Társak búcsúztatása

Mondhatnám, sorbeliek voltunk, egy nemzedék, egy csapat, s noha a széles frontszakasz más-más pontján küzdöttünk is, találkoztunk olykor az elcsendesedés óráiban. De hányszor volt már, hogy ezeken a sorakozókon üresen maradt egy-egy hely: az elesetteké, azoké, akik nem tértek vissza. Ilyenkor lehajtott fővel álltunk, mert tudtuk, társaink előrebukva estek el, ami mindenképpen a hősies viselkedés jele: szemből kapták a lövést. A bátrak közül valók voltak. Akik az élen harcoltak, akik belefutottak a tűzbe. Sarkadi… Szántó… Váci… a negyvenévesek korosztályából.

S most legutóbb Kamondy László.

Helye üresen tátong sorainkban.

Látom Kamondy Lacit baszk sapkával a fején, szája szegletében a kis konok mosoly, mintha mondaná: – Tudom én, értem én!… Tudta, értette, hogy hátrálni nem lehet. Fegyverével, a tollal elszántan küzdött, új és új módot keresett az eredményesebb harchoz. A tisztességtelenség minden kis tűzfészkét ki akarta irtani, fel akarta szabadítani az emberiség terepét. Nem engedélyezett magának megtorpanást; nem tűrte a belefáradást, a feladást. Ha kudarc érte, újra nekirugaszkodott teendőinek. Csak a becsületes harchoz értett, az pedig felemésztette erejét. De azért mindig és mindig a frontvonalban maradt. Nem kért pihenőt. A kényszerpihenők idején is visszavágyott a küzdőtérre. De hiszen lélekben ott volt szüntelen.

Ott is esett el, onnan nem tért vissza.

Mert komolyan vette a harcot.

A Farkasréti temetőben búcsúztattuk. Gyászoló családja elvitte őt – ki onnan indult ifjan, mint Tóth László – Tatára, szülőföldjére. Ott helyezték örök nyugalomra. De Kamondyt nem lehetett, nem lehet örök nyugalomra helyezni. Az író nem halt meg, miként a közülünk immár annyi hiányzó társunk sem halott, mert szellemük tovább él műveikben. Hol vannak a katonák? Bármi történt is velük, a helyükön vannak, a helyükön maradnak, s harcolnak tovább az idők végezetéig.

Mindig vibrált körülötte a levegő.

Még az utcán is, ahogy ment, sietett, mintha szelet kavart volna. Emlékszem, abban az időben, amikor a Százéves étterem törzsasztalánál megismertem, jelenléte felforrósította a levegőt; ha megszólalt, rá kellett figyelni. Noha alapvetően szerény volt. Akkoriban drapp felöltőben járt, világosbarna, puha hajával, magas termetével derűs, kiegyensúlyozott lelkű fiatalembernek látszott; magam is csodálkozva és hitetlenkedve hallgattam, hogy mennyit szenvedett, mennyi baj, nyomorúság van a háta mögött.

Váci, a költő!

Az ötvenes évek végén egy csapásra lett jó csengésű a neve. Friss, lendületes – erőt, mély, férfias lírát sugárzó versekkel lépett elő. Nem kölyökzseniként lobbant fel a magyar költészet egére, hanem sokat megélt férfiként, akinek lírája bölcsességgel volt ötvözve.

De fiatal volt mégis – fiatalos indulatú!

Társakat keresett, társakat talált az irodalmi életben. Elődöket – és kollégákat. Közösségbe vágyó, közösségben hívő ember volt, jó barát, cimbora – a szívét tárta ki, a szívét nyújtotta mindenkinek. Mindenkinek – és mindennek: hitnek, hazának, szülőföldnek, népnek – emberiségnek.

Akárhol találkoztunk – utcán, szerkesztőségben, elkapott, odaszólt, ölelt derűsen. Ide figyeljetek csak! – és mindig mondott tréfák vagy indulatos kitörések közepette valami fontosat, lényegeset a köznapokból – az életünkből. Minden ügy izgatta, járt-kelt az országban, rendet, igazságot akart mindenhol, mintha egymaga akart volna elintézni ezer tanyasi gondot, száz falusi, kisvárosi problémát, emberi becsületeken ejtett csorbákat szeretett volna azonnal kiköszörülni, magánfájdalmakat próbált sebtiben gyógyítani – aztán, amikor látta, hogy egyetlen ember orvoslási szándéka nem elegendő, lázasan verset írt, versben kiáltott jogért, versben vádolt és versben kért segítséget, versben igyekezett tettre és gondolkodásra, morális tartásra, felelősségre serkenteni. Petőfis lelkülettel élte át a költészetet, a népéért élő és alkotó ember kötelességét.

