Emberarcok

Arcok. Arcok, arcok és arcok. A toll, a filc gyors, könnyed mozgása nyomán született emberarcok. Egymáshoz hajoló alakok; magányos férfi egy padon a vénséges fatörzs tövében, magába zártan, ahogy sorsába zártan áll az időette fa is; a fehér papíron vékony, finom vonalakból teremtett emberek némi környezetben, de legfőképpen csak az arcuk; sovány, megtört férfiak, deli nők, szépek és vonzó tekintetűek vagy ijesztő boszorkák; elzsírosodott, tokás, kopasz urak meg kalaposak, nagy loboncúak. És a toll, a filc nyomán a tökéletes mozdulatok, a mozgások sokszor csak leheletnyi jelzései, melyekből azonban történeteket olvashatunk ki, élethelyzeteket; becsapottságot, büszkeséget, reményt vagy csalatkozást; a kezek, nyakak, fejtartások pontos ábrázolatai, a vállak ejtésében, a szemekben rejlő vallomások, melyeket meg is hallunk, meg is értünk, ha kellő figyelemmel nézzük a rajzokat; arcok; toprongyos fickók arcai, hidegen a semmibe nézők vagy hittel az égre tekintők arcai; nők kalapban, kibontott hajjal, szédítőn, boldogtalanul; bűvészek, kiknek kezében eltűnnek a kártyák, ujjaik között golyók pörögnek, vállukra tépett galamb száll; titokzatos alakok, sötét sikátorokból előosonók; köcsögkalapos uracsok a fehér papíron, összebújva suttogók, múltjukkal dicsekvők; utazók, örökösen úton lévők, kisvárosokba érkezők, állomások restijeiben zsíros pörköltszaftot mártogatók, habzó söröket ivók, handabandázók és szentek; katonák; tábornokok és bakák, csákós és bajszos svihákok, istencsudája lények, messzi tájak emberei, messzi irodalmak figurái, francia, angol, columbiai regényhősök…

Ezek Eigel István rajzai.

Őt az ember érdekli. Az ember arca. Az ember gazdag arca. A jellem érdekli, kutat a személyiség titkai után; egy grimasz mögé rejtett sors, egy mosollyal elfedni kívánt tragédia, egy fennkölt fejtartással eltussolni akart kudarc felderítése érdekli. Festészetében is, de kiváltképpen a rajzaiban. A rajzai mindig és mindig az emberről szólnak, embereket teremt, s főleg emberarcokat. Mesterien rajzol, ihletetten, nagyszerű légkört képes teremteni néhány vonással, árnyékolással, sejtető rajzolattal; órákig tudom nézni az alakjait, mert mesélnek, beszélnek, elmondják az életüket, és érzékelhető a táj is, a kor is, amiben léteznek. A művész embereket szabadít a világra, akik eddig nem voltak, csak a keze nyomán születtek, ki tudja mennyi és miféle élmény kromoszómájából. És most már vannak, elpusztíthatatlanabbul, mint az elevenek.

Nem véletlen, hogy szeret illusztrálni. Nem alkalmazottan, és csak igen ritkán megrendelésre. Csupán a maga kedvére, olvasás közben. Megragadják a leírt figurák, tollat fog, s lerajzolja a róluk támadt látomásait. Hosszú barátságunk alatt már nemegyszer tapasztaltam, hogyan késztették illusztrálásra közös olvasmányélményeink. Amikor például Marquez könyve, a zseniális Száz év magány lenyűgözött, azonnal odaadtam neki, hadd ismerje meg ő is. Mire végzett az olvasással, el is készült a számtalan lapból álló sorozat, csak úgy, magánpasszióból. Lelkesen mutatta Buendía ezredest, Melchiadest, a torzonborz szakállú, bűvös cigányt, a boszorkányos szerkezetek mágusát, Ursulát, Második Aurelianót, Amarantát, a buja nagynénit, Rebecát és Macondo többi, fura lakóját, a columbiai író csodás, mulatságos és tragikus alakjait. De éppen így megrajzolta már Bertha Bulcsu vagy Doctorow, Kiss Dénes vagy akár egy angol, francia, olasz szerző, meg Gyurkovics Tibor vagy Hamvas Béla, Szabó Lőrinc vagy jómagam írásainak figuráit is.

