A Puskin moziból jöttünk ki mindketten egy Makk Károly-film után, ott találkoztunk össze a Kossuth Lajos utca sarkán. Azt hiszem, tél volt. Tél eleje vagy vége? Gyurkovics, ha jól emlékszem, elegáns krombi kabátot viselt, kalapot, semmi bohémság nem volt az öltözetében. Még éppen csak futólag ismertük egymást. Közös szobrász barátunk, Andrássy Kurta János mutatott be Tibornak, a műtermében, ahol időről időre társasági esteket rendezett; felolvasásokat ültünk végig, politikai és művészeti vitákat folytattunk, miközben Kati, a szobrász felesége szendvicseket és italt szolgált fel, majd zongorakísérettel klasszikus szonátákat hegedült. Andrássy Kurta János szenvedélyes ember volt világéletében, s ezek az összejövetelek, akkor, a hatvanas évek elején felértek egy kisebb összeesküvéssel a rendszer ellen.

Ide jártunk; itt cseréltünk köteteket: Gyurkovicsnak megjelent a Grafit című verseskötete, nekem meg a Középütt vannak a felhők című; amikor a Puskinból kijövet egymásba botlottunk, Tibor mindjárt a novelláimról kezdett beszélni. Belemelegedtünk, beültünk az Astoriába; még abba a régi, tükrös presszóba, aminek galériája is volt. Ott barátkoztunk össze.

Meg ahogy elkísértem a buszmegállóig. Budán lakott, én meg a pesti oldalon, a Dohány utcában. Meséltünk egymásnak az életünkről. Tibor az elmeosztályról beszélt, ahol pszichológusként dolgozott, meg a családjáról; már három lánya volt. Megbújt a szavaiban valami célzás önnön boldogtalanságára, de nem vettem komolyan, vagy csak nem egészen értettem, mert inkább kiegyensúlyozottnak láttam, olyannak, akit műveltsége és tehetsége minden fölé helyez, mindentől megóv; csak később, amikor már alaposabban ismertük egymást, hittem el, mennyire távoli természetétől a nyugalom és boldogság.