T. C. és B. B.

Könyvheti vendéglátóim Győrben, ottlétem mindkét napján csak délutánra szerveztek találkozókat, ebédig mindig ráértem, kiballagtam hát a szép, folyóparti strandra, de hogy a szokatlan heverészést ne érezzem henyélésnek, vittem magammal olvasnivalót a könyvheti kiadványokból.

T. C. – azaz Truman Capote könyve volt az egyik, B. B. – azaz Bertha Bulcsu kötete a másik.

Ez utóbbit még odahaza a táskámba tettem, hátra volt benne néhány olvasatlan novella, így aztán a strandra menet az egyik sátornál a Capote-mű megvétele már-már az élvezetek halmozását jelentette. De boldogan cipeltem a zsákmányt, jó napom lesz, gondoltam, két ilyen remek író – hát lássuk! Úsztam egy nagyot, aztán kifeküdtem a napra, és – az újdonság varázsa, persze! – Capote könyvét lapoztam fel. Mozart és a kaméleonok.

Mi lesz itt?!

Ismerem Capote munkásságát. Szeretem az írásait. Valamikor a Más hangok, más szobák vagy a Hidegvérrel lenyűgözött. Most is úgy fogtam az olvasásba, hogy na, itt remek irodalommal lesz dolgom. De Bertha könyvét, a Fehér rozsdát is, még otthon, ugyanígy vettem kézbe; az ember biztos benne, hogy nagyszerű ajándékot kap, ugyan még nem sejti, mit is, de nagyszerűt!

Capote előszóval kezdi. Utálom az előszókat, máris lapoztam volna tovább, de ez lekötött; pompás kis esszé, az író önmagáról vall, elmondja, hogy milyen korán, gyermekfővel kezdett írni, elmondja, hogyan tanulta meg a szakmát, milyen korszakai voltak, mekkora sikereket ért el, mégis mennyit elégedetlenkedett önmagával.

Az átlagolvasót pályafutásáról tájékoztatja, közben új könyvét is propagálja. Ám a bravúros előszó, a remek önelemzés és valami frissen felfedezett írói módszer beharangozása a bennfentest is felcsigázza. Capote komolyan veszi a mesterséget, és ez rendkívül vonzó. Tudásáról, felkészültségéről olykor ugyan kissé nagyképűen nyilatkozik, de művészi kételyeinek őszinte feltárásával feledtetni tudja ezt a zavaró, bár kétségtelenül jogos beképzeltséget. Nem csupán érdekes fordulatnak szánja, amikor azt írja, hogy aligha csak a jó és a rossz írás között van különbség, hanem a nagyon jó és a művészi között is. „Ez a különbség bonyolult, de kíméletlen” – teszi hozzá. Régóta emészti ez a gond; ezért is keresett mindig és mindig új kifejezési formákat. Mint legutóbb is. Most az izgatta, hogyan kombinálhatná az író egyetlen novellába mindazt, amit a többi műfaj gyakorlása közben, drámát, filmforgatókönyvet, riportázst, regényt vagy verset írva megtanult. Arra törekedett, hogy megtalálja azt a keretet, amelybe mindez a tudás beilleszthető. Az eredmény, mondja, ez a könyv…

Izgalommal kezdtem el olvasni a három kis ciklus darabjait. Mondhatom, igazán élvezetes, remek olvasmányok. De hadd mondjam meg őszintén, az, aminek Capote olyan nagy feneket kerített az előszóban, voltaképpen mellékes. Valóban felfedezhető néhány technikai újítás. Újítás? Semmi sem újítás az irodalomban, mindent kitaláltak és kipróbáltak már. Igazából hagyományos novelláknak tetszenek ezek az írások, még ha másként tördeltek is, mint szokásos, vagy például ha a szerző – T. C. monogrammal szerepelve – dialogizál is az alakjaival. Ám kétségtelen, Capote törekvése a komplexitásra, vagy más szóval a tökéletességre, nem haszontalanok. Eszemben sincs lebecsülni műhelygondjait, de olvasás közben lehiggadtam: nincs itt boszorkányság, csak egy nagy művész káprázatos tehetségének, az írói eszköztár gazdagodásának lehetünk tanúi.

Este a hotelben elővettem a Fehér rozsdát és Bertha-novellákat olvastam. Ebben a könyvben nincs előszó, de a művek ugyanarról tanúskodnak, amiről T. C. írt. A sűrítésről, elmélyülésről, a műfajok kombináltságáról. Bertha hosszú évek óta interjúkkal, riportokkal, publicisztikával is foglalkozik. A műfajok hatnak egymásra. Segítik egymást. Bertha nem elemzi ezt a folyamatot, amerikai kollégájával ellentétben nem ír róla esszét, csak az elkészült művekben, mint például a Rex Judeorumban, a Műhelyben, az Egy köcsög aludttejben stb. lelhetjük fel szándékait.

Kétségtelen, T. C.-nél is, B. B.-nél is tudatos munka eredménye, hogy az idő haladtával egyre nemesebb lesz az irodalmuk. De a tehetség öntörvényű érésének is köszönhető mindez. A valódi tehetség örökösen feltöltekezik a világ és önmaga áramforrásaiból.

T. C. és B. B. tudva, tudatlanul egyre közelebb jutnak annak megsejtéséhez, hogy mi a különbség a nagyon jó irodalom és a művészet között. Annál is inkább, mert már nemegyszer át is lépték a kettő közti határt. Most is, ezekben a könyveikben.

Egy amerikai és egy magyar prózaíró.