Lelkes. Lelkes és fáradhatatlan. Ilyennek láttam jó néhány évtizeddel ezelőtt is. Felületesen már régóta ismertük egymást, amikor 1959 táján barátságot kötöttünk. Ott éltünk egymás szomszédságában a város szélén, a vidékies XVI. kerületben, amely annak előtte csak Árpádföld néven volt ismeretes. Ők – Eigel István és festőfelesége, Tassy Klára – néhány telekkel arrébb, a helyiérdekű vasút völgye felett, egy kedves hangulatú, öreg házban laktak. Kezdő író voltam, ők azonban kitüntetően érdeklődtek a munkáim iránt; Békésről magukkal hozott, nehéz, családi bútoraik, festményeik, zöld növényeik és könyveik között a diószínű zongorán ott találtam azokat az újságokat, amelyekben novelláim megjelentek. Aztán a Százados úton béreltek műtermet; gyakorta összejártunk. Abban az időben Eigel Derkovits-ösztöndíjas volt; franciaországi útról ábrándoztak, és vettek egy öreg Wolseley kocsit, angol gyártmányút, jobb oldali kormánnyal. Elegáns volt, de szakértőbb kezekre vágyott, úton-útfélen otthagyta őket, bal felőli ajtajának kilincsét menet közben tanácsos volt szorosan tartani, de mégiscsak autótulajdonosok voltak, s ez nagy szó volt akkoriban.

Késő estig tartottak ezek a műtermi összejövetelek; Eigel játékokat eszelt ki, szellemi tornákat, vitatkoztunk a modernségről, az izmusokról, az egzisztencializmusról, rajongtunk a lengyel irodalomért. Később, már párizsi útjuk után Ionescu Kopasz énekesnőjét mesélték el, amit közülünk elsőnek ők láthattak. Eigel engem mindig inspirált, mint valami lelki klinikára jártam hozzájuk. Tassy Klára franciás koszttal kínálta a vendégeit; a festőállványok között, a vakkeretek, furnérlapok, felfeszített kartonok mellett a rezsón készítette a vacsorát, éppen olyan művészi gonddal, ahogy munkáit: a virágokat, madarakat és a természet egyéb csodáit ábrázoló képeit és gobelinjeit. Mindketten Bernáth-tanítványok voltak, Eigelnek Rudnay Gyula is mestere volt, közvetlenül a háború után fejezték be a főiskolát, és menten össze is házasodtak – ez a házasság máig is töretlen. Magánügy, mondhatnánk, de talán mégsem az, mert Eigelt nehezen lehetne elképzelni hűsége nélkül. Nem híve a felületességnek semmiben. Szeretetet ád és követel, a hűség számára nemcsak emberi, de művészi hitvallás is. Nem tudja különválasztani a kettőt. Élete a művészeté, és a művészet tölti be minden napját, minden percét.

(Hogy csak futó áttekintést nyújtsak eddigi pályafutásáról: Újpesten született 1922-ben. 41-ben került a főiskolára, 46-ban végzett. A hatvanas évek elején a Képző- majd az Iparművészeti Főiskolán tanított. Közben festői pályája egyre jobban felívelt. Bár 47 óta vesz részt hazai és külföldi kiállításokon, első egyéni bemutatkozása 1957-ben volt a Fényes Adolf teremben. Aztán a Velencei Biennálé (1960) után egyre sűrűsödnek a bel- és külhoni tárlatok. Biennálé-díjak, pályázatokon nyert megbízatások követik egymást. Két ízben kapta meg a Munkácsy-díjat, 76-ban pedig az Érdemes Művész kitüntetést. Murális munkáit megtaláljuk a röszkei határátkelőnél éppen úgy, mint az ország különböző városaiban. 1981-ben Tassy Klárával közös kiállítása volt a Műcsarnokban, s még ugyanebben az évben elkészítette a Rádió új épületének üvegablakait, a felújított Operaházban nagyméretű gobelinjét láthatták a megnyitó díszvendégei. Intarziák, mozaikok, sgraffitók, táblaképek – munkássága kiterjedt.)

