Ismeretlen vizeken

Bertha Bulcsu nyaranta hajót bérel a boglári kikötőben és vízre száll. Ha tehetné, tengereken vitorlázna, de tudvalévő: a Balaton is rejt elég veszélyt. Bertha is sokszor került már viharba, olyankor – bevallja, nem szégyelli – kísértette a félelem; de mindig nagyobb volt benne a győzés reménye-hite, s ezért vállalta a veszélyt. Berthában sincs kevesebb vágyakozás a biztonságra, mint más halandóban, de ösztöneiben jól érzi, hogy a művésznek, a művészetnek semmi köze a nyugalomhoz és a megelégedettséghez – amiként Faulkner írja.

Ilyen belső szándékkal foghatott regényíráshoz; a novellista Bertha oly’ biztonsággal áll e műfaj talaján, hogy már elérkezettnek látta az időt: valami veszélyt kell vállalni, írói veszélyt, erőpróbát, merészen, berthai módra.

Megírta a Füstkutyákat.

Az író már évek óta elkényeztette olvasóit; magam – másokhoz hasonlóan – ha megláttam a nevét egy novella elején, vagy felütöttem elbeszélésgyűjteményeit, tudtam, mit várhatok: Bertha ismét megengedi, hogy betekintsek teremtett világába, ahol keserű-szomorú emlékekre itt-ott fény hull az író szeszélye szerint, láttatva a vízparti emberek lassú mozgását, a szerelemmel sután-szépen küzdő lányokat és férfiakat, a ködben bolyongókat, a fáradt munkásokat és a világot érteni akaró fiatalokat. Álomszerű víziók ezek, hirtelen támadnak és váratlanul érnek véget, hogy megmaradjanak emlékezetünk poggyászában, s magunkkal vigyük valamennyit, mint a velünk megesett dolgok terhét. Novelláiban már-már eléri a tökélyt, azt, amely egyre kialakulóbban az ő berthaisága, s kik értőbbek a tudós méricskélőknél, a bölcs mezében tetszelgő irodalom-osztályozóknál, jól tudják, hogy ez az egyetlen lehető mérce: mennyire hasonlít egy író önmagára.

Nem azt akarom mondani, hogy Berthának a novellák írása már nem okoz gondot, korántsem azt, hiszen jó művész, igazi író, s az ilyen soha nem ír egyszer csak könnyebben, mint írósága kezdetén, hanem újra és újra szűzen megküzd a műért; a legszebb és legkeservesebb az, hogy a tehetség soha nem vált át rutinba, az időnkénti írni tudás adomány a sorstól, nem pedig a gyakorlat eredménye. Mégis: meglelheti valaki a terrénumát, mint ahogy az ember megragad egy tájon. Bátorság kell a kalandozáshoz, a fölfedező utakhoz; ezt a bátor útrakelést éreztem regénye olvastán.

Becsülöm őt, hát meg kell mondanom, a Füstkutyák nem tökéletes mű, nem olyan lenyűgöző, mint a novellái, mégis rokonszenves munka, mert indulattal írta, hiteles írói indulattal – ha ez az indulat nem is találta meg igazán a tárgyát.

Olvasóim bizonyára emlékeznek ifjúságunk azon idejére, amikor először tört ránk a szerelem testet és lelket égető érzése, noha vágyakozásunknak még nem volt valóságos alanya; szerelmesek voltunk anélkül, hogy valakit igazán szerethettünk volna. Azt hiszem, ez az állapot nem sokkal, vagy egyáltalán nem különbözik a későbbiektől, amikor már párra találtunk. Önmagában mindkét állapot egyazon értékű, legföllebb praktikusan különböztethető meg. Az írói indulat is ekképpen: érték önmagában is, csupán a kész mű láttán bírálható, vajon az indulat tárgya miféle: elégséges-e, vagy kevésbé?

Bertha írói – regényírói – indulata nagyobb a Füstkutyákban, mint amit választott tárgya, illetve a tárgy regénybeli felvetése – megérdemel. Nincs meg a kellő arányosság. Nem az indulatból kellene kevesebb, hanem amit céloz, az lehetne érdemesebb. Nagyszabású emberi sorsokat sejtek – Bertha tehetségének jóvoltából – egy publicisztikai értékű gond körül. Nem akarom a regény cselekményét ismertetni, akik olvasták, jól tudják, miről beszélek. Az okorcai termelőszövetkezet közgazdasági problémái – nem tagadom – összefüggenek az ott élő parasztok sorsával, de ezeket a közgazdasági kérdéseket egy műben vezető szálként kezelni kockázatos, inkább csak színfalként, kellékként lehetnének a történet színpadán. A Füstkutyákban az emberi sorsok, tragédiák képezik a kulisszát, pedig ezek alapos kibontása érdekelne; nem egy rövid szakaszban summázva-elbeszélve, hanem a mű folyamán elemezve, kibontva.

Pazarlást láttam, gazdag lehetőségek elmulasztását. Ami Berthának oly’ nagy erénye novelláiban, hogy varázsló-tehetsége révén figurái bőrébe bújhatunk, és így magunkon érezhetjük mindazt, ami embereivel megesik, az itt a regényben csak néhol bukkan fel, egy-egy epizód erejéig. Berthában mindig azt szeretem, hogy írásai magába fogadnak, amiként én is azokat – most, a Füstkutyák olvastán külön éltünk: könyv és olvasó, kicsit idegenként, csupán egy-két gesztussal megteremtett kapcsolatban.

Mindamellett a könyv olvasmányos, az író tehetsége vitathatatlan; egy-egy kézmozdulattal, hangsúlyos valóságot teremt. Él a könyv, vérkeringése van, érzékletes és – mondottam már – lüktet benn az igazi írói hangulat. Ez az a berthaiság, ami minden írásában ott van, akármit ír. Bertha Bulcsu már nem tud rosszul írni, ezt bizonyítja a Füstkutyák is: egy csaknem publicisztikai anyagot emel tehetsége írásművé. Novelláiban túlszárnyal önmagán olykor, itt ő emelkedik könyve fölé.

Jól tette Bertha, hogy megírta a Füstkutyákat. Erőpróbát akart, s az erőpróba sikerült, tehetsége mindent kibír. Tisztességesebben cselekedett, mintha nem szállt volna idegen, ismeretlen vizekre. Amikor újra kikötőbe ért, bizonyára megvizsgálta a hajó kötélzetét, a vitorlákat; emlékezett a viharok és szélcsendek idejére, megismerte a víz mélységét, már tudja, hogyan készüljön fel a következő útra. Nem lesz könnyebb ez a következő út, mert új és új veszélyek várnak a vállalkozóra, de ha nem szakadna el soha a parttól, nem válna belőle jó hajós.

Nem féltem útjaitól – látom hajóját, amint tágas-szép vizeken úszik, s bejárja a maga útjait a parton várakozók gyönyörűségére.