Egy időben a Gellért Szálló presszójában találkozgattunk, jött a Lágymányos felől, barna öltönyében, kézirat-paksamétákkal, szerkesztőségi irományokkal teletömött, nagy, csatos aktatáskájával, hogy behúzódjon egy csendes zugba dolgozni; én is ott írogattam, megállt az asztalomnál „csak egy pillanatra” – s máris húzta maga alá a széket, szeme körül nevetésbe szaladtak a ráncok: – Édesapám, hát sosem jövünk össze? Hozzál valami írást a lapnak, olvastam a múltkor… jó volt, olyan kell, hozz kéziratot, várunk! – Soha nem ment el barát, ismerős mellett szó nélkül –, jó szó nélkül. Aztán az ember máris benne volt a mindenféle aktuális dolgokról való diskurzusban. Régi emlékek, politika, irodalom…

Egyszer záróra tájékán találkoztunk a Park étteremben, a Feneketlen tónál. – Most nem szabadulsz! – Bort vettünk meg konyakot, felvonultunk a lakásába, késő volt, késő éjszaka, de nem számított. Jó kedvünk volt, jól érezte magát, távoli népek zenéjét tette fel a lemezjátszóra, keze a levegőben, dúdolta a dalokat. – Ezt hallgassuk meg! Csodálatos! – Keresgélt a könyvek, papírhalmok között az íróasztalon, a polcon. – Gyönyörű dolgok ezek! – mondta. Ahogy átélte a dalokat, a népek fájdalmát. Aztán leült a harmóniumhoz, zsoltárokat játszott, messzi, ifjú évei idéződtek fel azon a vidám éjszakán. Háttal ült, kissé előrehajolva, haja leomlott; fel-felnézett izzó tekintettel – felhevülve, felzaklatottan, örömmel, érzelmekkel teli. – Milyen tehetséges az emberiség, gyerekek! – Aztán váratlanul: – Megmenekültem – mondta. – Az mentett meg, hogy mertem élni, élni akartam… A szanatóriumban meghaltak, akik elhagyták magukat, de én felöltöztem mindig, kijártam, élni akartam, idefigyeljetek csak gyerekek, mi mindent kell még csinálni, mi mindent lehet, lehetne még csinálni…

Mindig csupa tűz volt.

Egyszer együtt léptünk fel egy irodalmi matinén, délelőtt volt, vasárnap, éppen megjelent valami kis tárcanovellám, ő már olvasta, dicsérte, mindig olyan részleteket tudott kiragadni – szerkesztőként is – az írásokból, amelyeket az ember a legfontosabbnak vélt; ő észrevette, megérezte. Nagyon finom műszer volt benne a mások dolga, a mások sorsa, a mások megértésére.

Szerette a cselekvőket, a közért fáradozókat – és alázatosan tisztelte a szegényeket – akik közül jött, akiket tanított, akikért küzdött egész életében. A nép fia volt – költőként az emberiségért felelős, az élet szerelmese.

Messzi országban halt meg, de itthon temettük. Megnéztem a ravatalon. Különös, amit mondok – szép volt. Szép, nyugodt férfiarc. Elcsendesedve, megpihenve.

Évek múlva, egy kora nyári estén újra szembetalálkoztam vele. Nyíregyházán a szállodából a színházba siettem, s amint a térre érkeztem, hátrahőköltem. Ott állt, lobogón, kitárt karral, üdvözlésre tárt tenyérrel.

A szobra.

A földön áll, nem posztamensen. Olyan elevenen, mintha fogadná az arra járót – ma is derűs hittel, baráti biztatással.

Nagyanyánk mindig azt mondta, ha szeleskedtünk: „Ne beszéljetek hjábavalóságokat!” Ezt a figyelmeztetést máig hallom.

Talán Szabó Pistának is mondogatták gyerekkorában. Soha nem beszélt – írt – hiábavalóságokat.

Minden novelláját ismerem, egyet sem hagytam ki. Márpedig nem sok az olyan író, akitől mindent elolvastam. Szabó István egyetlen novelláját sem tettem le azzal, hogy na, ez most nem érte meg a fáradságot. Kívántam, s jólesett olvasni amit írt, s olyik művét többször is. Teszem azt, a Hosszú téli napot. Úgy voltam vele, hogy ismét és ismét bele akartam ereszkedni a hangulatába. Alig mozdul abban valami történet – más írásaiban sem sok –, de éppen ez az erénye; olyan hatású, mint egy magam-megélte élmény, amely váratlanul, de nyilván nem véletlenül – mert fontos – újra felvillan az emlékezetből. Egy nap, az elmúlástól konokul elragadottan; életből mentett kincs. Általában ilyenek az ő novellái.

