük, az ember legszívesebben azt gondolná: az anyag tánca. Ritmus, geometria. Kubisztikus formák némi lírai oldottságban. Nem tekintve néhány portrét, az andezit- és márványszobrokat, a bronzok legtöbbje – a legelső pillanatban – nonfiguratív műnek tetszik. Egymást keresztező, egymásba forduló, fonódó, hajló szimmetrikus és aszimmetrikus formák. Ellipszis, háromszög, homorú-domború hajlítások. Pedig mindegyik egy-egy emberi alak, vagy emberpár; egyik sem nonfiguratív, mind valóságtartalmú a szónak hagyományos értelmében. Mi ez hát? Játék vagy fricska? Bizonyítása annak, hogy a nonfiguratív elemek csupán műhelykísérletek a kifejezési eszközök gazdagítására, tehát pusztán formai értékűek, dekorációk, s csak így – reális tartalmak közlésére alkalmazhatók?

Aligha vezette ilyen felületesség a művészt. Ami ezeket a szobrokat létrehozatta Andrássyval, egészen másfajta indulat.

Művei bizonyítják: mindig az emberi harmóniát kereste. Amikor ennek az új ciklusnak első darabjait formába teremtette, akkor sem tett mást; nem szakította meg, hanem folytatta azt, amit harmincöt éve elkezdett. A korban él, a XX. század kemény évtizedeiben. Ezek az évtizedek sok új gond és riadalom támasztói. A fizika is fölénk nőtt, ránk telepedett. S ahogy valamikor a természet formáit láttuk, úgy látjuk most ennek a világot kormányzó fizikának képletformáit, jeleit, szerkezetét. Az atommag keringési pályája riasztó is, meg szép is; legyen, ne legyen – erről már nincs vita, csak arról, hogy miként legyen. Zűrzavarosnak látszik a világ, s a művészet sokszor ezt a zűrzavart ábrázolja; a szobrász is: torz, kegyetlen alakzatokat vet elénk, riasztókat.

Andrássy szobrainak a formái is ebből a modern vizualitásból származnak. De az ő optikáján át a torz egyszeriben renddé alakul, kisimul, szabályos lesz, mint a Törvény. Nem embertelennek, hanem az embertől-valónak látja azt, amitől más megriad. Ezt akarják kifejezni a szobrok; a tudomány elvont ábrái az emberi test, az emberi mozgás kifejezésére szolgák, eszközök. Zártak ezek a figurák, mondhatnánk: önmagukba zártak, de éppen ezért a végtelenbe futnak a vonalak, miként a szellem törvényei. Nincs ellentétes mozgás az ember és a fizika világa között, belőlünk támad minden –, ezt a harmóniát sugallják a szobrok.

A kiállításon jól látható az átmenet a korábbi formamegoldásokból az újba (például az Anya c. bronz, vagy a vörösmárvány Gyermek, Alvó, a márvány Álmodó szobrokon.)

Noha igazságtalan a kiemelés, mégis néhány fölöttébb kiválót külön kell említenünk a művek sorából: az Assisi Szent Ferenc, az Olvasó, a Kiáltó; az andezitből vésett Fiatalasszony és az Önarcmás című szobrokat.

A falon függő tollrajzok bravúros rajztudásról, biztos komponáló készségről győznek meg. A monotípiákon a foltok és vonalak játéka bizonyítja, hogy a művész nem csak a plasztikában tud szépet alkotni. A színes pasztell- és olajkréta rajzok festői megoldása bemutatja a szobrász mellett a piktort is. A színek tobzódása már a virtuozitásig merész (Férfi és nő, Szüret, Törölköző stb.) máskor visszafogott, éppen csak derengő, vagy márványszínben tetsző (Éden, Cigánynő, Anya, Fájdalom).

Nonfiguratív pasztelljei közül a Felszállott a páva a népmesék világát idézi; a Nagyvárosi hangulat pedig akár a Csodálatos mandarin címet is viselhetné, annyira Bartók-szerű.

Andrássy Kurta János gazdagon tárja elénk öt-hat év anyagát. Ritkán találkozunk ilyen harmóniával, a hitnek ennyire a művekbe oldottságával, egységes mondandóval kiállításokon. Andrássy hisz az emberiségben, s ez lenyűgöző. Ez a hit formálja egyéniségét és szobrait.