Rajzolat keretbenÉjszakai csengetés. Két évvel a halála után jelent meg ez a könyve. Aligha lehet alkalmasabb címet találni egy posztumusz kötet élére. Az éj az emlékezés ideje. A magány óráiban egyszercsak reánk csöngetnek a hajdaniak. Felzaklatnak álmos békességükből. Van tehát e címben némi misztikusság is – jön, bebocsátást kér hozzánk valaki az élet utáni sötétből. De ez a cím mást is sugall. Mi, Gáll lstvánnak, a könyv írójának kortársai jól tudjuk, mit jelent az evilági éjszakai csöngetés. Különböző korszakokban különböző egyenruhát vagy más jellegzetes öltözéket viselő, sötét tekintetű alakok éjnek évadján vég nélkül, szándékos riadalmat keltve nyomták a lakások csengőit; rugdostak kaput, öklöztek ajtót. Ám a címadó novellában 1982-ben a hatóság emberei csupán azért verik fel a házaspár késő esti nyugalmát, hogy közöljék: bejelentés érkezett, hogy ismeretlen tettesek feltörték az autójukat. Hál’ Istennek, csak ezért! A fiatal nyomozó nem érti, miért derül ezen a feleség, de a férj nagyon is jól tudja, miféle nyomasztó emlék elhessentése csalt mosolyt asszonya arcára. „A férfi és az asszony egymást nézte. Mióta összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! – legalábbis ezt hitték a mai napig. Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosolygott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet…” Gáll Istvánnak, az írónak azok az idők adták a legsűrűbb élményeket, amikor még sok minden másként, máshogyan történhetett. A háborús évek, az ötvenes esztendők… A kötetcím líraiságában is, szikárságában is találó.
Kortársunk posztumusz könyvét kézbe venni – megrendítő. Akinek földi léte múlttá vált, egyszeriben újra megtestesül írásaiban. Ez a kötet persze csak részben nevezhető posztumusznak, hiszen a benne megjelent írásokat már korábbi publikációk révén ismerhetjük. Csupán néhány kerül most első ízben nyilvánosság elé. De a kötetbe gyűjtés szándéka már nem lehetett az íróé, az a hagyatékot gonddal kezelők – Módos Péter és Csontos Sándor – értő igyekezetét tükrözi. Mindketten körültekintően válogattak az írói műhelyben talált munkákból. Az első ciklus novellákat tartalmaz; ezek a katonatörténetek megszokott légkörét idézik, de köztük négy novella Gáll ismeretlenebb írói oldalát mutatja. Gáll István sohasem volt önelemző, soha nem tért le a szigorúan vett realizmus útjáról. Alakok mögé bújt, történetek mélyére rejtezkedett, röstellte volna a líraiságot. Ahogy köznapi megjelenésében is kerülte a feltűnést – nem öltözött színesen, megvetette a divatot, ám mindig rendes volt, mondhatnám, katonásan pedáns: friss ing, tiszta cipő, beretvált arc, gondosan összehajtogatott zsebkendő… A különcködést, az előtérbe tolakodást zavartan, idegenkedve nézte. Érzelmeit, filozófiai eszmefuttatásait, belső énjét odakölcsönözte figuráinak. Semmi magamutogatás. Semmi szenvelgés. És semmi hebehurgya hit, lelkesedés. Csak a szikár valóság. De ebben a könyvben a Halál Pesten meg a Szörnyike (az egyik 1966-ban, a másik 1982-ben íródott), felvillantanak valamit egy titkolt, líraibb énből.
Hiszen költőként indult! Egyszer Szigligeten egyidőben töltöttünk el két hetet az alkotóházban. Kora ősz volt, enyhe, színes, balatoni vénasszonyok nyara. Néha, írás helyett sétálgattunk a parkban vagy fenn, a hegyközség szőlőiben, esetleg kölcsönvettük a ház ladikját, s kieveztünk a tóra. Akkor mesélt az életéről, írói indulásáról.
