Emlékek őrizője

Aligha van jobb lelkű írónk, mint Szeberényi Lehel. Hadd szögezzem le mindjárt, hogy ez nem széplelkűséget jelent, de nem is valami általános jóságot. Nem. Szeberényi a jóra fogékony; azt hiszem, íróvá is az tette, hogy világot és embert a rossztól megóvni és a jó kertjébe terelni kívánta. Minden alkalmat megragad, hogy eszközével, az írással a Föld hátáról, az ember környezetéből az alantast eltakarítsa, s így az értékeket feltárva örvendezhessen és minket is megörvendeztethessen, mondván: az élet gazdag, tartalmas, becsülendő, s benne az ember tiszteletreméltó és szeretni való.

Itt van most előttem új könyve, az Emlékek völgye. A címe költői; egyaránt illik a benn foglalt írásokhoz és a szerzőhöz. Szeberényi az emlékek hű őrizője. Mindig is megilletődve tud beszélni múltról, messzi tájakról, megtett utakról, társakról, barátokról, tegnapokról vagy csak az iménti pillanatokról is, mert mindent, amit becsesnek tart, meg akar menteni a suhanó időből.

A kötet lírai címében van valami szorongató is; a feltoluló kép: ahogy a völgy lankás, gyöpös-bokros, harsány zöld, derűs oldalait elkomorítja a hirtelen naptalanság, a már kora délután ráboruló, hűvös árnyék – az emlékezés napberagyogta völgye is egyszer csak fénytelenné válik, mert az örökre elmúlt arcokat, a buldózerral romba döntött házat, az eltűnt tereket, a hajdani kézszorításokat, öleléseket, nevetéseket, szerkesztőségi szobák, kocsmák cigarettafüstjét semmi sem hozhatja már vissza, csak a szív olykori sajdulása.

Szeberényi tudja, hogy sem restnek, sem bátortalannak nem szabad lenni, s bizony le kell ereszkedni az idő meredélyén ebbe a völgybe. Bolyongani kell ott, igaz, nem nosztalgikus bódulatban, hanem fáradhatatlanul kutakodva az érzelmek és tapasztalások forrásvidékén, hogy a lélek friss maradhasson az értékek fölfogására. A gyermekkor feledhetetlen Losoncáról indulunk vele, s bebarangolunk négy-öt évtizednyi történelmet, holott Szeberényi csak a maga élményeit meséli színesen, néha kis iróniával, néha kis meghatottsággal! Hát hogyne! – amikor élete epizódjai csak ürügyül szolgálnak a háborús idők meg az első békeévek küzdelmeinek elmondására, a Szabad Szónál töltött izgalmas, szép esztendők immár historikusnak nevezhető hősi kalandjainak felidézésére. S közben a barátok, társak portréit is megrajzolja, s mennyi szeretettel! Veres Péter, Sarkadi, B. Nagy László, Kelemen János, Berda József és a többiek, vagy Móricz a távolabbi múltból, ám a jelenből Barcsay mester, Karinthy Cini remekbe szabott arcképei a remekbe szabott, s olykor már novellákká aszúsodott esszékben kerülnek elénk. Az emlékezések, vallomások, az itthoni és külországi útiélmények gyönyörködtető szépprózai alkotások. Mindben felbukkan a hajdani újságíró is; Szeberényi pontossága, aprólékossága, adatközlő serénysége, mindenre kiterjedő figyelme szembeötlő. De éppen így szókincse is. Bűvöletesen tud bánni a nyelvvel. S cseppet sem erőlködve vagy modorosan – természetes tehetsége ez a zenei hallás; más képpel élve: ujjbegyében érzi, mint alakítható még eredetibbé, még engedelmesebbé egy-egy kifejezés. Szeberényi mindig már az első szavakkal megragad, s fogva is tart mindvégig a szépen mondott történet láncán. Hiába van sürgős teendőd, a könyvet félre nem teheted, mert az elbeszélő a formával és a jó gondolatokkal egyaránt rabságba ejtett.

Losoncról a könyv utolján Leányfalura érünk. Ez az otthon, a menedék. A szinte apailag számontartott Móricz Zsigmond szellemi szomszédságában. Az örökség – az emlék – őrizetében az Ő nyughatatlan vidék-féltésével vigyázná Szeberényi is e tájat. A Pap-szigetről írt töprengéseiben a veszendőnek ítélt holtágról „fellegekben járó álmokat” sző, bár közben magamagát inti józanságra, hiszen a szakértők talán bölcsebbek a költőnél, aki „pavilont, lámpafüzéreket, szétgyűrűző zeneszót” és víg korcsolyapályát képzeleg a roncsokkal, piszokkal teli Duna-ágacskára. Aztán lemondásában csak a dalmát János-ünnep gyertyás-csónakos felvonulását vizionálja; olyan ez most, írja, mint egy temetés. A Pap-sziget temetése.

Szeberényi már a jövőnek mentene meg valamit – s ha mást nem tehet, megment egy emléket. Szavakba s e könyvbe menti a pusztulásba roskadó természetet. Mert ő nemcsak a múlt értékeinek őrizője, hanem a jövendő örömszerzője is.