Maestro Bertha

Még nem ismertem személyesen Bertha Bulcsut, amikor a Jelenkorban megjelent Jégnovelláját olvastam. Lenyűgözött. Már a cím is különös hangulatot árasztott; itt, alább egy kemény, rideg történet következik, mondta a cím; és valóban, a sztori mellbevágó volt. Az orvhalász kegyetlen harca a megélhetésért, a gyilkosság a korcsolyával, a kietlen táj, a dermedt Balaton, a köd, a kásás jégen a vér, a nyomorúságos kelepce…

Igen, a Jégnovella.

Már megint a Jégnovella!

Bertha bizonyára unja már, hogy örökké ezt emlegetem. Valahányszor róla írok, ezt a novelláját ráncigálom elő. Mintha más se jutna – juthatna! – eszembe. Mintha egész eddigi életművében ez a korai írása tetszene nekem a legjobban. Nem, nem; a Jégnovella csak annyiban kivétel, hogy az ifjúságunkat juttatja eszembe, és azt az örömet, amit egy remekül induló pályatárs megjelenése keltett bennem annak idején. Bertha már akkor nagyon értette, hogyan kell érzékletesen megjeleníteni egy vidéket, egy alakot; hogyan lehet bevonni az olvasót a történetbe, hogyan sikerülhet a légkörteremtés a szavak ügyes használatával, a mondatok ritmusával; mennyit kell elmondani, mennyit elhallgatni.

Tetszett nekem ez az író.

Később ismerkedtünk meg. Kiss Dénes barátunk mutatott be egymásnak minket Pesten, a Marika eszpresszóban. Magas, csontos, vörhenyes hajú, szigorú és gyanakvó tekintetű fiatalember állt előttem, nyűtt lódenkabátban, csatos aktatáskája fülét erősen markolva, mintha félne, hogy valaki elragadhatja tőle; aztán szögletes mozdulatokkal, kissé behajtott könyökkel kezet nyújtott, keskenyre szorított szája nem futotta mosolyra, ám udvariasan, úriasan de mégis inkább tartózkodón, mint lelkesedést mutatva, vállból cseppet meghajolt, és bemutatkozott. Viselkedése feszélyezett. Tudtam, hogy négy évvel fiatalabb nálam, s bár dús hajával, sima arcával egészen fiús volt, bölcsnek, megfontoltnak, alaposnak látszott.

Kurtán kérdezett, kurtán válaszolt. Nem oldódott fel az első találkozáskor – sőt még sokáig azután sem; mindig éreztem a jelenlétében valami feszültséget; társalgott, viselkedett vendégként, barátként, de az embernek állandóan az járt a fejében, hogy na, ha elakad a szó, miként is folytassuk, uramisten! – s ezt olykor még ma is érzem, noha barátságunk szinte már rokonivá alakult.

Ott, a füstös presszóban is zavart szótlansága. Meglehet, nemigen tetszett neki a hely. Odakinn latyakos, borús, sötét idő volt, szürke pára, piszkos délelőtt; a presszóban égtek a sápadt fényű falikarok, az abrosz pecsétes volt, a bordó, elkoszolódott tapétán a százéves ház málló falának salétromfoltjai ütöttek át; Berthát a szokatlan környezet mindig is ingerelte. Feszengve hajtotta fel a szimplát; valami baja támadt a szódával, már nem tudom, nem találta elég szénsavdúsnak, vagy a pesti víz klóros ízét kifogásolta, de az is lehet, hogy a pohár szélén virított rúzsfolt. – Menjünk! – mondta fellebbezhetetlenül. Engedelmesen felálltam, szólítottam a pincért, s míg az összeadta a cechet, Bertha szúrós tekintettel megkérdezte tőle: – Mondja, kérem, önöknél mindig ilyen világosbarna a kávé? – Galambos bácsi, az alacsony termetű pincér meglepetten nézett rá: – Kérem, mi az urakat mindig a legkörültekintőbben… – Persze, persze – sietett a védelmére Dénes –, nagyon jó kiszolgálást kapunk! – Akkor rendben van – mondta megbocsátólag vagy inkább megengedően Bertha. – De igazán, uram!… – kísérte az ajtóig a pincér, ám ő elhárította a mentegetődzést. – Semmi baj, csak érdekelt az önök kávéjának minősége… – És már kinn is voltunk az esős utcán. Feltette svájcisapkáját, elindult; Dénes felhevülten magyarázta, hogy ez itt valóban rendes hely, végeredményben alig költünk, mégis megtűrnek minket napszám, de Bertha mintha nem is hallotta volna, sietve, kissé begörbedt háttal, aktatáskáját markolva furakodott előre a Rákóczi út forgatagában, majd amikor az útkereszteződésnél elakadtunk, azt mondta: – Nem árt, ha az embert szeretik, kedvelik, de még jobb, ha tartanak is tőle!…

Amikor legközelebb – másnap, harmadnap? – a Marikában a pincér elém tette a szimplát, megkérdezte: – És a kedves barátja? Aki a napokban itt volt önökkel, az a magas, az a nagyon érdekes, különös úr… szintén író?