Komolyan veszi a dolgát. Komoly, de nem komolykodó; talán Csehovnál lehet megtalálni azt az életszeretetet, amit az ő megnyilvánulásaiban. Ez látszik rajzain is; az élet teljes elfogadása minden tragikumával és groteszkségével egyetemben. Talán azért is van ez így, mert nem lett – hála Istennek, nem lett! – igazán felnőtté. Szívében ott él az ifjúság naiv hite, és az a vágya, amivel megismerni és a gonoszságtól megszabadítani akarta a világot. Az évtizedek alatt rá kellett ugyan jönnie, hogy vajmi kevéssé sikerülhet ez, mégsem adja fel a reményt. Ebből táplálkozik művészete. Még most is, már nem fiatalon, úgy tud rácsodálkozni a világra, mint hajdanán.

Nagy utazók mindketten. Amióta csak lehetséges, felkerekednek: Párizs, London, Zürich, Menton, New York… Ilyenkor aztán csak levelek meg képeslapok jönnek, s nagyon hiányoznak a velük tölthető, inspiráló esték, a viták, a diskurzusok a művek felett. De karácsony havában – jó néhány éve már – a fenyőfa alá szánt csomagban mindig megérkezik az egyedi Eigel-naptár, rajzokkal, monotípiákkal a hónapok lapjain; szellemesek, szépek, ötletesek, kijárnak minden jóbarátnak, s mind különbözőek, gonddal, szeretettel készítettek.

Néhány éve Amerikában járt a feleségével. Eigel szüntelen keresi az új és új élményeket, az alkotásra késztető miliőt, mohón kívánja a feltöltődést, az idegen tájak, városok, épületek, a tenger, a kavicsos partok, a hullámverte mellvédek hangulatát, a Broadway nyüzsgését, a kínai negyed különösségét New Yorkban vagy a római utcák forgatagából kiemelkedő klasszikus romok bizarr képét, a spanyol föld színét, a Lorca-látta égboltot, messzi emberek tekintetét; élményeket gyűjt, színfoltokat raktároz el emlékezetében, sziklák tövében, völgyben legelésző lovakat jegyez meg, de aztán egyszer csak – mint a félelmetesen nagy amerikai városban is, azt mondja a feleségének: – Menjünk haza Máriaremetére! – Mert a műtermes ház, a kertben a mályvabokrok, a lugas, a japán tyúkok és kakasok, Jokó, a borzas, szürke-fekete kutya, az örökké javításra szoruló, mert szervizbe soha nem vitt autó, a megkezdett képek, Klári növényei hiányozni kezdenek. Hiányoznak a könyvek, a hanglemezek, a barátok, a munka, a küzdés a hétköznapokért. De itthon nemsokára megint kocsiba pakolnak, és lemennek Balatonfüredre. Évekkel ezelőtt fenn, a város feletti dombon, ahol már csak a bokros rét csendje fogja körül a fennsíkon a tájat, egy öreg parasztházat vettek, nádfedelest, azt építgették át kedves fészekké. A teraszként szolgáló kertből a vízre, Tihanyra, az öbölre látni. Ide menekülnek pihenni az ügyintézések, a városi szaladgálások elől. Jó dolgozni a csendben, nyugalomban, a vén tölgyfa alatt olvasni, felolvasni egymásnak egy regényből, novellás kötetből, lelkesedni egy versért – aztán tollat, filcet ragadni és rajzolni, rajzolni az élmény nyomán. Emberarcokat rajzolni, alakokat; megteremteni őket, megteremteni ezeket, az élet mély titkait őrző figurákat.