Ahhoz volt tehetsége, hogy elbeszélései ne művekké íródjanak, hanem egy új életté.

Gonddal dolgozott, akárcsak írásainak szereplői végezték takarosan munkájukat; de ez a vesződség nem látszik-érződik a novellákon. Nem írva vannak, hanem teremtve, mint a föld, az ember, a növények. Ilyen természetességgel, ennyire híján minden fortélynak, amelyek segíthetik az írót hatásosságában, feltűnésében, igen-igen kevesen mertek és tudtak írni. Ehhez nagy tehetség kellett, de bátorság is. Tiszta, eredeti tehetség volt. Került minden magamutogatást: az irodalmiaskodást, s valamennyi régi vagy újkeletű bravúrt is. Nem bűvészkedett. Ilyesmire nem volt szüksége.

Nem írt sokat, de hogyan írt volna többet? Nem akart kitalálni semmit. Képzeletét arra szorította, hogy amit élete legfontosabb szakaszában megélt, azt részletről részletre felidézze. Ehhez pedig idő kellett: feléleszteni embereit; a hangjukat, a mozdulataikat; hitelesen megrajzolni a konyhaszegletet, a rosszrament lábbelit, a köles aratását, a sárbábukat gyúró gyereket, egy zörgő biciklit, a köznapi reggelt, az öreg és száraz ajtókilincset, a havas udvart, a mise utáni kocsmázást, a baksör színét, a szerszámfán csusszanó vonókés nyomán finoman kunkorodó szíjácsot, „a Vilma ló nem-nemjeit, amint a bágyadtan próbálkozó legyeket elhadarintotta a fejével”, a vadalanyba oltott, s megeredt szelídvesszőt, az utat a lóherésben – a világból a világot.

Novelláiból akárhonnan olvasok sorokat: tömör, tartalmas valahány mondata. És szemérmes, férfias próza az övé. Mint az indulatokkal, érzelmekkel fűtött, de igen fegyelmezett férfiak beszéde. A nyelve: tiszta, világos, a Dunántúl ízeivel. Sok szót hozott hazulról, de ezeket a tájnyelvi kifejezéseket cseppet sem eredetieskedve használta. Kár, hogy manapság már nem tekint arra a kritika, hogy ki milyen szókinccsel, mennyire magyarul ír. Szabó István az első dicsérendők között lehetne.

Ismerte tehetségét, s nem rontotta meg semmivel. Utolsó írásai is bizonyságok: egyszer sem tért le az útjáról, nem tett engedményeket, még megbocsáthatókat sem; nem csapta be önmagát. S minket sem.

Egészsége odalett, teste nem bírta tovább a földi létet. Mit végezhetett volna még? Korán halt meg, nagyon korán. De amit betakaríthatott, az az utolsó szemig érték: Élet.

Arra a korszakára emlékszem vissza szívesen, amikor még fiatalon, egészségesen a ringben volt, miként nagy feltűnést keltő, első novellájának hőse, a bokszoló. Önmagáról mintázta az alakot, hogy azután a figurát ő maga teremtse majd ismét életre egy kisfilmben: az erejével nem fukarkodó, támadástól, visszacsapástól egyaránt nem félő, de az ellenfelet sportszerűen tisztelő fiatalembert.

Akkor láttam őt először, a filmvásznon, ha nem tévedek, a mai Horizont moziban, amit akkor még Híradónak neveztek. Most is magam előtt van izmos, zömök, nem éppen alacsony, de nem is magas, fiús termete, férfias tekintete. A fénybe néz, a ring fölötti reflektor csóvájába, szeme keskenyre szűkül, szemöldöke ráncba szalad, arca megfeszül, szája dacosan összezárul. Rövidre nyírt, szőke hajával, magas homlokával egy profi bokszoló meg egy kollégiumi diák keveréke.

Készenlét, erő, bátorság – ezek mind férfias vonások. És férfias volt a határozott, kicsit pattogó beszéde is.

Ő az! – gondoltam akkor a moziban –, tehát ő írta a Kilenc percet. Gerelyes Endre!