Annak előtte csak futólag találkoztunk itt, ott, Pesten. Legelőször a Belvárosi Kávéházban. A Belvárosi akkor még a kispénzűeknek, az íróknak is elérhető hely volt, s nem olyan méregdrága és kínosan nagyzoló, mint most, hogy újra megnyílt, s már a közelébe sem merészkedem! Nem, nem; abban az időben naphosszat tanyázhattunk a márványasztaloknál egy-egy szimpla kávé és pohár szóda mellett, irományaink fölé hajolva. Emlékszem, egy téli délután odasietett asztalomhoz egy fiatal, zöldesszürke öltönyt viselő férfi, ha jól emlékszem, az inge is szürke volt, füstszínű nejlon, és kissé hadrikálva, kapkodva a szavakat bemutatkozott: – Gáll! Gáll vagyok, Gáll István, kollégák vagyunk, ismerlek, barátkozzunk össze, én is novellákat írok, különben egyívásúak vagyunk, üljünk össze néhanapján… – És így tovább. Meglepődtem, de minden bizonnyal udvariasan üdvözöltem. – Foglalj helyet! – valami ilyesmit mondhattam neki. (Mindig csodálom azokat, akik memoárjaikban képesek szó szerint felidézni évtizedekkel korábban lefolytatott beszélgetéseket; szerintem csak helyzetekre emlékezhetünk, legfeljebb sorsdöntő szavakra. De hosszas diskurzusra pontosan – aligha!) Gáll nem ült le az asztalomhoz, menőfélben volt, éppen csak bemutatkozni akart, felvenni velem a kapcsolatot vagy efféle. Persze, persze, bólogathattam, majd összeülünk! De az elkövetkezőkben csupán annyi történt, hogy néha egymásba botlottunk a Belvárosiban vagy az EMKE-ben. Gállnak inkább ez utóbbi esett útjába. Igaz, ő soha nem azért telepedett be valahová, hogy írjon; otthon dolgozott hajnalonként; a kávéházban csak a magával hurcolt, idegen kéziratokat silabizálta. A rádió dramaturgiáján dolgozott, aktatáskája tömve volt a mások jó-rossz műveivel. Előfordult, hogy nem a Marikában, hanem az EMKE-ben írtam; ha ott talált, megszólított. – Zavarlak? Csak felhajtok egy kávét, aztán megyek… Ha az ember küzdött az írással, nem nagyon bánta, ha feltartották, igazolást nyerhetett a napi penzum elmulasztására. Gáll akkoriban kalapot hordott; sápadt arcával, konfekcióöltönyében olyan volt, mint egy silányan fizetett hivatalnok. Már megjelent a Kétpárevezős szerelem című elbeszélésciklusa. Adott is egy dedikált példányt. A pincérnők ismertek minket; mindig jó kávét kaptunk. Gáll szivarra gyújtott; odakinn zörömböltek a villamosok, a kirakatüvegen át a térre lehetett látni, a Nemzeti Színház művészbejárójára, a kispadra; mindig üldögélt ott ismerős színész, szóba hoztuk őket; de legtöbbször mégis inkább az üzletben zajló forgalmat figyeltük. Akkortájt nagy leánykereskedelem szemtanúi lehettünk. Látásból jól ismertük a felhajtókat, a bőrdzsekis, garbós, őszhajú urat, a folyton kalapban gubbasztó, fázós, teát szürcsölgető kisöreget; a nem éppen első osztályú, de mégis kapós lányok le-leültek melléjük utasítást várva vagy taktikai megbeszélésre. Gáll Pistával találgattuk, kifélék is lehetnek a léprecsalt pasasok; a lányok leginkább vidékiekre hajtottak, Pestre érkezett anyagbeszerzőket, konferenciázókat, bővérű piackutatókat csíptek nyakon. S miközben mindezen mulattunk, Gáll mesélt a határvidéki életről, ahol katonaként sok hasonló, furcsa figurát vetett elébe a sors. – Van egy csomó novellám efféle históriákról… – mondta. (Itt, most, ebben a posztumusz kötetben nézem a dátumokat; a Rendkívüli esemény, egy helyőrségi bordélybotrány Hunyadysan anekdotikus története 1956-ban íródott.) Gáll azt mondta, az ötvenes évek eleje óta ír katonatörténeteket. Valahogy ezek a seregbeli emlékek hoztak össze minket; én is fiatalon szolgáltam, ugyan csak két évet, és nem a határon, hanem egy gépkocsizó és páncélos ezrednél, de tollamra kívánkoztak nekem is az angyalbőrben megélt esztendők. Nem tudom, megvoltak-e neki is azok a fényképek, amelyeken állunk egymással szemközt, Gáll István meg én egy weimari parkban, aztán a költő és államférfi háza teraszáról nézzük az őszt, meg ott feszítünk a színház előtti kettős szobor talapzatánál: Schriftsteller-Meeting am Nationaltheater Weimar. Die Kollegen Gáll, Szakonyi, Goethe und Schiller – írta a képre Magnus barátunk, a szatirikus író és fotografus. Szászország és Thüringia városkáit járva, éjjel-nappal együtt időzve volt módunk kiismerni egymást. Berlinben, abban a kopottas hotelban, a Spree közelében, a Friedrichstrassén közös szobában laktunk; nemrégiben húzták fel a falat a város köré, feszültség vibrált a levegőben, s mi ebben az atmoszférában egyre messzebb és messzebb mentünk vissza az emlékeink távolába. Egyívásúak voltunk; sok közös tapasztalatunk adódott a háborúból, az azt követő esztendőkből, a katonai szolgálatból meg az ötvenes évekből. Volt mit