Először Lengyelországban

Ha jól tudom, most először jár Lengyelországban, Varsóban.

– Igen, nagyjából így van. Először töltök itt hosszabb időt. Ugyanis amikor az Adáshiba című darabom finnországi bemutatójáról, Helsinkiből Budapestre utaztam, a varsói repülőtér tranzitjában eltöltöttem egy órácskát… Különös élmény az ilyen: benn lenni egy ország szívében, de néhány négyzetméteren kívül többet nem láthatok belőle. De már akkor reméltem, hogy hamarosan megismerhetem ezt a várost és ezen kívül még valamennyit Lengyelországból.

Ezek szerint nem kellett sokáig várni erre az alkalomra.

– Szerencsére nem. A Lengyel Írók Szövetsége vendégeként két hetet tölthetek itt. Régóta készültem ide. Sok lengyelt megismertem már, illő, hogy végre lássam a hazájukat is. A lengyelekkel első ízben 1939-ben hozott össze a sors. Nagycenken, abban a nyugat-magyarországi faluban, ahol gyermekkoromban oly sokszor élhettem a rokonaimnál, szóval abban a községben volt egy félig lerombolt cukorgyár. Ott szállásolták el akkoriban a lengyel menekülteket, a katonákat, akiket a magyarok befogadtak. A közeli majorban szabadon jártak-keltek, talán dolgoztak is? Erre már nem emlékszem. De tudom, hogy a majorbeliek nagyon összebarátkoztak velük. Van néhány fényképem is abból az időből; téli kép. Ők szakállasan, szegletes sipkában, földig érő köpenyben állnak a hóban, s én köztük… Az emlék mindig kedves volt az idők folyamán, s ezt nem azért mondom, mert éppen egy lengyellel beszélek most. Nyolcéves voltam, érthető, hogy homályos az emlék, de a hangulata eleven. Kedveltük ezeket az embereket. Sokan rajzolgattak, muzsikálgattak közülük. Kár, hogy akkor még nem értettem a történelmet, s így nem láttam bennük mást, mint barátságos, szakállas, szomorú férfiakat furcsa egyenruhában. Csak később fogtam fel a tragédiát, hogy miért is voltak ők ott, Nagycenken. Vajon mi lett velük? Hová lettek azok a katonák? Itt, Varsóban jutottak eszembe ismét, hogy élnek-e még valahol, vagy az ő emléküket is márványtábla őrzi a varsói házak falán? November 2-án érkeztem Varsóba, halottak napja után, láttam a szüntelenül lobogó mécseseket az utcákon, a krizantémok halma közt, a márványtáblák alatt. A lángok a gyilkosok golyóitól elesett hazafiakért égnek az utca kövén, ahol a testük feküdt a rommá lett város halott kövein. Láttam a Várostörténeti Múzeumban a Varsó pusztulásáról készített filmet, láttam a téglahalom várost. A pusztaságot; a pusztaság fölött a keresztjét cipelő Krisztus megroskadt, de karját előrenyújtó alakját, az iszonyú szenvedés márványba vésett jelképét. S aztán láttam ugyanezt a márványszobrot a Szent Kereszt templom lépcsője fölött az újjáépült Varsóban. Láttam az Óvárost, amit életre támasztott az erő és az akarat, a feltámadásra képes ember. Ma már nagyszerűen lehet sétálni az Óváros csendes utcáin, lehet gyönyörködni a házak díszes homlokzatán, be lehet ülni a hangulatos kisvendéglőbe, meg lehet állni a kirakatok előtt a novemberi estében, hallgatni a vándorzenekar utcai hangversenyét a Fő tér sarkán, vodkát lehet inni és találkozni a barátokkal – de mindeközben nem lehet megfeledkezni azokról, akik vérüket adták ezért a jelenért, mert emlékük elevenen él a szívekben. Emléküket virágok és égő mécsesek idézik az utcákon mindenütt. Az utazó, aki csak napokat tölt el egy országban, egy városban, nem láthat mindent, nem ismerhet meg mindent alaposan. Csak megérezhet valamit. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy a tragikus múltból való feltámadás szándéka soha nem lankadó hittel és erővel töltötte el a lengyel népet. Az új Varsó fényei ennek a hitnek a fényei. S ez nagy erővel hatott rám. Érzem ezt a művészetükben is.

Volt alkalma találkozni művészekkel?

– Igen, hogyne! Elsősorban azokkal, akikkel már személyes találkozásunk előtt is barátságot köthettem – ismeretlenül. Lodzra gondolok, ottani barátaimra. Megnéztem az Ördöghegy című darabom egyik előadását a Nowy Teatr-ban. Izgatottan vártam ezt az estét. A dráma magyarországi fogadtatása annak idején kissé lehangolt, természetesen féltem, hátha Lodzban sem lesz sikere. Félelmem oktalan volt. Az előadás után beszélgettem a művészekkel. Kiderült, mennyire szeretik a darabot, s láthattam, a közönség is szívesen fogadta az előadást. Jan Skotnicki úr, a rendező eleven, mélyreható előadást produkált, a színészek kitűnően, a darab lényegét igazán értőn játszottak. Ismerős légkör csapott meg a színpadról, azt láttam, amit megírtam. A beszélgetésből kiderült, hogy milyen alapos munkával készültek fel a bemutatóra. Ez volt a 38. előadás, és a színészek azt mondták, még mindig fel-felfedeznek valami újat a szövegben; egyáltalán nem rutinosan, hanem elemzően játszanak. Hittel. Skotnicki úr személyében is egy rendkívül érzékeny, bölcs művésszel ismerkedhettem meg. Sokoldalú színházi ember.