Később személyesen is találkoztunk. A Belvárosiban. A Fiatal Művészek Klubjában. A klubba esténként be-betért az ember, mindig jó társaság verődött össze: zenészek, festők, szobrászok, színészek, írók… Filmesek. Rendezők. Pályakezdők vagy valamennyire már befutottak. Olcsó büfé volt – akár felírásra is! – és egy flaska borral, egy üveg vodkával asztalhoz lehetett ülni, diskurálni, vitatkozni hajnalig; vagy felkerekedni, s kikötni valamelyik műteremben, lakásban.

Bírtuk az éjszakázást, fiatalok voltunk.

Szerettünk együtt lenni sokan, sokfélék. Szerettük (volna!) megváltani a világot.

Gerelyes Bandi mindig nagy hévvel vetette be magát a vitákba. Mindig ringbe szállt, s komolyan vette a mérkőzést. Nem szenvedhette a langyos szót, dühbe sodorta a partner közönye, cinizmusa. Ő minden kérdést kiélezett. Mindenkit színvallásra késztetett. Mi mindenről folyt a szó! Szerelemről, házasságról, új etikáról, új morálról! Politikáról, közgazdaságról. Vagy arról, hogy szabad-e csalni nőt, férjet – életet! Van-e hitre méltó eszme, hogyan kell becsülni hazát, népet, hogyan kell, hogyan lehet szeretni az embereket. Jó-e a pénz, használ-e vagy megrohaszt – s akkor még azt is meghánytuk-vetettük, kell-e autó, kell-e magánvagyon, kell-e tengernyi teher a szabad ember vállára? Az író vállára? Uramisten, milyen könnyedek voltunk még lakás nélkül, telkek nélkül, rendes öltözet ruhák nélkül! S persze dacosak, modernek, izgatottak, terveket szövők! Vitáztunk hosszan, virradatig, fáradhatatlanul. – Most te mondd meg! Most te! – Bandi kíméletlenül kérdezett. „Ütött”, de állta is az „ütést” – ám soha nem kellett azt lesni, hogy övön alul üt-e? Nem szabálytalankodott. Nem okozott szántszándékkal fájdalmat senkinek. „Nem használsz fogvédőt?” – kérdi a Kilenc percben az egyik bokszoló a másikat. Mire az így felel: „Nem. Nincs rá szükségem. Te meg tudnád tenni, hogy kiverd valakinek a fogát?”

Pedig könnyen indulatra lobbant.

Szüntelen próbálgatta a szellemét.

Meg a fizikumát.

Egy idő után kevésnek érezte a gyermekkorban, a szülőföldjén, a tanárkodása éveiben szerzett élményeit; kevésnek a fikciót is, és különös kalandokra indult. A legnehezebb helyzetekben akarta felmérni erejét. Az ember erejét. Mit bír ki az ember testileg, lelkileg, ez érdekelte. Kísérleti alanynak szánta magát erre. Mindent meg akart élni, mindent meg akart tapasztalni a megírandó mű érdekében. Boncolásra járt, kényszerítette önmagát az élmény befogadására, végig akarta nézni a műveletet, hogy riportot írjon – elsősorban nem a proszektúráról, hanem önnön félelme legyőzéséről. Azt hiszem, mindig is így írt, ezért írt. A papírra vetett alakjait, hőseinek helyzetét aztán mint idegen modelleket, mintákat szemlélte, tanulmányozta, ahogy Hemingway is alakítgatta magát a saját írásaiból merített példák hatására. Gerelyesnek tetszett Hemingway módszere, koncentráltsága, célratörése, keménysége, tudatos történet-megélési kényszere, önformálása. A szerep. Az íróság szerepe. Az íróság, mint szüntelen erőpróba. Bár ő, Bandi, nem pózolt. Védtelenebb volt, mint a nagy amerikai. De kereste a kalandot, akárcsak példaképe. Persze nem harctereken, spanyol bikaviadalokon, óceáni halászatokon, afrikai szafárikon – hanem kőbányákban, ahová munkára elszegődött, kocsmákban, restikben, hétvégi fekete vonatokon, a melósok között, vidéki városokban – vagyis magyar tájakon. Büszke volt verejtékes munkában kérgesedett tenyerére, ivócimboráira; büszke teherbírására, teljesítményeire, hogy mennyit bír kőfejtőként, életmegfigyelőként, borivóként. Eközben sebeket szerzett, mint mestere, s az öklét is használta, ha kellett. Hem papa is szerette a ringet. De Hem papa rátartibb volt egy balegyenesére, mint az intellektusára. Bandi nem. Benne ott élt örökké a bölcsész is. A magyar-történelem szakos tanár is. Agya a tűző napon éppúgy dolgozott, ahogy izmos karja. Tapasztalt és értékelt, küzdött és gondolkodott.

