Szabadon a napban

 

Százéves fűzfa

A kezdet kezdetén az illusztrációk vezettek be az irodalomba. Emlékszem, milyen nagyszerű élmény volt elcsenni a könyvespolcról valamely ódon könyvet – legalábbis számomra, a gyerek számára régit, és fellapozni a kemény táblák közé zárt oldalakat – a képeket keresve. Olvasni még nem tudtam, így hát a rajzok, fametszetek csodálatába merültem. Borongós délutánokon, amikor az őszi eső vagy a tél hava szobafogságra ítélt, jó volt a tűz mellé telepedni, és meglepetésről meglepetésre jutni a betűkkel – vagyis az ismeretlen jelekkel teli könyvben.

A rajz, a kép soha nem volt ismeretlen jel, így hát előbb tanultam meg a történeteket ezek révén, az illusztrációk mondták el nekem a mesét.

Háborgó tengerből kiemelkedő sziklacsúcs, a parton a habokból éppen csak kimenekedett ember, tíz körömmel kapaszkodik a szárazföldbe, közelében kettétört árboc, szakadt vitorla. A halál karmaiból menekült ifjú: Defoe hőse, Robinson. Aztán a képek során a lakatlan sziget, a békésen legelésző lámák, amelyeknek Robinson vesszőkből font karámot, a barlang mélye, a sásból készült napernyő, és Péntek, a hű szolga… meg az emberevők tánca a tűz körül. Aztán a Robinson-fabrikálta vízijármű, a menekülés, a távolban feltűnő gőzös… De éppen így, a képekkel olvastam el Verne műveit. Az illusztrátor jóvoltából láthattam a Holdrakétát, Némó kapitány víz alatti világát, a nagyszerű találmányokat; és az illusztrátor varázsolta elém az alakokat is, kürtőkalapos urakat, mellényes, köpcös férfiakat, régi utcákat, városokat, távoli tájakat… Feküdtem a díványon és faltam, faltam ezeket a képeket; máig is itt élnek az emlékezetemben. Talán jobban, mint a később aztán elolvasott történetek. Defoe-t, Vernét és sok más írót úgy olvastam azután, úgy láttam a leírt szituációkat, figurákat, ahogy a rajzolók megálmodták egykoron.

Ezek az illusztrációk talán a mai képregényekhez hasonlíthatók; még aláírás is volt alattuk, idézett párbeszédek, vagy egy jelenetre utaló mondat a regényből.

Manapság a film, a televízió, a videó változtatja képpé az írott műveket. Regényeket, novellákat. Aki a vásznon találkozik először Anna Kareninával, azt olvasás közben éppen úgy befolyásolja a filmrendező a maga „illusztrációjával”, mint engem annak idején a rajzolók. Aki ellenben a könyv ismeretében kapja a képet, könnyen csalódhat, hiszen volt elképzelése a személyekről, a tájról, a szobáról, Anna és Karenin közti jelenetről és így tovább. „Nem ilyennek képzeltem Annát” – mondja az ember. Nem ilyennek az utcát, ahol a házuk áll, nem ilyennek a szobát, a lépcsőt, a telet, a pályaudvart, a délutáni teázást… És igaza van, ha a lelke mélyén berzenkedik, hiszen az ő szuverén műélvezeti világába avatkoznak be. Mert minden olvasó elkészíti a maga filmjét, illusztrációját az olvasott műből. Sorról sorra. Betűről betűre. Akarva-akaratlanul. Ugyanis a könyveket ketten írják: az írójuk és az olvasójuk. Nincs két teljesen azonos élményű, emlékihletésű ember. Legyen bár az író a legszuggesztívabb leíró, elbeszélő, mesélő, megjelenítő, ábrázoló, mégsem közvetítheti száz százalékig azt, amit ő lát, érez munka közben. Még ha a legaprólékosabban írja is le a tájat, a házat, az alakot, a jelenetet, akkor sem. Mert az csakis és kizárólag az ő fantáziájában teremtődött meg úgy. Az olvasó pedig, bár fokról fokra követni igyekszik az író meséjét, mégis azonnal a maga fantáziáját lendíti működésbe. A házsártos háziasszony, egy őszi táj, egy villámsújtotta fa, egy erdei tisztás, egy szerelmi jelenet, egy elesett öregember képe, a kemencepadkán nyújtózkodó macska, egy autóút, hajókirándulás vagy akármi nem annyira az író képzeletvilágából vetül elébe, hanem a maga-megélte élmények szerint. A házsártos asszony egy, a gyermekkorban megismert nagynénit idéz fel menten, az őszi táj ezernyi megélt őszi hangulatot, a szerelmi jelenet az ifjúkort és így tovább. És ahány olvasó, annyi „film”, annyi illusztráció!

Ha így áll a helyzet, kell-e a könyvekbe kép, kell-e a szöveg közé rajz, kell-e az az egyetlen látomás, amely mellé még ezer és százezer kerülhetne ugyanígy? Vagyis nem erőszakos dolog-e az olvasókra kényszeríteni egy alak képi megjelenítését, egy szituáció rajzi megelevenítését?

Néha igen. Akkor, amikor a grafika nem lesz önálló alkotás. Alkalmazott műfaj ugyan, de mégis önálló, mert a szövegből úgy merít ihletet, ahogy az életből. Csak éppen rokontémát választ, csak éppen örül az apropónak. Úgy vélem, ha egy művésznek nincs igazán lelki kapcsolata az illusztrálandó regénnyel, akkor éppen olyan rossz munkát végez, mintha kellő belső indíték nélkül látna festéshez, rajzoláshoz vagy faragáshoz. Ismerek művészeket, akik nem megrendelésre, hanem éppen az olvasott – passzióból olvasott – művek ihletésére ragadtak rajztollat, filcet, vagy – mi több! – szőttek gobelint. Nem titok, kikről beszélek – és hadd tegyem hozzá, azért róluk, mert őket nagyon ismerem, a barátaim: Eigel István, ha valami jót olvas, azonnal illusztrációkat készít hozzá, ellenállhatatlan kényszer hajtja, hogy egy más műfajban, egy másik művészeti ág eszközeivel megteremtse a megkedvelt, megszeretett, érdeklődését felkeltő figurákat. Meg kell hagyni, remek rajzokat készít, pompás karaktereket, az irodalom megihleti – és ebből az ihletettségből új, önálló művek születnek. Ahogy például Tassy Klára egyik gyönyörű művére is így emlékezhetem. Annak idején mohón, izgatottan olvastuk Marquez Száz év magányát, egymás kezéből kapkodtuk ki a regényt, élveztük, csodáltuk. Eigel István Marquez remekművéhez is sok rajzot készített, csak úgy, a maga gyönyörűségére. De most nem az ő illusztrációit akarom emlegetni, hanem Tassy Klára gobelinjét. Klári Nagymaroson meglátott egy folyóparti fűzfát, egy gyökereivel már alig kapaszkodót, lombtalan, vénséges törzset, görcsöset, odvasat, de királyian szépet. És az ő sárga, barna, dohányszín pasztelltónusaival megteremtette belőle a maga Marquez-illusztrációját, egy remekművet. A megszőtt gobelin a Száz év magány címet kapta. Illusztrációt mondtam, de milyen értelemben? A megvilágítás értelmében. Tassy Klára fűzfája a regény lelkét idézi fel. Az író ráismerne a művére, ha meglátná ezt a gobelint.

