Vizek partján

Azzal kezdem, hogy Tassy Klára és Eigel István boldog emberek. Tudom, merészség kimondani ezt valakire, de lehet-e boldogtalan az, akit megihlet a természet ebben a mai, lélekölő világban, lehet-e boldogtalan, aki napról napra, fáradhatatlanul nekiül lerajzolni egy fát, annak minden ágabogát, törzsének görbületeit, lombozatát; lehet-e boldogtalan, aki belerévül a hegek pompás vonulatának látványába, a vizek színébe, a növényzet elámító vegetációjába?

Boldogtalan-e, aki testvérének érzi a természetet?

 

 

Gobelinek, olajfestmények és grafikák Tassy Klára és Eigel István legújabb munkái. Egyetlen esztendő eredménye került kiállításra Balatonfüreden, a galériában. Vizek partján – ezt a címet kapta a tárlat. De nemcsak azért, mert Füred az ő második otthonuk; fenn, a város fölött áll a házuk, ahonnan belátni az egész öblöt. Látni Tihany mediterrános panorámáját, éjszaka pedig a sziget fénypontos sziluettjét. Mint egy szicíliai falu utcáját, durva terméskő kerítések szegik a dombra vezető utat, a falakra mandulafák lombja hajlik; feljebb az út kitágul, véget ér a kertek birodalma, szelídke vadon borítja a tájat, s öleli körül barátomék vén parasztviskóból átalakított házát. Alacsony szobák, barna gerendák, százesztendős padozat, rücskös, egyenetlen falak, mély ablakok őrzik az egykori gazdák emlékezetét, s sugallnak végtelen nyugalmat. Csend van itt; a meditációra és az alkotásra serkentő csend. Mégis, néha elvágyódnak ők, a festőpár, innen is, még biztosabb menedékbe, a Földközi-tenger partjára.

Mentoni barátnőjük lakását veszik birtokukba hosszú hetekre, hónapokra. A ház, amelynek ablakából a tengerre látni, nem először ad nekik otthont; szeretnek ott élni télidőben, mert azon a tájon februárban virít a mimóza és érik a citrom, napfényben fürdik a riviérai táj, dús és buja a növényvilág, és karácsonykor is barátságos a tenger.

Erről a vízről is szó van tehát; a tárlaton látható munkák a Földközi-tenger partján készültek vagy ihletődtek.

Irigylésre méltó lehetőség két magyarnak abban a környezetben élni hónapokig. Vannak persze arrafelé nagyon gazdagoknak való, drága helyek is – Monte Carlo, Monaco –, de ők nem úri passzióból választják a francia Riviérát, hanem különös, de érthető vágytól kergetve; az élet virulásának közelében akarnak lenni. Naponta megszállottan bolyonganak a partvidéken, a sziklák között, és papírra varázsolják tustollukkal a bűbájos tájat.

 

 

Egy fát lerajzolni fontos-e? Vagy lefesteni a partra fröccsenő tengert, egy aloé- vagy agavébokrot, a hegyoldal domborulatát? Fontos! Mert minden fa, minden hullám, a hegyoldal minden hasadéka, minden virág és növény csoda a Földön, a Lét csodája, s ha valakinek szabad és nyitott a lelke, akkor éppen úgy meg tud állni egy bokor, egy lomb, egy göcsörtös törzs előtt, mint szánandó vagy szeretnivaló embertársa előtt.

Van Eigel Istvánnak egy képe öreg, különc barátjukról, Bíró Antalról, a festőről. Ott áll a szakállas, clochard-küllemű, próféta tekintetű férfiú mentoni háza lépcsőjén, akárha egy bibliai épület előtt sütne rá a déli nap. Azt hiszem, az anyagi világban oly idegenül mozgó, a valóság fölött lebegő barátjukkal való újbóli találkozásuk is mély nyomokat hagyott bennük – ez látszik képeiken. Békesség, derű, harmónia a vegetációval, a vízzel és az éggel – a világ színeivel, ehhez segíthette hozzá Bíró Antal őket. Az öregember szemlélődő nyugalma csitította az ő magyar idegeiket is nyugalomra. És minden talmi kötődéstől szabadulva egyszeriben fontosabbá vált mindennél a habot verő tenger, a csigák formája, a száz évben egyszer virágzó, hatalmasra nőtt aloé, Roquebrune sziklái, a sirályok szárnycsapkodása, a fák és megint csak a fák.

Gyönyörűek a tussal rajzolt fáik. Mennyi szelíd alázat kell ahhoz, hogy valaki ennyire maga fölé emeljen egy ilyen természeti egyszerűséget, mint egy píneát. A píneák felmagasztosulnak a művészek keze nyomán a papíron, de nemcsak ott, hanem már a szemünkben és a szívünkben is. Ezek a fák már örökkévalók; kidöntheti őket a vihar, elkorhadhat a törzsük, kifordulhatnak gyökereik, de igazán el nem pusztulhatnak már soha. Ez a művészet csodatétele: az élet megmentése. Vonalakba, színekbe mentése.

A színek. Igen, a színek. Túlnyomórészt grafikák vannak a tárlaton, de a festmények jól mutatják, micsoda fényekkel és színekkel találkoztak útjukon Eigel István és Tassy Klára. Amikor hazajöttek, panaszkodtak is, hogy itt nálunk minden fakó, hogy nem elég zöld a rét, nem eléggé kék az ég, nem elég barna a föld. De elhozták nekünk azokat a színeket.

Úgy mentek el innen néhány hónapra, mint a szökevények. El akartak menekülni a napi gondok, a politikai viharok, a kicsinyes ügyek elől. Elmentek a Föld egy szerencsésebb sarkába, de végül is vissza kellett jönniük, mert mégis itt van az életük. Ám elhozták a tenger partjáról a derűt. Elhozták a csigák rajzolatában, a fák ágaiban, a kardélű agavéban, a színekben.

Alighanem sértés ma valakit boldognak mondani. Az életünk merő boldogtalanság.

De a barátaim képein mégiscsak látom áruló nyomait két ember boldogságának.