Később már ritkábban találkoztunk.

A klubból is kikoptunk, kiöregedtünk. Szétszéledt onnan mindenki. Lakások után kezdtünk szaladgálni. Egyik telket vett, a másik autót, szerelmek lobbantak el, házasságok bomlottak fel, barátságok foszlottak szét, kire-kire ránehezedett az élet. Vagy azért, mert sikere lett, vagy azért, mert háttérbe szorult. Pénze lett, vagy szegény maradt.

Már nem ültünk össze hajnalig tartó vitákra. És ha összeakadtunk is, nem firtattuk szenvedélyesen a világ állapotát. Csak üdvözöltük egymást felcsillanó örömmel, de sietősen.

Siettünk. Már mindig siettünk.

Közben-közben hallottam Bandiról. Némelyek azt mondták, hogy bedobta a törölközőt a ringbe. Máskor meg úgy hírlett, mégsem hagyta ott a szorítót. Igyekezett talpraállni, talpon maradni. Megtámadta szervezetét az alkohol, de ödémás arccal is megpróbált mosolyogni; építkezni kezdett Sződligeten. És Editke, a felesége, születendő gyermekükkel volt várandós.

Bandi regényt írt. Isten veled, Lancelot! Az Új Írásban olvastam belőle részleteket. Nagyon tetszett. Férfias hang volt, bölcs, de ugyanakkor az ifjúkor szilajsága is ott fénylett benne.

„Lancelot meghalt.

– Tévedsz – intett tagadón Merlin. – Lancelotnak nincs joga meghalni.

– Király úr, én tudom, hogy valóban meghalt.

– Meglátod – Merlin szomorúan és talán bátorítóan is nézett –, ha kell, Lancelot, akiről azt mondtad, hogy meghalt, harcolni fog…”

Ez a Lancelot ő volt. Csakis ő lehetett. Gerelyes Bandi önmagát képzelhette Lancelot helyébe. Nagy tüzek lobogtak a szívében. Tiszta tüzek, szent hitek…

Ostoba baleset végzett vele. Fejsérülés. Jött haza Sződligetről, rácsapták a vasúti kocsi ajtaját a halántékára. Elsősegélyt kért az orvostól a rendelőben, semmiség, mondták, hazaküldték. A vérömleny másnap vagy harmadnap a halálát okozta.

1973-at írtunk. Harminchét esztendős volt.

Egyszer régen Galsai Pongrác felhívott telefonon, és egy fél délelőttön át faggatott a drámaírás titkai felől. Panaszkodott, hogy soha sem sikerül neki darabot írnia, pedig most is van egy kitűnő témája, ha jól emlékszem, négy nőről akart elmondani egy történetet, akik valami különös hangulatú, öreg, budai villában élik tragikus életüket. Megpróbáltam tanácsokat adni, Gráci hálásan hallgatta dramaturgiai ötleteimet, majd amikor már egészen jól ráhangolódott a dologra, hirtelen letört. – Á, nem vacakolok vele, hiszen a színházak körül akkora a maffia… – Felmentette magát a munka alól. De később megtudtam, hogy komolyan foglalkoztatta a színház, el is kezdett egy drámát; ám inkább hangjátékokat írt, a rádió azokat sorra be is mutatta.

Azt hiszem, szeretett volna feljutni a világot jelentő deszkákra.

Amikor tragikus hirtelenséggel itthagyott minket, kedves lapjában, a Grimaszban elbúcsúztattuk, ami igaz, az igaz: kissé rendhagyó nekrológokban. A lap és Galsai személyéhez méltóan groteszk hangnemben. Magam is írtam egy kis novellát arról, hogy Gráci lelke feljut a Mennyországba, ahol aztán bosszankodva tapasztalhatja, hogy minden folytatódik tovább: egy magyar író, vagy egyáltalán az író nem hagyhatja oda az életet, témái, figurái és mindaz, ami a Földön körülvette, elkíséri Odaátra is.

Ez adta később az ötletet arra, hogy Pécsett, Galsai kedves szülővárosában előadást rendezzünk az emlékének, mégpedig olyan színi játékot, amely a Másvilágról az életére visszapillantó írót idézi meg. A pécsi színház dramaturgjaként különben is fontosnak tartom, hogy azok az írók, akik kötődnek vagy kötődtek ehhez a városhoz, szerepeljenek a szűkebb pátriájuk színpadán. Mint például majd Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Mészöly Miklós, Gyurkovics Tibor vagy mások.