De ott van például Szabó Ákos három rajza is. Az Arany János fordításában olvasott Szentivánéji álom ihlette a pasztelleket. Az irodalom a festőnek olyan valóságos élmény, mint a hétköznapok bármely eseménye. Mint a megélt szenvedés vagy öröm, szeretet vagy harag, mint egy eleven lény, egy megcsodált táj.

Hazai és külföldön élő magyar művészek bocsátották egy érdekes kiállítást megszervezők rendelkezésére műveik eredeti példányait. Polony Elemér és Zugor Sándor az USA-ból, Szabó Ákos Párizsból; velük együtt huszonnyolc művész – hogy a kiállítás címét idézzem – szállt fel Pegazus szárnyain az irodalommal, az írókkal, bizonyítva a művészetek testvériségét.

Vizek partján

Azzal kezdem, hogy Tassy Klára és Eigel István boldog emberek. Tudom, merészség kimondani ezt valakire, de lehet-e boldogtalan az, akit megihlet a természet ebben a mai, lélekölő világban, lehet-e boldogtalan, aki napról napra, fáradhatatlanul nekiül lerajzolni egy fát, annak minden ágabogát, törzsének görbületeit, lombozatát; lehet-e boldogtalan, aki belerévül a hegek pompás vonulatának látványába, a vizek színébe, a növényzet elámító vegetációjába?

Boldogtalan-e, aki testvérének érzi a természetet?

 

 

Gobelinek, olajfestmények és grafikák Tassy Klára és Eigel István legújabb munkái. Egyetlen esztendő eredménye került kiállításra Balatonfüreden, a galériában. Vizek partján – ezt a címet kapta a tárlat. De nemcsak azért, mert Füred az ő második otthonuk; fenn, a város fölött áll a házuk, ahonnan belátni az egész öblöt. Látni Tihany mediterrános panorámáját, éjszaka pedig a sziget fénypontos sziluettjét. Mint egy szicíliai falu utcáját, durva terméskő kerítések szegik a dombra vezető utat, a falakra mandulafák lombja hajlik; feljebb az út kitágul, véget ér a kertek birodalma, szelídke vadon borítja a tájat, s öleli körül barátomék vén parasztviskóból átalakított házát. Alacsony szobák, barna gerendák, százesztendős padozat, rücskös, egyenetlen falak, mély ablakok őrzik az egykori gazdák emlékezetét, s sugallnak végtelen nyugalmat. Csend van itt; a meditációra és az alkotásra serkentő csend. Mégis, néha elvágyódnak ők, a festőpár, innen is, még biztosabb menedékbe, a Földközi-tenger partjára.

Mentoni barátnőjük lakását veszik birtokukba hosszú hetekre, hónapokra. A ház, amelynek ablakából a tengerre látni, nem először ad nekik otthont; szeretnek ott élni télidőben, mert azon a tájon februárban virít a mimóza és érik a citrom, napfényben fürdik a riviérai táj, dús és buja a növényvilág, és karácsonykor is barátságos a tenger.

Erről a vízről is szó van tehát; a tárlaton látható munkák a Földközi-tenger partján készültek vagy ihletődtek.

Irigylésre méltó lehetőség két magyarnak abban a környezetben élni hónapokig. Vannak persze arrafelé nagyon gazdagoknak való, drága helyek is – Monte Carlo, Monaco –, de ők nem úri passzióból választják a francia Riviérát, hanem különös, de érthető vágytól kergetve; az élet virulásának közelében akarnak lenni. Naponta megszállottan bolyonganak a partvidéken, a sziklák között, és papírra varázsolják tustollukkal a bűbájos tájat.

 

 

Egy fát lerajzolni fontos-e? Vagy lefesteni a partra fröccsenő tengert, egy aloé- vagy agavébokrot, a hegyoldal domborulatát? Fontos! Mert minden fa, minden hullám, a hegyoldal minden hasadéka, minden virág és növény csoda a Földön, a Lét csodája, s ha valakinek szabad és nyitott a lelke, akkor éppen úgy meg tud állni egy bokor, egy lomb, egy göcsörtös törzs előtt, mint szánandó vagy szeretnivaló embertársa előtt.

Van Eigel Istvánnak egy képe öreg, különc barátjukról, Bíró Antalról, a festőről. Ott áll a szakállas, clochard-küllemű, próféta tekintetű férfiú mentoni háza lépcsőjén, akárha egy bibliai épület előtt sütne rá a déli nap. Azt hiszem, az anyagi világban oly idegenül mozgó, a valóság fölött lebegő barátjukkal való újbóli találkozásuk is mély nyomokat hagyott bennük – ez látszik képeiken. Békesség, derű, harmónia a vegetációval, a vízzel és az éggel – a világ színeivel, ehhez segíthette hozzá Bíró Antal őket. Az öregember szemlélődő nyugalma csitította az ő magyar idegeiket is nyugalomra. És minden talmi kötődéstől szabadulva egyszeriben fontosabbá vált mindennél a habot verő tenger, a csigák formája, a száz évben egyszer virágzó, hatalmasra nőtt aloé, Roquebrune sziklái, a sirályok szárnycsapkodása, a fák és megint csak a fák.

Gyönyörűek a tussal rajzolt fáik. Mennyi szelíd alázat kell ahhoz, hogy valaki ennyire maga fölé emeljen egy ilyen természeti egyszerűséget, mint egy píneát. A píneák felmagasztosulnak a művészek keze nyomán a papíron, de nemcsak ott, hanem már a szemünkben és a szívünkben is. Ezek a fák már örökkévalók; kidöntheti őket a vihar, elkorhadhat a törzsük, kifordulhatnak gyökereik, de igazán el nem pusztulhatnak már soha. Ez a művészet csodatétele: az élet megmentése. Vonalakba, színekbe mentése.

A színek. Igen, a színek. Túlnyomórészt grafikák vannak a tárlaton, de a festmények jól mutatják, micsoda fényekkel és színekkel találkoztak útjukon Eigel István és Tassy Klára. Amikor hazajöttek, panaszkodtak is, hogy itt nálunk minden fakó, hogy nem elég zöld a rét, nem eléggé kék az ég, nem elég barna a föld. De elhozták nekünk azokat a színeket.

Úgy mentek el innen néhány hónapra, mint a szökevények. El akartak menekülni a napi gondok, a politikai viharok, a kicsinyes ügyek elől. Elmentek a Föld egy szerencsésebb sarkába, de végül is vissza kellett jönniük, mert mégis itt van az életük. Ám elhozták a tenger partjáról a derűt. Elhozták a csigák rajzolatában, a fák ágaiban, a kardélű agavéban, a színekben.

Alighanem sértés ma valakit boldognak mondani. Az életünk merő boldogtalanság.

De a barátaim képein mégiscsak látom áruló nyomait két ember boldogságának.

