Boszorkányszerelem

A vérvörös borító: tűz lángja, fénye. Lobog a rönkök kazla, rőt színűre fest mindent a pokoli parázs. Lángnyelvek emésztik a boszorkány testét, piros tűz pusztítja, takarja mindenét, csak az ölét nem; az öle nem enyész el a forróságos máglyán, mert az a tűznél tüzesebb, mert boszorkányöl, mert elvarázsolt. S ebből a pusztíthatatlan ölből új boszorkaság jön a világra.

De ki hisz a boszorkányokban?

Gyurkovics Tibor. Ő hisz bennük. Hiszi, mert hinnie kell, hogy léteznek. BOSZORKÁNYOK PEDIG VANNAK – kiáltja világgá új könyve címével, látszólag Babits soraival ellenkezve, melyek szerint: „… – bátor csibék! Nincs róka! – mécset fújva / nyugodtan alhatunk. Nincsen kísértet!” – valójában azonban a nagy előd fintorát átvéve, cinkosan, hiszen Babits is azt mondta, hogy van, igenis van kísértet, (1904-ben írta a költeményt!) – van, csak dőrén letagadjuk, pedig félünk! Gyurkovics hasonlóképpen vallja: léteznek boszorkányok, bűbájolnak, akármekkora utat tettünk is meg a huszadik századig és a huszadik században, akármekkora demokraták, technokraták és asztronauták lettünk is, démonok hatalmában vagyunk a legkiszolgáltatottabb óráinkban.

Gyurkovics ismeri a boszorkaságot, nem először ír szédítő, elvesztő, megtartó, keserves, gyönyörűséges létezéséről.

Legtöbbet a nő-boszorkányokról tud. Valamelyik versében egyszer arról beszélt, hogy a nők miatt nem jutott el az Istenig. Vagy az Istenhez? Szóval a tökéletességig. A megvalósulhatóságig. Így valahogy. De ez csak amolyan gyurkovicsi fonák. Az az igazság, hogy éppen miattuk jutott, juthatott el odáig. Megismerésük révén cserkészhette be önmagát meg az Istent is. Vagyis a szeretet tökéletlen tökéletességét. Ehhez ért közel, erről tudhatott meg sokat; erről írt hát most is vers-próza-vers „regényt”, bizarr emlék-naplót, vallomáskönyvet. A nők kegyesek voltak hozzá mindig. Kegyesek szeretetükkel és gyűlöletükkel egyaránt. Kegyesek imádatukkal és imádhatóságukkal. Bekebelezték, valamint engedték magukat meghódítani, de nem könnyedén, nem felületesen, nem csacskán, flörtök ízén kacarászva, hanem inkább önfeláldozón, de ugyanakkor áldozatot követelőn, esetleg ártatlan, gyermeki erőszakkal, vagy éppen némberi féltékenységgel, garázdán. Boszorkányosan. Búbájolással, rontással.

Rontás és szeretés – leginkább erről szólnak e kötet versei meg hosszabbacska-rövidebb prózai vignettái. A nőszeretésekről, nőimádatokról; a boszorkányszerelemről.

De nem csak erről.

A rontás és szeretés másféle démonairól is. Amire Babits vág olyan fájdalmas gúnnyal: a felvilágosultság micsoda hőssé, bátorrá teszi a mai embert. Holott! Holott cseppet sem kevesebb bűbájolás riogatja, mint elődeit. Persze nem a csáberejű italok, a ráolvasások, a keresztúti huhogások meg a csontzenék korát éljük, nem pókhálós hiedelmek kerekítik csodálkozásra szemünket, de vajon nem úgy van-e, hogy rontás kísért eszmékből és szavakból? Hogy babonák – hamis tudatok, álságok, vak remények, hiú ábrándok, zagyva beidegződések, gonosz indulatok – zavarják posványossá a tisztának indult gondolatokat?

Hogyan is vélekedünk emberségről, magyarságról, nemzetről? Hányféle akarás – megkísértés, bűbájolás – bódít naponta, évente, korszakonként? Boszorkányszombatokon döntik el a sorsunkat. Kényre-kedvre küldhetik ránk a rontást –

 

Első második világháború lába között csúsztunk ki a világba örvendeztek, hogy megint egy fiú ki még az ágyú csövét is meghágja

 

és azóta is, mindig:

 

Köröttünk a történelem csak áradt mint a förtelem…

 

a világban. Áradt; árad mindig; árad az egész huszadik század, mi benne, „bátor csibék! Nincs róka!” – próbálunk nyugodtan aludni.