De Galsai már nem írhat darabot nekünk. Így hát más úton-módon akartam őt a pécsi publikum elé vinni. Groteszk nekrológom hangulatából kiindulva, Galsai néhány hangjátékának a részleteit felhasználva megírtam a Mennyei Kávéház című – jobb műfaji meghatározást nem is tudok rá mondani: galsaiádát.

Soha nem tartoztam Gráci szűkebb baráti köréhez, de szerettük és becsültük egymást, aztán pedig a Sipos-asztaltársaságban igazán összemelegedtünk. Ebben az öreg, óbudai vendéglőben keddenként összegyűlő társaságnak lelke Galsai volt. Ő találta ki, hogy találkozgassunk, ő telefonálgatott az elmaradók után, szinte maga köré gyűjtötte a kollégáit, haverjait. Feledhetetlenek azok az esték, ahogy megjelent olajfényesre fésült hajjal, testesen, már az ajtóban – télvíz idején is! – ingujjra vetkőzve, izzadva, nagy hanggal, hogy aztán a vacsora és a felhevült diskurzus alatt is ő vigye a prímet anekdotáival, friss híreivel, aggodalmaival és panaszaival, éles kritikáival, pompás élceivel. Galsai a vendéglőkben és a kávéházakban volt igazán otthon; ezért is vittem őt ebben a pécsi darabban egy mennyei kávéházba, ahonnan, letekintve a Földre, újra kell élnie mindazokat az epizódokat, amelyek írásra ihlették.

Tudvalévő, a saját élményeit tudta legszebben és legjobban papírra vetni. Ez persze nem jelenti azt, hogy művei szigorúan vett életrajzi elemeket tartalmaznak. Nem. Gráci csak nyersanyagnak fogta fel ezeket a személyes élményeket, és a fantáziája révén színezte őket érdekes, irodalmilag értékes történetekké.

A Mennyei Kávéház tehát nem elsősorban Galsairól szól, hanem az Íróról, aki olyan, mint Gráci volt, következésképpen az alakok sem valóságos, az életben megtalálható figurák, csupán a képzelet szülöttei.

A Mennyei Kávéház emlékeztető darab. Emlékeztetni akar Galsai Pongrácra, aki alkotóereje teljében hagyott itt minket. Hedonista volt és hipochonder, életművész és életimádó, és ragyogó tollú író, sok-sok örömöt szerzett nekünk műveivel, szórakoztatott színes egyéniségével – de ismerem magunkat: hajlandóak vagyunk, mint minden eltávozottat, hűtlenül elfelejteni. Hát én azt akarom, hogy ne felejtsük el. Ez a színpadi játék buzdítson bennünket arra, hogy ismét és ismét elővegyük munkáit, könyveit, olvassuk és olvassuk, mert bűbájos stílusa, megragadó humora mögül életbölcsesség szikrázik fel, olyan bölcsesség, amilyenre minden időkben szükségünk van.

A város fölött lakott a magasban, a tizenkettedik emeleten. Kis lakás – talpalatnyi előszoba, teakonyha, szoba, hálófülke. Benne minden finom ízléssel elhelyezve-elrendezve: a magyarországi emléktárgyak; a régimódi bútorok; a hatalmas porcelánváza; a falat betöltő könyvespolc, magyar írók műveivel meg szótárakkal, lexikonokkal roskadásig; az ódon keretekben egykor élt lengyel panok és panik olajportréi; az ólomkristály csillár; túlméretezett berendezés, a négyzetcentiméterek aprólékos kihasználása. Az ablakban faládikában virágok nyíltak, kis sárga virágok, olyanok, mint nálunk a szentendrei kertben. Késő őszig virítanak, szirmuk bársonyos, igénytelenek; jól megéltek a város magasában.

A vásárcsarnokra lehetett látni, Varsó háztetőire, a hatalmas égre. Itt élt Janek.

Gombás szendvicset készített – nyers gombát, hagymát, petrezselymet vagdalt össze, vajas kenyérre kente; az ő különlegessége volt –; vodkát bontott, teát forrázott, üvegpohárban tette elénk. Íróasztalán a gépben mindig befűzve várta a papír, a félig kész munka, a fordítás: novella, regény, színdarab, hangjáték. Sokat dolgozott. Ittuk az illatos teát, a soronlévő munkáiról beszélt; a PIW-nél volt szerkesztő, a magyar részleg vezetője.