– Az egyik leghíresebb a fiatalok közül!

– Hogyhogy nem jár ide? Ahová Fejes úr meg Hernádi úr is… És Kertész úr… meg Csanády úr, Kalász úr, Csukás úr…

– Ő pécsi. Pécsen él.

– Á, vagy úgy!

– Pécsen a Nádorba jár.

– Ó, a Nádor! – derült fel a pincér arca. – Az egy valódi kávéház! Akkor megértem… Így már egészen más! És hogy is hívják?

– Bertha. Bertha Bulcsu.

– Nagyon szigorú ember, ugye?

– Sok baja volt az életben. Nem volt könnyű sorsa.

– Áhá, az lehet! Majd figyelni fogom az írásait. Nem költő, ha jól értettem.

– Hacsak nem tekintjük a novellistát is költőnek, akkor nem.

A pincér ezt tréfának vélte.

– Márpedig hogyan tekinthetnénk annak, ugyebár?

– Ki tudja? – néztem rá titokzatosan, mert abban az időben még hittünk a lírában. A próza lírájában. Később kezdtük szégyellni, de talán nem tagadtuk meg egészen. Talán nem.

Galambos bácsi, a pincér egy szép napon lelkesen újságolta, hogy olvasott egy novellát Berthától. Lehet, hogy Kiss Dénes juttatta el hozzá. Dénes jó propagandistája volt a barátjának, mindenkinek dicsérte szeretettel átfűtött hangon, izgatottan: – Remek! Remek, író, remek!…

– Remélem – mondta a pincér –, nemsokára ismét szerencsém lesz kiszolgálni Bertha urat! Tetszett, amit írt. Remélem, ő is meg lesz elégedve a szimplánkkal! Tessék megüzenni neki, hogy gondom lesz rá…

Így volt vele más is. Felfigyeltek rá, respektálták.

A Nádorban is.

Amikor a hatvanas évek elején egyszer Pécsen átutazóban meglátogattam, elvitt a Nádorba. Bertha azidőtt rovatvezető volt az Esti Pécsi Naplónál, neves újságíró, nemcsak novellista. Szerkesztő úr. Szabadidejében a Nádorban tanyázott. Vacsoraidő volt, ittunk, beszélgettünk. Én már nem tudom, mit kértem az étlapról, ő a szokásosat hozatta ki: kaszinótojást. A pincérek jól ismerték, mégis elkövették azt a hibát, hogy figyelmetlenül szervíroztak.

– Hol van innen a petrezselyem?! – mutatott Bertha a majonézzel leöntött étekre. – Erről hiányzik a petrezselyem!

– Azonnal visszavisszük! – serénykedett a főúr.

– Hát legyen szíves! – nézett rá mérgesen. Mulattam a dolgon, azt hittem, csak valami hecc, csak nekem akarja bizonyítani, mekkora tekintélye van itt. De nem. Bertha igazán dühös volt. – Így bánni egy törzsvendéggel!… – dohogta.

Sietve hozták neki a petrezselyemmel díszített kaszinótojást. Elégedetten bólintott, majd – még a pincér szeme láttára – késheggyel a tányér szélére pöccintette a zöldséglevelet, fel sem pillantva megsózta-paprikázta a helyét, s jóízűen bekapta az első falatot.

– Ki nem állhatom a nyers petrezselymet – nézett rám komolyan.

– Akkor hát csak megugráltattad őket?

– Megugráltattam?! Én?! Elő van írva, hogy petrezselyemmel tálalják! Így van kalkulálva! Ne sikkasszák el! Az már az én dolgom, hogy megeszem-e vagy sem!…

Mindez így anekdotikusan hangzik. Meglehet, az is: kedélyes történet egy immár nagy sikerű, neves íróról. Csakhogy Bertha azért olyan jó és népszerű író, mert tehetsége mellé ilyen különös természettel áldotta meg az ég!

Elmondok még egy esetet.

1965-ben két hétre Csehszlovákiába utaztam vele. Az ottani írószövetség vendégei voltunk. Már csak a Prágáig tartó hosszú vonatúton is éppen elég időnk akadt diskurálni; mesélgettünk egymásnak az életünkről; akkor ismertem meg jobban ifjúkorát, a magányos, küzdelmes balatoni és pécsi éveit; beszélt régi, kenyérkereső foglalkozásairól, az emberekről, akik segítették, és az emberekről, akik keresztezték az útjait. Akkor valahogy olyannak láttam, mint egy valaha kár sújtotta farmert, aki aztán szívós munkával mintagazdaságot varázsolt a birtokából, de akin ez a küszködés örökös nyomokat hagyott, s akit álmaiban mindig és újra a valamikori katasztrófa, az aszályos évek vagy a tanyáját ért romlás kísérti.

