A szeretet gubancában

A szeretet útjai keresztezik, elhagyják egymást, áthágnak egymáson, párhuzamosan futnak, elkanyarodnak, egy pontba csomósodnak, szétküllőznek, más utakba torkollnak, bozótba vesznek, romokba ütköznek, elgazosodnak, burjánnal nőnek be, előbukkannak, kiszélesednek, folyók partján kígyóznak, fák alatt tündökölnek, agyonhasogatódnak, sárba, iszapba fúlnak, kőomlástól pusztulnak, hegycsúcsra kanyarognak, sötét völgyekbe ereszkednek, összeszűkülnek, elenyésznek, földrétegek alól előtűnnek – a szeretet útjai, mindig a szeretet útjai. Mennyi kusza szövevény, felmérhetetlen, megismerhetetlen, rendszerezhetetlen terep, térképre felrajzolhatatlan; hatalmas fehér foltok jelzik csak az ész atlaszán. Mégis bejárhatók, íme, mert bejártak, mert bejárják: ott fut, szalad, botladozik, vár, remél, áll, bolyong, lohol kitárt karral, remegve nők, nők, nők, férfiak, lányok, emberek, gyerekek nevét kiáltozva és hívogatón Valaki, útról útra váltva, iránytű nélkül tévelyegve az ismeretlenben, ahol nincsen senki, mert nem lehet senki, hiszen a fehér foltok vidéke belakhatatlan dzsungel. Nincs is ott más, csak a Magányos – a magány tájain társát, társait keresve eleve reménytelenül. Hiszen jól tudja, hogy senkivel sem találkozhat, mégis vár és bizakodik, kiált követelődzve valakiért-mindenkiért, de ugyanakkor el is rejtezik, hogy meg ne találják, elébe ne kerüljön, akit hívott, megidézett, mert amennyire vágyódik egy társra, éppúgy a magányra is; s mindeközben arra, hogy míg egyetlen embert ölel, magához szoríthassa a többit is, valamint, hogy mindenkivel együtt legyen és ezzel egyidőben egyesegyedül. A lehetetlent akarja – tehát a lehetetlent átkozza. Vergődik a megszabott világ határán innen és túl, belegabalyodva a szeretet dzsungel-gubancába, a kezet, lábat béklyózó, torkot fojtogató, szájat betömő, ereket elszorító liánokba a szeretetnek ez a kalandora és áldozata, sóvárgója és megcsömörlöttje – a szeretet agyonkínzott foglya.

Útirajz ez a könyv a szeretet-dzsungel ösvényeiről. Nem az expedícióból már megtért ember írta otthona békés csendjében. Nem. Palackpostán, gyűrött levélpapíron, fakéregre írva, kőbe vésve érkeznek hozzánk ezek a tudósítások az útvesztők halálos-zöld-arany fényű sűrűjéből. A költő küldözgeti vers-üzeneteit, miközben egyre csak megy, megy előre – vagy körbe-körbe? – kicsorbult dzsungelkésével kaszabolva a szeretet-liánok kuszaságát, egyre nagyobb csend-mélybe merészkedve, egyre visszahívhatatlanabbul, visszatérhetetlenebbül.

A megrázó vers-üzenetek egyetlen mondatot adnak ki összerakott betűikből: „Szeretlek, akárki vagy!”

Ki felel rá? Ahol jár, oda követni nem tudja senki. Ott nem bukkan elébe senki.

Torkunkat szorítja a rémület: nem fordulhat vissza! Üzenetei mind messzebbről érkeznek, de eljutnak hozzánk, itt vannak. Hiteles, megszenvedett híradások.

A hősi küzdelem lenyűgöző.