Ebédelni vitt törzshelyére, a Stara Polskába.

Vicceket mesélt, pesti vicceket, dunántúli vagy alföldi tájszólásban előadott anekdotákkal, szójátékokkal kápráztatott bennünket; kortyintott a vodkából, keveset, mindig csak keveset; a házigazda izgalmával leste, ízlik-e a céklaleves; vörösbort rendelt a második fogáshoz – a Stara Polskában otthon volt.

Agglegény életet élt, de nem hiszem, hogy magányos lett volna, barátai voltak mindenütt; s talán ideje sem volt rá, hogy magányos legyen. Életét betöltötte az irodalom – a mi irodalmunk. Értette és szerette. Miközben törzsvendéglője lengyeles étkét, a bigost ízlelgettük, fel kellett sorolni, amit csak tudtunk az itthoni színházakról, a megjelent könyvekről, a művek fogadtatásáról, az irodalmi vitákról. Nem sok újat mondhattunk, alaposan ismert mindent. A folyóiratokat megkapta; ha nálunk járt, estéit színházakban töltötte, megnézte a magyar filmeket; könyvekkel megrakodva tért haza Varsóba. Minden esztendőben eljött hetekre, olykor hosszabb időre is. Régebben néhány évet Magyarországon töltött, a követségükön dolgozott, meg a Lengyel Kultúránál, s még előbb hallgatója volt az ELTE-nek. Kitűnően beszélte nyelvünket. Bravúrosan. Ha mégis adódott egy-egy kacifántosabb kifejezés, azonnal megkérdezte, néhányszor fennhangon elismételte, s máris megjegyezte – gyűjtötte a szavakat. Úgy vélem, szókincse már csaknem felért azokéval, akiket fordított. Sokan csodáltuk, hogy milyen szépen és tisztán beszél magyarul.

Amikor az utolsó munkáját meghozta a posta, már nem élt. Dzikie gesi. („Vadludak” – Sarkadi a címadó.) Novellaválogatás; tizenhat magyar író falusi tárgyú írását gyűjtötte-szerkesztette kötetbe. Némelyikét fordította is. Neve már gyászkeretben jelent meg a címoldalon. Jan Zimierski. Gyászkeretben.

Még most is hihetetlen. Ahogy leírom, egyre hihetetlenebb.

Írni akartam róla mindjárt azután, hogy megtörtént a tragédia, de képtelen voltam rá, lehetetlen volt elhinni, megérteni, hogy Janek elveszett. Annyira jelenvaló volt mindig; ott él Varsóban, gondoltam, majd jön tőle levél, majd megérkezik megint, pesti szállásáról lapot küld, hogy mikor találkozhatunk; majd megint elmegyünk hozzá a Krochmalna utcába, a tizenkettedik emeletre a gyorslifttel, majd beülünk a Stara Polskába, vagy vodkát veszünk és felmegyünk Mazurkiewiczhez – Alizkához – vagy Krystynához, a barátainkhoz…

Levelét mindig így írta alá: Janek, a „Verhetetlen”. Mi találtuk ki rá, mert verhetetlen volt szolgálatkészségben, barátságban, ügyintézésben, munkában.

De a neve most már élettelenné vált tizenkét betű fekete keretben. És az utolsó üzenete az a háromszáz oldalas gyűjtemény…

Októberben írta Alicija Mazurkiewicz, hogy mi történt.

1973 októberében.

Előzőleg, a hónap elején Magyarországon volt Janek. Jött Szentendrére, Gergő fiamnak gumibabát hozott, csörgőt. Nekünk ajándékokat. Szép ősz volt, napsütéses. Ebéddel vártuk, paprikással, amit szeretett. Nevetve mesélte, hogy az utolsó pillanatban érte el a buszt, nem volt hely, de ő franciául kérte a kalauznőt, hadd szállhasson fel. Valaki akadt, aki tolmácsolt. Egész úton gondjaiba vette ez az idegen, s Janek már nem árulhatta el, hogy beszél magyarul. Útbaigazították, lesegítették a Határcsárdánál. Pedig jól ismerte a járást.