Emberarcok

Arcok. Arcok, arcok és arcok. A toll, a filc gyors, könnyed mozgása nyomán született emberarcok. Egymáshoz hajoló alakok; magányos férfi egy padon a vénséges fatörzs tövében, magába zártan, ahogy sorsába zártan áll az időette fa is; a fehér papíron vékony, finom vonalakból teremtett emberek némi környezetben, de legfőképpen csak az arcuk; sovány, megtört férfiak, deli nők, szépek és vonzó tekintetűek vagy ijesztő boszorkák; elzsírosodott, tokás, kopasz urak meg kalaposak, nagy loboncúak. És a toll, a filc nyomán a tökéletes mozdulatok, a mozgások sokszor csak leheletnyi jelzései, melyekből azonban történeteket olvashatunk ki, élethelyzeteket; becsapottságot, büszkeséget, reményt vagy csalatkozást; a kezek, nyakak, fejtartások pontos ábrázolatai, a vállak ejtésében, a szemekben rejlő vallomások, melyeket meg is hallunk, meg is értünk, ha kellő figyelemmel nézzük a rajzokat; arcok; toprongyos fickók arcai, hidegen a semmibe nézők vagy hittel az égre tekintők arcai; nők kalapban, kibontott hajjal, szédítőn, boldogtalanul; bűvészek, kiknek kezében eltűnnek a kártyák, ujjaik között golyók pörögnek, vállukra tépett galamb száll; titokzatos alakok, sötét sikátorokból előosonók; köcsögkalapos uracsok a fehér papíron, összebújva suttogók, múltjukkal dicsekvők; utazók, örökösen úton lévők, kisvárosokba érkezők, állomások restijeiben zsíros pörköltszaftot mártogatók, habzó söröket ivók, handabandázók és szentek; katonák; tábornokok és bakák, csákós és bajszos svihákok, istencsudája lények, messzi tájak emberei, messzi irodalmak figurái, francia, angol, columbiai regényhősök…

Ezek Eigel István rajzai.

Őt az ember érdekli. Az ember arca. Az ember gazdag arca. A jellem érdekli, kutat a személyiség titkai után; egy grimasz mögé rejtett sors, egy mosollyal elfedni kívánt tragédia, egy fennkölt fejtartással eltussolni akart kudarc felderítése érdekli. Festészetében is, de kiváltképpen a rajzaiban. A rajzai mindig és mindig az emberről szólnak, embereket teremt, s főleg emberarcokat. Mesterien rajzol, ihletetten, nagyszerű légkört képes teremteni néhány vonással, árnyékolással, sejtető rajzolattal; órákig tudom nézni az alakjait, mert mesélnek, beszélnek, elmondják az életüket, és érzékelhető a táj is, a kor is, amiben léteznek. A művész embereket szabadít a világra, akik eddig nem voltak, csak a keze nyomán születtek, ki tudja mennyi és miféle élmény kromoszómájából. És most már vannak, elpusztíthatatlanabbul, mint az elevenek.

Nem véletlen, hogy szeret illusztrálni. Nem alkalmazottan, és csak igen ritkán megrendelésre. Csupán a maga kedvére, olvasás közben. Megragadják a leírt figurák, tollat fog, s lerajzolja a róluk támadt látomásait. Hosszú barátságunk alatt már nemegyszer tapasztaltam, hogyan késztették illusztrálásra közös olvasmányélményeink. Amikor például Marquez könyve, a zseniális Száz év magány lenyűgözött, azonnal odaadtam neki, hadd ismerje meg ő is. Mire végzett az olvasással, el is készült a számtalan lapból álló sorozat, csak úgy, magánpasszióból. Lelkesen mutatta Buendía ezredest, Melchiadest, a torzonborz szakállú, bűvös cigányt, a boszorkányos szerkezetek mágusát, Ursulát, Második Aurelianót, Amarantát, a buja nagynénit, Rebecát és Macondo többi, fura lakóját, a columbiai író csodás, mulatságos és tragikus alakjait. De éppen így megrajzolta már Bertha Bulcsu vagy Doctorow, Kiss Dénes vagy akár egy angol, francia, olasz szerző, meg Gyurkovics Tibor vagy Hamvas Béla, Szabó Lőrinc vagy jómagam írásainak figuráit is.

Lelkes. Lelkes és fáradhatatlan. Ilyennek láttam jó néhány évtizeddel ezelőtt is. Felületesen már régóta ismertük egymást, amikor 1959 táján barátságot kötöttünk. Ott éltünk egymás szomszédságában a város szélén, a vidékies XVI. kerületben, amely annak előtte csak Árpádföld néven volt ismeretes. Ők – Eigel István és festőfelesége, Tassy Klára – néhány telekkel arrébb, a helyiérdekű vasút völgye felett, egy kedves hangulatú, öreg házban laktak. Kezdő író voltam, ők azonban kitüntetően érdeklődtek a munkáim iránt; Békésről magukkal hozott, nehéz, családi bútoraik, festményeik, zöld növényeik és könyveik között a diószínű zongorán ott találtam azokat az újságokat, amelyekben novelláim megjelentek. Aztán a Százados úton béreltek műtermet; gyakorta összejártunk. Abban az időben Eigel Derkovits-ösztöndíjas volt; franciaországi útról ábrándoztak, és vettek egy öreg Wolseley kocsit, angol gyártmányút, jobb oldali kormánnyal. Elegáns volt, de szakértőbb kezekre vágyott, úton-útfélen otthagyta őket, bal felőli ajtajának kilincsét menet közben tanácsos volt szorosan tartani, de mégiscsak autótulajdonosok voltak, s ez nagy szó volt akkoriban.

Késő estig tartottak ezek a műtermi összejövetelek; Eigel játékokat eszelt ki, szellemi tornákat, vitatkoztunk a modernségről, az izmusokról, az egzisztencializmusról, rajongtunk a lengyel irodalomért. Később, már párizsi útjuk után Ionescu Kopasz énekesnőjét mesélték el, amit közülünk elsőnek ők láthattak. Eigel engem mindig inspirált, mint valami lelki klinikára jártam hozzájuk. Tassy Klára franciás koszttal kínálta a vendégeit; a festőállványok között, a vakkeretek, furnérlapok, felfeszített kartonok mellett a rezsón készítette a vacsorát, éppen olyan művészi gonddal, ahogy munkáit: a virágokat, madarakat és a természet egyéb csodáit ábrázoló képeit és gobelinjeit. Mindketten Bernáth-tanítványok voltak, Eigelnek Rudnay Gyula is mestere volt, közvetlenül a háború után fejezték be a főiskolát, és menten össze is házasodtak – ez a házasság máig is töretlen. Magánügy, mondhatnánk, de talán mégsem az, mert Eigelt nehezen lehetne elképzelni hűsége nélkül. Nem híve a felületességnek semmiben. Szeretetet ád és követel, a hűség számára nemcsak emberi, de művészi hitvallás is. Nem tudja különválasztani a kettőt. Élete a művészeté, és a művészet tölti be minden napját, minden percét.

(Hogy csak futó áttekintést nyújtsak eddigi pályafutásáról: Újpesten született 1922-ben. 41-ben került a főiskolára, 46-ban végzett. A hatvanas évek elején a Képző- majd az Iparművészeti Főiskolán tanított. Közben festői pályája egyre jobban felívelt. Bár 47 óta vesz részt hazai és külföldi kiállításokon, első egyéni bemutatkozása 1957-ben volt a Fényes Adolf teremben. Aztán a Velencei Biennálé (1960) után egyre sűrűsödnek a bel- és külhoni tárlatok. Biennálé-díjak, pályázatokon nyert megbízatások követik egymást. Két ízben kapta meg a Munkácsy-díjat, 76-ban pedig az Érdemes Művész kitüntetést. Murális munkáit megtaláljuk a röszkei határátkelőnél éppen úgy, mint az ország különböző városaiban. 1981-ben Tassy Klárával közös kiállítása volt a Műcsarnokban, s még ugyanebben az évben elkészítette a Rádió új épületének üvegablakait, a felújított Operaházban nagyméretű gobelinjét láthatták a megnyitó díszvendégei. Intarziák, mozaikok, sgraffitók, táblaképek – munkássága kiterjedt.)

