A garnizon. Búcsúzik a garnizon…

Ezt még sokáig emlegettük nevetve, emlegettük évtizedekig, ha szóba kerültek a pécsi évek. Pécs volt a második ifjúságunk. Fiatalok voltunk, de már megjelentek a novelláink, szerződésünk volt könyvre, színdarabra. Sok minden volt már mögöttünk: háborús évek, éhezés, kemény munkák, szellemi kalandok, letiport forradalom, megromlott házasságok, albérletekben laktunk, presszókban írtuk a műveinket; úgy éltünk, mint Alaszkában az aranyásók, de mint a Jack London-i hősök, mi is fáradhatatlanul kerestük a kincset.

Jó verset, elbeszélést, drámát akartunk írni.

Néha felkerekedtünk, vonatra szálltunk, mert hiányoztak a barátaink; Bertha Bulcsu vagy Lázár Ervin várt a pécsi pályaudvaron vagy a Nádorban. Náluk éjszakázhattunk, mint ahogy ők is bármikor betoppanhattak hozzánk Budapesten.

A garnizon!

Én találtam ki, azon az estén, amikor azt a nagy murit csaptuk egy idegen lakásban, ahová egész napi ivás után bevetődtünk. Valamikor délután verődhetett össze a társaságunk, előtte Bertha Bulcsu uránvárosi lakásán iddogáltunk, aztán bementünk a Széchenyi térre, a Nádorba. Ott volt Lázár Ervin akkori felesége is, a szépszemű balerina, meg mások, újságírók, költők. Körülültük a márványasztalt, talán vodkát rendeltünk; akkoriban nagy divat volt a lengyel vodka, olcsón mérték; B. B. lakásán, az íróasztala mellett, soha nem felejtem el, vagy félszáz üres vodkásüveg sorakozott mint valami szobadísz; a falon persze Hemingway képe; kedvencünk volt az amerikai mester. Hemingway, Faulkner és Sherwood Anderson; az európaiak közül meg Camus; ötvenhét után végre hozzájuthattunk a munkáikhoz. Róluk beszéltünk a Nádorban is, aztán Bertha Bulcsu és Lázár Ervin előrukkoltak a pécsi történetekkel, a szerkesztőségben és a riportútjaikon megesett kalandokkal; közben nők telepedtek mellénk. G. -nak, a balerinának be kellett menni a színházba, hét óra közeledett, az esti előadás ideje. Valaki egy lakást emlegetett, hogy ott várnak ránk, hát felszedelődzködtünk. Öreg, belvárosi házra emlékszem, boltíves kapualjra; folyosóra nyíló ajtón át lehetett bejutni a lakásba. A gangra néző ablakok mögött vörös és sárga fényben árnyak mozogtak, zaj és nevetés hallatszott ki, meg gramofonról szóló zene. Vittünk néhány üveg bort. Senkit sem ismertem a társaságból, de nem számított, kedvesen fogadtak; Bertháék persze mindenkivel haverságban voltak. Lófráltunk a konyhában meg a szobákban; mindenütt ültek már a földön, a díványon, a szőnyegre dobált párnákon buja lányok, férfiak ölébe bújva, maguk alá húzott lábakkal, alkoholtól fátyolos tekintetekkel. A selyemernyős lámpák fényét elnyelte a sűrű cigarettafüst. Lassú tangóra táncoltak a párok. Kinn a konyhában kenyér, szalonna, sonka meg valami pástétom volt az asztalon, hosszú, hegyes késsel metszett ki-ki ebből is, abból is valamennyit, ahogy kedve tartotta. A kredenc mellett magas, bárszék forma alkalmatosságon egy barna, kibontott hajú lány ült, rám nevetett, egyél, mondta, s megkínált egy falattal; amint a számhoz ért az ujja, gyengéden megharaptam, nevetett, felállt, táncoljunk, azt mondta. Húzott maga után a szobába. Kívánatos, karcsú testű, kedves nő volt, macskásan simult hozzám, nem törődött a többiekkel, átölelt; csókolóztunk. Nekitámaszkodtunk a szekrénynek; a haja beborította az arcomat. Valaki szólt neki, hogy szálljon le rólam, mert bejöhet a vőlegénye.

– Vőlegényed van? – kérdeztem derűsen.

– Mmmmmm… nem tudom – mondta álmosan, és tartotta az ajkát a csókra. – Talán… Talán kinn van az udvaron. Talán nem érzi jól magát, kiszellőzteti a fejét. De ne törődj vele!…

Nem kellett biztatnia. Bertha később azt mondta, nagyon belemelegedtünk, figyelt minket. Csak a csörömpölésre hagytuk abba; bejött a nő vőlegénye és féltékenységi jelenetet rendezett; amikor meglátott minket összefonódva, betörte a konyhaajtó üvegét, kitámolygott a kenyérvágó késért, azzal jött vissza, fenyegetődzve, hogy megöl. A nő nem ijedt meg, kibontakozott a karomból, szelíden megsimogatta a vőlegényét, mire az elejtette a kést, és sírva fakadt.

– Ne csináld ezt mindig! Ne csináld! A menyasszonyom vagy, szeretlek!

A nő átölelte gyengéden, leült vele egy sarokba, vigasztalta. Jóképű, kissé borostás, de kellemes megjelenésű férfi volt, később megbarátkoztunk, felhajtottunk egy békepohárral, még biztatott is, hogy csak nyugodtan táncoljak a menyasszonyával, ő soha nem féltékeny. De most még ott sírt a nő vállára borulva.

Bevetettem magam egy kanapé sarkába, néztem a többieket, lazák voltunk, imbolygó mozgásban volt a tömeg, a gramofonon forogtak a régi lemezek, lassú tangók, angol keringők. Csak egy idő múlva vettem észre, hogy a kanapé másik sarkában egy rövid hajú, csaknem tüskésre nyírt frizurájú nő gubbaszt és figyel. Amikor rátekintettem, elmosolyodott.

– Mit iszol? – kérdeztem tőle. – Hozzak valamit?

– Kösz, semmit!

– Hiszen te józan vagy! Hogy bírod ki köztünk?

– Nem szabad innom – mondta kedves mosollyal a nő. – Gyógyszert szedek, tilos szeszt fogyasztanom.

– Valami komoly baj?

– Á, nem komoly, csak kellemetlen. Összeszedtem valakitől valamit… Gondolom is, hogy kitől, de nem haragszom rá, mert édes fiú…

– Nem is táncolsz?

– Nem. Jobb így. Csak nézelődöm, nem akarom felhúzni magam. Már hallottam rólad. Bertha Bulcsu barátja vagy. Egyszer majd talán szerencsésebb helyzetben találkozunk…

Aztán még ittam a síró vőlegénnyel, aki addigra már megnyugodott. Lázárt körülfogták a nők, imádták, a bajszát cibálták, beleveszett a nők gyűrűjébe. Berthának is fennakadt valaki a hálójában.

Hajnal felé már olyan volt a lakás, mint egy garnizon kantinja.

Amikor taxiba szálltunk, már derengett az ég.

– Búcsúzik a garnizon – mondtam. – Mint amikor búcsúzik garnizonjától az ezred…

Igen. Pécs volt a második ifjúságunk.