Az Ördöghegyet a Varsói Televízió is feldolgozta. A következő időkben valamikor a Hétfői Színház műsorában fog szerepelni. Mi a véleménye a tv-változatról?

– A tv-film szükségszerűen rövidebb, mint a színházi estét betöltő darab, tehát némi szövegelhagyásra volt szükség.

Úgy vélem, a darab fiatal rendezője: Bogdan Augustyniak e más műfajú feldolgozásban okosan, ügyesen kurtította meg a drámát. Semmi lényeges nem veszett el, ugyanakkor a húzásokkal elérte, hogy a mű a televízió sajátosságainak megfelelően érvényesülhessen.

Arra gondolok, hogy így módja volt sok közelképet csinálnia az alakokról, s ezzel a formai törekvéssel együtt a figurák belső világát is jobban kiemelhette, hangsúlyozhatta. A televízió képernyőjén az ilyenféle rendezés hat igazán.

Nagyon örülök, hogy olyan kiváló művészek, mint Jan Machulski, Henryk Borowski, Henryk Machalica és a fiatalon is már igen tehetséges, kiforrott Hanna Giza alakításában került képernyőre a darab.

A krakkói stúdió az Adáshibát készítette el ugyancsak tv-filmre. Megnyerte tetszését a produkció?

– Az Adáshiba feldolgozásában a rendező Ryszard Smozewski ötletessége tetszett leginkább. Ő ugyanis egyszerűen megfordította a tv-dobozt, s ezáltal mi, a nézők kerültünk a készülékbe, s a színészek pedig a szobába. Mindez, persze, képletesen van így, de a látvány, a hatás ezt szuggerálja. Remek találmánynak tartom, hogy egy – illetve a kamera, mint tv-készülék egyszeri elmozdításával két – gépállásból vette fel az egész darabot, ezzel is erősítvén az alapötletet, hogy ti. mi szorongunk a képernyőn, s csak azt láthatjuk, ami ennek a határain belülre esik. A módszer a népmeséből ismert „csuka fogta róka – róka fogta csuka” képtelenségére emlékeztet. Bravúros dolog. De az igazsághoz tartozik az is, hogy a bravúr egy kicsit háttérbe szorítja a színészi játék hatásosságát. Őszintén meg kell mondanom, hogy elsősorban az ötletes feldolgozás tetszett, s nem sok maradt meg bennem az előadás lényegéből; félek, hogy a közönség is így lesz ezzel. Az Adáshiba a képernyőn inkább formai mutatvány, szellemes, groteszk tréfa, s kevésbé a színészi játékkal és a dialógusokkal ható komédia.

Végezetül: bizonyára látott néhány más színházi előadást is. Elmondaná, mi tetszett leginkább?

– A Nemzeti Színházban láttam a Hamletet Daniel Olbrychskivel. Nagy erejű előadás. Modern, de nem modernkedő; igazán jól közvetíti Shakespeare indulatait. Nem hagyományos előadás, a szöveg alaposan meg is van kurtítva, de a rendező semmi erőszakot nem vett a darabon, csupán lehántotta róla az időt mind a mai napig. Az eredeti gondolat érvényesül, de a mai korra értelmezhetően, mostani nemzedéki konfliktusokat sugall, nem akar mást mondani, mint amit Shakespeare, csupán a mai néző számára érzelmileg felfoghatóvá teszi a történetet. Nem tudok lengyelül, mégis talán ez a Hamlet-előadás értette meg velem igazán a darab lényegét. Olbrychski olyan Hamletet alakít, amilyet el sem tudtam volna képzelni soha. Ő küllemében is nagyon mai típusú fiatalember, de a játékában is felfedezhető a körülöttünk élő fiatalok magatartása, etikája. Töprengésre késztető előadás.

Láttam egy Rózewicz-darabot az STS-ben, a Befejezetlen felvonást. Kellemes, szellemes játék, jóízű fricska. Witkiewicz Suszterok (Szewcy) c. darabja az Ateneumban igazi színházi élmény. Nagy kár, hogy a szövegből nem sokat értettem, de így inkább a játékra figyelhettem. Nagyszerű színészek, vérbő rendezés. Amikor felment a függöny, és megláttam a díszletet, s a színpadon felhalmozott töméntelen cipőt – aminek később erős drámai funkciót is tulajdonítottam, ti. hogy ily módon a tömegeket, az emberek sokaságát tudta a szereplők köré idézni a rendező – majdnem tapsra csattant a tenyerem. De itt talán nem szokás megtapsolni a díszletet? A Suszterokra nehéz jegyet szerezni, s a darab láttán megértettem, hogy miért. A 39-ben meghalt Witkiewicz ma is elevenen ható problémáról beszél.

Sajnálom, hogy nem volt időm elutazni Krakkóba. Majd legközelebb. Szeretném látni az ottani színházi előadásokat is. Két hét nem sok idő, de arra mindenesetre elegendő, hogy sok új barátot szerezzen az ember. Remélem, hogy ezek a barátságok nem úsznak el az idő végtelen vizén a messzibe, hanem látható, hallható közelségben maradnak egymáshoz.