Komolyan veszi a dolgát. Komoly, de nem komolykodó; talán Csehovnál lehet megtalálni azt az életszeretetet, amit az ő megnyilvánulásaiban. Ez látszik rajzain is; az élet teljes elfogadása minden tragikumával és groteszkségével egyetemben. Talán azért is van ez így, mert nem lett – hála Istennek, nem lett! – igazán felnőtté. Szívében ott él az ifjúság naiv hite, és az a vágya, amivel megismerni és a gonoszságtól megszabadítani akarta a világot. Az évtizedek alatt rá kellett ugyan jönnie, hogy vajmi kevéssé sikerülhet ez, mégsem adja fel a reményt. Ebből táplálkozik művészete. Még most is, már nem fiatalon, úgy tud rácsodálkozni a világra, mint hajdanán.

Nagy utazók mindketten. Amióta csak lehetséges, felkerekednek: Párizs, London, Zürich, Menton, New York… Ilyenkor aztán csak levelek meg képeslapok jönnek, s nagyon hiányoznak a velük tölthető, inspiráló esték, a viták, a diskurzusok a művek felett. De karácsony havában – jó néhány éve már – a fenyőfa alá szánt csomagban mindig megérkezik az egyedi Eigel-naptár, rajzokkal, monotípiákkal a hónapok lapjain; szellemesek, szépek, ötletesek, kijárnak minden jóbarátnak, s mind különbözőek, gonddal, szeretettel készítettek.

Néhány éve Amerikában járt a feleségével. Eigel szüntelen keresi az új és új élményeket, az alkotásra késztető miliőt, mohón kívánja a feltöltődést, az idegen tájak, városok, épületek, a tenger, a kavicsos partok, a hullámverte mellvédek hangulatát, a Broadway nyüzsgését, a kínai negyed különösségét New Yorkban vagy a római utcák forgatagából kiemelkedő klasszikus romok bizarr képét, a spanyol föld színét, a Lorca-látta égboltot, messzi emberek tekintetét; élményeket gyűjt, színfoltokat raktároz el emlékezetében, sziklák tövében, völgyben legelésző lovakat jegyez meg, de aztán egyszer csak – mint a félelmetesen nagy amerikai városban is, azt mondja a feleségének: – Menjünk haza Máriaremetére! – Mert a műtermes ház, a kertben a mályvabokrok, a lugas, a japán tyúkok és kakasok, Jokó, a borzas, szürke-fekete kutya, az örökké javításra szoruló, mert szervizbe soha nem vitt autó, a megkezdett képek, Klári növényei hiányozni kezdenek. Hiányoznak a könyvek, a hanglemezek, a barátok, a munka, a küzdés a hétköznapokért. De itthon nemsokára megint kocsiba pakolnak, és lemennek Balatonfüredre. Évekkel ezelőtt fenn, a város feletti dombon, ahol már csak a bokros rét csendje fogja körül a fennsíkon a tájat, egy öreg parasztházat vettek, nádfedelest, azt építgették át kedves fészekké. A teraszként szolgáló kertből a vízre, Tihanyra, az öbölre látni. Ide menekülnek pihenni az ügyintézések, a városi szaladgálások elől. Jó dolgozni a csendben, nyugalomban, a vén tölgyfa alatt olvasni, felolvasni egymásnak egy regényből, novellás kötetből, lelkesedni egy versért – aztán tollat, filcet ragadni és rajzolni, rajzolni az élmény nyomán. Emberarcokat rajzolni, alakokat; megteremteni őket, megteremteni ezeket, az élet mély titkait őrző figurákat.

Ritmus és geometria

Andrássy Kurta János három és fél évtizeddel ezelőtt – vagyis ezerkilencszáznegyvenegyben – szerepelt először szoborral a Műcsarnok Téli Tárlatán. Húszéves volt akkor, most ötvenöt. Művekben gazdag pálya áll mögötte; szobrai városainkban és a Nemzeti Galériában is erről tanúskodnak. E mostani kiállítása mégsem gyűjteményes, csupán az elmúlt öt-hat év alatt létrehozott alkotások bemutatója.

De a bemutató nemcsak azért jogosult, mert ötévenként termet kaphat a művész. Andrássy Kurta János új, egységes ciklussal jelentkezett. Valamit elkezdett az 1961-es kiállítása után, s ez mára lezártan létrejött; a tárlat tehát egy végbevitt terv, alkotói elképzelés elénk tárása, s nem pedig erre az alkalomra összeszedegetett szobormennyiség.

Andrássy 1961-es kiállítását örömmel fogadtuk, hiszen 1948 óta nem szerepelt nyilvánosan. Úgy gondoltuk – ismerve addigi munkáit –, hogy ha nem is gyarapítja tovább életművét, művészetének rangos helye már kijelölt a magyar szobrászatban. Leginkább kövekbe, s olykor márványba faragott tömör kompozíciói – amelyek a népművészet ősi elemeinek és a jelenkori szobrász világképének különös, szép ötvözetei – a kis- és nagyplasztikák, a domborművek egyszerűségükkel, puritán megjelenésükkel a magyar művészet olyanféle értékei, mint Bartók vagy Kodály zenéje. Az életmű tehát kerek volt öt évvel ezelőtt, de Andrássy ötvenéves korában még nem a lezárás, hanem a bővítés módját kereste. A térben és az anyagban új vonalak, alakzatok képét látta.

Kisméretű plasztikák születtek, különös mozdulatú figurák. A vaskosság, zömökség most eltűnt; nyúlánk testek, görbülő, szegletes vonalak támadtak. Más kifejezési módot választott? Nem mást, csak újat. Nem szakadt el a régitől, nem változtatta meg a hangját. El akart mondani valamit: belekezdett ebbe a ciklusba, amely itt áll most előttünk a kiállításon.

A szobrok: megannyi geometria. Tudatosan és ihletetten megteremtett kompozíciók. Gyönyörű ritmus árad belőlük, az ember legszívesebben azt gondolná: az anyag tánca. Ritmus, geometria. Kubisztikus formák némi lírai oldottságban. Nem tekintve néhány portrét, az andezit- és márványszobrokat, a bronzok legtöbbje – a legelső pillanatban – nonfiguratív műnek tetszik. Egymást keresztező, egymásba forduló, fonódó, hajló szimmetrikus és aszimmetrikus formák. Ellipszis, háromszög, homorú-domború hajlítások. Pedig mindegyik egy-egy emberi alak, vagy emberpár; egyik sem nonfiguratív, mind valóságtartalmú a szónak hagyományos értelmében. Mi ez hát? Játék vagy fricska? Bizonyítása annak, hogy a nonfiguratív elemek csupán műhelykísérletek a kifejezési eszközök gazdagítására, tehát pusztán formai értékűek, dekorációk, s csak így – reális tartalmak közlésére alkalmazhatók?