Tíz nap múlva volt Miskolcon a premierem. A Hongkongi paróka. Eljött, megnézte az előadást, velünk volt a banketten. Viszi a példányt, mondta, lefordítja. Pezsgőt ittunk vörös borral. Meséltük Illés Pistának, a rendezőnek az éjféli táviratokat. Ez a történet még abból az időből való volt, amikor Janek az Ördöghegy című darabomat fordította, s különös táviratokat küldözgetett. Ilyeneket: „A lépcsőfeljárat kinn van vagy benn. Sürgős választ.” A darab színleírásából ugyanis nem tűnt ki elég világosan, hogy az említett grádicsok látszanak-e a színpadon. Válaszoltam: „Lépcső az ajtó mögött, de jól látható.” S néhány nap múlva Janek megint sürgönyzött. „Szent Pál levelei hol találhatók?” S ezek valahogy mindig éjszaka érkeztek, én meg ugyancsak éjfél körül hívtam fel a távírdát, hogy bediktáljam a választ: „Levél a rómaiakhoz. Stop.” De ő újból kíváncsi volt valamire. „Az egyszeri bolond szerzetes te vagy? Stop. Vagy élő személy? Stop. Sürgős választ…” Az erre feladott távmondatom, véltem, már felkelthette a posta érdeklődését irántam. Később, mint azon a miskolci éjszakán is, sokat nevettünk Janekkal azon, hogy vajon miféle sifrírozott szövegnek foghatták fel éjnek évadján érkezett és küldött táviratainkat?

Miskolc után néhány napig még Pesten maradt; egy keddi délelőttön indult a gépe Varsóba. A Hernád utcában volt a szállása; érte mentünk, hogy kivigyük a Ferihegyre. R. a fiunkat is hozta a karján, s már lenn az utcán, a kocsinál, a csomagok mellett a járdán fényképet készített rólunk: Janekről, Gergőről meg rólam – a három fiúról. Krystynát is vártuk, ő is Pesten tartózkodott éppen, s megígérte, hogy velünk jön a reptérre. De késett; elindultunk. Még a régi, rozzant Trabantom volt, féltem, hogy bedöglik, és Janek lekési a járatot. De mielőtt kocsiba szálltunk, odaadtuk ajándékunkat, egy bronz tálkát, egy XV. századi lelet másolatát, aminek a közepét ismeretlen címer domborműve díszítette. Színes filctollal írt „kutyabőrt” is adtunk mellé, miszerint a címer ezentúl Jan Zimierskié, s vele a „Verhetetlen” előnévre immár „hivatalosan” is jogosult. Amint átadtuk a csomagot, a papírzacskó kiszakadt s a tál csengve hullt az úttestre. Kicsit megijedtünk. Csak baj ne legyen a repülővel! Janek nevetett, tetszett neki az ajándék, majd felteszi szobája falára, mondta. Menet megbeszéltük, mikor jön újra, mikor megyünk mi Varsóba; írjál, biztattuk, írjál azonnal, amint megérkezel. A gyorsforgalmi úton, amikor a reptérhez vezető sávba váltottam, már látszott rajta az utazás izgalma. Ez az út már a hazádba vezet, mondtam neki. S azután már csak perceink voltak, elbúcsúztunk a tranzit ajtajában, kicsit várakoztunk, hátha int még odabentről, de ismerősre akadt, azzal tűnt el beszélgetve, újonnan vásárolt bőrkabátjában, a csomagjaival.

Ez kedden volt; rá egy hétre, reggel, kerestük Gergő csörgőjét, amit Janek hozott, de sehol sem találtuk. A nagy kajtatásban nem is hallottuk, hogy bejött a postás a házba. Expressz levelet hozott Alicja Mazurkiewicztől. Janek híradását vártuk, s Alizka írt.

…a Marszalkowska sarkán egy tűzoltóautó személykocsit kerülve felszaladt a járdára, és négy embert halálra gázolt…

Köztük Janekot. Október huszonegyedikén, vasárnap délben, fél kettőkor.

Felhívtuk Krystyna Pisarskát. Már tudta. Találkoztunk. A fénykép elkészült, odaadtuk Krystynának. Jan mosolyog kockás sportsapkában, kávébarna bőrkabátban. Minden bizonnyal az utolsó kép, ami róla készült.

Még nem volt negyvenéves.

Kitűnő irodalmár volt, sokat tudott a magyarokról, rengeteget dolgozott azért, hogy hazájában megismerjék klasszikusainkat, kortársainkat. Misszionáriusunk volt, a műveink terjesztője lengyel földön.

Varsó már nem ugyanaz, mint amikor Janek még ott várt a repülőtéren, az élet már nem ugyanolyan, mint amikor még levelek érkeztek tőle, amiket így írt alá: Janek, a „Verhetetlen.”

Nem, azóta Varsóban többé nem várt úgy minket senki.