Profán erények költője

Van-e ma olyan költőnk, mint volt Berda József? Van-e mostanság olyan angyali lélek írók, művészek között, mint volt ő, a szinte nem evilági ártatlansággal a földi élvezeteknek élő, a testi örömöknek áldozó, mégis mindhalálig naivan tiszta maradó, mert minden alantastól és kárhozatostól kegyelmesen megmenekülő? Századokkal ezelőtt jókedvű, pajzán, ám hitére, becsületére mindig kényes, a hedonizmust és az aszkézist képmutatás nélkül egyaránt himnuszokban dicsérő fráternek láthattuk volna őt valamely reneszánsz kolostor környékén… Én kajla karimájú kalapjára emlékszem, alatta gömbölyded, derűsen gyermeki, noha öreges arcára; a zakójára – a bő zakóra és a bő térdnadrágra, színes flanelingére, félrecsúszott, sután megkötött szövetnyakkendőjére. Meg a bakancsára. Az erős lábbelire, ami erdőt, mezőt járni nyáridőben, télvíz idején egyaránt jól szolgált; lapos hátizsákjára – a gombák, zsurlók, gyökerek illatát árasztó iszákra. Áll Berda a Fő utcai borozóban a pultnál, decis pohárból fehér bort zamatolgat. Kortyol, csücsörít, harapja a bort, ízleli, nyeli komótosan. „Bibircsókos, borvirágos orrod, mint / a pulyka pofája; olyan már. / Tán nincs tekintélyed így? Nem baj. / Örülj, hogy éltél, örülj, hogy lobogtál!” – Mert leginkább az keringett róla, hogy kedves és bohém s csupán a villoni vagy a rabelais-i csavargásnak, evésnek, ivásnak, a „márványfehér térdű” nőknek – ágyban, konyhában egyként kedveseknek – a költője. Pedig több volt ennél, noha a dicsőséghez ez is elegendő lett volna. Csakhogy ebben a huszadik században ő sem zenghette mindig háborítatlanul a fűszeres levesek, a tündérien meztelen lányok vagy a hajnali erdők gyönyörűségét. „Borzalmas idők tanúi vagyunk…” – kellett szólnia nemegyszer, iszonyodva. Nincs ember, aki mondhatná, hogy Berda vétett ellene, s nincs senki, aki őt hamisságon vagy a rosszal való legcsekélyebb szövetkezésen kaphatta volna. Feddhetetlenségét és szabadságát ember és isten előtt mindvégig megőrizte. Így nyert jogot ítélkezésre meg a nyersebb hangra: „Pukkadj meg, öcsém, mégsem / téged illet a szó. Pendely kell / neked s anyatej, nem szószék, – hallod-e?/ Ne oktass te engem, ne légy kiáltó plakát, / az én elmém nem te világosítod meg, / – fogaid vicsorgató hörcsög! / Szegény szüleim babonásak voltak / s hittek a szabadságban. Ők imádkozták / belém: Inkább szegény, de szabad ember légy!…”

Szegény, de szabad! Kevesen merték ezt vállalni mindenkoron. Bár az övé afféle örömteli szegénység volt, s vállalt, akár ama tizenharmadik századi, assisi ifjúé; csakhogy Berda beleszületett a nincstelenségbe, nem kellett megtagadnia és otthagynia a gazdagságot. „Hej Lepsi, Lepsi, boldogult / Bringyeleváros, hol anyám / hajnaltól vakulásig varrt és mosogatott…” – Az angyalföldi, a városszéli lét egyaránt kötötte a kőrengeteghez és a mezőkhöz. Vonzották a rétek, a hegyek: el az emberektől, vágyott a millió üstökű erdőrengetegbe, az ő igazi hajlékába testvérnek – fráternek –, jobban megbecsült gyermeknek vadak, madarak, fák, füvek közé.

Remete talán csak azért nem lett, mert hol terem jó borocska, hol akad kacér asszonyka a rengeteg mélyén? „Barátom, boldogan vallom meg neked: / fenséges dolog a változatosság, – mindennap / másfajta asszonnyal foglalatoskodni! / Tegnap ötven, ma százhat kilóssal volt komolyabb munkám, holnap /nyolcvankilósra fenem majd fogam. Kövér, sovány, – / mit számít az?…” Valamint a párolgó sertéscsülkök, vörösen fortyogó birkapörköltök sem a bokrokban teremnek. Hogy tudott enni! „Ropogós malacsült, jó gyomrunk / üdve: hová lettél?!…” Szigligeten csak ámultam néha, miféle finom fűszereket rakott a tányérja köré, miként szelte levesébe a méregerős kis paprikákat, hogyan ecetezte pikánssá a karikába vágott hagymát. A flaska mindig vele vándorolt a szobájából az ebédlőbe – és vissza. Akkurátusan töltögetett, ivott. Látni is öröm volt ezt a csaknem vad bujálkodást étellel, itallal. Mit csinált még Szigligeten? Bebarangolta a tájat, a szőlődombokat; bekukkantott a pincékbe, kóstolóra; felkaptatott a csapásokon. Alighanem egész Magyarországot bebarangolta így. Ismerte ennek a hazának minden zugát; ismerte hévizeit és hűs forrásait, szikláit és síkságait; derűs és borongós időkben a lépteivel szorgosan felmért útjait. Verseit mikor és hogyan írta? Lehetetlen őt íróasztalnál, írógép fölé görnyedve elképzelni. Talán jártában-keltében, kocsmaasztaloknál vagy egy-egy szusszanónál születtek a sorok, a ritmusok. Ahogy felderülő arccal, megilletődve, kalapja karimája alól szemügyre vette a tájat. Elbűvölte az élet. Ez a bűvölet lett verssé, vidámmá, széppé vagy haragossá – már aszerint, hogy mikor milyen képet nyújtott a táj.

Hatvannégy évet élt ebben a bűvöletben; utolsó hónapjaiban megadón fogadta a szakítást; … „már nincs ellenállás, hiába erőlködöl.”