Aligha vezette ilyen felületesség a művészt. Ami ezeket a szobrokat létrehozatta Andrássyval, egészen másfajta indulat.

Művei bizonyítják: mindig az emberi harmóniát kereste. Amikor ennek az új ciklusnak első darabjait formába teremtette, akkor sem tett mást; nem szakította meg, hanem folytatta azt, amit harmincöt éve elkezdett. A korban él, a XX. század kemény évtizedeiben. Ezek az évtizedek sok új gond és riadalom támasztói. A fizika is fölénk nőtt, ránk telepedett. S ahogy valamikor a természet formáit láttuk, úgy látjuk most ennek a világot kormányzó fizikának képletformáit, jeleit, szerkezetét. Az atommag keringési pályája riasztó is, meg szép is; legyen, ne legyen – erről már nincs vita, csak arról, hogy miként legyen. Zűrzavarosnak látszik a világ, s a művészet sokszor ezt a zűrzavart ábrázolja; a szobrász is: torz, kegyetlen alakzatokat vet elénk, riasztókat.

Andrássy szobrainak a formái is ebből a modern vizualitásból származnak. De az ő optikáján át a torz egyszeriben renddé alakul, kisimul, szabályos lesz, mint a Törvény. Nem embertelennek, hanem az embertől-valónak látja azt, amitől más megriad. Ezt akarják kifejezni a szobrok; a tudomány elvont ábrái az emberi test, az emberi mozgás kifejezésére szolgák, eszközök. Zártak ezek a figurák, mondhatnánk: önmagukba zártak, de éppen ezért a végtelenbe futnak a vonalak, miként a szellem törvényei. Nincs ellentétes mozgás az ember és a fizika világa között, belőlünk támad minden –, ezt a harmóniát sugallják a szobrok.

A kiállításon jól látható az átmenet a korábbi formamegoldásokból az újba (például az Anya c. bronz, vagy a vörösmárvány Gyermek, Alvó, a márvány Álmodó szobrokon.)

Noha igazságtalan a kiemelés, mégis néhány fölöttébb kiválót külön kell említenünk a művek sorából: az Assisi Szent Ferenc, az Olvasó, a Kiáltó; az andezitből vésett Fiatalasszony és az Önarcmás című szobrokat.

A falon függő tollrajzok bravúros rajztudásról, biztos komponáló készségről győznek meg. A monotípiákon a foltok és vonalak játéka bizonyítja, hogy a művész nem csak a plasztikában tud szépet alkotni. A színes pasztell- és olajkréta rajzok festői megoldása bemutatja a szobrász mellett a piktort is. A színek tobzódása már a virtuozitásig merész (Férfi és nő, Szüret, Törölköző stb.) máskor visszafogott, éppen csak derengő, vagy márványszínben tetsző (Éden, Cigánynő, Anya, Fájdalom).

Nonfiguratív pasztelljei közül a Felszállott a páva a népmesék világát idézi; a Nagyvárosi hangulat pedig akár a Csodálatos mandarin címet is viselhetné, annyira Bartók-szerű.

Andrássy Kurta János gazdagon tárja elénk öt-hat év anyagát. Ritkán találkozunk ilyen harmóniával, a hitnek ennyire a művekbe oldottságával, egységes mondandóval kiállításokon. Andrássy hisz az emberiségben, s ez lenyűgöző. Ez a hit formálja egyéniségét és szobrait.

Czóbel a kertben

Ha az utas autóból, buszból odapillant, hiheti, valóban ül, pihen valaki, egy magányos férfi a gyepes tér mélyén, a távolt fürkészve vagy a fű szelíd zöldjén nyugtatva szemét; de ha félbeszakítja útját, s kíváncsian közelebb megy, felismerheti a bronzszobrot, a bronzalakot; mégis, egészen közel érve ismét eleven embert lát a vén kerti széken, előreejtett vállú, ölbe tett kezű, lábát keresztbe vetett, sovány, szép koponyájú, markáns arcú, ám törékeny testű és szomorú tekintetű – vagy csak gondokon töprengő? – férfit, nyűtt pulóverben, kitérdesedett nadrágban, félrebillent fejjel, merőn egy pontra szegzett tekintettel.

Ez a szobor, ez a tekintet eleven.

Czóbel Bélát Varga Imre formázta bronzba öt évvel ezelőtt.

És Czóbel azóta ül ott a rácsos széken, ismét a kertben, a valamikori kertje helyén.

A kert most zöld terecske; gyep, kirakott út, néhány fiatal facsemete a vénséges diófa árnyékában. A kis parkot a város, Szentendre kezeli. Szomszédságban a Kerényi-múzeum, a telek mögött a régi művésztelep az új műtermekkel és a galériával. Elágazó út háromszöge fogja be e zöld mezőt; innen néz a Festő Leányfalu felé, ahol Móricz élt, s ahonnan az akkoriban távozott örökre, amikor ő, Czóbel éppen hogy csak letelepedett – két-három éve – a Duna-parti városkában.

Móriczot halálra gyötörte a kor, halálra gyötörte Magyarország, a magyar élet, az újbóli háború (már második az évszázadban), nem talált menedéket e tájban sem, amit pedig annyira szeretett. Innen vitték el bénán, szélütötten – amint béna, szélütött volt ez a haza, ez a világ is. Móricz hatvanéves volt akkoriban, amikor Czóbel, ugyancsak közelítve ehhez az életkorhoz, 1939-ben Párizsból ide költözött. Nyaranta, 36-tól kezdve járogatott ide, megkedvelhette ezt a mediterrános tájat, s talán békét, nyugalmat remélt ebben a hangulatos, a hegyek és a folyó közé bújt, soknyelvű városban, amikor feldördültek a háborús fegyverek, amikor a Blitzkrieg csatazaja felverte Európát. Bízhatott, bízni akart Czóbel ebben a tájban a kontinens nyugati ege alól érkezetten; védelmet remélt a kertben, a házban, amit itt talált, ahol most gyep veszi körül a diszkrét posztamensen. Berendezte otthonát, műtermét Modok Máriával, a festőnővel, második feleségével. A kamillavirágok között kőtábla: itt élt és dolgozott…

Harminckilencben is, ahogy 1914-ben, a háború verte ki Franciaországból; akkor Amszterdam, Bergen – Hollandia lett a menedék. Húszéves korától második hazája volt Franciaország. Ott érett festővé olyan kortársak között, mint Picasso, Dufy, Matisse és a többiek. 1940-ben Párizst már megnyomorította a megszállás. De mi sorsra jutott mindaz, ami Czóbelnek kedves volt másutt is, ami az életéhez, a piktúrájához tartozott? Milyen lett Berlin; mi lett a Galerie Paul Cassirer-rel, a Goldschmidt galériával vagy a Wallersteinnel, ahol a húszas években a kiállításait megrendezték; s milyen lett München, az akadémia? Mivé lett a nagyvilág, ahová Nagybányáról ifjan és tehetségesen berobbant; a párizsi champs-de-mars-i szalonban szinte pelyhes állú korában már képe függött a falon; aztán a Julian Akadémia; a Salon d’Automne Fauves… Milyen messzire került mindez! De mekkora távolságra volt New York is, a Brummer Gallery…

Aztán elülnek a fegyverek. 1948-ban már újra kiállít a Galerie des Beaux-Arts-ban.

Újra Párizs.