összevetni. A katonakorunkat emlegettük ott Szigligeten is, csónakázás közben, vagy az ebéd utáni sétákon. Mesélt pályakezdő éveiről, Pécsről, az ottani írókról, akikkel kapcsolatba került: Szántó Tiborról, Csorba Győzőről, Galsairól, Őrsi Ferencről meg a többiekről. Gáll az osztrák határvidékről került a délire, húsz-huszonegy évesen felcsapott önjelölt prózaírónak, de a gránicokon játszódó elbeszélésektől – ez ötvenkettőben volt! – a Dunántúl szerkesztői visszariadtak. Volt azonban egy szerény kis verse is, így aztán inkább a líra felé taszigálták. Csorba Győző javasolta neki, hogy írjon költeményeket. Mit tehetett? Hallgatott a jeles mesterre, de a vers csupán rímes epika lett. Garabonciás diák címmel 1954-ben meg is jelent az első kötete. Most, hogy olvasom posztumusz könyvének utolsó szakaszát, az Életem, műveim cím alatti ciklust, mindezek a beszélgetések felidéződnek bennem. Gáll akkori arcát látom, fiatalos hangját hallom, jóllehet, tudom, hogy önéletrajzi vallomásait már ötvenévesen mondta hangszalagra a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának. Vagyis akkor, amikor már betegség gyötörte, s ha találkoztunk – Szentendrén vagy az Új Írás szerkesztőségében – panaszkodott, hogy kedvetlenül ír, sok testi bajjal, szakmai gonddal küszködik, nem is tudja, hogyan folytassa; este korán fekszik, álmatlanság kínozza, hajnalban testileg-lelkileg kimerülten ül íróasztalához… Németországi csatangolásunk idején világosodott meg előttem, hogy Gáll István miben hisz. Hogy mi élteti. Nyoma sem volt benne a művészet áhítatos tiszteletének, mégis elsősorban az íróságban hitt. Magában az írásban. Legjobban – ha nem kizárólag – a prózában. A magáéban és a másokéban. Később, mint ahogy dolga is lett az Új Írás prózarovatában, szorgalmasan figyelte kollégáinak, a legfiatalabbaknak is, a munkásságát; nemcsak szerkesztett, de kritikákat és esszéket is írt. Szubjektív ítélettel, egy prózaíró szuverenitásával – de mindig nagy befogadó készséggel. Az epika fortélyai izgatták. Mint egy mesterembert a szakmája. Szeretett erről beszélgetni. Hogy milyen is a jó novella. A regény. Azt is emlegette, hogy van élménye bőven, van mit írnia; szinte hálás volt a sorsnak, hogy nemzedéktársaival egyetemben annyi keserves élményben volt része. Összefüggéseiben, folyamatában kívánta bemutatni a múltat; a regényei mellett ezért alakultak füzérekké, majdnem-regényekké a novellái is. Mindig és újra visszanyúlt az emlékek messzeségébe, kereste, kutatta, mit nem mondott még el… Mit nem mondott még el? Az Életem, műveim e néhány ívnyi szövegben sok, általam ismert adat mellett számos új információt is nyerek Gállról. Továbbra is hű önmagához, vallomás helyett inkább történeteket sorol közvetlen modorban ifjúsága és felnőttkora idejéről. Aztán terveiről beszélt, őszintén. És sok bizakodással! Tehát valójában mégsem vesztette kedvét! A Bechterew-kórtól űzötten is terveket kovácsolt. Mégpedig nem is akármilyeneket. Tudta, nagyon is jól tudta, merre akar utat találni. „Most valószínű, hogy az utolsó harmadba fordul az én órám is, mert hát van még vagy húsz évem, amíg írhatok, írni tudok, amit elterveztem, ezekben az években jó lenne megírni…” Amit eltervezett, jó lenne megírni! Reggelente uszodákba járt, igyekezett erőben maradni. Egy napon a Thermálban kellemetlen incidens éri, novellát ír az esetről, szinte még azon melegében, a „dühtől fuldokolva” veti papírra a sorokat a valutaszerzési státusának fensőbbségi tudatában az egyszerű honpolgárokkal basáskodó bürokratáról. (Budapest fürdőváros.) A jövőt illető írói elképzelései a magnószalagról átmentett önvallomásában egészen meglepnek. Történelmi regényeket akart írni. „Az a fajta írás, amit én művelek, most nem divatos.” – És egy Anonymus-regényről beszél, aztán egy 1848-ban játszódóról, majd megint a régmúlt: epika a honfoglalás koráról. Ő, éppen ő, aki annyira kötődött a jelenhez? Éppen Gáll akart más korokba kalandozni? Erről soha nem hallottam őt beszélni, erről csak itt olvashatok, ebben a halála után kiadott könyvben. Persze, történelmi regényeiben sem szakadt volna el a korától. A felsorolt témák mélyén ott lappanganak a mai gondok tükörképei. Nem azt mondom, hogy parabolákat írt volna. De feltétlenül a jelen kérdéseire keresett volna tisztázó példákat a históriában.
Gáll István fiatalkorában – mint határőr katona – aknákat telepített, erre kötelezte őt a szolgálat. Íróként aknaszedő lett; a komor évtizedek felszíne alá rejtett, alattomosan robbanni kész aknáit igyekezett felszedegetni. Sikerült is hatástalanítania néhányat, annyit, amennyire erejéből, tragikusan félbeszakadt életéből futotta. |