A cseh fővárosban egy toronyszerű hotelban laktunk, szobáink egymással szemközt voltak valahol fenn, a nem tudom hányadik emeleten. Ide tértünk meg városi portyáinkból eleséggel és sörösflaskókkal megpakolva, s ha nem ültünk be a földszinti, méregdrága étterembe, akkor egyikünk vagy másikunk lakosztályában költöttük el a sajtokból, felvágottakból, konzervekből álló vacsoránkat, majd sörözgetve fél éjszakán át beszélgettünk. Bertha pipázott; pöfékelve ült a faburkolatú szobában, néha gyanakodva körülkémlelt, megtapogatta a falakat, felhajtotta a padlóról a szőnyeget. Egyszer, megsokallva a dolgot, kérdeztem tőle, mit keres.

Rám meredt.

– Hát te nem vettél észre semmit?!

– Mit kellett volna észrevennem?

– Valahonnan jön a meleg…

Késő ősz volt, hideg, kellemetlen idő.

– Fűtőtestből jön – feleltem. – Hát persze.

– Hát persze?! Mi az, hogy hát persze?! Látsz te itt valahol fűtőtestet? Kályhát? Fűtőcsövet? Látsz te itt egyáltalán valami olyan szerkezetet, ahonnan a meleg áradhat? Pedig árad!

– Az a fontos, hogy árad!

– Az a kérdés, hogy honnan árad?!

– Oda se neki! Valahonnan!

– Szóval téged nem izgat, hogy honnan?! Mi módon?! Téged ez a titok nem érdekel?!

– Nincs itt semmiféle titok…

– Akkor tessék, mutasd meg, hogyan fűtenek? Mert engem érdekel! Nem szeretem az efféle rejtélyes dolgokat! Ahol rejtély van, ott ellenőrizhetetlenek a dolgok. Ki szabályozza ezt a fűtést? Az biztos, hogy nem én! Tehát ki vagyok szolgáltatva. Márpedig ez nem tetszik nekem! Nincs kedvem olyan szobában élni, ahol ellenőrizhetetlen konstrukciók vesznek körül… Csak ne nevess! Csak ne vedd olyan könnyen! Az ember elkezdi könnyen venni a dolgokat, vonogatja a vállát, ugyan, mit érdekel egy vacak kis rejtély! Eleinte csak egy kis vacak, aztán mind több és nagyobb vacak, végül csodálkozik, hogy kiismerhetetlen az élet!

– Ej, ne izgasd magad!

– Már hogyne izgatnám! Az író izgassa magát! (Így, rövid i-vel mondta az írót, ahogy mondja még manapság is.) Miféle író az, aki nem izgatja magát?!…

Több ilyet is mesélhetnék, hiszen az évek teltével tapasztaltam – láttam és olvastam –, mi mindenért izgatta magát Bertha. Akik ismerik műveit, jól tudják, miről beszélek. A fentieket ugyanis nem azért mondtam el, hogy Bertha különcségeivel szórakoztassam az Olvasót. Csupán barátom talentumának alapjaira szerettem volna felhívni a figyelmet.

Igen, egy prózaíró – ha tud! – legyen olyan, mint Bertha Bulcsu. Tartózkodjon a hiszékenységtől, ne olvadjon el az első nyájas szóra, bizalmát ne fecsérelje úton-útfélen, legyen gyanakvó, mérlegelő, alapos. Sok ostobaságtól menekedhet meg így az életben is, az irodalomban is.

Bertha most ötvenéves. Tizennyolc könyve van, meglehet, mire ezek a sorok napvilágot látnak, kirakatban lesz a tizenkilencedik vagy huszadik is. Díjakat, kitüntetéseket kapott, tisztségekkel halmozzák el, kitűnő szellemek keresik barátságát, nemkülönben közéleti személyiségek is, akik közül sokan legalább a rokonszenvére tartanak számot. Az emberek tisztelik. Még azok is elismerik, akiket írásaival fel-felbosszant. Sziszegnek, de bólogatnak is: jó író, nagyon jó író!

Becsüli ország-világ.

Valóban már ötvenéves? Hiszen nem is olyan régen volt, hogy ott, a pesti Marika presszóban az a dús hajú, csontos fiatalember…

És valóban még csak ötvenéves ennyi eredménnyel, sikerrel a háta mögött?

Hát csak bírja továbbra is erővel, indulattal, gyanakvással. Ne menjen lépre; kutassa a titkokat, a rejtélyeket, de őrizze meg a sajátjait.

És figyelje vizsga szemmel a jelenségeket.