Százéves fűzfa

A kezdet kezdetén az illusztrációk vezettek be az irodalomba. Emlékszem, milyen nagyszerű élmény volt elcsenni a könyvespolcról valamely ódon könyvet – legalábbis számomra, a gyerek számára régit, és fellapozni a kemény táblák közé zárt oldalakat – a képeket keresve. Olvasni még nem tudtam, így hát a rajzok, fametszetek csodálatába merültem. Borongós délutánokon, amikor az őszi eső vagy a tél hava szobafogságra ítélt, jó volt a tűz mellé telepedni, és meglepetésről meglepetésre jutni a betűkkel – vagyis az ismeretlen jelekkel teli könyvben.

A rajz, a kép soha nem volt ismeretlen jel, így hát előbb tanultam meg a történeteket ezek révén, az illusztrációk mondták el nekem a mesét.

Háborgó tengerből kiemelkedő sziklacsúcs, a parton a habokból éppen csak kimenekedett ember, tíz körömmel kapaszkodik a szárazföldbe, közelében kettétört árboc, szakadt vitorla. A halál karmaiból menekült ifjú: Defoe hőse, Robinson. Aztán a képek során a lakatlan sziget, a békésen legelésző lámák, amelyeknek Robinson vesszőkből font karámot, a barlang mélye, a sásból készült napernyő, és Péntek, a hű szolga… meg az emberevők tánca a tűz körül. Aztán a Robinson-fabrikálta vízijármű, a menekülés, a távolban feltűnő gőzös… De éppen így, a képekkel olvastam el Verne műveit. Az illusztrátor jóvoltából láthattam a Holdrakétát, Némó kapitány víz alatti világát, a nagyszerű találmányokat; és az illusztrátor varázsolta elém az alakokat is, kürtőkalapos urakat, mellényes, köpcös férfiakat, régi utcákat, városokat, távoli tájakat… Feküdtem a díványon és faltam, faltam ezeket a képeket; máig is itt élnek az emlékezetemben. Talán jobban, mint a később aztán elolvasott történetek. Defoe-t, Vernét és sok más írót úgy olvastam azután, úgy láttam a leírt szituációkat, figurákat, ahogy a rajzolók megálmodták egykoron.

Ezek az illusztrációk talán a mai képregényekhez hasonlíthatók; még aláírás is volt alattuk, idézett párbeszédek, vagy egy jelenetre utaló mondat a regényből.

Manapság a film, a televízió, a videó változtatja képpé az írott műveket. Regényeket, novellákat. Aki a vásznon találkozik először Anna Kareninával, azt olvasás közben éppen úgy befolyásolja a filmrendező a maga „illusztrációjával”, mint engem annak idején a rajzolók. Aki ellenben a könyv ismeretében kapja a képet, könnyen csalódhat, hiszen volt elképzelése a személyekről, a tájról, a szobáról, Anna és Karenin közti jelenetről és így tovább. „Nem ilyennek képzeltem Annát” – mondja az ember. Nem ilyennek az utcát, ahol a házuk áll, nem ilyennek a szobát, a lépcsőt, a telet, a pályaudvart, a délutáni teázást… És igaza van, ha a lelke mélyén berzenkedik, hiszen az ő szuverén műélvezeti világába avatkoznak be. Mert minden olvasó elkészíti a maga filmjét, illusztrációját az olvasott műből. Sorról sorra. Betűről betűre. Akarva-akaratlanul. Ugyanis a könyveket ketten írják: az írójuk és az olvasójuk. Nincs két teljesen azonos élményű, emlékihletésű ember. Legyen bár az író a legszuggesztívabb leíró, elbeszélő, mesélő, megjelenítő, ábrázoló, mégsem közvetítheti száz százalékig azt, amit ő lát, érez munka közben. Még ha a legaprólékosabban írja is le a tájat, a házat, az alakot, a jelenetet, akkor sem. Mert az csakis és kizárólag az ő fantáziájában teremtődött meg úgy. Az olvasó pedig, bár fokról fokra követni igyekszik az író meséjét, mégis azonnal a maga fantáziáját lendíti működésbe. A házsártos háziasszony, egy őszi táj, egy villámsújtotta fa, egy erdei tisztás, egy szerelmi jelenet, egy elesett öregember képe, a kemencepadkán nyújtózkodó macska, egy autóút, hajókirándulás vagy akármi nem annyira az író képzeletvilágából vetül elébe, hanem a maga-megélte élmények szerint. A házsártos asszony egy, a gyermekkorban megismert nagynénit idéz fel menten, az őszi táj ezernyi megélt őszi hangulatot, a szerelmi jelenet az ifjúkort és így tovább. És ahány olvasó, annyi „film”, annyi illusztráció!