Kimegy, ki akar menni, szentendrei vásznakat visz magával, hogy lássák!… „Nem szabad, hogy elfelejtsenek…”

Még van harminc éve!

Az igazi otthon most már ez a kis, Duna-parti város, de vissza-visszatér a Szajna-partra is.

Kilencvenkét éves, amikor a szentendrei Templomdombon, a volt kántorlakban múzeuma nyílik.

Innen, a múzeum faláról néz ránk ifjúi arca. Lombos fa vagy bokor előtt áll egy művészkalapos, pulóveres fiatalember. Arca sima, szabályos; orra erőteljes, ajka húsos, duzzadt, csaknem dacos, de szelíd mégis; a szeme csak két összevont rés a kalapkarima árnyékában.

Czóbel 1903-ban.

„Ami előttem van, az csak egy látszat…” – olvashatjuk keze írását a múzeumi katalógusban. Olyanok ezek a fekete sorok, dőlt, deformált, rajzolt betűk, mint a későbbi, már expresszionista piktor képei. Öregen írta, de ennek a fiatal, művészkalapos festőnek a szemrése mögül süt felénk az igazsága. „A természeti látványra szükségem van. Ez egy kiindulási pont, mire támaszkodhatok. Ami előttem van, az csak egy látszat. Minél tovább nézem, annál gazdagabb lesz a látásom és olyan dolgokat veszek észre, amit, mikor kezdtem, nem láttam. Nem a látszat érdekel, hanem ami körüle, mögötte van. A látszatot lefordítom a festés nyelvére.”

Ez a fiatal művész, összehúzott szemmel, a látszat mögötti valóságot lesi, keresi. Ott képi a vallomás, talán még az „ars poetica” szándéka nélkül, puszta önsejtésből. De itt már az öregkori bölcsesség késztet hófehér papírra vetni a tapasztalatot, a megértett lényeget.

Az az ifjúkori nézés, kutató figyelem él a szobor tekintetében is. A hajdani sima arc persze meggyűrődött, meggyötrődött, barázdált lett. Egy csaknem százéves ember arca! Mi minden véste, mélyítette ezeket a barázdákat ebben a hosszú évszázadban Czóbel Béla arcára! A szakadatlan kutatása a mögöttesnek, a mérhetetlenül erős összpontosítás a rejtőzködő szépség felderítésére. Lírai alkat – mondták, mondják róla. Érzelmileg közelített a világhoz. Szépség, ifjúság egyaránt lenyűgözte, talán mert annyira lenyűgözte maga az élet is. Való igaz; ha megnézzük képei jegyzékét: portrékat, figurákat, utcarészleteket, házakat, kerteket, enteriőröket, csendéleteket, virágokat, nőket – nőket és nőket! –, aktokat, tarka ruhás lányokat, kalapos asszonyokat festett. Semmi „epika”, semmi „társadalmi dráma”, semmi tragikus hangulat. Szelíd líra, atmoszféra, érzelem. De én mégis inkább azt tartanám igazságosnak, hogy mindez mélyen és nagyon-nagyon festői. Az életet festőként élte meg, a világot festőként szemlélte. Amerre nézett, amerre fordult: festői témát látott a lombban, az utcácskában, a ház sárga falában, a nyitott ablak derűjében. Színeket, tónusokat látott és érzett. „Ami előttem van, az csak egy látszat”… Nem másolt, nem hazudta szebbnek a szépet, csúnyábbnak a torzat; nem csalt ha embert, női testet ábrázolt, nem lopott be harmóniát a deformáltságba, csupán az elnagyoltság, az esetlenség, a sutaság szépségét is felismerte. Szerette az életet, szerette az embert, szerette az ember környezetét. Talán csodálkozva, megrendülve, megértően, gyengéden, de igazságosan. Arcára keserű, mély árkokat vájt ez a szeretet. De Czóbel türelmes volt. Mint művész türelmes, és nagy figyelmet szentelt mindannak, ami emberi. Lefestette a kis, piros-fekete csíkos kabátban esetlenül álló Meyer urat; a zöld mezőben feketén sötétlő reverendás-kalapos, paraszti arcával egyszerűen kedves Noisy le Grand-i plébánost; a holland Munkásfiút; a Piros sapkás férfit; a kerti napfényt, a Berlini utcát; a heverő nőket…

Élete alkonya felé, a hetvenes évekre csodálatos erővel új alkotókorszakba lép, szinte tobzódik a színekben. Csupa élénkpiros, türkizkék, lila, almazöld, sárga minden a vásznain. A Boulard műterem, a Mimi, a Pihenés színkáprázata, az 1975-ös Önarckép a zöld, piros, lila foltokkal, a Zöldkalapos Carola, a Legyezős lány, az Akt piros kendővel vagy a Félakt elbűvölő. Megható. Megható ez a kitörő szerelem – talán mindannak az összegzése, amiért élt; s ugyanakkor bizonyítéka is annak, hogy újra és újra feltámad az alkotóerő, hogy új és új zsenialitáshullámok csapnak fel a művészben, ha a sors kegyes hozzá, s engedi élni.

Vajon mi mindent tudott volna még létrehozni a leányfalui szomszéd, Móricz is, ha tovább élhet?

Czóbel bronzarcán mégis némi szomorúság, gondterheltség. Fáradtság. Nehéz volt felfedezni, kibontani ebből a világból a szépet. Nehéz volt nem összeroppanni, életben maradni, végigküzdeni ezt a XX. századot.

Ül, üldögél ott a nemlétező kertben, az eltűnt ház eltűnt árnyékában; fenn, a dombon a múzeuma, körülötte a város, a városa; körülötte Európa, a Nagyvilág…

Ül, töpreng, nézi, keresi még mindig a látszat mögött a lényeget. Mintha azt gondolná kissé lebiggyent szájjal: – Akkor is! Mégis! Én a széppel, a szépséggel mondok ellent! A dűlt házak, a kificamított fák, a szétomló csíkok, a deformált alakok, a nagy csípőjű nők meztelenségével mondok ellent mindannak, ami durva, embertelen és pusztító. Azok helyett is, akik belepusztultak. Azok helyett és – azokért!

És néz, néz Leányfalu felé.

El az Ararátig

Valamikor a negyvenes években egy mecseki kiránduláson lehasadt paladarabkát találtam a hegyoldalban. Valami roppant prés parányi páfránylevélkét lapított bele – vagy inkább rá; a rajzolat tisztán, finoman látszott.

Bűvölten néztem ezt a – talán éppen egy gigászi katasztrófa idején megkövült – tanút, a messzi múlt véletlenül elém hullott hírnökét. Csodálatomat és izgalmamat valami végtelen nyugalom és öröm váltotta fel, amikor eszembe ötlött, hogy íme, az évmilliós lelet élő, pontos mása ott zöldell az erdei ösvény partján; a mai páfrány semmiben sem különbözött a régitől.

Az erdő árnyában bokrosodó, klorofilltól friss, eleven növény és a palán a leheletnyi rajzzá, síkká, önmaga lenyomatává vált levélke egyszeriben összekapcsolta bennem a múltat és a jelent; felfoghatóvá és ismerőssé lettek az évezredek; a történeti időnek arca lett, rokoni, köznapi arca.

