Ember a jég hátán

Amikor Bertha Bulcsu 1958-ban a Jelenkorban közreadta a Jégnovellát, huszonhárom éves volt; még kölyökember. De csak évei számát tekintve volt az. Mert maga az írás bizonyítja: ezt a novellát egy tapasztalatokkal bőséggel megáldott – vagy megvert? –, korán felnőtté és bölccsé érett, keserű, de küzdő, szigorú pontossággal ítélni tudó férfiember írta.

„A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.”

Ez az első bekezdés. Hat hosszabb, rövidebb mondat. Idéztem, hogy lássuk, mennyire puritán, a nyelvtani szabályok egyszerűségével megírt mondatok. Alany, állítmány – minden rendesen a helyén. Semmi látványos eredetieskedés; a stílus, mint később is mindig – tiszta, világos, cikornyátlan. És ez nagy biztonságra, természetes erőre vall! Vagyis arra, hogy Bertha eleitől fogva bízott – s méltán! – látásmódja, hangja, kifejezőereje eredetiségében; s azt is tudta, hogy a valóság, az igazság teszi, teheti elevenné, érdekessé és feledhetetlenné a szavakat – a nyelvet.

Húsz éve valahányszor elolvasom – a novellából megcsap a balatoni tél lehellete, legyen bármilyen évszak, fölöttem hófelhőktől szürkére színeződik az égbolt; nád neszez, rianó jég zeng, szél tutul – s a nap vörösétől megfestett befagyott tavon elémbukkan ez a gyanakvón, ám reménykedőn körülkémlelő ember, az orvhalász, akinek a története mindannyiszor ugyanolyan izgalommal tölt el, mint legelőször.

Nagyon szeretem és csodálom ezt a szép, kegyetlen, mélységesen igaz, csupán néhány lapnyi, de a görög sorstragédiák istenítéletét sugalló, pompás arányérzékkel, biztos kézzel megírt korai mesterművet.

Megvalósulatlan terveim között szerepel egy kortársi antológia megszerkesztése; ennek élére gondoltam mindig a Jégnovellát.

Most itt áll Bertha Bulcsu válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, az Ilyen az egész életed elején.

Mint egy fiatalkori arcképen, amin a jó szem felfedezheti a majdan elmélyülő vonások rajzolatait – a Jégnovellában is ott található minden későbbi Bertha-mű fontosabb jegye: a feszes szerkezet, a hatásos atmoszféra, a markáns emberábrázolás, a remek tájleírás és az erős emóciókat kiváltó történetvezetés. Bertha már az első írásaiban megmutatta, hogy mennyire prózaírónak született, hogy milyen felkészülten indult a pályán. De mitől lehet felkészült egy író? Tanulmányaitól alig, olvasmányai is csak annyira csiszolják, amennyire a mesterek a köztük ténfergő és a fogásaikra figyelő inast. Az írót igyekezetétől és akaratától függetlenül a körülmények nevelik, edzik, érlelik, alakítják. A jó és rossz körülmények egyaránt. Etnográfusok jegyzik fel a primitív népekről, hogy némelyik békés, kiegyensúlyozott életű törzs művészete korántsem ér annyit, mint a küzdelmekre szorított, állandó védekezésre, harcra késztetett, veszélyeknek kitett törzseké. Mielőtt ezen töprengenénk, gondoljunk a magunk világára; azok az évtizedek, amelyeket ebben a félszázadban megéltünk, bizony küzdelmeseknek mondhatók; egy olyan tehetséget, amilyen Bertha Bulcsu, a közép-kelet-európai körülmények alaposan felkészíthettek és ösztönözhettek az íróságra.

Az a fiatalember, aki csaknem negyedszázada a porondra lépett, tapasztalatait tekintve tehát cseppet sem lehetett amatőr; de a kötet elejét lapozgatva felidézhetjük, hogy már nem kevés szakmai tudással is rendelkezett; ráadásul akkor – és azután is – folyamatosan arra törekedett, hogy profi legyen. „Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is.” Ezt éppen a kötet címadó elbeszélésében közli hőséről, Lintről, azon figurák egyikéről, akikkel – ha egyáltalán fontos ez – többé-kevésbé azonosíthatjuk az írót. A gyerek Ambrus, a fiatal Geng vagy Lint, a porcelánfestő, vagy a férfihősök közül Illés – a különböző novellákban az ő alteregóinak tekinthetők. De hiszen hőseik álarcában általában maguk az írók lépnek a színre. És számoljunk azzal is, hogy Bertha lírai alkat – ezen elsősorban azt értem, hogy élményeinek – személyes élményeinek – a kiszolgáltatottja. Arról ír, amit megélt, megismert.

