Zsanna és Aljosa

Mostanában sokszor gondolok rájuk. Utoljára néhány éve New Yorkból írtak, akkor még nem rendeződött az ottani életük, bár mindketten elhelyezkedtek valamilyen állásba, ha jól emlékszem, Aljosa hűtőgépek gyártásával vagy eladásával foglalkozó céghez került, Zsanna éppen munkahelyet változtatott; a kislányuk letette az első vizsgákat, ragadt rá a nyelv, de ők is tanulták az angolt szorgalmasan, jóllehet, hetvenkilencben, amikor Moszkvában megismerkedtünk, angolul társalogtunk, persze mindhárman silány angolsággal.

Amikor a nyolcvanas évek elején megérkezett New Yorkból az első levelük, elámultam: mintha egyik bolygóról a másikra költöztek volna, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy Amerikában vannak. Nem taglalták a kivándorlásuk körülményeit, nyilván jó okuk volt rá, hogy ne részletezzék, de ismerték is felénk a dürgést, úgy vélhették, nem tanácsos még egy magyarországi barátnak sem indokolni a Szovjetunióból való távozásuk okait. Inkább tényeket közöltek: megérkeztek, letelepedtek, lakást kaptak valamelyik Hill-en, munka után néznek, Natasát iskolába íratják, és remélik, előbb-utóbb hivatásuknak élhetnek, vagyis Zsanna játszhat, mint otthon, Aljosa pedig rendezhet; jelenleg – írták akkor – Aljosa fordítót és kiadót keres művei megjelentetéséhez. Annak a drámámnak az orosz nyelvű példányát kérték, amit hetvenkilencben, Moszkvában Aljosa rendezett, s aminek Zsanna volt az egyik főszereplője. Abban bíztak, hogy egy ottani, emigráns orosz színtársulathoz csatlakozva előadhatják.

Megszereztem a példányt, feladtam. Csatoltam mellé egy angol nyelvűt is.

De nem tudok róla, hogy sort keríthettek-e a bemutatóra.

Közös moszkvai barátaink elmondták aztán, hogy a család Zsanna révén Izraelbe kérte a kivándorlási engedélyt. De onnan az óceán túlpartjára repültek. Mielőtt elhagyták volna szülőföldjüket, nagy búcsúestet tartottak Korolenkó utcai lakásukon, titkon meghívták minden kedves emberüket – titkon, mert az otthonmaradóknak nem volt ajánlatos a távozásra készülőkkel kapcsolatban lenni. Örmény konyakot, vodkát, grúz vörösbort ittak; O., a kitűnő francia fordító, szokása szerint ízletes pástétomokat készített, L. hagymás salátákat vitt a piknikre; Zsanna pengette a gitárt, elszorult torokkal énekelték a bús, orosz dalokat, mert tudták, hogy ezentúl soha többé nem tehetik be lábukat a hazájukba, el kell búcsúzniuk Moszkvától örökre. Szomorú este volt, mesélték barátaink, de a bánatba remény is vegyült: odakinn talán jobb lesz! Nekik legalább… – gondolták a többiek. Persze fájt, hogy ezen az áron, a száműzetésnek is felfogható távozással. Aljosa, mint mindig, csendesen viselkedett, de amikor munkái kerültek szóba, felizzott szenvedélye. Szenvedett attól, hogy kisregényeit a fiókban kell őriznie, hogy Natasát egy olyan rendszerben kell felnevelnie, amelyben inkább a képmutatásra, a megalkuvásra, semmint véleményének nyílt hangoztatására tanácsos szoktatnia. A nyitott szobaablakon át a hajnali Moszkva szürke ege alatt messzire szállt az ének – éppen úgy, mint akkor, hetvenkilenc májusában, amikor kis társaságunkra is így virradt egy átbeszélgetett, remek éjszaka után a reggel.

