…„Mindazt, ami világnyi, s ami pont”Kissé szórakozottan megyünk el a megjelent művek mellett, de mondhatnám, sokszor bűnös szórakozottsággal, mintha bizony pazarlásra volna módunk és okunk, és a jó művek láttán nem kellene ujjongva fölkiáltanunk, hogy ismét született valami, amely gazdagabbá teszi emberi voltunkat; hogy újabb drágakövet leltünk, melynek valódisága segít felismerni a gyakoribb hamisat, amit talán az igazi pótlására tartottunk meg, de végre eldobhatjuk, s értékeink való értékek lesznek. Íme, itt egy könyv, amely ismét a gazdagodást szolgálja: két borítólapja közé varázsolja a világot; de a kötet minden egyes versébe is, és ekként, mint egy soktükrös teremben, látni véljük a végtelenséget is. De a különbség mégis óriási, mert a csalóka tükrök, ha csábítanak, beléjük ütközünk és az illúziónkat megköti a négy fal, ám itt a tükrök üvegén áthatolhatunk és nem állja utunkat semmi sem. E végtelen úton elindulni talán az egyetlen értelmes tett, s aki ezzel a lehetőséggel megajándékozott, azt szeretném köszönteni e pár sorban: Gyurkovics Tibort. A Kenyértörés című második kötetét egyvégtében olvastam el, s hangsúlyozni ezt nekem azért érdemes, mert ritkán tettem így verseskötettel. De ezek a versek magukkal ragadtak, nem engedtek el, s az utolsó sorokkal is csak a könyvet tehettem le, a versek bennem maradtak. Vagy én maradtam a versekben? Valahányszor, ha jó művet olvas az ember, részévé válik az az életének, aminthogy részese lesz ő is a műnek. Hasonlóan a rossz kirándulóhoz, aki szokásból vagy alkalmi ötletből, vagy mert tagja egy turista szakosztálynak – a térkép gondos tanulmányozása után nekivágunk az útnak, de csak a teljesítmény érdekel bennünket: hány órakor érünk célba, hány kilométert tehetünk meg ezalatt, s nem köt le bennünket a táj, pedig hát azért érdemes útra kelni. Nem figyeljük az erdő dús növényzetét, nem kutatunk a bokrokban, ha egy madár neszét vagy füttyét halljuk, hogy láthassuk és megismerhessük a madarat, nem guggolunk le az ösvényen tanulmányozni a bogarat, mely ott botorkál a porban… Persze a természet emiatt még nem veszít csodás rejtelmeiből és pompájából, csupán mi, rossz turisták maradunk tapasztalatlanok, akár neki se vágtunk volna a tájnak. Csak a menedékház érdekel bennünket, mikor érünk a menedékházba? Ott pedig várnak ránk és megkérdezik, mit láttunk, meséljünk. De nem tudunk mesélni, mert nem ismerjük, amin jártunk, az ösvényt, nem láttuk az arcunkba csapódó levelet, csak szitkozódtunk az ágak miatt, csak megcsúsztunk a széttaposott bogár tetemén, csak mentünk, mentünk vakon. De valaki közénk ül és elmond mindent. Ő is az ösvényen jött, akárcsak mi magunk, ő is a menedékházba igyekezett. De szeme és füle nyitva volt a látásra és hallásra. Mi hallgatjuk, csodálkozunk, néha felkiáltunk: úgy van! Már-már azt hisszük, magunk is elmondhattuk volna mindazt, amit ő, ám megpróbálván, elakad szavunk. Ám még ennél is többet tesz, ennél is többet mond. Ismeri azokat a titkokat, amelyeket a természet elrejtett – féltékenyen, de nem elragadhatatlanul – az élőlényekbe, a tárgyakba, az emberbe. Hány réteg őrzi a világ titkait? Néhány rétegét a sokféle tudomány hántja le: a fizika, a biológia, a kémia, a filozófia… s amelyiket már egyik sem képes feltépni, az marad a művészetnek. Gyurkovics Tibor jól tudja, melyik réteg ez, s másokkal együtt ő is ennek a lehántásán munkálkodik. S mint ez a kötet mutatja, eredménnyel. Kimagasló eredménnyel. Verseit jellemezve, maga így ír: „Én… azt az utat választottam, amikor minél kisebb és kevesebb anyagba sűríthető a világ.” Nos, az űrhajó üzemanyaga is kondenzáció, s éppen azért, hogy minél magasabbra, minél messzebbre juttassa az embert. Ez a sűrítés teszi, hogy műveibe varázsolhatja: „mindazt, ami világnyi, s ami pont”. Egyként érdekli mindkét véglet, és az is, ami a kettő közé feszül. A költő, mint mondják, önmagáról vall. De hát igaz, ami igaz, így van ez a jó prózában is. S aki jól vall önmagáról, az mások nevében is beszél, az másoknak is szól, abba a vallomásba belesűrűsödik mindaz, amit lényeges elmondani az életről. Ezért kerülnek versei az olvasó birtokába és ezért kerül az olvasó a versek birtokába. Amit Gyurkovics létrehoz, igazi, valódi költészet a szó legnemesebb értelmében, és mégis szeretnék egy meglepő fordulattal élni: versei olykor a próza, méghozzá a novella belső, mély rokonságával hatottak rám, noha ez a költészet nem éppen leíró, elbeszélő jellegű. De mégis! Mintha például egy-egy kitűnő Hemingway-novellát olvastam volna, ahol – nagyon fegyelmezetten persze –, szó esik erről, arról, mintha csak véletlen csevegés volna, de az utolsó szavaknál döbben rá az ember, milyen céltudatos csevegés! – majd a befejező mondat mellbevág: az egyetlen, a megmásíthatatlan végső következtetés ereje valami soha nem gondolt felismerésre döbbent rá. Idézni ehhez kevés lenne egy-egy sor vagy versszak, verseket kéne leírnom itt, mert felépítésükben, egész valójukban adják meg mindezt az élményt: a jóleső borzongást, melyet az igazi mű olvasása kivált. Mindig is azzal mérem le a művek értékét, hogy érzem-e ezt a borzongást. Elismerem, nem racionális mérce. De még soha nem csapott be. Így olvastam József Attilát is és bármit, ami nagyszerű. Boldoggá tesz a mű tökélye, az, hogy a lényeg megérinthető. Mindezeken a szubjektív vélekedéseken túl Gyurkovics költészetét, munkásságát a magam ügyének is érzem, s bizonyára így van ezzel mindenki, akinek fontos az új magyar irodalom. Csak jó művek egyengethetik ennek az új magyar irodalomnak az útját. A Kenyértörés ilyen kötet. Gyurkovics Tibor beérkezett vele a társak közé.
E rátalálás megtörtént, örvendezéssel, köszöntéssel. Szívem szerint az egész kötetet elmondanám, mintegy türelmetlenül, hogy mindenki megismerje a verseket; de egyet mindenképpen: azt a programot, mely verssé foganva olyan sokat elmond költőjéről, s amely program akármelyőnké lehetne. Nem véletlenül a címadó vers.
|