Elmebájok – ahogy Gyurkovics írja. S e vers előtt: – „Társadalomban kell élni – mondta Kiskunfélegyházán a tanár a gyerekeknek, a katedrára besütött a nap –, le kell… vizsgázni… le kell… érettségizni… le kell… szakvizsgázni… le kell…

Le kell.”

Sután levitt, fennmaradni akaró hangsúly, befejezetten befejezetlen, érthetően érthetetlen; disszonáns, ahogy a legmodernebb kori zene. Fülbántó, rosszul hangzó, amilyenek általában a napjaink. Vagyis az élményeink. A kötetben sok az ilyen szándékos, átélt, megélt, megszenvedett disszonancia. Néhol már csak jelek helyettesítik az értelmet, hangzászörejek-zenék; a tartalmat a ritmus intonálja, a szótagszám, a „dallam” támaszt az emlékezetben régi-régi, elfeledett emberi szót.

 

Dollen, dollen, bala-bala kotta, bala-bala kotta dollen di…

 

Vagy félig még így, félig már úgy: emberi nyelven vagy csak makogva, mint a becketti hősök:

 

Europlánban Pláneurópában indulunk olympiában a nyolc boldogságban arc ember könyök szem mömömö légy vendégünk Áldd meg amit mömömö

 

Lírai futamokat groteszk sorok nyelnek magukba, az érzelmet elfedi a kemény, keserű hang ebben a kötetben. Máskor is írt már így verset, drámát, prózát Gyurkovics, mégis: fokozhatónak látszik-tetszik újra és újra ez az írói „kedv”, kétségbeesés, figurázás. Azt gondolom, már a végsőkig ment el a fricskázásban, amikor tud ismét meglepő lenni: még epésebb, még odacserdítőbb. Ebben az új könyvében csak az utolsó, a nyolcadik ciklus a meghitt lírává oldódó; ez se könnyen, ez is fogcsikorgatásos dühön át csillapodó. A személyes gyász emeli a fájdalom gyönyörű költészetévé – és a dacos indulatok fölé, ennek az utolsó szakasznak a verseit.

A költő rosszkedve jókedve, öröme-fájdalma nem magánügy, nem magánérzület; az ember csak olyan verset ír, írhat, amilyet az emberiség diktál. Ha az ember – a költő – ragaszkodik hozzá, hogy valódit és igazit írjon.

Gyurkovics ragaszkodik a valóhoz és az igazhoz. Vannak boszorkányok, vannak búbájolók, vannak varázslatok és vannak rontások. Megvallja tőlük való félelmét, rettegését, de olykori rajongását, bódult vonzódását is irántuk. Boszorkányok élnek velünk; nappal ártatlannak látszanak, de éjfélkor üstökben hol delejes csábitalokat, hol mérgeket kotyvasztanak, hogy szerelemre vagy gyűlöletre lobbantsák szíveinket.

„Szeretni szeretek a legjobban” – idézi az első ciklus elején M. L. naplójából Gyurkovics Tibor. S kölcsönveszi ennek a „36 éves asszonylánynak” sorait mottónak egyebütt is a maga költői kényszerhelyzetét megvilágítani: „Mért vagyok hát ember, mért nem más élőlény, vagy dolog? Annyira megerőltetőnek tűnik most.”

Két tenyérbe fogható könyv ez az új kötet, amit Kakasy Éva szép megtervezésében a Szépirodalmi Kiadó bocsátott útra. Mondom, két tenyér közt elfér, de kétszáz oldalán az élet sűrűsödik vaskosan; meztelen lányok, szerelmes asszonyok, bolond hazafiak, kóklerek, fehér kabátos zenészek, balatoni dámák, álmodozó kamaszok, kormányzók, katonák, borbélyok, nők – nők, nők és nők, élők és holtak keringenek a prózai sorokban és a versekben színesen, sebzetten, könnyesen, gúnyosan, röhögve, jajongva, mint egy hatalmas látomásforgatagban valamely boszorkányéjen. A század – az elme dicsőségének és a szeretet bukásának, a társadalom tökéletesedésének és a magányosság elterjedésének, a világnépesség szaporodásának és a halál tombolásának – boszorkányéjjelén.