Azt gondoltam, a művészet is ilyen: sorsszerűen megmentő és megőrző, katasztrófából is kimenekítő, részletben az egészet tükröző, hírmondó, korokat összekötő, évmilliókat is egybekapcsoló.

Azon a kiállításon is eszembe jutott ez, a Mednyánszky Teremben, ahol Sövegjártó Mária kerámiáit láttam; az ő műveiben is ezt a megőrző, megmenekítő szándékot figyelhettem meg.

Keramikus. Ősi anyaggal dolgozik: a földdel és a tűzzel. A nagy masszából veszi anyagát, hogy alakzatokat gyúrjon, korongoljon, mintázzon, szikkasszon, égessen, s így menjogot nyerhessen a kimarkolt rész legalább, emlékeztetőnek az Egészre. Ahogy a páfrányt őrző pala a vad erdőségekre, a hajdan zöldellő hegyekre-völgyekre.

Mert mire való a művészet? Mire jó? – teszik fel a kérdést fitymálva vagy okoskodva, s védőn vagy támadón felelnek rá. Mi haszna? A tanítás? A nevelés? Elvek propagálása? Politikai célok ismertetése, népszerűsítése? Öntudatunk ápolása, tudásunk pallérozása? Lelkünk gyógyítása? Vagy vidítása?

Egyszóval: van valami praktikus cél?

Itt, ezen a kiállításon, ahol kerámiák láthatók, különösképpen felmerülhet a kérdés. Mi a keramikus célja? Használati edényeket készíteni vagy szemgyönyörködtető tárgyakat létrehozni?

Talán van ilyen gyakorlati cél. Hiszen a zene is lehet pusztán hangulati effektus, a vers is lehet csak alkalmi, a színdarab is csupán szórakoztató. Nem a műnem a fontos, hanem a belső parancs, a visszafoghatatlanul előtörő szándék. A keramikust is ugyanaz készteti alkotásra, ami bármely más művészt: a festőt, a szobrászt, az írót, a zenészt, a színház művészét. Ha nincs szenvedély, ha nincs teremtő indulat, ha nincs sarkalló élmény – sem a kancsó, sem a váza, sem a fali kerámia nem jöhet létre.

Legalábbis olyan nem jöhet létre, mint amilyet Sövegjártó Mária formál és éget a műhelyében.

Ezek a kerámiák egy karakteres, erős egyéniség alkotásai. Régebbi munkáira emlékeztetően van itt néhány játékos figura, de a korábbi kiállításain megcsodált gótikus íveket most tömpe, keleti kupolák, tömzsi tornyok váltották fel. Ám nemcsak a forma más – az anyag is.

Ami itt látható, mind nemes, kemény cserép, magas tűzön égetve, anyagában színezve. Új anyag, új technológia. A vázák – kisebbek, nagyobbak, asztalra valók, padlóra állíthatók – használhatóságuk mellett is elsősorban műalkotások. De nemcsak szépészeti értelemben, hanem, mert ugyanaz az indulat és szándék eredményei, mint a faliképek. A tégla alapú, négyszögű, ovális munkák, amelyek növények, csigák, korhadó fatörzsdarabok, füvek, ágacskák, állatkák lenyomatait őrzik, a kiállítás legeredetibb darabjai. A művész kövületnek nevezi őket.

Egy zürichi élmény és emlék: ásványtani kiállításon látott csiga egy kőben, elegendő indíték volt Sövegjártó Máriának arra, hogy a természet nyomdokába akarjon lépni. Ezeken a „képeken” mesterséges úton, a művészet eszközeivel megy végbe az a folyamat, amit a természet végzett el ama csigával vagy ama palába zárt páfránnyal. E cserepekben pompázatosan öröködnek meg a tenger és a föld lényei, minden élők és elenyészők – terra marique. Szárazon és vízen.

Nagy hit hajtja a művészt; bizalom a jövőben. Szinte megrendítő a buzgalma, amivel érdemesnek vél megmenteni mindent, még a fa félig elkorhadt törzséből is darabkát, a fűszálat vagy egy bogár tört szárnyát is. Milljom csiga közül azt a legparányibbat is akár. Miként Noé, aki hitt a sugallatnak: ments meg minden élőből egy példányt a bárkádba!…

Sövegjártó Mária optimista. Hiszi, hogy érdemes jelt hagyni a jövőre. Hiszi, hogy nem lehet akkora özönvíz, amiből ki ne magasodna egy Ararát. Ahová el kell juttatni az élet üzenetét.

Egy különös sorsú festő

Tengerparti kikötő kőlépcsőjén néhány alak. A kék vízen, a felhős ég alatt színes vitorlák. Ezt a képet kaptam Haranglábi Nemes Józseftől emlékbe, amikor már idős korában megismertem.

Franciaországban festette, ahol az első világháború után egy évtizedig élt.

A festőt Simonffy András szerepelteti a Kompország katonái című történelmi montázsregényében. Mint katonát említi – és idézi. Nemes József őrnagy ebben a könyvben elmondja, miként vitte ki 1944 októberében Horthy kormányzó megbízólevelét az akkor már Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti bizottságnak.

A történet kalandos és rendkívüli; részletesen és érdekesen leírta a naplójában. Nekem inkább most az jut eszembe ezekben az október elejei napokban, amit az életéről elmondott.

Fogarason született, az Olt mentén, 1889-ben. Apja a helyi gimnázium igazgatója volt. Nemes József festőnek készült, de az apa valami biztosabb pályára akarta adni, ahol az előmenetel sem kétséges. Beíratták a nagyváradi hadapródiskolába. Vége az álmainak – gondolhatta volna, de éppen egy festegető főhadnagy volt a gyermekkori példaképe; a katona a szomszédjukban lakott, s minden szabad óráját a piktúrának szentelte. Ez az emlék bátoríthatta fel Nemes Józsefet is arra, hogy már a budapesti I. honvédezred hadnagyaként szorgalmasan látogassa Ferenczy Károly óráit az Epreskertben. Aztán, amint tehette, felhagyott a katonáskodással. Fiatalon nyugdíjaztatta magát; havi ötven koronából élt, de végre szabadon tanulhatott tovább. Mestere ajánlatára Münchenbe utazott Hollósy Simonhoz. Itt, majd nyaranta Nagybányán és Técsőn dolgozott; megismerkedett Kernstok Károllyal, barátságot kötött számos, Hollósynál tanuló orosz piktorral is. Rajongott az irodalomért; rajongott Puskin költészetéért, s hogy eredetiben olvashassa az Anyegint, a kollégáktól oroszul tanult. Annyira belevetette magát, hogy a későbbiek során keleti történelemből, orosz irodalomból és művészettörténetből doktorátust is szerzett.

Kitört az első világháború, behívták. Megsebesült, fogságba esett. Turkesztánban, Szibériában töltött éveket. De felvette a kapcsolatot a régi, orosz kollégákkal. Festéket, vásznat kapott tőlük, dolgozhatott. Kinti munkáit egy volt Hollósy tanítványnál hagyta.

1918-ban tért haza. Kernstokhoz járt aktrajzra. Felvetette egy szabadiskola gondolatát. Ez aztán meg is valósult Nyergesújfalun; Kernstok vezette. Velük volt Derkovits Gyula is.

A Tanácsköztársaság bukása után Kernstoknak menekülnie kellett. Nemes József segített neki a szökésben, sőt utána is ment Berlinbe. Innen Párizsba vitt az útja. Festett és festett – mindenütt a táj ihlette meg. Művei közül jó néhány Lyonba, Glasgowba került.