Éppen ez mutatja, hogy tapasztalatai milyen sokrétűek, tudása milyen széles körű. Ő aztán nemcsak abban lett profi, hogy elsajátította az írás mesterségét, hanem abban is, hogy amihez az életben értenie kellett, azt szakszerűen megtanulta. Egyik nagy erénye az alaposság. Bertha írásaiban nincs tárgyi tévedés; legyen szó horgászásról vagy szőlőművelésről, háborúról vagy építkezésről, munkáról vagy politikáról, vízről, vitorlázásról, autóról vagy más egyébről, amiről ebben a gazdag témavilágú könyvben olvashatunk – amit Bertha mond, arra mérget lehet venni. Félek azonban, hogy a profi szó csengése egyesekben feleslegesen rossz reakciót vált ki, hadd magyarázzam meg tehát, hogy a profiság Berthánál csak következmény és nem cél; a cél az igazság, aminek a megközelítésére és felderítésére az író a dolgok megismerésének, pontos meghatározásának és megértésének útját választja – ez az ő profisága. Gyanakvó természet, semmit sem fogad érzelmi hebehurgyasággal; hiába állítják kész tények elé, addig nem hisz bennük, amíg meg nem győződik hitelességükről. Azt is tudja, hogy mi a naiv fellángolások, önbecsapó lelkendezések ára – az érzelmeket is ellenőrzi; s ettől igazán jó és profi prózaíró. Bertha gyanakvása imponálóan férfias. Gyanakvása a lényeg felderítését szolgálja, következésképpen íróságának is motorja. Ám mindemellett érzelemdús alkat, de emócióit csak ritkán engedi fedetlenül szabadjára; a gyengédség elkendőzése, a visszafogottság adja azt az eredeti, berthai atmoszférát, ami minden műfajú írásának sajátja. Néha azonban a prózaíró fölé kerekedik Berthában a költő. Ilyenkor – mint például a Lányok napfényben, A kis lilik kiáltása vagy más novellákban minden rejtegetés ellenére szabadon előviláglik a líraiság.

Talán tájleírásaiban oldódik leginkább tartózkodása. Ekkor üti meg a leggyengédebb hangot. Pompás, érzékletes tájképei azért is megragadóak, mert Bertha Bulcsu otthon van a természetben éppen úgy, mint a városok, falvak világában. Ő valóban jól ismeri a róka csapáját a téli, havas mezőn; ismeri a vizeket, az erdőt, a balatoni vihar szeszélyeit, a fákat, növényeket; irigyelnivalóan sokat tud, de mindez kevés volna, ha nem tudna nagyszerűen írni.

Ami már az első időkben is erénye volt: a formájában egyszerű, világos stílusról sosem mondott le valamely divatos módi kedvéért. Modernsége a realizmus; realizmusa: hogy megéli és kifejezi korát. Ez a könyv ezzel az ötvenkét elbeszéléssel Magyarország utóbbi évtizedeinek a történelmét is tartalmazza, de még pontosabban: népének történetét; hiszen ezek az emberek, ezek a szereplők itt éltek, élnek ebben a hazában; mozdulataik, cselekvéseik, gondolataik, szavaik ismerősek; láttuk és hallottuk, látjuk és halljuk őket. Mennyi elevenség van ebben a könyvben, mennyi fontos és szép, keserves és felemelő pillanata az életünknek!

Írásművészi szándékaiban ez a berthai novellisztika folytatása a magyar elbeszélő irodalom legjobb, legerősebb vonulatának. Bertha a nagy mesterek utóda – immár maga is mester. Ez a tizenötödik könyve. A művészet nem mennyiségi kérdés, de ezek az elbeszélések, regények, írói portrék, szociográfiai és egyedülállóan remek publicisztikai munkák – mind alapos, kiváló, nagyszerű prózák. Ha Bertha Bulcsu mondjuk angol író volna, írásművészetéről legalább annyi esszé – s bizony könyvnyi esszé is – megjelent volna, mint amennyit már ő helyezett el az ország könyvespolcára. Ezek a tanulmányok részletesen taglalnák mondatszerkezeteit, az irodalmi nyelvbe emelt jellegzetes tájszavait, valóságfeltáró módszereit, emberábrázoló tehetségét, lélektani tudását, tárgyismereteit, hangulatfestő képességeit, a művekben következetesen fel-felbukkanó motívumok jelentéseit, plasztikus dialógusait, történeteinek ritmusrendszerét, novelláiban a múlt és a jelen összefüggéseit stb.

De Bertha Bulcsu nem angol író. Magyar író, s egyelőre most arról van szó, hogy kezünkben tartjuk elbeszéléseinek szép gyűjteményét. Ilyen az egész életed – találó cím; utal az íróéra, de a miénkre is; a korra, amiben élünk.