Szép Ernőnél, Rákoskeresztúron

Azt olvastam egyszer Szép Ernőtől, hogy az apja, bár nagyon sovány fizetésű, falusi tanító volt, soha egyetlen koldust sem engedett üres kézzel távozni házuk küszöbéről. Pedig megjelentek ott sokan, naponta legalább tizenöten. A gondterhelt zsidó tanító reggelente átment a fűszeresboltba váltani, hogy legyen krajcárja minden kéregető számára. S az alamizsna mellé járt kézfogás is, meg – ahogy Szép Ernő írja – a Békességnek a szent nyelven ejtett neve. És még a tanítóné-főzte cibere is: korpacibere, céklacibere egy karéj kenyérrel. Ha pedig némelyik vándor pénteki napon kopogtatott be hozzájuk, azt ott fogták szombatra is, csak vasárnap hajnallal engedték útjára. Nyáron a tornácon, hűvösebb éjszakákon a pitvar földjén, szalmazsákon elhálhatott.

Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy Szép Ernő alighanem az atyai házban látta és tanulta a vele született jólelkűségéhez az adakozás tisztességét, az elesettek iránti részvétet. De nem a leereszkedőn gőgöset, hanem az alázattal telit, a derűsen barátit. Az apai példán nevelkedett Szép Ernő jó író lett – nemcsak esztétikai mércék szerint, hanem a szív mértékével mérve is. Tanúskodnak erről művei. Versei, novellái, regénytörténetei, színdarabjai. Sokat írt a szegényekről, a szegénységről, sokszor mulatságosat is, de soha nem a nyomorúságot nevettette ki, hiszen azon nincs nevetnivaló, hanem a szegénység megcsúfolását, a vékonypénzű, de kivagyiságra törő úrhatnámságot. Amikor megcsalatik az ínség, amikor a nyomort maguk a nyomorultak árulják el – azon ironizált. A hazugságot, az álságot pellengérezte ki. De meghatódást is tudott humorba oldani, hogy elviselhető legyen a finomság, a könny. És a dolgok fonákját is szívesen megmutatta, néha odamondogatósan, néha bánatosan.

Itt, a sírja fölött most születésének centenáriumát ünnepeljük. De túl ezen a temetőn, emlékezünk rá művei felébresztésével is. Szép Ernő hagyatéka – költeményekben, prózákban, párbeszédekben – a jóság. Vagyis az emberség. Vagyis a derű és a fájdalom, a szépség és a szomorúság.

Nehéz időket élt meg, keserves-kegyetleneket is. Két háborút. Az első megrettentette, a második, iszonyatával, önkéntes némaságra késztette. Aztán megélte az üldöztetést. Aztán megélte a békesség helyett a – közönyt.

Hogyan is írta a kegyelemkenyérre szorulókról? „Nagyobb koromban olyan sejtelmem kerekedett, hogy ezek a kéregetők Isten rendeléséből járják az országot, térítők ezek, a jóságra térítik a halandókat.”

A halandókat nehéz vagy alig lehetséges jóságra téríteni. De őt örökkön elkísérték a szoboszlói emlékek. Pesti lett, valódi pesti; Tersánszky azt mondta róla, hogy nem is csupán jól öltözött, de kiöltözött volt; ám igazából egyszerű fia maradt annak a szegény, falusi hitközségi jegyzőnek, a megélhetésért biztosítási ügynökölést is vállaló, pénzszűkében hegedűleckéket adó, nincstelen tanítónak, aki a nagy szükségben is gazdag nevelést adott neki, hiszen szeme láttára segítette szüntelen a rászorulókat. Egy-egy krajcárral. Amikor a krajcárt felváltotta a fillér – hát fillérrel. Ezt tanulta ő, Szép Ernő, ezt őrizte meg magában költőként, elegáns gavallérként, kávéházi úrként, sikeres íróként, csokornyakkendős színpadi szerzőként – adni, adni, mikor miből futja, de adni, mert oly sok a szomorú szemű vándor.

Persze fanyalogtak sokan, hogy ez programnak silány. Hogy ez naiv, gyermeki dolog, nem elég nagyszabású írói vállalkozás.

Pedig ez teszi naggyá írásait.

Most már sokkal jobban értik, értjük. Most már becsüljük megint, ahogy becsülték mindig is az értők. Ahogy Kosztolányi üdvözölte egy cikkében: „Szép Ernő (…) az aszfalton, a kávéházban, a villamosban, a jelen fakónak hitt díszletei között is az örökkévaló dolgokat látja, s abban, ami másnak mindennapi, kopott, az ősi mítoszt veszi észre.”

Az Aranyóra bemutatója után lelkesedett így, 1931-ben.

Ráakadtam egyszer Szép Ernőnek egy kis tárcájában ezekre a sorokra: … „emigráns vagyok, aki visszamegyek majd a hazámba, egy csillagra, hol hibátlan gyöngédség és udvariasság szerint élünk…”

Sehol sincs ilyen csillag. Vagy ha van, hát az emberben van, egynémely olvasóban, színházi nézőben.

Remélhetőleg.

Szép Ernő Rákoskeresztúron fekszik, a háborítatlan temetőben, fák ága-boga alatt mohásodó, zöldellő sírkertben. Szerény hantja van, mint ahogy szerényen élt a földön is, sikerek és szenvedések közepette egyaránt szerényen.

Emigráns volt akkor is.