Ha így áll a helyzet, kell-e a könyvekbe kép, kell-e a szöveg közé rajz, kell-e az az egyetlen látomás, amely mellé még ezer és százezer kerülhetne ugyanígy? Vagyis nem erőszakos dolog-e az olvasókra kényszeríteni egy alak képi megjelenítését, egy szituáció rajzi megelevenítését?

Néha igen. Akkor, amikor a grafika nem lesz önálló alkotás. Alkalmazott műfaj ugyan, de mégis önálló, mert a szövegből úgy merít ihletet, ahogy az életből. Csak éppen rokontémát választ, csak éppen örül az apropónak. Úgy vélem, ha egy művésznek nincs igazán lelki kapcsolata az illusztrálandó regénnyel, akkor éppen olyan rossz munkát végez, mintha kellő belső indíték nélkül látna festéshez, rajzoláshoz vagy faragáshoz. Ismerek művészeket, akik nem megrendelésre, hanem éppen az olvasott – passzióból olvasott – művek ihletésére ragadtak rajztollat, filcet, vagy – mi több! – szőttek gobelint. Nem titok, kikről beszélek – és hadd tegyem hozzá, azért róluk, mert őket nagyon ismerem, a barátaim: Eigel István, ha valami jót olvas, azonnal illusztrációkat készít hozzá, ellenállhatatlan kényszer hajtja, hogy egy más műfajban, egy másik művészeti ág eszközeivel megteremtse a megkedvelt, megszeretett, érdeklődését felkeltő figurákat. Meg kell hagyni, remek rajzokat készít, pompás karaktereket, az irodalom megihleti – és ebből az ihletettségből új, önálló művek születnek. Ahogy például Tassy Klára egyik gyönyörű művére is így emlékezhetem. Annak idején mohón, izgatottan olvastuk Marquez Száz év magányát, egymás kezéből kapkodtuk ki a regényt, élveztük, csodáltuk. Eigel István Marquez remekművéhez is sok rajzot készített, csak úgy, a maga gyönyörűségére. De most nem az ő illusztrációit akarom emlegetni, hanem Tassy Klára gobelinjét. Klári Nagymaroson meglátott egy folyóparti fűzfát, egy gyökereivel már alig kapaszkodót, lombtalan, vénséges törzset, görcsöset, odvasat, de királyian szépet. És az ő sárga, barna, dohányszín pasztelltónusaival megteremtette belőle a maga Marquez-illusztrációját, egy remekművet. A megszőtt gobelin a Száz év magány címet kapta. Illusztrációt mondtam, de milyen értelemben? A megvilágítás értelmében. Tassy Klára fűzfája a regény lelkét idézi fel. Az író ráismerne a művére, ha meglátná ezt a gobelint.

De ott van például Szabó Ákos három rajza is. Az Arany János fordításában olvasott Szentivánéji álom ihlette a pasztelleket. Az irodalom a festőnek olyan valóságos élmény, mint a hétköznapok bármely eseménye. Mint a megélt szenvedés vagy öröm, szeretet vagy harag, mint egy eleven lény, egy megcsodált táj.

Hazai és külföldön élő magyar művészek bocsátották egy érdekes kiállítást megszervezők rendelkezésére műveik eredeti példányait. Polony Elemér és Zugor Sándor az USA-ból, Szabó Ákos Párizsból; velük együtt huszonnyolc művész – hogy a kiállítás címét idézzem – szállt fel Pegazus szárnyain az irodalommal, az írókkal, bizonyítva a művészetek testvériségét.