1933-ban visszatért Magyarországra. Megpróbálkozott a portréfestészettel, de a szabad természet, a tájban felbukkanó alakok, a városképek, a vízparti esték, a virágzó rétek piktora maradt. A Munkácsy-céh titkára lett; ez a társaság a kispénzű festőket támogatta.

A második világháborúban a vezérkarhoz osztották be, a tolmácsosztályra. A fronton a Don főparancsnokságon szolgált, Jány Gusztáv alatt. Orosz előadó volt. De még ebben a beosztásában sem hagyott fel igazi hivatásával, naponta az állvány elé telepedett; az odakinn töltött esztendőben vagy félszáz képet festett.

1944. október elsején Faragho Gábor vezérezredes, Szent-Iványi Domokos külügyminiszteri tanácsos és Teleki Géza egyetemi tanár Moszkvában tárgyalni kezdtek a fegyverszünetről. Kiderült, hogy nem vittek magukkal megfelelő felhatalmazást a kormányzótól. Faragho táviratilag javasolta, hogy Nemes Józseffel juttassák ki a levelet.

Orosz fogolynak álcázva vitték a frontvonalhoz; így, ebben az öltözékben – perfekt orosz tudását most aztán igazán használva – jutott át a szovjet csapatokhoz…

Amikor a háború után a kormány Budapestre költözött, Nemes József a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium főosztályvezetője volt. A tudomány és a művészet kapcsolatait kellett ápolnia egy felégetett országban, egy felégetett Európában.

A romos főváros képe ott van a vásznain. Festett – és közben Vorosilov személyi tolmácsa volt.

1948-ban nyugdíjazták. A festészet mellett fordított és nyelvleckéket adott.

Csaknem kilencven évet élt. Mindvégig szellemi és testi frissességben. Érdekelte ez a század. Nem kereste a kalandokat, de nem is riadt vissza a különös feladatoktól. S közben szelíd tájképeket festett.

A képzelet madarai

Egy ősi mesterség mai mívelőjének a munkái között állunk; Szabó Kinga műhelyéből kikerült, ezer- és ezerévek edényformáit idéző, egyszerűségükben köznapi, díszítéseikben, mázaikban mégis pompázatos és egyéni alkotások között. Szabó Kinga par excellence keramikus, nem szobrászkodik, nem készít öncélú, csupán dekoratív figurákat, tárgyakat; nem, ő elfogadja, mégpedig alázattal, a mesterség határait, és ezeken belül teljesíti ki művészetét. Ez a nehezebb út, az eredetiség szempontjából ez a kockázatosabb, de éppen ezért izgalmas is: korsókat, vázákat, tálakat és más edényeket, vagyis használati eszközöket az artisztikum szférájába emelni.

Szabó Kinga kerámiái formák, színek, minták harmóniájában egyesítik közös emlékkinccsé a parasztok hajdan a mezőre vitt korsóit, valamint a kúriák asztalain egykor ékeskedő vázákat, a tanyasi köcsögöket éppen úgy, mint az úri bonbonnièreket. A művész mindezek újrateremtésének szüntelen vágyában ad a fantázia sugallatára a mai embernek is használható készséget – ám ugyanakkor esztétikai élményt is. És ha figurákat mintáz, azok funkcionálisak: korsófülek kiegészítői, édességtartók tetőinek fogói – a használatot segítő díszítések.

Szeretem Szabó Kinga szép edényeit, rajtuk a mázak fényeit, a könnyed rajzú ornamentikákat, a finom vonalú halakat, szarvasokat, tigriseket, oroszlánokat – de leginkább a madarakat.

Szabó Kinga tányérok öblébe rajzolt madarait nagyon kedvelem.

Szeretem pálcikalábukat, hosszú, íves, hegyes csőrüket, gombszemüket, testük gráciáját, karcsú nyakukat, tárt szárnyukat, tollukat, színüket.

Mit szeretek még bennük?

Mit szeretünk a madarakban? A csodát szeretjük, az áhított repülést, az emelkedést, vitorlázást, leszállást és megint felröppenést, a magasba emelkedést, a tovatűnést a levegőégben. A földtől, víztől elszakadást, az égboltba veszés bódulatát.

Az álmunkat szeretjük bennük.

Álmainkban mi is szállunk, emelkedünk, könnyűek vagyunk – szabadok. Madarak röptét elirigylők, a szárnyalást megtanulók.

Köröz felettünk a madár. Házunk tetejére, vállunkra, ujjunk hegyére száll a messziből, a kékség végtelenjéből, valahonnan az Isten felől; megpihen, már-már azt hisszük, a mienk, örökké látni fogjuk, amikor hirtelen szárnyat bont, elhessen, eltűnik újra titkos útjain a légnek.

Irigyelt, soha meg nem érthető, soha meg nem fejthető, csodált lény a madár. Mezőn, erdőn kényesen sétáló, ágakon daloló, felhők között lebegő, sziklák csúcsán büszkélkedő.

Madarat fogni – minden gyermek óhaja. Az illanót megragadni, birtokolni, a látomást foglyul ejteni. A gyermek reszketeg vágya a felnőtt vissza-visszatérő álma. Ezt az álmot karcolja, színezi, égeti edényeibe Szabó Kinga. Hányféle madarat teremt műhelyében, képzeletmadarakat, mégis valóságosakat, mert amit a művész létrehoz, az már attól kezdve létező, attól fogva múlhatatlan.

Szeretem hát felszegett fejű, nyitott szárnyú, gazdag tollazatú, kékben, zöldben, barnában izzó madarait. A várakozókat, pihenőket, egymást ölelőket – a semmiből érkezőket és az ismeretlenbe szökőket – de ittlétük idején gyönyörködtetőket. A fogságban szenvedőket, haldoklókat, a tenyérben reszketőket – csakis a szabadságban élni tudókat.

Csoda-álmunkat mutatja elénk százféle alakban Szabó Kinga: a teremtés csúcsát, a tökéletesség ábráját a karcolt, rajzolt, zománcolt, kézzel varázsolt, tűzben ragyogóvá égetett madaraival.

A képzelet szárnyasai ők. Ott vannak az agyagba vésve – de az agyagból felröppenve, a föld nehéz anyaga fölé emelkedve. A sárból gyúrt legősibb alakzat, Isten edényének, az ember testének és szellemének szabadságvágyát jelképezve.

Szabó Kinga munkái, miként a fazekasok, cserepesek edényei mindig is, használati tárgyak. De ezeket a tálakat, tányérokat, csuprokat, korsókat egy költő álmodja formákká, színekké; a praktikumot lírává emeli a máz, a dísz, a tündöklő madarak rajza. Kecsességükkel kápráztatva a paradicsomi békesség hangulatát hozzák el ezek a madarak, nekünk, Paradicsomból kiűzötteknek, kishitűen az álmunkat vesztőknek, de a mesemadarak láttán újra reménykedőknek. Együtt van itt tárgy és lélek, anyag és szellem, dolgos kéz munkája és a költészet – vagyis minden, ami egykor a Teremtésben is, amikor az Úr lehajolt egy marék sárért, és azt mondta: – Most pedig gyúrok ebből valami csodát. Hogy szebb legyen a Föld.