Aznap ismertem meg őket abban a színházban, ahol a darabomat előadták. Nem a bemutatóra érkeztem; a darab már jó ideje műsoron volt. A korábbi években nem játszhatták Moszkvában, a premiert most is ki kellett harcolni; a társaság örömmel és nyílt szívvel fogadott. Én is azonnal megszerettem őket. Amikor kiürült a nézőtér, körülültük a színpadon a berendezéshez tartozó asztalt, és mohón faggattuk egymást. A közös ügy összekapcsolt, szabadon, fesztelenül beszéltünk művészetről, hitről, emberségről – s mindezek kapcsán a politikáról. Otthon éreztem magam köztük. Csak akkor fagyott meg a levegő, amikor a színház valamiféle főembere közénk telepedett; Aljosán vettem észre azonnal, hogy hallgatásba burkolódzik, s mintha tekintetével erre intette volna társait is. Hazafelé, már kinn az utcán mentegetődztek: nem bíznak ebben az emberben, kétszínű, beépített, korlátolt alak, akitől nem árt óvakodni, ezért fordítottak a szón. Megértettem, nem kellett sokat magyarázniuk.

Zsanna azt mondta, kár lenne szétválni, menjünk fel hozzájuk. Amolyan lakótelepi házban laktak: a halványzöldre festett téglafal vakolatlan, az ajtók, ablakok élénk színekre vannak mázolva, a lépcsőház sötét, rossz levegőjű; nyomor és nyomor. A lakás kicsiny: parányi előtér, konyha, szoba. De látszott, hogy szellemi emberek tanyája. Könyvespolcukon felfedeztem Szolzsenyicin arcmását; Aljosa tisztelettel és büszkén beszélt róla, Zsanna akkor árulta el, hogy a férje is ír, majd fotókat, plakátokat vett elő, szerepeiről, terveikről mesélt; megmutatták a kincseiket is, néhány angol nyelvű kiadványt, francia lemezeket Piaf sanzonjaival, egyebekkel. A falon, két-három ikon mellett ott függött a gitár. Készítettünk valami harapnivalót, felbontottuk a magyar pálinkát, amit vittem, bor is akadt; a kedves, szegényes, de meghitt otthonban szabadon beszélhettünk ötvenhatról, a megbocsáthatatlan szovjet beavatkozásról, a sztálini, hruscsovi politikáról, Brezsnyevről, akit ki nem állhattak, a kétségbeejtő gazdasági helyzetről, a prágai bevonulásról, amíg csak ránk nem virradt. Valamelyikünk elmondott egy korabeli viccet: Prágában, hatvannyolc után a műtörténész idegenvezető kalauzolja csoportját a múzeumi képek között. Mutogatja: – Ez Rembrandt… ez Tizian… – Majd egy jókora, akna ütötte lyukra a falon: – Ez pedig El Grecskó! – Nem nevettek rajta, Aljosa elkomorodott; szégyen, azt mondta, szégyen az ilyen szovjet politika. Hogyan nézzünk a barátaink szemébe? Az emberek szemébe?…

Azon a néhány napon át, amíg Moszkvában tartózkodtam, sokat voltam velük. Jártuk a várost; Aljosa a regényeiről beszélt, s miközben én kígyókrémért, grúz konyakért és gyerekeimnek az olimpiai mackóért bújtam az üzleteket, tört angolsággal elmondta, ezerkilencszázötvenhatról is írt, a történet arról szól, hogy mekkora reményt öntött a magyar felkelés az elkeseredett szovjet emberekbe. Persze alaposan eldugta a kéziratot. Nagy meleg volt Moszkvában, izzott az utca, s mi mentünk, mentünk a tömegben, földalattival utaztunk, kilométereket gyalogoltunk, pravoszláv templomokba tértünk be, s fáradhatatlanul próbáltuk megérteni egymást a gyatrán beszélt közvetítő nyelven. De értettük mégis. Értettük jól. Mély nyomokat hagyott bennem a vélekedésük, ám a kétségbeesésük is. Mindkettejüket az gyötörte, közösséget vállalhatnak-e a rendszerrel. Ahogy sok más értelmiségit is. Nem bíztak a változásban. Tíz évvel ezelőtt nem is lehetett bízni benne. Nem tudom, most odakinn New Yorkban hogyan látják az eseményeket. Remélik-e, hogy egyszer hazatérhetnek, hogy Zsanna megint oroszul játszik hazai színpadon, hogy Aljosa otthon is kiadhatja a műveit? Remélik-e, hogy ez remélhető?

Semmit sem tudok róluk. De mostanában sokszor gondolok rájuk, hiszen barátaim maradtak az emlékeimben.