Kudi, hol vagy?

– Itt vagyok – mondja készségesen, ha kérdik –, itt, itt, erre!… De hiába fordulok a hang felé, nem látom sehol; Kudi ugyanis láthatatlan. Noha létező! De nem mindenkinek mutatkozik meg, csak Bojának, azaz Lányomlányának, ahogy Gyurkovics Tibor nevezi pöttöm, csudaédes regényhősét. A csöppség különlegesen jó barátságban van Kudival, aki ott ül mellette az asztalnál, odaül a párnájára, elkíséri őt mindenhová, érti a lányka szavát, (lábbeszédét!) – a többiek legfeljebb csak tudomásul veszik, de hiába keresik tekintetükkel. Hát persze! Kudi, a levegőember. Ez a címe Gyurkovics új könyvének, amit a Móra Kiadó tett közzé. Gyermekregény. A műfaji meghatározás azonban nem tartott vissza attól, hogy ne nagy elmélyedéssel olvassam; le is nyűgözött éppen úgy, mint valamikor Saint-Exupéry gyönyörű meséje, A kis herceg.

Arról van szó, hogy a kis Boja napjait a nagyszülőknél tölti, hiszen apja és anyja, sőt nagyanyja is eljár a Dolgozóba, azaz a munkába. Az ibolyavirág szemű lányka Papulival marad otthon, a gondos, türelmes, bár gondok garmadájától roskadozó, csupa szív, ám morgó, körülményeskedő nagyapjával. A dolgozóbajárók, amint tehetik, sietnek haza, jó kis fészek a lakásuk, nincs is nagy hiba a családi élet körül, bár mindenki kapkod, elfoglalt, fáradt, érzékeny és így tovább; vagyis el-elkapja őket a gépszíj, a világ kisebb-nagyobb bajokat zúdít rájuk, ám ők kitartanak, összetartanak, szeretetben sincs hiány, a Boja iránti rajongás is belengi a házat, a pöttöm mégis sokszor magányos. Ezért kell neki Kudi. Kudi, akit kitalált, megteremtett magának nagy búsultában. Kudival megoszthatja bánatát, örömét, Kudi az ő meghitt barátja.

Gyurkovics pompásan írja le harminckét mulatságos fejezetben ezt a bolondos, fura, kedves családot: a taxisofőr apát, a szép, szőke Főanyát, a Boját imádó Alanyát (nagyanyát), rengeteg humorral, groteszk fintorral, nyelvi ötlettel mesél és mesél… Kinek? A gyerekeknek? Azoknak! A felnőtteknek? Azoknak! Vagyis gyermekregény ide, gyermekregény oda: ez egy nagyszerű könyv az életről, hajszás világunkról, a szeretetért folytatott mindennapi küzdelmeinkről, a megélhetés és a meg nem élhetés emberi és embertelen gondjairól. De leginkább arról a magányérzetről, amelyet oly hamar megismerünk, már életünk elején, s amely ráadásul nem is attól függ, vannak-e köröttünk szerető emberek, rokonok, társak, hanem valami mástól, többtől is, amire csak Kudi – egy Kudi – az orvosság.

Lehetünk közösségben is mérhetetlenül egyedül. Ki ne emlékezne gyermekkora riadalmas perceire, óráira, amikor a legderűsebb, legszebb családi körben is egyszer csak úgy érezte, árva a mindenségben? Mert más is kell az embernek a magány eloszlatásához a törődésnél, a gondoskodásnál, de talán még a szeretetnél is, hiszen az leginkább csak puszta aggodalom, óvás, gyakorlott erkölcsi szokás. Több kell mindennél! Kell egy Kudi; szükség van egy lényre, valamire-valakire, aki szívünk-lelkünk értője-érzője, bensőséges társ, örökkön nekünk, velünk, miattunk való teremtés.

Gyurkovics – ismerem annyira – nem ravasz találékonysággal állította gyermekhőse mellé Kudit, a levegőembert. Nem az érdekes mese kedvéért ötlötte ki ezt a furcsa alakot. Az ügy komolyabb: az írói bravúrt felülmúlja a tapasztalás, az értő figyelés. Kudit Boja, azaz Lányomlánya, akarom mondani egy valóságos gyereklányka találta ki magának; Papulinak – vagyis az írónak csak meg kellett ragadnia az alkalmat, hogy könyvvé formálja ezt a mulatságosan megható, könnyeztetően derűs históriát. Mindezzel nem személyeskedni, műhelytitkot elárulni akarok, csupán Kudi irodalmon túli létét szándékozom bizonyítani. Kudi igaz vágy, valódi igény gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Mert a felnőtt is szeretne magának egy Kudit, (azért is olvassa mohón Gyurkovics könyvét!) csakhogy ő már nem képes társául varázsolni ilyen drága lényt. A felnőtt csak vár, vár, ahogy Estragon és Vladimir Beckett darabjában várja Godot eljöttét. De Godot késik. S jön-e? Van-e? A felnőttnek nincs ideje, ereje Kudit képzelnie, csak a gyerekben van annyi türelem, hogy létrehozza a maga csodavilágát, reményét, hitét; hogy előcsalja a Semmiből a maga lelki vigaszát. Csak a gyerek kelt a tökéletlenség helyébe tökéletességet. A felnőtt azután irigykedhet, sóhajtozhat vagy legyinthet, kinevetheti a hóbortot; mi mást is tehetne a köznapok gúzsába kötve? Esetleg megjátszhatja, hogy ő is látja, ismeri Kudit. De bizonytalan marad afelől, hogy kicsoda is ez a láthatatlan. Boja mellett egy másik gyerek? Egy földöntúli – egy E. T.? Megértő szív? Gondviselő szellem?…

Ám egyszeriben hová lesz az is? Mert Boja mellől is eltűnik végül az ő Kudija. Amikor elkezdődik az élet, a harc, amikor a pöttöm iskolába kerül. De lehet-e Kudi nélkül élni? „Azért ne sajnáljatok!” – veti oda hősiesen a gyermek. Nem is őt sajnáljuk, hanem magunkat. A Kudi-nélküli magunkat. Hiszen Kudi a többlet, Kudi a hiány, Kudi az igény.

Szép ez a könyv, nagyon szép, ott a helye a polcunkon a francia pilóta-író remeke mellett. Ahogy Exupéry kis hercege, Gyurkovics Kudija is, a láthatatlan levegőember, örök barátunk.